Halászlé és zabszem

Tegnap csirkemellért és cukormázért zarándokoltam el a Tesco-ba. A csirkés polcon nagy meglepetésemre egy angol csirkemellekkel teli dobozt találtam, kiváncsian levettem, hogy elolvassam, miféle szöveget nyomattak a "Free range" felirat mellé. Olvasás közben sikerült túlfókuszálnom a csomagon, s megláttam, hogy a legalsó hűtőpolcról egy hal néz rám.

Egy nylonzacskóba, műanyagtálcára pakolt, kibelezett PONTY.

Visszabámultam.

A helyére dobtam a csirkét, s lecsaptam a MIRROR CARP feliratú csomagra. Ponty! Friss, igazi, ismerős alakú, pikkelyes... PONTY!

Nézem a cimkéjét, honnan való? De nem lettem okosabb, így lecsaptam egy eladóra, aki a hal cimkéjét látva a fejét rázta, hogy fogalma sincs, honnan jött, s a halpultoshoz irányított. Ő is egyből nézte a kódot (GG314EC), nem, neki sincs fogalma arról, ez honnan való, nem látta még ezt a kódot.

Mindegy, fő, hogy ponty.

A szemei alapján nem aznap fogták ki a tóból, így amint hazaértem (fülig érő szájjal), megpucoltam, s felhívtam anyósomat, hogy hogyan tovább. Minden szakácskönyv mást mondott, így célszerűbbnek gondoltam egy gyakorlott szakácshoz fordulni tanácsért. Konzultáció után a házdekorálásokat hanyagolva megfőztem életem első halászléjét. Pontyból. A szemek kivételénél kicsit félrenézve tevékenykedtem, de más gond nem volt.

Pontyhalászlé... A lé lehetett volna sűrűbb és kevesebb, a paprikával nem kellett volna olyan merészen bánnom... első próbálkozásom volt, nézzük el a kis félrefogásokat. Tegnap este és ma délben jókora adagot ettem belőle, magam sütötte kenyérrel... a szálkákat gondosan halomba rakva a tányér szélén, hirtelen gyerek voltam megint: paprikás illat, a kutya izgatott szagolgatása a kád körül, apám előszedi a franciakulcsot a szerszámosládából, mert anyám mindig azzal csapja hókon a halat... a macska és az eb eszi fel a halból származó finomságokat a konyhai fűtőtest és a gáztűzhely között, ahol a kutya tálja és vize volt...

Karácsony!

Ami nekem idén előbb jött.

***

Ma reggel leszállítottam az utolsó házat a kávézóba, az extraként megrendelt hópelyhekkel együtt. Annak ellenére, hogy múlt héten ezt megbeszéltük, sőt tegnap sms-ben is felhívtam rá a manager, Peter figyelmét, hogy ezen a reggelen meg szeretném kapni a novemberi (!) csekkemet, a csekk nem volt sehol. Paco, volt kollégám előzékenyen telefonált volt főnökömnek, hogy nem találja a csekkemet. A vonal túlvégéről bocsánatkérés nem jött, csak annyi, hogy majd feladják postán.

I see.

Volt kollégáimnak kellemes karácsonyt kívántam, s kijöttem. Amikor mondtam az autóban várakozó uramnak, hogy csekk, no, az nincs, azt mondta, odahaza szépen írok egy levelet, miszerint mostantól csak úgy vagyok hajlandó szállítani, ha azonnal, készpénzben, vagy csekken kifizetik a szállítmányt. S noha fejben már fogalmaztam a levelet, ott a kocsiban, az arcomra kiült a feszültség, mert nyúlbélaként nem az jutott eszembe, hogy azanyamindenit, hanem az, hogy vajon nem én reagálom-e túl a dolgot. Az elmúlt hónapokban minden alkalommal nekem kellett szólni, hogy fizessenek, sms-ekkel, telefonokkal figyelmeztettem őket... s még nekem volt az a rossz érzésem, hogy én zargatom őket. S mivel ez kellemetlen volt, rákérdeztem, melyik héten állítják ki az elmúlt hónapra szóló csekkeket, amúgy? Hogy ne telefonáljak hiába? Erre a kérdésemre, se a könyvelő, se a volt főnököm, se Peter nem válaszolt.

Maradtak a telefonok, a gyomorszorulás, a könyörgés a pénzért, ami jár.

Délután az uram fogalmazott egy levelet, amibe itt-ott belefirkáltam, ő azt mondta, aludjak rá egyet, én azt mondta, hogy mindig alszom rá egyet, s elbizonytalanodom, hogy a hiba nem bennem van-e, biztos ez az ír metódus a kifizetésre, hogy "majd", "egyszer"... A havonkénti kifizetésbe belementem július végén, azóta még mindig nekem kellett kérni őket a kifizetésre.

Végül kiderült, hogy tényleg én vagyok a nyúlbéla, az uram már régen elküldte volna őket valahová, hónapokkal ezelőtt, s nem gond, ha kevesebb a bevételem, mert nem éri meg az idegeskedés, hogy minden telefonhívásnál csomó a gyomrom, és azon rágódom, most mennyit késik majd a pénz? Lesz-e az ígéret szerint csekk aznap reggel? S mondta V., gondoljak bele, mi lenne, ha ebből a pénzből kellene megélnem, akkor is hagynám, hogy így kezeljenek? Nem ellenem irányul ez, korántsem, egyszerűen csak szétszórtak, figyelmetlenek, de egy üzletet nem lehet így vezetni.

Házdekorálás, autózás, bevásárlás közben estig rágódtam ezen (jajmilesz? jajmilesz?), s aztán eldöntöttem, hogy ennyi, vége. S mivel az uram is beleegyezett, megírom neki, hogy januártól nem szállítok, kész. Az utolsó lökést az adta, hogy negyed 9-kor Peter hívott, hogy ő nem dolgozott tegnap, az sms-re nem tudott válaszolni, bocsika, a csekkkönyv betelt, de volt főnököm hagyott készpénzt, ha arra járok holnap, átvehetem. Mondtam neki, hogy ma szállítottam idén utoljára - ahogy megegyeztünk. Semmi bajom Peterrel, de meghallottam, hogy valamit eszik, csámcsog a vonal másik végén, s ettől bedurrant az agyam. Üresen hagytam a hosszú szüneteket, vártam, mit reagál a mondandómra, s amikor megszólaltam, azt akartam, érezze a hangomon a dühöt.

"Öhm, akkor most mi lesz?" - kérdezte végül, mire elmeséltem, hogy állítólag majd postán kapom meg a csekket. Hallgatás. "Öhm, OK!" - felelte végül, mire letettem. Majd bejöttem, s megírtam a levélkémet.

Egyfelől jóleső zsibbadás ül az agyamon - bár ez lehet a Paulaner hatása is -, másfelől enyhe riadalom. Mindig fair módon viselkedtem a kávézóval, nem csaptam le volt főnököm kezéről klienseket (bár volt alkalom rá), egy kivételével eleget tettem utolsó pillanatban beesett rendeléseknek, kölcsönadtam formákat, ha kérték, s zokszó nélkül fogadtam minden változást.

Ő pedig hazudott, ha kliensek a termékeim után érdeklődtek, a weboldalon úgy szerepel még most is, mintha a kávézó állítaná elő a logós sütiket, amiket én csinálok... s egyébként is...

Itt ülök, és bátorítom magam, hogy igazam van.

De azért kicsit félek.

Nyúlbéla!