Japán főzőórák Hiroko-val

Igazából V. ötlete volt, hogy menjek le vele Cork-ba, s míg ő dolgozik, vegyek japán főzőórákat egy ott élő ír kollégája japán feleségétől. A hölgy ezzel szeretne később foglalkozni, s kérdései is lennének cégalapítással kapcsolatban, menjek le, biztos érdekes lesz. Már hetekkel korábban megmutatta nekem a netes hirdetést, amit eddig a Félcsöcsűn belül terjesztett a hölgy, s onnan érkező érdeklődőknek tartott órákat.

Mivel a sikeres jótékonysági hét után lazább kövekezett, beleegyeztem. Igaz, kis izgalommal. Külön kellett leautóznunk, s ilyen messzire még nem vezettem (illetve, de, hm, elfeledtem az ominózus északi túránkat). Cork eddigi látogatásaink alkalmával elég sűrű forgalmú városnak tűnt, eddig mindig csak áthajtottunk rajta. De alaposan felkészültem, így hétfő reggel V. hitvesi csókkal elbúcsúzott, s lement Cork-ba, én pedig délután indultam utána. Úgy beszéltük meg, hogy részt veszek az első órán, ami végeztével ő is odajön a lakásra a hölgy férjével együtt.

Tekintve, hogy végig autópálya van, nem volt probléma a lejutás. Igen büszke voltam magamra, hogy amikor már Cork-ban a GPS utasítására hamarabb fordultam be egy egyre jobban szűkülő utcácskába, aminek a végén dugóhúzószerűen kanyargós, s IGEN meredek, rovátkázott aszfaltú kaptató fogadott, nem égettem le a kuplungot, mint anno Ballycastle meredek utcáján, hanem elég sebesen felzúgtam rajta, jobbra-balra rántva a kormányt, mint egy született rally drájver, csak a végén kezdett remegni a lábam, hogy hoppá, mi is történt most? Aztán parkolás egy közeli hotel parkolójában, majd felsétáltam Hiroko-ék lakása felé, egy kis teraszos házakból álló utcába. Onnan szép kilátás nyílt a Lee folyó és a hajókikötő felé, s a szemközti, magasabban fekvő területen a reptér fényei felé, amelynek ipartelepén van a Félcsöcsű épülete.

Hiroko  fogadott az aprócska, az épület tetejére ráépített kis lakásban. Bemutatkoztam, felvettem a kötényt, s már az asztalon a gondosan kinyomtatott aznapi leckeadag, mellette friss zöld tea várt csinos kis cseréppohárban. Próbálta kitapogatni kérdéseivel, mennyire vagyok otthon a konyhában, így beszélgettünk egy kicsit a japán konyháról, módszerekről, mikről hallottam, s tudok-e egyáltalán főzni? Később kiderült, hogy azért kérdezte ezt, mert volt (ír) tanítványa, akinek az alapok sem voltak meg. A feladatok már időrendi sorrendbe voltak rakva, egymás után vettük a lépéseket. Az első napon bento dobozt, amolyan ebéddel teli dobozt állítottunk össze, s a belevalók elkészítését tanította meg. A második nap miso leves és tempura-keverék és abba mártott zöldségek, rák készítése volt a feladat.

Nem volt mese, pálcikával kellett dolgoznom, kevernem. Igen hands-on órák voltak, nekem kellett vágni a zöldséget, a marináddal masszírozni a csirkét (gumikesztyűben), kikeverni a lisztes-japán fűszeres keveréket a panírozáshoz, mert ugyan van készen ilyen tempura por, de ő maga szereti kikeverni a saját változatát. Nagyon alapos volt, ha egy csészényi hozzávalóról szó, akkor pontosan a csésze pereméig kellett feltölteni azt a csészét, szépen lesimítva a tetejét, se nem kevesebb, se nem több nem menehetett vele.... S a szeletek egyformaságát is kihangsúlyozta, OCD lelkemnek jót tett, hogy pontosan 3 mm-es szeletek születtek. A zöldségekről leeső darabok nem mentek kárba, miso leves lett belőlük.

Nagyon hamar kiderült, mennyire hiányzik neki Japán. Rengeteg dolgot hozott magával, otthon maga készítette yuzu lekvárt, zabból készült miso-t, csupa ott vett eszközt használt. Beszélt a bento doboz főbb elemeiről, hogyan kell felépíteni, legyen aranyos, legyen színes, egyszerre gyönyörködtesse a szemet, és az ízlelőbimbókat. Gerjesszen étvágyat, legyen változatos.

A rizsfőzéssel kellett legelőször is kezdenem, igazi japán rizst mostam, áztattam, főztem (vagyis a rizsfőző gép főzte, s kis dallammal jelezte, hogy elkészült). Alaposan, első vizet azonnal leöntve, négyszer kellett megmosni a rizst, óvatosan keverve, ne töredezzenek a szemek. Áztatás után gyöngyszerűen fényes lett a rizs. Hiroko megmutatta, hogy micsoda apró különbségek vannak a Japánban és az Olaszországban, sushi-nak termelt rizs között. Elmesélte, hogy a szülei barna rizst vesznek, s saját géppel hántolják, fényesítik a rizsüket, de mindenhol vannak boltok, ahová elvihetjük a rizst eképpeni tisztításra, mert egy ilyen gép elég drága. Mint egy igazi japán feleség, kissé csoszogva mozgott a konyhában, igen készségesen rakta a kezem alá a dolgokat, furán éreztem magam ettől a nagy készségességtől, de náluk ez a bevett szokás. Mindig újratöltötte a poharamat zöld teával, ha haboztam egy mzdulattal, már mondta is, mi a következő lépés. Megmutatta a mozsarát, ami egy belül recékkel borított, igen szép, széles szájú cserépedény volt, ebben kellett összetörnöm, morzsolnom a pirított szézámmagot, amit később csíkokra vágott blansírozott sárgarépával kevertünk össze, s szójaszósszal lett ízesítve.

A lótuszgyökér volt a legfurcsább hozzávaló, ami aznap elém került, meghámozva, vékony szeletekre vágva került kisütésre, friss csilis szószba kevertük és szézámmag került rá.

De amivel a legjobban mulattam, jó értelemben, az a feltekert omlett volt. Négyszögletes, magas falú nyeles edényben kell sütni, amit külön ehhez a fogáshoz tart a japán ember a konyhában, tamago yaki sütőedény a neve. A két tojást pálcikával óvatosan fel kell verni, hogy ne legyen habos, de azért a sárgáját, fehérjét szét kell keverni. A keverék egynegyedét kell a kiolajozott edénybe beleönteni, s amint átsülne, pálcikával megemelve a végét, fel kell tekerni, aztán a már feltekert omlettet eltolni az edény végébe. Jöhet a következő negyede a keveréknek, s ahogy beleöntjük az edénybe, a már meglévő omletttekercset meg kell emelni, hogy aláfolyjon a következő adag nyers tojás. Aztán gyorsan sütni, újra feltekerni... s mire végzünk, s nem bénázunk a pálcikás fogással-tekeréssel, egy kb. 4 centi átmérőjű sokréteges omlett-tekercsünk lesz, amit vagy lapáttal, vagy a sushikészítéshez használt bambuszszálakból készült kis  szőnyegecskével igazgathatunk négyszögletes formára. Mert mindennek nettnek kell lenni. Később ebből az omlettrúdból szeleteket vágva lehet szivecskét csinálni a bento dobozba. Nekem, aki általában több tojást zúdít egy edénybe, szokatlan volt ez a finom, aprólékos felosztása a két tojásnyi keveréknek.

Persze, hogy ragyog a fejem, saját készítésű bento dobozommal

A másik érdekes dolog, amit mutatott, a nagy rákok tisztítása volt. De-veining, azaz ki kell húzni a hátából a feketéllő eret (húrt?), de ezt általában már a bolti ráknál megcsinálták, nekünk csak a páncélja lehúzása marad. Mutatta, hogy a farkánál fogja tördeljem meg és fejtsem le a páncélt, ez sem volt ismeretlen... Alaposan meg is törölgettük a rákokat, ne maradjanak nedvesek a tempura tésztába mártás előtt. Mutatta, hogy a rák elterülő farka fölött van egy háromszög alakú valami, amit le kell vágni, mert abban víz van, s spriccelne, ha olajba tesszük. Aprócska, pár mm-nyi dolog csak, de késsel szépen le kell csippenteni, aztán ugyanazzal a mozdulattal lekapargatni a rák farkáról a felszínét. Majd jött a kevésbé mulatságos dolog: a rák ugye, ívbe hajolva fekszik, a forró olajban csak még jobban össsehúzná magát, nem jó az, magyarázta Hiroko, egyenesnek kell lennie. A rák hasába vágni kellett három kis bevágást, majd hasára fordítani a rákot, s óvatosan, ujjbegyekkel alaposan közrefogva meg kellett nyomni kicsit, kvázi eltörögetni a hátát. Apró roppanások hallatszottak, kevésbé erős idegzetűeknek (khm), elég fura hang, először fintorogtam, de aztán már nevettünk magunkon. Ropproppropp, egyenesek lettek a rákok, a gasztronómia nevében. Utána már könnyű volt belelógatni őket a tésztába, s egyenesre sültek az olajban. Hiroko mutatta, ha vastagítani szeretném a rákot, hogy nagyobbnak tűnjön (hehe), akkor sütés közben további tésztacseppeket lehet rá csöpögtetni a pálcikáról, ősi japán vendéglős trükk... Úgy tűnik, arrafelé sem mentesek a trükkös fogásoktól a szakácsok.

A már megfőtt, kissé ragacsos rizsből pedig onigiri-t csináltunk. No, ezt már ismertem, a Tokyo-ban a metrómegállókban lévő boltokból, ott vettem egyet. Meg kell sózni kissé a tenyerünket, kanállal belemérni egy adag rizst, abba mélyedést csinálni, megtölteni a töltelékkel - ami ízlés szerint lehet ízesített tonhalas, szalonnás, rákocskás töltelék - s ujjainkat, tenyerünket mereven tartva háromszög alakra formázni a rizsgombócot, gyors mozdulattal meg-megperdítve a kezünkben lévő adagot. Ilyenkor számít, hogy ragacsos a rizs, mert anélkül repülne ezerfelé az egész cucc.

Meséltem neki az umeboshi-val való szenvedésemet a hotelünk ebédlőjében, a pici is szilvácskákat nehéz volt megfogni pálcikával. S hogy itt milyen drága egy kis üveg umeboshi, vagyis sós, fermentált szilva. Megosztotta velem a hamis umeboshi receptjét, amit a neten talált, s rebarbarából készül. Néha még csirkemellett is tölt ezzel a hamissággal!

Közben persze, mutatta a fűszereket, a dashi-t, amit itt a bray-i boltban nem kaptam, a belevalókat, de a menü végén képekkel ott volt a teljes lista, hogy az aznap tanult ételekhez Cork-ban hol kapok hozzávalókat. Így másnap, a tempurás/miso leveskészítő óra után be is mentem Cork-ba, s a javasolt boltban bevásároltam mindenféléből. Eszközöket nem kaptam, azt rendelni kell, ha nagyon akarok, küldött boltcímeket, de Japánból ezeknek súlyos szállítási ára van, még ha ott olcsók is. Sajnos, a rizsfőzést itthon fazékban kíséreltem meg, az igazi japán rizs íze nagyon finom volt, de a kelleténél jobban szétfőztem, sajnos. Majd még gyakorolni kell.

Zöldségek és rákok tempura bundában, miso levessel és rizzsel. Kyoto-ban ettem hasonló ebédet egy kávézóban

A második nap már csak kettesben ettük az elkészült ételeket

Erre a célra szabott szövetekbe csomagolt bento dobozok várják a vacsorázókat

Éppen elkészültünk az első napi leckével, amikor megérkeztek a "fiúk", így találkoztam a férjjel, Tadhg-gal. Meséltek az esküvőjükről, ami hagyományos szertartás keretben folyt, mutatták a szentély előtt készült fotót: mindketten beöltözve, elegánsan, szálegyenesen állva, Hiroko erősen kikészítve mosolyog a lencsébe. Aztán vacsora közben megmutathattam V.-nek, miket sikerítettem az elmúlt 3 órában. A bento dobozokat szépen, hagyományosan szövet négyszögekbe kötötte Hiroko, pálcikával a tetejükön. Mutatta a polcon a mamája által, a nagymamája régi kimonójának anyagából készült kis szövet-bento dobozt, s egy nyulacskát, amelyik szintén kimonót visel, ugyanazokból az anyagokból. S aztán lelkesen mondta, amikor mutattam a FB-oldalmon a japán sütiket, hogy mennyire örül, hogy a sütijeimen helyesen van hatjva a kimonó eleje, mert a "külföldiek mindig elrontják". S könnyű megjegyezni a helyes hajtást: a jobb kezünket ha be tudjuk dugni a szárny alá, a szívünk felé, akkor van jól hajtva  a kimonó. A halottakon szokták fordítva hajtani, élő emberen, balszerencsét jelent... Még jó, hogy a Tokyoreloaded-en olvastam már erről.

***

A városban autózáskor jutott eszembe, hogy az általam látogatott nagybaninak itt van a központja, s itt többféle holmit tartanak, mint fent Sallynoggin-ban, ahova rendszeresen járok. Meg is néztem, hol vannak, s kiderült, a reptéri út mentén van egy raktár. Remek! Ugyan a belépőm nem volt nálam, de az új számomról szóló email igen, s azzal be is engedtek. No, az itteninél kétszer nagyobb épület, rengeteg újdonság, igen dús választékú "keleti" szakasz, így alaposan bevásároltam. A régóta vágyott francia lisztből is kaptam, igaz, egyetlen zacskó volt már csak a kovszos kenyérhez való lisztből, na de az aranyáron. Így magunknak vettem a francia lisztekből, de a piaci kenyereket továbbra is az olasz/kanadai lisztbl fogom sütni, mert nem érné meg a francia lisztet haszálni hozzá, abból majd csak V. kap.

Találtam még egy igen klassz antikváriumot a Lee partján, közel a parkolóhoz, ahová muszáj volt bemenni, s venni néhány tégla vastagságú regényt a lazább estékre. Nagyon kellemes bolt, emlékeztetett a soproni Cédrusra, s érdekesen csinálták, mert mellette mindjárt ott az új könyveket árusító részleg, nem tudom, vajon hogyan hatnak egymás bevételére? Egészen friss könyvek is voltak az antikvár részlegben, de erős voltam, nem vettem újabb szakácskönyvet. Csak továbbpasszolható regényeket, mert most már amit nem akarok megtartani, megy a piac ablakában lévő Little Library-ba, vagy ha ott sem talál gazdára, a reciklálós telep könyvespolcára.

Cork-ból nem sokat láttam, a forgalomra figyelve, de lehet, legközelebb is lemegyek egy órát venni, aztán barangolni a városban, megnézni végre az English Market-et, amit most a japán hozzávalók miatt kihagytam, s van egy híres galéria is... A végén még megbarátkozom ezzel az eddig idegenkedve nézett "Cark"-kal.

***

Ugyan Bálint-napig még egy hét, de a madarak már igen sürdölődnek. A szarkák visszatértek régi fészkükhöz a tuja tetejére, lesz itt zajongás. A cinkék, mint kis sereg, járják időnként végig a fenyők ágait, ugrálnak a tree fern széles levelein, bogarásznak. A csigák a hideg esték ellenére fel-feltűnnek , nem szabad kihagyni egyetlen estét sem, muszáj vadászni rájuk. Az Üzemben szembetalálkoztam egy vörösbeggyel - mint kiderült, rendszeres vendég - aki az egyik asztalra röppent fel előlem, csőre tele bohollyal, mohával, ment fészket építeni. Egészen közel engedett magához, kis híján megérintettem a fejét, s Jenny, a cukrász mesélte, hogy sokszor ugrál oda vendégek asztalához, morzsákat kérincsélve. Örültem, hogy a helyzet e téren változatlan, abban a csendes oázisban, az egyre sűrűsödő növényzetű pergola titkos zugaiban ott vannak még a kismadarak. Mióta lebetonkövezték az udvart, kissé ridegebb, de rendezettebb, s kevesebb a kosz az Üzem kőpadlóján, s Ray mamájának hála, virágosabb az udvar, még télvíz idején is tele volt virágládákkal, -kosarakkal.