Hagyomány?

V. mindennap kap az ebédje mellé egy darab gyümölcsöt a cégnél, hol narancsot, hol almát, mikor mit. A minap hazahozta a narancsot, aztán másnap is hozott egyet. Boldogan vittem a konyhába, hogy na, facsarok magamnak egy kis levet. Aztán valamiért bevillant az agyamba (s miért éppen most, nem tudom), hogy valahányszor narancsot kaptunk Nagyanyámnál, előtte gondosan lereszeszelte a héját, még akkor is, ha csak egy narancs volt, és megcukrozva elrakta a hűtőbe, mondván, jól jön majd sütéshez...

Úgyhogy most lereszeltem én is. Cukrot szórtam a tetejére, majd lesz belőle narancsos aprósütibe ízesítő. Ha belegondolok, hogy az Üzemben hány pohár frissen facsart narancslé készül, s az mennyi reszelt héj, akkor aggasztani kezd a pazarlás.

Nagyanyám az első világháború előtt született, s túlélte a másodikat. A konyhaszekrényben, ami a folyosón állt, a befőttektől, szörpöktől roskadozó polcsorok mellett, mindig volt legalább tíz kiló cukor, pár kiló só, liszt. Egy-két csomag rendes kávé, amit csak vendégeknek kínált, vagy vasárnap, nekünk - köznapra jó volt a cikória is. Ott voltak sárga fémdobozban a kályha tetején szárított, házilag készült tészták is, kockatészta vagy hosszú, leheletvékony csíkok, elkészítésük megtanulását mindig ígérem magamnak, de sosem kerül rá sor, amúgy is ritkán eszünk olyan aranysárga, gyönöyörű levest, amilyet ő, vagy anyám főzött. Anyám, aki már bolti, vagy korábban Mamitól kapott tésztát  rakott a levesébe.

Amikor először mentem látogatóba innen vissza Sopronba, s jöttem el, nagyanyám többek között egy kiló cukrot rakott elém, hogy vigyem. Mert valahol benne volt, kitörölhetetlenül, hogy az még jól jöhet, s ki tudja, van-e itt ilyesmi. Kínomban nevettem, Mami, ne szórakozz már... Nem értettem, bosszankodtam. Igaz, nem is éltem át két világháborút, s habár voltak időszakok az életemben, amikor ritkaságszámba ment a narancs, a kiló fürt banán, a hús, sosem jutott eszembe, hogy legyen nálam pár kiló cukor, mert az pár dologra felhasználható, ha úgy adódik...