Fele remek, fele pocsék...

Lassan végére érünk az évnek, és így ismét felbukkanok a mézeskalácsházak és sütemények alól. A piac felé nem volt valami produktív ez az utolsó hónap, el voltam foglalva a céges megrendelésekkel és a házakkal. Semmi karácsonyit nem csináltam a piacra, kivéve a kekszeket, amibe karácsonyi motívumokat nyomtam az új mintázóimmal. A mintázókat amolyan támogatásként vettem, egy lengyel családi cégtől, amelyik fenyegetve érezte magát az amerikai vámoktól és postai költségektől (nagy piacuk volt az amerikai), s az európai támogatóikhoz fordultak a fennmaradás érdekében, kedvező árajánlatokkal. Aminek nem lehetett ellenállni... Ezekkel a fakockákkal, a beléjük lézerrel vágott szép, részletes mintákkal nagyon szép sütiket lehetett csinálni, de pár zacskónyira futotta csak. (No, majd jövőre, mondom megint...)

Mert igen, nyugodtan lehet nevetni, most sem sütöttem előre. Nem, nem babonából, egyszerűen lusta voltam hozzá. Volt többszáz sütire szóló megrendelésem, nem is egy, tehát volt elfoglaltságom elég, de azért biztos vagyok benne, hogyha jobban menedzselem az időmet, belefért volna a házrészek kisütése is.

Apropó, sok év (két évtized és egy kis plusz, ha belegondolok, te jó ég) megváltoztattam a gingerbread receptemet. Mostanában a tésztanyújtás jobban megviseli a vállam, mint eddig, így nem akartam a gyorsan keményedő tésztával bajlódni. A megoldást egy Instagram poszt nyújtotta: ott emlegették, hogy a treacle keményebbé teszi a tésztát, így hirtelen megvilágosodva kihagytam a receptből. A tészta kezelhetőbb lett, a dupla adagot is ki tudtam nyújtani, anélkül, hogy kapkodnom kellett volna a merevedő, morzsálódó tészta miatt. Így ezek után nem fogok bele treacle-t tenni. Az íze ugyanolyan finom, ugyanúgy sül ki. S az eddigiek alapján állíthatom, hogy a tartóssága is hasonló. 

Mézesházakról jut eszembe, hogy novemberben végleg elvált az utam az Üzemtől (alias Cake café). Az új tulaj ígért jelentkezéséből nem lett semmi, sem Halloween-kor, sem máskor, így, amikor kezdett betelni a naptáram, rájuk írtam, ahogy korábban ígértem neki, emlékeztetve rá, hogy van egy kliens, aki minden decemberben rendel tőlem sütiket, 4 házat, tőlük karácsonyi gyümölcstortát és mince pie-okat, érdeklődjék meg, megint kéri-e őket. Az új tulaj nem kért a middle man-ségből, vegyem fel én a kapcsolatot a klienssel, elvégre én vagyok a házak készítője, nem kell úgy csinálni, mintha ott dolgoznék. Oh, OK, gondoltam, ha ő nem akarja az extra bevételt zsebre tenni, én nem bánom, s pár nagy sóhajjal elintéztem az end-of-an-era érzést. Ne ríjak, szép volt, jó volt, jobbára. Teljesen más már az Üzem, az aranykora elmúlt, marad a "csak a szépre" ideje. 

Így megírtam bemutatkozó levelemet a kliensnek, s a megrendeléseit leszállítottam. Mit mondjak, először voltam olyan házban, ahol egy bentlakó filippino maid fogadott az oldalsó bejáratnál. A házat könnyű volt megtalálni, bár izgultam, hogy a sötétben (korán szállítottunk a forgalom miatt) hogyan fogom meglátni a házszámot az utcáról, mert jókora előkertek szegélyezik az utcát. A házat korábban megnéztem (volna) a Streetview-n, de ki van takarva. Nem kellett volna aggódnom, mert az előkertben lévő karácsonyi dekorációtól olyan fényes volt minden, hogy az főbejáratot jelentő ajtó feletti kicsike számot is könnyen megláttam a kocsiból.

Kliensemről kiderült, hogy valami nagymenő ügyvéd, akinek (feljegyzéseim szerint) már 2014 óta készítem a házakat, s úgy tűnik, az elkövetkező években is számítani fog rám. Másik megrendelőm 2010-ben, a nagy hó idején rendelte az első házat. Idén már a saját kisfiaival épített egyet, az enyémek családi ajándékok voltak. 

Vagyis minden évben 8 ház rendelésére számíthatok kettjüktől. Nem rossz, ugye? Tényleg megérné előre sütni, a paneleket még fagyasztani sem kell, nem is értem magamat... Bár az, hogy magam ellen dolgozom, s tologatom a megrendeléseket magam előtt, s általában a halogatás országos versenyzője vagyok, az már szinte adott. 

Mint a torna, azt is halogatom, kerülgetem. Miután sokadszor nyafogtam a fiziónak, hogy így löttyed a fejem, úgy ropog a nyakam, alaposabban körbenyomogatott, hümmögött, s mondta, ejtsük meg akkor azt az MRI-t, belefér az időbe. Kiderült, hogy szokásos over-the-top aggodalmaimnak nincs alapja (as usual) az öregedés okozta kopáson, meszesedésen felül (mild to moderate deterioration, haha) egy helyen van keskenyedés, ha jól értelmeztem, a csigolyák között, az nyomja az ideget, s ez okozza az ujjaim kacskaságát. Mintha csúzos lennék. A kacskaság időnként eléggé frusztráltá tett, amikor az apró cukrokat kellett felrakni a házra, mert nem mindegyiküket lehetett megfogni csipesszel. De sikerült mindegyikre felpakolnom rengeteg édességet, csak lassabban. A kezemre/nyakamra torna, erősítés, nyújtás a megoldás, örvendjek, hogy nem fáj, már ez is nagy eredmény. Alaposan kikaptam a fiziótól, hogy nem tornászom, összeraktam kétféle tornasort, s ha közben zenét hallgathatok, meg is csinálom, mert anélkül, sajnos, unalmas. A fejemet kibírom valahogy, de jó volna már nem sántítani, mert a séta fáraszt. 

Nyafogás vége.

***

Ahogy így visszanézek, az év első fele remek volt (főleg a sikeres sabbatical és a rengeteg élmény miatt), utaztunk, barátainkkal voltunk, V. rengeteg időt tudott együtt tölteni az apjával (amiről nekem főleg a nagyon meleg, az otthon folyosóját belengő nehéz illat, az árnyékban ülve töltött órák maradtak meg), míg a második fele pocsékra sikeredett. 

A súlyosbodó "nemzetközi helyzet"-et most nem is emlegetem, minek, mindenki érzi, látja, olvassa mindennap. A Félcsöcsűnél megromlott hangulat (a rengeteg ember elbocsátása után) eléggé ránehezedik V.-re, s ott van egy jó barátunk állásvesztése, apósom halála, s aztán nemrég V. nagybátyjának halála. Ő ugyanabban az otthonban volt a feleségével, mint apósom. Apósom átment hozzá, ha volt valaki rokon, aki áttolta tolószékben, vagy amikor a gyógytornász (akit innen is áldjon meg a Feljebbvaló) segített neki, s akkor rollátor segítségével átment a másik szárnyba a testvéréhez. Ott ült, fogta a bátyja kezét, nagyritkán tudtak beszélgetni is. Két öregember, néha felettébb érdekes és magasröptű eszmecserét folytattak vallási kérdésekről, máskor pedig ez nem sikerült. Mindkettő lefogyva, jól-rosszul megborotválva... 

Nem írtam apósom búcsúztatójáról, az otthonban... Ami kissé fájt mindkettőnknek, az az volt, hogy nem jött el senki az otthonból, pedig a kápolna ott van a főépületben. Halála után csak az érdekelte az irodai hölgyet, hogy V. azonnal pakoljon ki a szobából, ahol apósom egy másik öreggel lakott. Gyorsan, gyorsan, még egy részvétem se jött ki a száján, pedig az tényleg nem került volna semmibe. Persze, tudom, az alkalmazottak elfoglaltak, de talán egy irodai alkalmazottnak lett volna ideje bejönni a misére, vagy csak odajönni az elejére, amikor gyülekeztünk. Orsi (unoka) kiválasztott egy jó képet egy videóról, amit apósomról készített, az egyik unokatestvér szépen kinagyította, így volt Laciról egy szép kép a búcsúztatóra. A rokonok nagy koszorút hoztak, s eljöttek Laci kollegái, osztálytársai közül jópáran, s egy úr Sopronból. Majdnem tele volt a kápolna, ez is nagyon jó volt. V. röviden és velősen beszélt az apjáról, nagyon izgult előtte, s én örültem, hogy szépen, nyugodtan végig tudta mondani, amit akart, én nem bírtam volna. 

A papnak nagyon hálásak voltunk, mert sokkal szebben és jobban beszélt, mint vártuk (értsd, nem egy egyenszöveget mondott el, hanem valami emberit, tényleg szépet, ami nagyon jól esett). Mint kiderült, ő többször is volt apósomnál, többször az utolsó 9 hónapban, mint apósom fiú unokája, ami megint egy sore point, de ezen már nem lehet változtatni.

Egyik ismerősünk, akinek a papája szintén ott van, azóta panaszkodott az orvosi és nővéri figyelemre, de a lényeg, hogy az apjának társasága van, aktív társasági életet él és szem előtt van, s jól érzi magát. Nyilván nem egy tökéletes hely, de mi meg voltunk elégedve vele, különösen a rendkívül figyelmes gyógytornásszal, aki lábra állította apósomat. Halk határozottsága, kedvessége, s azok a diszkrét mozdulatok, ahogy gyakorlatilag vak apósom rollátorán igazított, hogy ne ütközzön a falnak, mindig megmaradnak az emlékeim között.

Folyt. köv.