A rendszer beszippantott

Jelenleg úgy nézek ki, mint egy droid, némileg elszúrt vezeték-elrendezéssel. Egy Holter-monitor van rám aggatva, ami 24 órán át figyeli a szívműködésemet. Zsinórok mindenhol, ha nem gyömöszkölöm a zsebembe, egy adag vezeték a térdemig lóg.

Ez lett a neurológusnál tett látogatás eredménye... nem lett vége a kórházba járásnak, korántsem.

Ő alaposan kikérdezett - a piacon való munkálkodásomat pl. nagyon érdekesnek találta, de ettől még nem fogok neki hálából sütit vinni. Megcsinálta rajtam ugyanazokat a vizsgálatokat, amiket a háziorvos. Meghallgatta az időváltozással kapcsolatos panaszaimat. Megmutatta nekem a magammal vitt cd-n lévő képeket az agyamról. (Szép, érdekes, de főleg az összevissza fogaim látványa kötött le.) Majd felírt mindenféle vizsgálatot. Öööö, kellenek nekem ezek? Igen, a végére kell járni, mi okozta az "epizódot". Csudás. Valamint szedjek aszpirint (felírta, hurrá), menni kell majd glükőzszintet és koleszterinszintet méretni, ezt a háziorvosnál, megnézik ultrahanggal a nyakam ereit, működnek-e rendesen... Ezt majd Dundrumban, egy Euromedic nevű cégnél, mert ott olcsóbb, mint máshol. Mert a biztosításom persze, megint terítékre került, azúttal azonban már készültem, tudtam kötvényszámot stb. Olyan volt, mint egy árajánlat-kérés, a neurológus recepciósa maga telefonálta végig a szóbajöhető helyeket, amikor megkapta a vizsgálatok listáját, hogy mit-hol-mennyiért végeznének el... félelmetes.

De a legnagyobb sokk ez a masina volt, amiért át kellett sétálnom megint a Beacon-be, a kardiológiára, ahol már rutinosan csaptam a pultra a biztosításom számát. Előbb mindig a piszkos anyagiakat kell tisztázni, ezt már megtanultam.

A Beacon-beli recepciós nő örömmel értesített, hogy nemcsak a monitort fogom megkapni még ma, hanem egyből elvégzik a "bubble echo-t" is, amit felírt a doki - jajdejónekem, nem kell várni, ugye örülök? Így a hölgy. Micsoda? Miisez? Elmagyarázta, hogy ez abból áll, hogy kissé sós folyadékot fognak az erembe fecskendezni, majd megnézik, hogyan halad át a szívemen. Ultrahanggal azt is megnézik, van-e a szívemen lyuk, mely, mondjuk, születésemtől fogva ott van, de nem okozott problémát eddig, s ott rejtőzködhet - esetleg - egy kis vérrög. Ami ha megindul, az agyba jutva okozhat olyan tüneteket, mint amim volt. Ha jól értettem a magyarázatot. Sőt, nem árt megnézni, hogy rendesen, egyenletesen ver-e szívem, mert az is okozhat vérrögöt. S a vérnyomásomat mikor ellenőriztettem utoljára?

Amikor a vizsgáló doki kezembe nyomott egy köntöst, elsápadtam - erről nem volt szó. Hogy itt nekem ma vetkőzni kell, én csak a neurológussal akartam találkozni, kérem szépen! Deréktól felfelé mindent le kellett venni, köntös magamra venni. Megtettem. Nagy nehezen be is kötöttem a hátam közepén a madzagját. A fickó visszajött, végignézett rajtam, s közölte, hogy bocsánat, de ez a kardiológia, itt nem lehet szégyenlősnek lenni, legyek szíves a köntöst úgy felvenni, hogy elől legyen nyitva. Francba. Kibontottam a köntöst , megfordítottam, s elég felkészületlennek éreztem magam arra, hogy hátizé, ugyan egy orvos, de mégiscsak egy férfi, zselével körbekeni a mellemet, majd minden figyelmeztetés nélkül jó alaposan a bordámnak nyom valamit, amivel megnézegeti a szívemet. "Olyan ez, mint amikor megnézik a méhben a kisbabát, érti ugye?" - mondta nekem, aki ilyet csak filmen látott és a büdös életben nem szült.

A java csak ezután jött. Feküdjek a bal oldalamra. Kar a fejem alá. Az ekkora már elég ragacsos szívkörnyékem tele lett ragasztgatva valamivel - nem láttam, mit ragasztott rám, mert a falra próbáltam fókuszálni, mint aki ott sincs. Jött egy másik doki, helló, hogy s mint, a kezem fejébe bekötött egy kanült, amin négy csapocska volt. Innen kezdve nem néztem oda, de ha jól értettem, mindegyikbe belecsavarozott egy sós folyadékkal teli fecskendőt. Majd szépen keresztben elfeküdt a lábaimon, hogy könnyebben hozzáférjem ezekhez, és egymásnak vezényszavakat adva az ultrahangossal, belémnyomta a folyadékokat. Közben pedig szorult a bordámnak az a vizsgálófej... Néztem a falat, nem tudtam, kínomban sírjak-e, vagy nevessek. Tuti, hogy holnapra lesz pár zöld folt a bordámon...

" - Nem rajong a kórházért?" - kérdezte az ultrahangos, amikor észrevette arcomon a kínos vigyort. Jaj, hát dehogynem. Különösen az ilyen kissé kínos, kitakart testhelyzetekért rajongok, vazze. A másik ember kicsavargatta belőlem a fecskendőket, s most már hanyattfekve ment az ultrahangozás. Néha meghallgathattam, hogyan súg-búg, lögyböl hangosan a szívem. Működik.

(Nem szeretek belegondolni, bár néha szoktam, hogy a nap 24 órájában, éjjel-nappal, folyamatosan dolgozik odabent a szívem, megállás, lazítás nélkül - egyszerűen ijesztő belegondolni, hogy sosem lazíthat, sosem pihenhet meg pár percre, mert pumpál, kitartóan, hogy életben tartson engem. Hogy én erre méltó vagyok. A kis önzetlen izomcsomóm. Az én drága szívem. Fura gondolat, na.)

Az ultrahangos innentől kezdve elég csevegős lett, kiderült, hogy ausztrál, 13 éve él itt, dumálgattunk, mint egyik expat a másikkal, egy nappal idősebb csak, mint én, szeret itt élni, mert olyan változatos ország, Ausztráliában bezzeg mindenki egyforma városokban él, egyforma kaját eszik és egyformán öltözik, egyforma szokásokkal. Bezzeg itt. S pár évente eszébe jut, hogy haza kellene költöznie, de aztán eszébe jut a munkakeresés okozta stressz, és inkább marad. S járt már Budapesten, s tetszettek neki a fürdők. Milyen jó is a melegvízes medencében üldögélni, kár, hogy itt nincsenek.

Aztán kaptam papírtörlőt, nagynehezen megtörölköztem, felöltöztem, kézfejemben a kanüllel (fájt) felöltöztem. Menjünk egy másik szobába. Mentünk. Itt póló megint le (kézfejem fájt), felrakta rám ezt a Holter masinát, elmagyarázva, hogyan vigyázzak rá, fürdöni nem szabad, ha lejönne, itt egy pót-tapasz, ezen a kis papírkán pedig jelezzem, milyen tevékenységeket végzek a 24 óra alatt. Ha leválna rólam valamelyik drót, vagy akár több is, íme a színkód a drótokhoz, melyiknek hová kell feltapasztva lennie rám. Közben azt néztem, hogy az ágyon, amire ülnöm kellett, vajon miért van egy maroknyi szőr. Valakit leborotváltak előttem, de a szőr maradt. Eh, ők sem tökéletesek... Mivel sejtettem szabadulásomat, ezen már csak mosolyogtam. Aztán jött egy csicsergős nővér, s kiszerelte belőlem a kanült. Ez már nem fájt.

Aztán utamra bocsátottak, mentem, nyakamban lógott a masina, óvatosan mozogtam, mint akire tojást kötöttek. V-nek elmeséltem mindent, részletesen, kis színesekkel tarkítva, de furán ideges voltam. Nem igazán tudom eldönteni, hogy csak tényleg alaposak, vagy madárnak vagyok nézve, és most egyik osztályról megyek a másikra, megint teszt, aztán újabb teszt... S a végén esetleg mondanak annyit, hogy hm... végül is, nem tudjuk, mi volt a gond.

Alig vártam, hogy hazaérjek, a sütijeim közé, ahol én irányítom a dolgokat...