Nyárelő

Reggelente sétálok. Vagyis inkább megyek, fejemen a fülessel, hangoskönyvet hallgatok. Mire Michelin-baba derekú testemet felviszem ide a dombtetőre, s elmegyek a Tesco előtt, már kissé izzadok, s aztán megyek tovább, össze-vissza, ahogy elémkerülnek az utcák. Olyan helyekre megyek be, ahová eddig még sosem, a főútról nyíló kis mellékutcákba, zsákutcákba bemenve behatolónak érzem magam, aki az utolsó ház utáni kocsifordulóban nagy lendülettel fordul, hogy ha valaki figyeli, lássa, csakis testedzés miatt van itt, nem rosszat akar. Nem tudom, mikorra vetkőzöm le ezt a kelet-európai viselkedést. 

A viszonylag korai időnek köszönhetően - munkába menők helyett - néha szembejön velem egy hozzám hasonlóan határozott léptekkel edző középkorú nő (basszus! középkorú vagyok!), de meglepő módon majdnem mindegyik karcsú. S macskanadrágban, sportosan nyomják, színes felsőben, testet ölelőben, némelyiknél vizespalack. Van, amelyikkel összemosolygunk, amikor előadjuk a most már megszokott járdabalettet, messziről mérve fel, hogy merre akar lépni a másik. A vizespalack vitele még odébb van, ezt az órát kibírom víz nélkül, majd ha hazaérek, jöhet a megváltó víz-kávé-zuhany. Gondoltam rá, hogy Peloton-féle videóról sétát fogok hallgatni ("most menj gyorsabban, most lassabban"), mint ahogy tettem a gym-ben, de őszintén szólva, inkább egy könyv, mint az amerikai akcentusú folyamatos bíztatás.

Bár a könyv, amit hallgatok, először igen érdekelt, de aztán annyi szomorúságot, nyomort zúdított rám, hogy néha azt gondoltam, abahagyom, de most már kiváncsi vagyok a végére. Tamsin Calidas I am an Island c. könyve. A zúdítást nagyon költőien és megkapó leírásokkal teszi, a skót szigetről, ahol él, igen-igen szépen ír, a természetről, az állatokról, akiket nevel, de mégiscsak - ha kegyetlen akarok lenni -, misery fest, ahogy V.-nek jellemeztem a könyvet, mert annyi, de annyi bánat éri... Egészen mást várva töltöttem le: a londoni zajló életből egy pici skót szigetre költözik ez a nő, fiatal házasként, egy elhagyott gazdaságot megvásárolva. Állattartásba kezdenek. Igen-igen kemény munka, s elérik, hogy rengeteg erőlködés, tanulás, veszteség után úgy-ahogy megélnek belőle. De addig egyik csalódás és tragédia a másik után éri a nőt. Elutasítás, gyanakvás veszi (jobbára) körül, úgy tűnik, a sziget kis közössége nem túl befogadó, de bármi is történik, marad, összeszorított foggal, később már egyedül, s elvileg ma is ott él. S úgy tűnik, most is elszigetelten, szigeti barátok és pártolók nélkül.

Mondanom sem kell, könyve elég nagy felzúdulást keltett az egyébként meg nem nevezett, de felismerhető sziget lakosai között, s a skót szigetvilágban. Nyilván minden sztorinak két oldala van, de ahogy eleinte hallgattam a mondatait, elsőként eszembe jutott, mit mondott régen John, első autós oktatóm, aki Észak-Írországból költözött át a Köztársaságba, békét keresve: "Akármilyen sokáig élek itt, blow-in (gyüttment) maradok." Vagy amikor Skóciában, az egyik vendégházban az angol tulaj elmesélte,  miként érte el, hogy befogadják be a helyiek. S most hirtelen leesett, ebben a pillanatban, hogy a könyv nagyon egyoldalú: egyszer sincs szó arról, hogy a nő tett-e volna bármilyen szívességet is a helyieknek, vagy ajánlott volna fel segítséget, vagy bármiben hibázott volna. Sok sérelem érte, sokszor találta magát szemközt kicsinyességgel, egy vagy két emberhez sikerült csak közel kerülnie, de maradt. 

V.-vel alaposan összevitatkoztunk ezen. Hogy a sok kellemetlenség ellenére ott maradt, mondván, ez az otthona, felépítette magának, miért adná fel? Okos döntés volt-e vagy sem? Felesleges kínlódásnak tette ki magát egy látszólag barátságtalan környezetben? De valahogy nem tudok melegséget érezni iránta. Nekem egy kicsit túlságosan lelkizős a könyv, bár ki tudja, mit hoz ki az emberből a tartós egyedüllét. Ez egy költő könyve. Egy a természethez nagyon közeli lélek könyve. Értékelem a szépségét, költőiségét, őszinteségét, némelyik leírása egyszerűen csodálatos, és nagyon megható. De meglep, hogy mennyire hagyta elharapózni a dolgokat, s nem tett több erőfeszítést ezek tisztázására. Tudom, könnyen beszélek, de nekem ez jött le a mondataiból. Mondhatni, egy meg nem értett lélek, akinek a szinte szentszerű tisztaságáról és hibátlanságáról nem vagyok egészen meggyőződve.

***

Boszorkányságom működött: a minap felraktam egy képet a parti kiégett gyepről, hogy nna, haladunk az aszály felé, már ki is hirdették az öntözési tilalmat, s erre gyakorlatilag attól a naptól fogva esik az eső, majdnem minden nap, hűvös van, fúj a szél, esténként jól esik a meleg fűtőtest. A növényeknek jót tesz, a közösségi kiskert hagymái hatalmasak, s habár folyamatosan gond van a fóliasátrak lakatjait folyton ellopkodó, eldobó kiskölykök miatt (MIÉRT?), a kert remekül néz ki, s a körülötte lévő zöldön kialakított sétaút egyre népszerűbb. 

***

Volt egy rendkívüli piaci értekezlet. A megszorítások miatt elvileg csak 6 tag ülhetett volna össze a teremben, de mind a 12 elnökségi tag eljött, s szépen leültünk egymástól tartva a 2 méter távolságot. Rendkívül hosszasan ment a vita, az ötletelés, hogyan tudnánk újra kinyitni, biztonságosan, betartva a kissé homályos előírásokat. Sajnos, semmilyen hivataltól, semmilyen felsőbb vezetéstől nem jött/jön tiszta, világos előírás, bár a helyi ÁNTSZ-es oldal alapján azért kialakítható egy kép. De ez a kép szinte hetenként változik, ahogy kiderülnek dolgok a vírusról. 

A rossz hírt az, hogy számosan úgy döntöttek, nem jönnek többet, koruk, egészségi állapotuk, vagy hangulatuk miatt, beállnak a non-producing member kategóriájába, marad 17 ember a 31-ből, aki jönne, s ebből csak 10 az aktív termelő. 

No jó, de az a tíz elég lelkes.

A meeting végén az elnök mindenkitől megkérdezte, mit gondol, hogyan tovább, mikor nyissunk, hogyan legyen. A legszélsőségesebb vélemények hangzottak el: az egyik éppen attól a nőtől, aki alig szokott feljárni, mert az anyja hozza a dolgait. Ő kijelentette, hogy a piac nem egy "pénzcsináló hely", jól meg kell gondolni, hogy megéri-e az erőlködést, most, hogy a social aspect gyakorlatilag eltűnik, s nincs alkalom csevegésre, kávézásra. Erre egy másik azt mondta, hogy de a családok nyugodtan leülhetnek egy kávéra, odakint a napon, egy asztalhoz. S a sok újonnan épült telepről szép számban tűntek fel érdeklődő fiatal családok, igaz, költeni nem költenek sokat. Talán ők idővel még többen lennének. Másik tag arról beszélt, hogy ennyi év után igazán tartozunk a piacnak annyival, hogy megpróbáljuk fenntartani, de szabjunk határidőt az erőlködésnek, s ha mondjuk 3 hónap után még mindig veszteséges, akkor ismerjük el a vereséget. Volt olyan hang is, hogy kész, ennyi, adjuk el a területet, minek húzni-halasztani. Aki tovább akar piacozni, keressen magának másikat. (Na ja, de nem mindegy, mennyi helypénzt kell ott fizetni!) Volt olyan is, akinek ez az egyetlen hely, ahova eljár, a sütés elfoglaltságot ad, nemrég megözvegyült, egyelőre nem tudja elképzelni, mit csinálna piac nélkül.

Ahány ember, annyi vélemény, de végül abban megegyeztünk, hogy meg kell nézni, a hétfői nyitás után hogyan alakulnak a betegszámok. Hétfőn ugyanis kinyithatott minden bolt, tömegek sorakoztak az IKEA és egyéb áruházak előtt, a hónapok óta tartó elzártság után vaskosan költöttek az emberek. Elképzelhető, hogy egy újabb megbetegedéshullám keresztbe tesz a terveink. Fogunk tartani egy újabb meeting-et, július 1-jén, s ha a nyitás mellett dönt a többség, akkor egy-másfél hét alatt fel lehet szerelni a plexi-lapokat, átalakítani a helyiséget biztonságossá, s július közepén nyithatunk. 

A lényeg azonban hamar kiderült, s ettől megint megcsikordult a fogam: nem akarnak pénzt költeni a plexi lapokra (legalábbis nem annyit, amennyit kellene). Lehetőleg minél kevesebb kiadással akarják megoldani, mert mi van, ha a lapok szükségtelenné válnak, mit fogunk velük csinálni? kb. 1000 euróból lehetne védetté tenni a szükséges pultokat, megvenni a kosarakat, átszervezni a vásárlás rendszerét. Sokallták. Ugyanakkor a bankban meglepően sok pénze van a piacnak, tavaly már szóbakerült, hogy megint kaphatnánk bónuszt, de azt azzal a felkiáltással leszavazták, hogy ne, mert hátha kell a pénz a piac fejlesztésére. Hát msot kell! Röpködtek az ötletek, az "itt-azt-láttam", "ott-azt-láttam" beszámolók más helyekről, én is példálóztam pék ismerőseim boltjaival, de a végkövetkeztetés mindig az volt, hogy igen, szép, és jó, és megfelelő, de hűdedrága.

De ha van pénz a bankban, akkor itt az alkalom! Olyan jó volna, ha nem félmegoldásokkal élnénk, ne legyen olcsó tákolmány az, amire rábólintanak... Javasoltam, hogy ne essünk át a ló túloldalára, kell a social distancing, a védettség, a maszk, a plexi mögé rakott áru, de miért kellene nekünk jobban plexilapok mögé zárkózni, mint egy átlagos áruházban? A vásárlók kutya kötelessége, hogy ők maguk is megtegyék, amit lehet, a védettségért, maszkkal, netán saját kosárral érkezve... Ennyit csak lehet kérni tőlük is, nem? 

A kétórásra nyúlt megbeszélés, vita után csak nagy fáradtságot éreztem. Úgy érzem, még rengeteg vitázás van előttünk, határozott döntések helyett, s félek, az lesz a vége, mint a bejárati ajtóhoz felvezető rámpánál, aminek a tervét évekig rágta a csapat, hogy legyen, mint legyen, végül az olcsó megoldásra esett a választás, s úgy is néz ki. De annak örülök, hogy több hozzátartozó is felajánlotta, hogy ha kell, jönnek segíteni, asztalt, pultot emelgetni, tologatni, talán éppen azért, mert sejtik, sokaknak fontos ez a piac, bármennyire is aprócska, s néha úgy tűnik, amatőr. Akárhogy is történik, a területi ÁNTSZ-es ellenőr már bejelentkezett.

***

A barna magoskenyér egyre népszerűbb, most már minden héten többet sütök belőle, mint a kovászosból. Így aztán ideje volt elmenni a nagybaniba, s megvenni a kilós zacskós magokat. Régóta üresen álldogáló, szép, csatos edényeimet sorba állítottam a polcon, öröm most rájuk nézni, végre tele vannak a kenyérhez szükséges dolgokkal. Őrnagy úr és Őrnagy Őrnagy alaposan meg van dolgoztatva a heti négy alkalommal, amikor sütök. Csináltam sajtos kenyeret is, ami tulajdonképpen hosszan érlelt fehérkenyér, benne a tésztába belesülő, nagy mennyiségű reszelt parmezánnal. Feladtam a porélesztő használatát, inkább a lengyel boltban veszek friss élesztőt, jobbára el is fogy. Tegnap még lengyel cseresznyét is kaptam, roppanós, szép szemekkel, jó volt végre ilyet is enni. Lengyel almát is vettem. Most már minden nap csinálok egy gyümölcstálnak csak jóindulattal nevezhető, sebtiben összedobott keveréket V.-nek és magamnak ebéd helyett, kell a vitamin. 

Kedvenc olasz kávézónk is kinyitott végre, egyelőre csak hideg ételt árulnak, így mentünk paniniért, sajt és sonkatálért... A kávézót vezető fiatal pár nagyon élvezték a kényszerszünetet, végre rengeteg idejük volt egymásra és a kisfiukra. Mi pedig önző módon örömködtünk,hogy végre megint ehetünk finom olasz kaját!