Szomorú vagyok: nemrég elhunyt Barry Flanagan, welsh szob-rász. 68 éves volt. Akkor hallottam először róla, amikor Dublinban, az O'Connell Street-en végig, le a Grafton Street végéig, hat hatalmas szobor jelent meg, amolyan "hát ez mi?" kérdésre késztető alkotások, főleg nyulak. Hosszú lábú, vidám, nagyfülű nyulak, megmosolyogtatóan kedves szobrok. Nagyon tetszettek, bumfordiak voltak, volt bennük valami szívet melengető, amitől vigyorogni kellett, amitől jobb lett a nap, hacsak arra a pár percre is, amíg az embernek volt ideje bámészkodni... Emlékszem, ment a vita az újságban, hogy a kutyát ölelő nyúlszobra sérti-e közízlést, vajon pirulva kell-e magyaráznunk a kisgyerekeknek, hogy mit is csinál a nyuszi a kutyussal?
(fotó: Jacqian)
Semmit sem csinál. Öleli.
Később elmentünk V.-vel megnézni Flanagan kiállítását a Museum of Modern Art épületében, s kertjében. Nagyon tetszett, bár összenéztünk, amikor az egyik kiállítási tárgyról kiderült, hogy nem más, mint egy kötéllel elkerített homokkupac. Hülyére vesz - mondtuk egymásnak. De tegye. Megérte, mert ott voltak a kisebb-nagyobb állatszobrok, a nagyok szinte hanyagul "összedobva", mégis tökéletesen visszaadva a mezei nyulak izmos-inas végtagjait, az elefánt kerek súlyos testét, a kiscsikó gacsos lábait. A kicsi szobrok pedig hihetetlen gonddal és odafigyeléssel voltak megformálva. Viszketett a tenyerem, hogy nem tudok végigsimítani rajtuk.
S most olvasom, hogy hosszú betegség után meghalt. Nem csinál többet vidám, légies, nyúlánk szobrokat.
Szomorú vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése