S máris új hónap! Kicsit hűvöskésen indult, sok esővel, de tegnap, amikor az éves öregautókiállításra mentünk Terenure-ba, csodásan sütött a nap. Valahogy sokkal többnek tűnt a kiállított autók száma. A parkolás is zökkenőmentesebben ment, min tavaly. Kicsit húzósnak találtam a 15 eurós belépőt, fejenként, de mivel több ismerősre is számítottunk, elmentünk mindenképpen.
Most sem volt sárga Fiat, s akárkivel találkoztunk, egyből azt kérdezte, Popsika ki van-e állítva. Nem volt, V. nem akarta elkötelezni magát egész napra, alighanem unta volna a lődörgést a klubsátor körül, de jövőre meg kellene próbálkoznunk vele. Csinálhatnék autós sütiket, bár az egyetlen, szeretett, VW-kisbusz logós kiszúrómmal aligha aratnék a Fiat/Olaszautó sátornál sikert... Megint találkoztunk azzal az északír emberrel, Alan-nel, aki tavaly lehozta a csodás Alfa Romeo 4C-jét egy találkozóra, s akit lefényképeztem, amint az Enniscorthy-hoz közeli Vinegar Hill-től szinte beszorulva a keskeny utacskába, hajt lefelé...
Kedves ember, beszédes, azonnal hívott minket az augusztusi, jótékonysági futamra, le, Cork megyébe, amit ő szponzorál. Majd mesélt a (kelet-)német területen tett autós útjukról, amitől nosztalgikusan kezdtem visszagondolni arra az útra, amit vonattal tettünk, 1976-ban, vagy '77-ben szüleimmel, az akkor még nagyon is Kelet-Németországba, Drezdába, Lipcsébe, Meissen-be... Amikor még nagyon is romokban állt a Frauenkirche... El kellene menni arrafelé (is) megint, nekik csupa pozitív benyomásuk volt az országrészről, nekem pedig eszembe jutott egy csomó ottani élményem... Vajon most milyennek látnám felnőtt fejjel?
Aztán találkoztunk az egykor angol hadihajón szolgáló, ma már nyugdíjas és ide telepedett "Geordie", vagyis északangol George-dzsal, aki ugyan néha közönséges, de azért elviselhető ember. Azonnal nyújtotta a kezét, én azt hittem, üdvözlő kézrázásra, de mint kiderült, sütit várt a tenyerébe, s csalódottan vette tudomásul, hogy süti, az nincs. Összefutottunk még a Popsikát és Julie-t karbantartó Gerry egyik fiával, aki elhozta kiállítani azt az Alfát, amit idén kezdett helyrehozni. A kocsi 25 éven át nem mozdult egy garázsból... Nagy munka lesz!
Sok szép autót láttunk, V. hangosan lelkendezett némely régebbi típus felett, gyerekkori vágyálmok mind. Én egy Jaguar F-type-ot simogattam meg, alig 100 000 euro, a kedvenc Maseratimból nem volt kiállítási darab, "csak" egy Ghibli. A legújabb Aston Martinhoz nem lehetett odaférni, annyian fotózkodtak közülötte. Csupa elérhetetlen vágyálom. Vigaszom, ahogy a hétvégi lottón nyertem egy kaparós sorsjegyet, azon pedig 6 eurót, vagyis az ostobák adóján nyertem össz-vissz 1 eurót, mert a lottó 5 euró. Csak akkor játszom, amikor nagy a nyeremény, még mindig reménykedve a csodában. Nyertem már 45 eurót is! De alighanem inkább a kemény munka az, ami pénzt hoz a házhoz, s nem a játék.
A kiállítás után Trish-sel találkoztunk, hogy kipróbáljuk az új vendéglőt lent a promenádon. Butler and Barry a neve. Fehérasztalos ebédben reménykedtem, az emeleten a nagy szárnyas ajtó mögött ott is voltak az asztalok, de a felirat leterelt minket a földszintre, ahol a teraszon már foglalt volt szinte minden asztal. Gasztropub-ként szerepelnek, s valóban ehhez passzoló kaját kaptunk, rövidke menüvel. Drágálltam az árakat, különösen az adagokhoz képest, de legalább a kiszolgálás figyelmes volt. V. és Trish is hasonló véleményen volt. Túl magas volt a kecskelábú asztal, aminél ültünk, de legalább párnázott volt az ülés, nem lett kockás a fenekünk. Utána affogato (kávé egy gombóc vaníliafagyival) zárta az ebédet szemben, az olasz fagyizónál. Tökéletes nap.
Este azonban bepótoltam az ebédet, mert a közösségi kiskertnek hála, finom krumplit, friss, akkor vágott salátát és az új hentesboltnak köszönhetően hanger vagyis onglet sztéket raktam az asztalra (nincs magyar megfelelője, otthon másképpen bontják a húst). A krumplit is akkor szedtem ki a földből, valami álom volt, talán ha öt perc alatt főtt puhára, pedig alig vágtam fel. Aprócska darab húst ettem csak, próbálom betartani a heti 400 g-os határt, s inkább zöldséggel, gyümölccsel "ápolni" a mostanában zavargó gyomromat.
***
A sűrű heteknek most egy időre vége. (Bár éppen az imént mondtam nevet egy 2000 darabos sütimegrendelésre, a kávézó küldte, de maguk is sejthették a választ, mert számos smiley volt a címsorban.) A három torta múlt héten kicsit sok volt, de túlestem a feladaton. Most egy kicsit lazább napok jönnek, legalábbis torta nem szerepel a programon. Volt főnökömtől kaptam egy nagyobb megrendelést, gyömbéres panelekre, amit majd egy kajás/művészeti fesztiválon akar felhasználni. Mint a nemrég emlegetett Kids Kits-nél, ugyanaz az ötlet: sima gyömbéres paneleket ("rajzlapokat") kapnak a gyerekek, és cukormázzal "festhetnek" rá. Először 150, A5-ös méretűt kért, de mondtam, azt képtelenség egy kiskonyhai sütőben kisütni, de valamivel kisebbet el tudok vállalni, olyat, amiből hat ráfér egy tepsire. Kis gondolkodás után leadta a kisebbekre a rendelést. Ebben az a jó, hogy apránként le tudom őket sütni, nem egyszerre kell, mert elállnak a július végi rendezvényig.
Közben meglepve fedeztem fel, hogy a kávézó megint csak tartozik nekem... Elég nagy összeggel. Pedig olyan büszke voltam, hogy értékelhető összegekkel járulok hozzá a háztartáshoz, erre tessék. Ray sűrűn kérte elnézésemet, s most várom, hogy tényleg olyan gyorsan kifizet-e, mint igérte, vagy megint nézegethetem a számlát aggódva, hogy mi lesz már... Nem is tudott róla, a könyvelőre bízta, ki kap pénzt, ki nem, s én az utóbbiak közé tartozom. Hm.
***
Láttam egy dokumentumfilmet, ami nagyon elgondolkoztatott. Egy viszonylag ritka bálnafaj egy tagjáról szólt, amely egy kis norvég halászfalu kikötőjébe úszott be meghalni, s a helyiek, látva, hogy beteg, s mert sejtették, hogy okkal jött a kikötőbe, lelőtték, hogy megszabadítsák kínjaitól. Egy múzeum igényt tartott a csontvázára, hiszen ritkaságszámba ment, s természetesen felboncolták. A szerencsétlen állat bele-gyomra tele volt egymásba gabalyodott műanyag zacskókkal, zsákokkal, amit a tenger mély vizében élelemnek hitt a bálna, s lenyelte őket. Kicsit talán prédikálós, szájbarágós szöveggel, de nagyon hatásosan mutatták be, mennyire szennyezi a tengert és a környezetet a sok reciklálatlan nylonzacskó. Nálunk is, a szemetesünk kicsike fémedény, míg a nylon/fémszemétnek fenntartott kuka derékmagasságú. (A komposztálható dolgokat évek óta a komposztba dobjuk.) Körbenéztem, van-e olyan bolt, ahol nincsen minden bezacskózva, összesen egy helyet találtam, ahol a gyümölcs, a zöldség nincs benylonozva, de ott is akad előrecsomagolt étel. Gyakorlatilag sehol nem papírzacskóznak már, minden stand mellett ott a guriga nylonzacskó, tépj magadnak. Szinte csak komoly nehézségek árán lehet kikerülni a műanyag csomagolást. Rémisztő egy dokumentumfilm volt, azóta jobban odafigyelek, hogy kevesebb legyen a nylon a vásárláskor, de nehéz, nagyon nehéz ezeket kikerülni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése