... makes Jack a dull boy." - tanultam még anno Londonban, bébiszittyó koromban. V. tavaly kapott a kollégáitól egy bónt a születésnapjára, amit szállodai tartózkodásra lehetett beváltani, így, hogy le ne járjon, lefoglaltunk egy egyestés tartózkodást egy szállóban. Nem nagyon lehetett válogatni, a legtöbb kinézett helyen nem volt hétvégén hely, így V. addig keresgélt, míg megállapodtunk Cahir egyetlen hotelénél.
Miért éppen ott? Cahir-től (ejtsd: Kehr) nem messze van a Swiss Cottage nevű aranyos kis ál-paraszti házikó, s oda egy folyóparti sétaút vezet, 2 km-es, tehát nem egy kimerítő távolság. Amióta egyszer ott voltunk, s egy vörösbegy némi gyanakodó szemlélődés után megcsípte a kisujjamat, amit kukacként mozgattam előtte, azóta visszavágyom: vagyis egészen pontosan az volt az álmom, hogy végigsétálunk a sétányon a folyó mentén. Vagy a másik, hogy V. horgászik, én pedig kötögetek mellette. Nyugdíjas korunkban. Ez utóbbira még várni kell, de most meglesz a séta!
A közepesen jól sikerült piac és rövid punnyadás után táskába szórva az egy éjszakás tartózkodáshoz a nélkülözhetetlen dolgokat, elindultunk Cahir felé. Végre, hétvége, utazás! Két órás út, éppen vacsoraidőre érkeztünk oda. A szálloda recepcióján fiatal legényke fogadott minket, legszívesebben áthajoltam volna a pulton, hogy megigazítsam a nyakkendőjét: a rövid szára éppen csak elérte inge második gombját, a nyakkendő másik vége a nadrágszíját verte... Hosszas keresgélés után lett meg csak a foglalás, addig az asztalkára kirakott időjárás baljóslatú előrejelzését olvasgattam: eső, nagy eső, sok eső, 6-7 fok. Mellette az egykori tulajdonos hölgy, az 1915-ben elhunyt lady portréja. Asztalnál ül a képen, ujjai között kecsesen tartott toll, ruházatát még véletlenül sem rontja egy ügyetlenül megkötött kendő.
A tér közepén lévő parkolóból a kocsit átvisszük a hotel mögötti (nyilvános) parkolóba, a hátsó bejáraton át újra vissza a recepcióig... A szobát az első emeletről kanyargós folyosón, lépcsőkön aláereszkedve értük el: igen, az épület hosszan hátranyúlik a városka Teréről (másik nincs, úgy is hívják csak The Square) nyíló út mentén.
A szoba meglepően tágas volt, simán lehetett volna valcerozni az ágyak és a fürdőajtó között. A fűtés is engedelmesen megindult, amint bekapcsoltam a temosztátot. Az ablakot pár éve már csak az eső moshatta, a függönyt fel kellett hajtani, mert nem akartuk, hogy takarja az egyetlen fűtőtestet, s az ablaknyílásba terelje a meleget. A fürdőszoba is nagyobb volt a szokottnál, úgy értem, volt elég hely kettőnknek, s nem vitte le a térdemet az ajtó, amint a wc-n ültem. Plusz pont!
Azonnal megindultunk (szintén a hátsó kijáraton át) a V. által kinézett Lava stone nevű étterem felé. Aztán nevetés: ugyanis az étterem gyakorlatilag a szálló melletti épületben van, egyszerűbb lett volna a főbejárat felé kimenni, s onnan belépni az étterem ajtaján. Bent hangos csevegés: tele voltak. Hely nem volt. S nem is lesz, az elkövetkező 2 órában. Hová menjünk? A pincér a Galtee Inn-t javasolta, a szállodával szemben: beültünk oda. Kellemes hely volt, nézhettük a téren elsuhanó autókat, az ilyen vidéki kisváros jellegzetes üzlethelyiségeinek feliratait: ügyvéd, kissé avitt ajándékbolt, női divat, gyermek divat, ékszerbolt (benne bronz Massey-Ferguson-nal, mert itt azért mezőgazdálkodásból élnek az emberek.) Úgy tűnt, mindenki mindenkinek az ismerőse, csak mi lógtunk ki a tömegből.
Vacsora után éppen csak pár fotó erejéig sétáltunk egyet a Téren, majd el a várhoz. Ami igazán impresszív. Számos nemzetközi filmforgatás jött ide, ha egy jó karban tartott várra volt szükségük. Tövében, a folyó túloldalán rengeteg liba fészkelt. A hidacskán átmenve új szoborparkot fedeztünk fel, a rétecskén további libák legeltek. Mergpróbáltam egy közeli fotót csinálni róluk, de egyikük egyszerűen elkergetett, magasra emelt nyakkal és csőrrel, sziszegve támadott. V. nem védett meg. A parton szunyókáló kacsák csalódottan vették tudomásul, hogy nincs nálam kaja.
Aztán irány a szálló bárja. Csupa középkorú, inges-szövetnadrágos helyi iszogatott a pultnál, a nők kissé kiöltözve. Tudnánk ilyen kis helyen élni? Mi kellene, hogy befogadjanak? V. felbátorodva javasolta, végezzünk kutatást, s kérdezzük meg őket, ki mivel foglalkozik. De végül nem mertük. Úgy tűnt, a kocsmák mellett a szálloda az, ahol "látni és láttatni" illik magukat a helyieknek.
Irány az ágy. Jobb időben reménykedve mentünk aludni. Mondanom sem kell, éjjel még erősebb esőre ébredtünk. S reggel sem volt jobb a helyzet. A zuhanynál gyanakodva néztem a tálca körül láthatóan kézzel felkent szilikontömés nyomait, de a slendrián munkáért kárpótolt a jó forró víz és az állítható vízerősség, lehetett "esőerdei permetben" élvezkedni, vagy végigveretni magunkat Niagara-erősségű sugárral.
A reggeli a szokásos: V. hideg hústálja a tegnapi vacsora maradéka, s szerinte amit most meghagyott, az majd a Gyerekmenün fog feltűnni hamburger képében. De legalább forró volt a kávé. Csupa fiatal felszolgáló mozgott a teremben, fekete ingbe és nadrágba szorítva. A falon az ételek eredetét mutató bizonyítványok, keretben. Ajánlott volt a bárányhús, és a marhahúsért a Bord Bía (az Irish Food Board) felelt. De ne legyek igazságtalan: a reggeli menü igazán hosszú volt, változatos, de visszafogtuk magunkat, nem ettünk full Irish-t, mert egy ebédre foglaltunk helyet a Lávakő-ben.
Ahová végül nem jutottunk el. Pakolás után odakint még mindig szakadó eső fogadott bennünket. Ebből nem lesz hosszas itt-tartózkodás. Menjünk haza. V. lemondta az ebédfoglalást, majd megnyúlt arcomat látva javasolta, próbáljuk meg a folyóparti sétát. Legfeljebb visszafordulunk, ha nagyon áznánk.
Kicsit csendesebb esőben indultunk el, az ösvény gyakorlatilag a szálló mögül indul. Az első párszáz méteren gyerekek által készített ún. "tündérajtók" vannak a fák tövére, alacsonyabb ágaira felszerelve, némelyik még készítője nevét is viseli. Itt-ott a fák neve is fel volt tüntetve. Igazán színes ösvény volt ez. Sehol egy lélek, csak mi ballagtunk a kavicsos ösvényen egyre közelebb a folyóhoz. Nemsokára golfpálya tűnt fel, néhány elszánt pasi golfozott jókora ernyők védelmében.
Egyre közelebb kerültünk a folyóhoz, a szitjéhez, s hamarosan feltűnt a fehér fémhíd, jelezve a Swiss Cottage közelségét, s aztán már ott is álltunk a bejárat előtt. A fák mögül kicsit látni lehetett a cottage nádburkolatos tetejét. Megemlékeztünk a vörösbegyes afféromról, megnéztük a folyó két oldalán horgászáshoz készülődőket: ez az egyik olyan folyószakasz, amely nagyon gazdag pisztrángban és lazacban. Május közepéig vissza kell dobni a kifogott halakat, de úgy tűnik, ez nem tántorít el senkit a horgászástól.
Visszaballagtunk a kastélyig, megejtettük a "hosszú" sétával kiérdemelt kávét, aztán el akartunk indulni a kocsihoz, de elém került egy pár, pórázon hatalmas ír farkaskutyákat vezettek. Én nem mertem volna utánuk menni, de V. megállította őket, így barátkozhattam a csodás ebekkel. Stella kétéves volt, a másik, ötéves nővére nevére nem emlékszem, csak hogy tartózkodóan tűrte lelkes simogatásomat. Hiba volt, de leguggoltam, így Stellától megkaptam a nyalakodást, belenyalt a fülembe, s rám lépett... Karcsú, még csak visszafogottan rojtos szőrű volt mindkettő, de nagyon klasszak. Az ír farkaskutya a világ legmagasabb kutyája! Itt egy videó, csak hogy legyen a méretéről elképzelés: egy ír farkaskutya egy dán doggal játszik: https://www.youtube.com/watch?v=fNSWTD5lZjY
S hogy ez a hétvége ne múljon el hamar, kerülő úton indultunk haza, a nem éppen útba eső Inistioge falucskán keresztül. Még mindig egyre erősebb eső mosta a tájat, sokáig a Barrow folyó mellett autóztunk, mely a Tipperary és Waterford megyék határát jelzi. Aztán lekanyarodva a főútról, farmok és fényesre mosott legelők, virágzó kökénybokrok és primulák díszítette útszegélyek mentén jutottunk el a Nore folyó partjára, soklyukú hídon át, Inistioge-ba. Itt álltunk meg ebédelni, s a kellemes kocsmakaját egy gyors biliárdozás tette még élvezetesebbé. Igazi, lazulós hétvége lett ez. A még mindig szakadó eső miatt csendes volt a falu, idővel csak mi voltunk a kocsmában. Az egyik vendég éppen telefonált, s hangosan jelentette a többieknek, hogy Dublinban nem esik az eső. S valóban, mire kiértünk az N11-esre, már teljesen száraz volt az út, ott nem esett egy csepp sem...
A fotókat felraktam a Facebook-ra, Instagram-ra. Talán ad egy kis képet erről a hétvégéről. Igaz, hogy inkább a kulináris örömök domináltak, de azért jó volt nagyon. Kicsit másféle élet folyik ezekben a kisvárosokban, csendes falvakban, mint itt, közel Dublinhoz.
S a 12 éves Redbreast whisky finom módfelett!
S ha már kulinária: holnap kutyasütiket kell csinálnom, szalonnapörcös, barnalisztes kutyabarát sütiket, csont alakúakat - és vegán, glutén-mentes sütiket. Utóbbit pár hete csináltam egy cégnek, ízlett nekik, mert megint rendeltek. Kis felüdülés a sok húsvéti design közben, de azért ilyen még nem volt: kutyasüti, és vegán süti... Ez is megtörténik!
***
Ez a kép egy "ev_hmlbrg" nevű holland fotós képe, a tokyoi cseresznyevirágzásról. Annak a folyóparti sétánynak a fái láthatók rajta, amelyen én is sétáltam tavaly szeptemberben, egyedül, merészen belevetve magam a környék felfedezésébe. A sötétben, a fák ágai áthajoltak felettem és a folyó felett... Még virágzás idején túl is igen szép a folyóparti sétány, hiába van betonteknőbe terelve a folyó. Talán egyszer majd így is láthatom őket. A Meguro folyót kísérik végig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése