Lassacskán múlt a január, a reggelek elég unalmasak voltak az Üzemben, alig volt vendég, élet igazából csak ebédidőben volt, de akkor nagy volt a nyüzsgés. Szinte várom már a Bálint-napot, amikor újra fogyni fognak a sütik. A tortamennyiségeket visszavettem kicsit, inkább kipróbáltam pár új receptet, mint például a cukkini tortát. Állandóan nyitva tartottam a fülem, hátha hallok hírt az új kávézóról, mert a büszkeségem visszatartott attól, hogy én kérdezzek. Soha nem kérdezett tőlem a főnököm semmit, mióta az új helyet szóbahozta, semmit nem is mesélt, így nagyot nyelve újra csak el kellett fogadnom a tényt, hogy resource vagyok, nem olyan partner, akinek esetleg tanácsa vagy ötlete lehet.
Végül, hasonló módon a sötétben tapogatózó kollegáimmal beszélgetve kiderült, hogy Ray és a főnököm eléggé maguk között beszélnek meg mindent, például az is csak véletlenül derült ki, hogy már megkezdték az új személyzet interjúvolását, és az is titoknak számít(ott), hogy Ray pénzzel is beszállt az új helybe, sőt, ő lesz ott a szakács. Kis gondolkodás után úgy döntöttem, hogy ez ránk nézve jó dolog, mert az utóbbi időben annyira magával ragadta a managerkedés, hogy hajlamos volt az emailek ellenőrzése miatt elhanyagolni a munkáját, s a szakácskodás Claire nyakán maradt.Volt is pár tévedés, kapkodva helyrehozott hiba a rendeléseknél, mert elkalandozott a figyelme.
Az Üzemben bevezetendő új menü kapcsán sem szólt hozzám senki, csak időnként Ray elhullajtott egy mondatot, hogy "majd kellesz az új menühöz", de hogy ez mit jelent, fogalmam sincs. Egy dolgot tudok, rozskenyeret kért. Megjegyeztem neki egyszer, hogy ne az utolsó pillanatban hozza tudomásomra, hogy mit kellene majd csinálnom, de mivel éppen elnézett a fejem felett (s ezt sokszor, és könnyedén megteszi, amikor úgy érzem, hogy éppen valami fontosat hozok szóba), ezért nem hiszem, hogy megragadt az agyában a mondandóm. Most már úgy vélem, az működik legjobban, ha szépen mindent leírok, s otthagyom az orra elé akasztva a polcon. Mert a szó elszáll...
Kicsit ambivalens érzéseim vannak, mert egyfelől, igen kiváncsi vagyok, jó értelemben, hioszen nagyon örülök az új helynek, másfelől tudomásul kell vennem, hogy nem lesz sok közöm hozzá, inkább úgy kellene felfognom az egészet, hogy hú, újabb lehetőség, kétszer annyi gingerbread men kerülhet majd eladásra, több lesz a torta megrendelés... Mert azt azért elmondták, hogy az ottani tortamegrendeléseket is nekem kell megcsinálni. Hogy ez maga után vonja-e a munkaóráim megszaporodását, arról nem esett eddig még szó. De már előre gondolkodtam, s megbeszélve a dolgot V.-vel oda jutottam, hogy mégsem szeretnék több munkaórát, nem ajánlgatom a teljes munkaidős alkalmazásomat, mert inkább a saját bizniszemre, a piacra szánnám az időt.
***
Tegnap volt Szt. Bridig napja, ami tavasz első napjának számít itt. Hahaha. Megint jött vihar az Atlanti óceán felől, annyi esővel, amennyit csak el lehet képzelni. Hideg szél, fenyegető hullámok, a nyugati parton élő ismerőseim behavazott autókról, egy parti sétány hullámok által feltépett köveiről küldtek képeket. Most már eléggé aggasztó, hogy mennyire régóta ez megy, nincs igazán hideg, csak viharok, sok-sok-sok eső, lassan tartósan szottyos föld, sötétség, nedves, nyirkos hideg, borongós hangulat. Esténként folyamatosan menő fűtés, melegvizes palack, több réteg takaró tv-nézéshez, kötéshez. A piacon is csak riadtan hallgatta a ritkásan érkező vásárlók sora, hogyan veri az ablakokat a jeges eső, mert szokatlan szögből fújta a szél, mondhatni, szembekapta az épület a vízáradatot. A parkolót hiába szórták le új réteg kaviccsal, megint elakadt benne egy nagy autó, miután jó kis sáros árkot kapart a kerekeivel maga alá. Szerencsére helyi emberé volt az autó, s férje kihúzta traktorral.
Amúgy tegnap igen büszke voltam magamra, mert rosszul lett az egyik vevőnk, s amíg páran a mentőket hívták és jajistenemrosszullett-eztek, én odamentem segíteni. Ami tőlem merőben szokatlan dolog, mert fél éve, amikor valaki epilepsziás rohamot kapott az utcán, nem a segítés járt az eszembem, hanem kissé hisztérikusan vinnyogtam V. hasába fúrva a fejemet, a földön vergődő embert látva. Felfejlődtem azóta. Vevőnk fia nem tudta, mit csináljon a hirtelen elnémult, falfehérré lett, eszméletét vesztett idős apjával: még a széken ült az öreg, amikor a fiú műr próbált levegőt fújni a szájába. Az elsősegélyes videóknak köszönhetően mondtam neki, tegyük az apját a földre, lefektettük, kabátot tettünk a feje alá, s befordítottuk abba a testhelyzetbe, amit a videókon javasoltak. Hamar magához tért, s nem értette, miért kérdezgetem, hogy érzi-e az ujjait, tud-e beszélni... Ijesztő volt, de nem pánikoltam, s erre baromian büszke vagyok, na. Még a gyomorremegésem is elült hamar.
A mentők húsz perc múlva jöttek, hozzájuk már saját lábán ment ki az öreg, aki kissé fel volt háborodva, hogy ekkora felhajtást csapunk körülötte. (Férfi....) De a saját kis agyi afférom óta tudom, az ilyesmi nem vicc, gondolom, jól kivizsgálják majd, hiába tiltakozik. Ha minden jól megy, jövő héten majd jön megint, s eszi a nálunk vett májkrémet szódakenyérre kenve, ahogy minden szombat reggel szokta.
Így legyen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése