Miután elolvastam Edmund De Waal remek könyvét (Hare with the amber eyes), sokat nézegettem a weboldalán azt a párat a 264 netsuké-ból, miniatűr szobrocskából, aminek történetét (családja történetével együtt) a könyvében megírta. Mindig is nagy rajongója voltam az apró, kézbe simuló mütyüröknek, s rémlett, hogy láttam én már ilyen netsukét, csak nem tudtam még, hogy így hívják. Mégpedig Dublinban, a Chester Beatty Library-ban láttam, ami az egyik kedvenc múzeumom.
Már nem emlékszem, kivel jártam ott először (Botond?, anyósomék?), de a kelet-ázsiai tárgyakat, metszeteket bemutató termekben volt egy kis golflabda nagyságú faragvány, ami három, egymásba fonódó patkányt ábrázolt. Ez maradt meg bennem legjobban a múzeum kincsei közül. Amióta elolvastam a könyvet, meg vagyok róla győződve, hogy az egykor látott faragvány egy netsuke. Bíztattam V.-t, menjünk, nézzük meg. Ő még úgysem járt arrafelé, itt volt a nagy lehetőség.
Gondosan tájékozódtam, nyitva vannak-e vasárnap, hol lehet a közelben parkolni, s elmentünk. Az út a Dublin Castle területén át vezetett, séta közben próbálgattam elfogadható képeket készíteni az új géppel, de mivel még nem értek hozzá, mindent szépen a gépre bíztam, céloztam és lőttem.
A múzeumban mondta az őr bácsi, hogy új kiállítás van, ami miatt a többi zárva van, van ugyan pár netsuke közszemlére téve, de nem a megszokottak... Kezdtem lehervadni, mert nagyon felkészítettem magam a patkányokra, de azért felmentünk a második emeletre. Khm - Sacred Tradition kiállítás, ez nem az, amit keresek, nem ilyenre emlékszem... Szinte rohanvást mentünk végig a termeken, hátha, Zen Buddhism, ez lesz az, jé, ki is van rakva pár faragvány, igen, netsuke mind, de nem az, amit keresek. Futólag megcsodáltam a kicsike szerzetes többféleképpen is kifaragott alakját (népszerű motívum volt egykor), de - nem erre készültem!
Csalódottan távoztunk a kissé túlfűtött aulából, ki a múzeum és a Dublin Castle között elterülő parkba. Netsukék helyett maradt gyakorlásnak a szemközti színes házsor, és a csendes kis park fényképezése.
Ha már arra jártunk, körbejártuk a kastélyt, eddig még fel nem fedezett oldalsó kis kertekre, emlékparkokra bukkanva. A nyugati kapu tetején lefényképeztem Justiciát - itt mindig megálltam a csoporttal még boldogult idegenvezető koromban, hogy elmeséljem nekik, mennyire nehezményezték az írek, hogy az egykor az angol uralom főhadiszállásának számító Castle kapuján Justicia hátat fordít nekik (vagyis Dublinnak). S azon is derült keserűen a nép, hogy a mérlegkar mindig ferdén állt egyenes helyett (hát nem pártatlan az Igazság istennője?). Persze, hogy ferdén állt, mert meg-megteltek vízzel a mérleg serpenyői, hol erre, hol arra billenve... Végül lyukat furtak az aljukra, azóta nem "dönt" Justicia sem az angolok, sem az írek javára :-)
Körbejártuk a kastélyt, majd visszamentünk a kocsiért. A parkolóház liftjében egy kis matricán a szerencsejáték, a fogadás szenvedélyétől szenvedők önsegélyező egyesülete telefonszámmal hirdeti magát: "Tönkreteszik életét a szerencsejátékok? Mi segítünk!" Mire valaki odaírta: "Fogadjunk, hogy nem tudtok." Alatta újabb kiegészítés: "Fogadjunk, hogy tudunk segíteni."
Igazi ír humor.
Már nem emlékszem, kivel jártam ott először (Botond?, anyósomék?), de a kelet-ázsiai tárgyakat, metszeteket bemutató termekben volt egy kis golflabda nagyságú faragvány, ami három, egymásba fonódó patkányt ábrázolt. Ez maradt meg bennem legjobban a múzeum kincsei közül. Amióta elolvastam a könyvet, meg vagyok róla győződve, hogy az egykor látott faragvány egy netsuke. Bíztattam V.-t, menjünk, nézzük meg. Ő még úgysem járt arrafelé, itt volt a nagy lehetőség.
Gondosan tájékozódtam, nyitva vannak-e vasárnap, hol lehet a közelben parkolni, s elmentünk. Az út a Dublin Castle területén át vezetett, séta közben próbálgattam elfogadható képeket készíteni az új géppel, de mivel még nem értek hozzá, mindent szépen a gépre bíztam, céloztam és lőttem.
A múzeumban mondta az őr bácsi, hogy új kiállítás van, ami miatt a többi zárva van, van ugyan pár netsuke közszemlére téve, de nem a megszokottak... Kezdtem lehervadni, mert nagyon felkészítettem magam a patkányokra, de azért felmentünk a második emeletre. Khm - Sacred Tradition kiállítás, ez nem az, amit keresek, nem ilyenre emlékszem... Szinte rohanvást mentünk végig a termeken, hátha, Zen Buddhism, ez lesz az, jé, ki is van rakva pár faragvány, igen, netsuke mind, de nem az, amit keresek. Futólag megcsodáltam a kicsike szerzetes többféleképpen is kifaragott alakját (népszerű motívum volt egykor), de - nem erre készültem!
Csalódottan távoztunk a kissé túlfűtött aulából, ki a múzeum és a Dublin Castle között elterülő parkba. Netsukék helyett maradt gyakorlásnak a szemközti színes házsor, és a csendes kis park fényképezése.
Ha már arra jártunk, körbejártuk a kastélyt, eddig még fel nem fedezett oldalsó kis kertekre, emlékparkokra bukkanva. A nyugati kapu tetején lefényképeztem Justiciát - itt mindig megálltam a csoporttal még boldogult idegenvezető koromban, hogy elmeséljem nekik, mennyire nehezményezték az írek, hogy az egykor az angol uralom főhadiszállásának számító Castle kapuján Justicia hátat fordít nekik (vagyis Dublinnak). S azon is derült keserűen a nép, hogy a mérlegkar mindig ferdén állt egyenes helyett (hát nem pártatlan az Igazság istennője?). Persze, hogy ferdén állt, mert meg-megteltek vízzel a mérleg serpenyői, hol erre, hol arra billenve... Végül lyukat furtak az aljukra, azóta nem "dönt" Justicia sem az angolok, sem az írek javára :-)
Körbejártuk a kastélyt, majd visszamentünk a kocsiért. A parkolóház liftjében egy kis matricán a szerencsejáték, a fogadás szenvedélyétől szenvedők önsegélyező egyesülete telefonszámmal hirdeti magát: "Tönkreteszik életét a szerencsejátékok? Mi segítünk!" Mire valaki odaírta: "Fogadjunk, hogy nem tudtok." Alatta újabb kiegészítés: "Fogadjunk, hogy tudunk segíteni."
Igazi ír humor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése