Sztálingrádnál kell leszállni? Avagy Párizs, 2013. júl. 4.

Először csak magamnak akartam ezt leírni... de aztán, ahogy mostanában néztem Amanda, Louis, és az azóta megszületett kis Loic fotóit, arra gondoltam, ide is felrakom, elsősorban Emesének és Lacinak. Kicsit sajgó emlék, de azért közreadom. Így volt ez, egy éve.

"Párizs felütéssel kezdett.

A meglepően gyors megérkezés után nagyon el voltam telve magammal, hogy meg tudtam venni a vonatjegyet franciául, sőt, az olcsóbb gyűjtőjegyeket (carnet) is megkaptam, a béna kiejtésem alapján... Készültem útikönyvvel, titokban gyakorolt, kötelezőnek hitt mondatokkal, izgalommal, mert mégis, Párizs! Párizs! S eltaláltunk a szállásig, hogy az első kanyarnál egy magából drog/ital/ki-tudja-mi segítségével kikelt, a lábára és a járdára egyforma mennyiségben hugyozó fekete úriember látványa fogadjon. Mivel az uram már előre morgott, hogy izé, Párizs, és franciák - alapból utálja őket -, sejtettem, hogy itt végleg elment a kedve az egésztől.

Ő már a vonatról visszafordult volna, amikor kiderült, hogy mi vagyunk az egyetlen fehér pár a vagonban. (Azóta kiderült, az a vonat, és az Ötös számú metró híresen durva környékek felől jön Párizsba...) A környék láttán komolyan kezdtem aggódni, hogy hová is foglaltam szállást, mert ugyan a fotók és a turistás oldalak visszajelzései alapján elfogadhatónak tűnt az utca, és a szállodabelsők pedig remeknek, ezért magamban csendesen reméltem, hogy azért ha ezt a környéket kikerüljük, még jóra fordulhat a dolog. Kb. olyan helyen laktunk, mint Dublinban a Parnell (kis Afrika) street, ha valakinek ez segít. 

Közben arra is rájöttem, mitől karcsú lábú a sok párizsi nő: ennyi lépcső, mint itt a metrónál, a világon nincs. S azóta végleg megtanultam, hogy nagy pályaudvarok környékén gázos a környezet. Ellenben megfizethető a szállás :-) Valamit valamiért.

A szállodában a recepciós fiatalember – mert én a csomagomat rángattam befelé –, V.-hez fordult először, a kései óra ellenére vidáman érdeklődve (angolul), hogy V. beszél-e franciául. A nemre még vidámabban (még mindig angolul), visszakérdezett, hogy tényleg, egy szót sem? Mire az uram, akin már látszottak az ingerültség jelei, visszakérdezett (magyarul): „Te beszélsz magyarul?” A fiatalember válaszul közölte – tökéletes magyarsággal: „1981-ben születtem Párizsban.” Az állam leesett, kínomban lehajoltam a csomagomhoz, és szégyentelenül röhögtem. Olyan jelenet volt ez, mint a viccekben. Azóta is meséljük, noha nem mi jövünk ki jól a sztoriból.

A fiatalember (mint kiderült, Jean-Yves) tudott még jó pár magyar szót, sokszor volt már Magyarországon, sőt, a kis kötetet, amit írt (mert író), is ott nyomttatta. Nagyon kedves volt, segítőkész, s minden alkalmat megragadott, hogy a magyar tudását csillogtassa. Azért az érdekes és kedves is valahol, hogy egy nem túl jó környék háromcsillagos szállodájában a recepciós jó éjt-tel búcsúzik. Tökéletes kiejtéssel, akcentus nélkül. Én pedig hálás voltam, hogy nem kell erőlködnöm, hanem akad valaki, akivel angolul meg tudom értetni magam. Vagy magyarul. Rajta kívül a személyzet közül mindenki franciául beszélt, angoltudás még nyomokban sem mutatkozott.

A szoba falatnyi volt, mint a párizsi szállodaszobák általában (s ahogy az útikönyvek állítják); a wc-re ülés érdekes testtartásokat kívánt: "pucsítanom kell" panaszkodott az uram, de legalább nyugodtan aludtunk. Legalábbis én. V. sötét gondolatait az egészről majd megosztja valahol, ha valaha is rászánja magát, hogy a jobbára feszültre sikerült két napunkat megörökítse az utókornak. 


Reggel verébcsiripelés ébresztett, ami szokatlan volt a fülemnek a csendesebb kertünk után. Nylonzacskóba pakoltam a sütiket, a csomagolóanyagokat, s hosszan agonizáltam a tükör előtt, hogy az esküvőre most kiöltözzek-e, szép fehér blúzba, vagy a várható leizzadás és bosszankodás miatt inkább ne is törődjek ilyesmivel. Mert Párizsban meleg volt, rendes nyári meleg. Az „egye a fene az egészet” döntésem végül is jó választásnak bizonyult, mert alig két órával később ott ültem egy taxiban, ölemben a kissé bizonytalanul viselkedő háromszintes tortával. A teniszpóló tökéletes volt az alkalomra, még ha ki is vírítottam a vendégseregből.

Mint kiderült, a szép boulevard de Clichy rossz végén szálltunk le, mennünk kellett visszafelé egy darabot, elhagyva magunk mellett a Moulin Rouge-t, és még egy vizelő embert (nem értem, kb. három méterre a nyilvános WC-től), valamint a valóban ijesztő mennyiségű kutyaszart, hogy Amanda és Louis Montmartre szívében lévő lakásához jussunk. (Az útikönyv állítja, hogy a párizsi járdákat erőst takarítják, és mossák, és büntetik a kutyaszart fel nem takarítókat, hát, ez a fák szegélyezte sétányokra nem igaz, kérem.) Útközben egy kis piros épületre csodálkoztam rá, s ahogy néztem felfelé, rájöttem, hogy a Moulin Rouge-t látom. Nahát. Pillogtam, ez hát a Pigalle, ahol egykori példaképen, Francois Truffaut felnőtt.

Amikor a megfelelő házszám elé értünk, tipikusnak nevezhető többemeletes házzal találtuk magunkat szemközt, amit korábban már a Google Streetview segítségével megnéztem magamnak: kis, két boltbejárat közé szorított ajtóval, kódos kapu, csengővel. Bent a csöpp  lakásban (újabb lépcsőhegyek!) már folyt a nyüzsgés, éppen készült a menyasszonyi make-up, miközben a vendégek koktélokat nyomtak az arcukba. Hamar megtanultam a jövőre nézve, hogy ha még csomagolni is kell a sütiket, akkor jobb nekem, a sütikészítőnek gondoskodni a szalagról, s nem a stresszelő menyasszonyra hagyni a feladatot, mert a csomagok felénél kifutottunk a készletből. Minden olyan sebtében összedobottnak tűnt, pl. a tortát Amanda előző este fejezte be, nem kis aggodalom és kapkodás közepette. Azt mondom, hogy sebtében összedobott, de igen-igen egyedi volt az egész. Ekkorra már nyugodt volt, barátai állítása szerint, én pedig folyamatosan ismételgettem magamban: Párizsban vagyok, ez egy roppant bájos és egyedi esküvő lesz, a kutyát nem érdekli, hogy nem vagyok kiöltözve, és a körülöttem lévők érdekes, és kedves emberek. 

Főleg Georgia, a vőlegény húga és Jenny, Amanda barátnője maradt meg bennem, az előbbi mosolygós türelemmel tette a dolgát, az utóbbi úgy tűnt, egymaga kézben tart mindent, és mindenkit. Körülöttünk egy Dakota.D nevű fotós srác kattingatott, úgy tűnt, minden kis részlet megörökítésre kerül, azóta láttam a fotókat, nagyon jók, illenek a rendezvény szelleméhez.

Georgia - még nem talpig pirosban - csomagol. Érdekes pólója van...

Tekintve, hogy dolgozni jöttem, no és a hőség miatt, nemet mondtam a koktélra, és csomagolni kezdtünk. A csomagolás közben néhány polipkar és mókusszem megadta magát ugyan, de időre végeztünk, miután felhasználtunk minden, a lakásban még fellelhető szalagot. Jenny karjára kapta a virágokat, V.-re bíztam a csomagolt sütikkel teli szatyrot és virágkosarat – ő korábban előzékenyen kiült a lépcsőfordulóba, hogy ne foglaljon helyet a csöpp lakásban. Minden aggodalmamra azt felelte, nyugi, ide te dolgozni jöttél, csak csináld, amit kell, ebből azt a következtetést vontam le, hogy elül csendben, amíg én befejezem a csomagolást. A torta cipelését elvállaltam én, odaöleltem magamhoz, megtámasztva a pocakomon, remélve, nem mozdul el, s nem ejtem le. 


Ugye, nem?

A sürgő-forgó utcán taxivadászat, sehol egy szabad kocsi. Annak ellenére, hogy többen állították, taxit fogni egy párizsi utcán sosem probléma. Végül a már enyhe pánikban lévő Jenny talált egyet, ami elvitt minket – az egyre elegánsabb negyedeken át – az ír kocsmáig, ahol az esküvő utáni állófogadás volt. (Kiderült, tiltakozó felvonulás volt valahol, bedugultak az utak itt-ott, ezért nem jött felénk taxi.) A torta csak egyszer indult meg az ölemben, nem volt eléggé a talapzatára ragasztva. A cukormáz kezdett puhulni a melegben, ha óvatosan hozzáértem, éreztem, mind jobban ragad. Azt is éreztem, hogy még a térdem alatt (is) izzadtságcseppek szaladgálnak lefelé, ekkor már tudtam, hogy aligha az első sorban fogok tapsolni a menyasszonynak.

A kocsmában előkészítettük még a húsos hidegtálakat, s a varázslatos gyorsasággal piros ruhába átöltözött Georgia társaságában megindultunk a színhely, egy galéria felé, a rue de Rivoli-ra. Georgia kecsesen kapaszkodott apró fejdíszébe (mint megtudtam, angolul hair pacifier-ernek hívják az ilyesmit), és bámulatos egyensúlyról téve tanúbizonyságot, megindult a galéria felé, magas sarkú cipőjében ügyesen, csípőringva kerülgetve a sűrű tömeget. Az utcát turistás boltok, és a Louvre szegélyezi, valamint koldusok, akiknél mindegyiknél volt egy (alvó, tán bealtatózott?) kicsi állat, hogy az adakozókat még több fillér odadobására bíztassák. Mindegyiknél SVP (sil vous plait) és manger (menhelyre kell a pénz?) szerepelt a táblájukon. Egy bolt bejáratában két elegáns úriember álldogált, unottan dohányozva, amikor megláttak minket, vagyis az elől suhanó Georgiá-t, hirtelen szájukba kapták cigarettájukat, és megtapsolták, ahogy elringatózott előttük. „Jobb, mint a fütyülés” – jegyezte meg az uram. Máshol talán hímsoviniszta disznó-t kiáltott volna a csipőt rengető hölgy, de Georgia ügyet sem vetett rájuk.

A galéria előtt hangos örömsikolyokkal találtunk egymásra rég, és kevésbé rég látott kollégákkal. Ott volt Bridie, az ausztrál volt kollégám Perth-ből, Anna-Klara Malmö-ből, Ingrid Dublinból, a nagyon tetovált ír Sarah, aki a make-upért felelt, később befutott Tim, Paco, Elena és fotós férje, Carl.

Odabent kaptam programot (Amanda és Louis fiai rajzolták és írták), aztán felhangzott a zene, aztán Amanda leereszkedett az emeletről, a csupa pirosba öltözött koszorúslányai kíséretében. Louis fia Taian, és Amanda fia, Finn voltak a gyűrűhordozók. Szövetből varrt epres-habos pavlova tetején pihentek a gyűrűk. A beszédek itt-ott igen spontánra sikeredtek, de azért sikerült pár könnycseppet kicsalniuk a közönségből. Illetve belőlem. Elena férje, Carl sokat fotózott, már ígért egy másolatot a képekből.A sajátjaimból párat felraktam a Facebook-ra.

Főleg Louis apja mondott megható beszédet a fiának és Amandának címezve (lásd fent), az nagyon kedves pillanat volt, amikor a majdnem két méter magas Louis megölelte hasonlóan szálas papáját. Az egész esküvő, az ismerős zenész erre az alkalomra írt dalától kezdve annyira Amandás volt, hogy még. Idővel be kellett húzni a galéria ajtaját, hogy vadidegenek ne tévedjenek be, de még azután is volt, aki orrát az üveghez nyomva bebámészkodott, hogy aztán elújságolja a kint állóknak: odabent két ember köti egymáshoz az életét.

 

Az ifjú pár a galéria előtt. A házszám sejthető, ugye?

V. evett volna már valami rendeset, éhes volt, én ellenben a kocsmába vágyódtam, a többiekhez. Elmentünk hát oda, s mint kiderült, elsőként, korán érkeztünk, mert még volt fotózkodás is a Tuileriák kertében. V. végül megállapodott a szendvicseknél, én Anna-Klarával és Paco-val beszélgettem. Eljött az ideje az első sörnek és az egyik sokknak: kerek 7.50-et fizettem egy pint sörért... 

Sütijeim, és a hozzájuk csatolt hamísítatlanul amerikai cseresznyés pite receptje a kocsmapulton

  Amanda, a közel két méter magas férj, Louis, és én, hétköznapiba öltözve, e nem hétköznapi napon

Az uram belült egy sarokba, mert nem ment neki a csevegés, ezért inkább úgy döntöttem, egye a fene az ünnepet, menjünk ebédelni, aztán haza, mert este vár minket az autós túra, amit még Dublinból foglaltam le, egy újságcikk alapján kitalálva magunknak ezt a programpontot. A legtöbb étterem délutánra bezár, mondta az ír bárpultos, készülnek a vacsorára, de a közelben mondott egy kávézót, ahol volt kaja és, ami a lényeg, angol menü. Utána pedig hazametróztunk a fullasztó melegben a szállásig. S mint kiderült, nem Sztálingrádnál kellett leszállni (az egyik metrómegálló neve), hanem a République-nál, de természetesen elsőre elnéztem a megállónkat...

Aludtam, amíg el nem jött a túra ideje. Valahonnan a közelből hangos zene áramlott be az ablakon, aggódtam is rendesen, hogy nem lesz éjszaka nyugalmunk. Később kiderült, hogy a közeli amerikai kocsmában ünnepelték üvöltő Elvis-dalokkal a július 4.-ét, de mire felébredtem, már csend volt. Állítólag erre odafigyelnek Párizsban, hogy ne legyen a bárokból hangosan kihallatszó zene este, s ne zavarja a szomszédokat.

Pontosan, a megbeszélt időben megérkezett a kis 2CV, és Stephen (vagy Stefan? Steven?), az idegenvezetőnk. Kifogástalan angolsággal beszélt, és remek túrát adott. A kocsi vászonteteje le volt hajtva, s riasztóan hangosan rötyögő motorral húztunk ki a keskeny utcából... Kérdezte, mit láttunk eddig Párizsból, mondtuk, semmit, ő pedig erre alapozva eldöntötte, hogy megmutat mindent, ami egy órába belefér. Úgy beszélt minden épületről, városrészről, nevezetességről, hogy abszolút személyre szabottnak éreztük a túrát. Lehet, hogy több tucatszor adta elő már, mégis spontánul, közvetlenül, akkor és ott születettnek hangzottak a mondatok. Remek volt, remek! Ami különösen megragadt bennem, az az, hogy éppen ment le a nap, bearanyozva mindent. Ott volt előttem az eddig csak képen látott párizsi "skyline", kis felhőcskékkel, aranyszínű körvonalakkal, ahogy könyveken leírták róluk, ahogy a csábító regényekben lehetett olvasni róla. Óóóóó. S egyszer csak, a folyótól délre egy szép boulevard-on virágzó fák alatt autóztunk, s a virágok illata mindent betöltött, de sajnos, nem emlékszem az út nevére. Talán magasra felnyírt hársfák voltak...? Annyi érdekes információt kaptunk, feldolgozni is alig lehetett. S közben suhantak el mellettünk az épületek, a híres galériák, épületek, a történelem, s a padokon mindenhol alvó emberi roncsok. Amire az itteniek, vagy az itt élő külföldiek csak a vállukat rántják, hát igen, vannak csavargók, igen, bárhol, még a legjobb negyedekben is.

Idegenvezetőnk saját bevallása szerint ezt a munkát csak találékony vezetési módszereket alkalmazva lehet csinálni, így volt néhány hajmeresztő pillanat. Például amikor teljes sebességgel behajtott a Diadalív alatti körforgalomba, lazának titulálva a forgalmat, én pedig határozottan emlékszem, hogy  egy autó a bal oldalunkon erősen fékezett... Kapaszkodtam, és elnyomtam a torkomban egy jókora sikolyt...

A Diadalív tetején tenger turista, fejeik egy plusz sor ballusztrádot alkottak a korlát felett. Fogalmam sem volt, hogy fel lehet menni oda is...


Vezetőnk, amikor a feltorlódott kocsik között szinte elfurakodott, át a két sávon a keresztutca felé... S egy másik kis 2CV-vel is találkoztunk, azt egy lány vezette...

Mindent láttunk, amit kellett. Megálltunk a Trocadero és az Eiffel-torony között. HATALMAS! A Trocadero felől szüntelenül villogtak apró villámlásként a vakuk a torony felé. Ekkor már erősen sötétedett, de egyre csak mentünk, mentünk. Végül másfél óra lett az egyből, s nagy-nagy hálával eltelve értem vissza a hotelhez, Jean-Yves jóéjszakájához. Szép ez a Párizs!

***

Aztán másnap reggel vissza a morózus kedvbe, mert V. nagyon nem akart sétálni, felajánlotta, hogy a hotelben megvár. Végül durcámnak engedve eljött velem - valójában féltem volna egyedül elindulni, pedig...! -, sétáltunk, fagyiztunk (vodka, lemon sörbet, remek!), undok francia pincérrel találkoztunk, konyhaboltban vásároltunk, míg ő végig merevkedett, utálta a várost. Joggal, a pincérek tényleg akkora fafejek, mint a szóbeszéd állítja, azóta olvastam, a kormány brosúrákban adta tudtukra, hogyan kell a kedves külföldi vendéggel bánni. Amanda mesélte is, hogy az ő munkahelyén is osztottak ki brosúrákat, hogy tudja a személyzet, mit kell csinálnia. Őrület!

A konyhaboltot semmiképpen sem akartam kihagyni. Vagyont költöttem az inkább raktárra emlékeztető DeHillerin-ben, s noha az eladó a szemüvege fölött először végigmért, majd közölte az árat, angolul, a drága, hátha elájulok, csakazértis vettem két "keltető" kosarat, amilyen a kovászos kenyérhez KELL. Majd leírom az adóból, anyátok. S igen, sikerült vennem Eiffel-tornyos kiszúrót is, ott örömködtem a bolt közepén, amikor megláttam a többiek között. A boltban kellemesen hűvös volt, jobbára külföldiek ődöngtek, nyilván olyanok, mind én, akiknek majd emlék lesz ez a vásárlás. Nyomakodtak a keskeny átjárókon a magasra felnyúló polcok között, tapogatták a kirakott cuccokat - úgy tűnt, nem is bolt, hanem kegyhely ez. A kártyámmal akadt némi probléma, éreztem, megint megindulnak a hónom alatt a cseppek, ha itt most nem tudok bevásárolni, miután V.-t elrángattam ide, hát levetem magam a Szajnába De aztán rendbe jött a gép, kerregett szorgalmasan, és boldogan jöttem ki a szatyrommal.

Csak sejtem, Párizsban hol ittam ezt, de korábban, a Pireneusokban tett túránk során, a Cirque de Gavarnie-hoz közeli hegyi szállóban volt szerencsém e sörhöz. Szükségem volt rá, az biztos :-)

Kódorgásunk közben a híres-hírhedt La Halles piac előtt sétáltunk el, megláttam egy táblát, amely fent említett rendezőmről, példaképemről, Francois Truffaut-ról elnevezett médiatár felé mutatott. Ah. Később, séta közben, a Pompidou központ színes csövei jelentek meg két épület között. Sétáltunk a szigeteken, megbámultuk (szigorúan kívülről, mert elijesztett bennünket a turistasor) a Notre Dame-ot, a mögötte lévő kertbe tévedtünk, fotók, aztán eljutottunk a szállásunk felé lévő csatorna partjára, ahol ebédeltünk - megint morgás a kajaválaszték silánysága miatt) -, folyt az élet, gyűlt bennem a sok-sok apró, villanásszerű élmény, amitől Párizs Párizs, amitől nő az ember gyomrában az érzés, ide visszajönnék! 

Aztán az egyre lepukkantabb negyed felé közeledtünk, kész, ennyi volt, pakolás, kicsekkelés, Jean-Yves sehol, a tárolóba rakott csomagokat aztán magunk után rángatva irány megint a metrómegálló. A Gare de L'Est? Gare du Norde?-nál (már nem emlékszem) kis kóborgás, a már megvett jegyekkel a kezemben tétováztam, hogyan is jutnánk a reptérre vezető vonathoz... Mert előttem lendülő kapu, ami mögött további jegyváltó automaták, ahhoz kellene hozzáférnem, na de hogyan? Az információs fülkében ülő ember már az előttem sorban álló nővel is elég emelt hangon beszélt, de más nincs, odaléptem, miközben jött egy kis csaj, feliratos pólóval, amolyan "Segíthetek" szolgálat lehetett, de elintettem, hogy kösz, itt a fülkés ember... Aki szigorúan franciául KIABÁLVA felelt minden erőlködő, izé-nem-beszélek-franciául feltett kérdésemre... Itt fogott el az a V.-t már sok éve markában tartó ingerültség a franciákkal szemben, hogy VAZZE? hát nem hallod, hogy nem  beszélem a nyelvedet, te setét paraszt??? Végül, amikor már elküldtem valahová, szégyentelenül és angolul, akkor integetett, hogy csak menjek át a kapun, nem gond, és ott vehetek további jegyet... de addigra már utáltam a fejét erősen. Az övét és az összes franciáét. 

A reptéri becsekkelés csak fokozta ezt az érzést. A "csigalassúság" nem elég erős kifejezés arra, amit ott folytattak. Már az előttünk álló, pihekönnyű kis úticsomaggal sorakozó, nyilván sokat látott és tapasztalt üzletemberek is elvesztették a türelmüket a tetüként araszoló sor miatt, a pult mögött töketlenkedő (francia) alkalmazottak gleccserlassúsággal végzett munkája láttán. Komolyan nem tudom, hogy működhet ez az ország! Unalmunkban a mellettünk tengernyi csomagjaikat kézzel befóliázó, jobbára Afrikába tartó utasokat néztük, s próbáltunk erőt venni az ingerültségünkön. Amikor végre - VÉGRE! - a becsekkelés megtörtént, erős fogadalmat tettem, hogy legközelebb ide egyedül és kötélidegzet birtokában jövök el. 

Mert azért mégis, Párizs, az Párizs. Megér egy misét, megér egy ingerült férjet, megér egy bunkó információs hivatalnokot, és megér egy pult mögött tehetetlenkedő tetüt. Mert szép, mert vannak ott élő ismerősök, Jean-Yves-ek, Steven-ek, Eiffel-torony, múzeumok, kis kávézók, boltok, csatornák, épületek, mert van látnivaló, s mert gyönyörű!

Néhány fotó:

 Hogy is mondta? "Ike, ma beleköptem a Szajnába?" Bizony, beleköptem.

E. Dehillerin, a legendás konyhásboltja. Amikor kovászos kenyérrel kínlódom, vagy az ő, vagy Bertinet tésztakaparóját használom, nosztalgiázva. Hová el nem jutottam!

 Ne tévesszen meg bennünket az angol felirat, itt nem beszélnek angolul.

A kis korzikai

***

S végül, egy kép: Amanda és a fia, Loic Tudor.