Elanyátlanodva

Szó szerint. V. édesanyja, V. Emese elhunyt szeptember 28-án. Szabadságunk utolsó előtti napján, éppen a gyönyörű Mont St. Michel-től vettünk búcsút, amikor reggel jött a telefonhívás. Szürke nap volt, akkor már több napja kísért minket az eső, csak délutánra állt el.

Úgyhogy nem igazán lehet felhőtlen (és erősen megkésett) összefoglalót írni a szabadságról (nem is fogok már, azt hiszem), mert voltak remek napok, s voltak borzalmas napok. Az élmények egybemosódtak az aggodalommal (mi vár ránk Budapesten?), a szépségek keveredtek a félelemmel, a baráti találkozókat élvezve az embert hirtelen gyomron csapta valami lelkifurdalás, szabad-e, lehet-e mosolyogni, amikor valahol, valaki szenved? Lehet jókat röhögni egy sör felett, amikor... Igen ellentétes érzések voltak ezek. De amit lehetett, élveztünk, a szépségeknek örültünk, akikkel lehetett, talákoztunk, s amit meg lehetett volna oldani, azt megpróbáltuk megoldani. 

A kórházban leginkább emberségből van hiány. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem találkoztunk igen emberséges egészségügyi dolgozókkal, mert igen, volt hozzájuk szerencsénk, és az én Istenem áldja meg őket, azt a párat, akik hajlandóak voltak megállni egy szóra, akik türelemmel és kedvesen dolgoztak, de volt olyan is, akinek a viselkedését nehéz megérteni. Megátkoztam, legyen neki is olyan bánásmódban része, amilyet ő adott. 

Erről ennyit. Mindenkinek a maga sebe fáj, nem fárasztok ezzel senkit.

***

Amióta hazajöttünk szeptember végén, besűrűsödtek a napok. Ugye, ez az időszak az, amikor rengeteg megrendelésem van, s most, a Halloween-en szerencsésen túlesve vár rám a karácsonyi roham. Adózás, áremelések, a háború, a megsötétedett napok, a piac eladása, van itt minden, ami miatt továbbra is lehetne körmöt rágni, de megpróbálok inkább a konyhai dolgokra koncentrálni. Alig jöttem haza, máris olyan elfoglalt lettem, hogy alig volt szabadnapom. Mielőtt bármit meghírdettem volna, máris lettek mézes ház rendelések, gyakorlatilag tele lett a rendelési listám, hurrá. Muszáj lett beszerezni egy mélyhűtőt, mert különben nem bírtam volna a többszáz sütiből álló rendelést megcsinálni Halloween-ra (céges bulira), a piac és egyéb, kisebb rendelések mellett. 

Úgyhogy ez van, munka van, élünk. Majd jövök.

Ez a nap is eljött

 

http://www.finneganmenton.ie/lands-at-kilternan-country-market-enniskerry-road-dublin-18

96 óra

 ... amíg elindul a komp, s természetesen most sem sikerül az utolsó napok izgalmát elkerülni. Kötelező körök, rendelések, adóügyek, papírmunka, takarítás, szívünknek kedves növények stratégia elhelyezése a kertben, hogy a bedobott-rúgott labdák ne sértsék meg őket, de azért napot és esőt is kapjanak, mert mégsem várhatom el Trishtől, hogy még a kertet is öntözze. A gyerekek figyelmeztetése, hogy most aztán TÉNYLEG nem lesz, aki öt percen belül kirúgja nekik a labdát, mert Trish csak hetente egyszer fog jönni, s akkor sem feladata, hogy labdákat rugdosson, ez csakis a kedvén ésa jóindulatán múlik.

Pakolás, hűtőszekrény, mit együnk, hogy a hűtő is ürüljön, s mi is jóllakjunk... 

Az lenne az igazi szabadság, megragadni a kocsikulcsot, s menni, hátranézés és kislista ellenőrzése nélkül. Foglalás, kötelező körök nélkül, ezt tényleg csak igazán kötöttségek nélkül élő ember tudja megcsinálni, vagy valaki, akinek ott a személyzete, hogy aggódjon helyette. Kocsikulcs, pár alsónemű egy táskába és menni, mert - ahogy  hirdetés mondja, for everything else, there is Mastercard.

***

A piacra szeptember közepén ki fog kerülni a For Sale tábla. Érdeklődő developer-ek már vannak, az auctioneer majd egymásnak ugrasztja a terület iránt érdekődőket, s meglesz, hogy ki ad többet. A gyep lenyírva, a szederbokrok visszavágva, elég szomorúan szedtem le még egy félkilónyi szedret a hirtelen elérhetővé vált belső ágakról, mert most már biztos, hogy jövőre nem fogok itt szedret szedegetni, össze-vissza szúrkálni magam az apró tüskékkel. Még az is átfutott az agyamon, hogy a piac alapítási köve és ősrégi táblája vajon hová fog kerülni, s vajon elnökünk, aki egy farmon él, elvinné-e magával emlékbe, vagy majd hulladékként kerül egy skipbe, amikor a developer gépeivel feltépeti a gyepet és kivágja a hatalmas fát, s elbontja a döngő padlójú faépületet.

Lesznek itt érdekes hetek, annyi biztos. 

:-)

Még mindig vigyorgok. S még sokáig fogok is.

V. már hetek óta rejtélyeskedett, hogy rendelt nekem egy ajándékot, hm, még mindig nem jött meg, hm, késik, reméli, nem akkor fog megérkezni, amikor nem leszünk itt. Tiltakoztam, hogy jaj, ne má', mi az, de ő csak sejtelmesen mosolygott. Közben rendeltem egy módfelett értékes könyvet, egy híres operatőr első fotóalbumát, aláírással, így eldöntöttem, megint megkérem a postát, hogy ne hozzák ki egy hónapig a küldeményeket, mert ki tudja, nem esik-e bajuk a dobozban az ajtó előtt. Mert a wifis csengő birtokában kitaláltam, hogy rakunk rá egy standard üzenetet, vagyis ha valaki csenget, akkor a lejátszott üzenet megkéri, tegye a küldeményt a kék tejesdobozunkba, aztán majd onnan Trish, aki a lakásra vigyáz, beveszi. De ha nem jön pár napig, esetleg bever az eső, megázik a csomag...

S erre ma, éppen útban voltunk hazafelé az autószerelőtől, ahol Rosa kap szervízt a nagy út előtt, amikor jelzett a telefon, s megnézve a videót kiderült, postás bácsi állt az ajtó előtt. Csak éppen a kritikus pillanat nem látszott, hazáig találgattuk, otthagyta-e a borítékot. Hamar kiderült, hogy igen, s amikor V. meglátta a francia feladót, elárulta, hogy ez az én meglepetésem. No, volt izgatott bontogatás, fotóra tippeltem, a védő kartonlapokat látva találgattam, csak nem valami profi nyomat Franciaországból? Mt. St. Michel-ről például? Amit már többször emlegettem V.-nek, mondván, jó volna bemenni oda, tervezgettük is, hogy hazafelé megpróbálunk ott aludni a közelben, s még a reggeli turistaroham előtt megnézni, mert legutóbb csak az első 20 méterig jutottunk, úgy tele volt.

Aztán megláttam a Certificate feliratot. Mi az, amihez certificate kell, s Mordorból jön, ahogy V. Franciaországot hívja. Semmi sem volt a fejemben, amit abból az országból nagyon akartam volna, mihez kell certificate? További óvatos cellux vagdosás után végre sikerült meglazítanom a kartonlapokat, s kihúznom egy papírlapot, amin egy apró fotóról maga Benicio Del Toro nézett rám, s alatta a mondat, hogy a mellékelt fotó eredeti aláírással van ellátva, amit Párizsban írt rá, stb... 

Ekkor már visongtam, kezdett összefolyni a szemem előtt a világ, mert ez egy AKKORA ajándék volt V.-től! Aztán előkerült maga a fotó is, amihez járt a certificate, nagyban, rajta az aláírás, legújabb imádottam aláírása egy remek fotón, my fangirl crush, nem tudtam magamhoz térni. Nevettem, bőgtem, ugráltam, topogtam, ölelgettem V.-t, tisztára mint egy gyerek, pont úgy, ahogyan azt bájos videókon látni, amint az 5 éves kibontja a dobozt s visszanéz rá álmai kiskutyája.

Már hónapok óta foglalkoztat, olvasgatom a vele készült interjúkat, nagyon jók a filmjei, egy meglehetősen érdekes egyéniség alakításai, no és ugye, ahogy kinéz, mert az sem mellékes. V. javasolta, tegyem ki a képet a munkaasztal fölé, így ha nagyon nem volna kedvem a munkához, csak felnézek, és máris jobb lesz a kedvem. Még most is vissza-vissza megyek a szobába, megtapogatni az újra kartonlapok közé rejtett fotót, édes Istenem, egy eredeti aláírás! Majd bekereteztetem, ha hazajöttünk, úgyis vár egy másik, eredeti tusrajz keretezésre a tetoválótól, aki a darvaimat csinálta, viszem őket együtt. Sosem voltam az a típus, aki visongva tolong egy mozi előtt, vagy fesztiválokra utazik, s megpróbálja levadászni a kedvencét, inkább csak így szolidan, messziről rajongok, csendben. Nem elég csendben ahhoz, hogy V. ne vegye észre, különösen akkor, amikor vele is végignézettem egyet a filmjei közül, s elejtettem egy-egy célzást arról, hogy mennyire.. óh... és nahát. 

 

S az én férjem nem érte be az ilyen alkalmakra tartogatott "csacsi öreg medvém" sóhajjal, (hagyjuk a zasszonyt, majd kinövi) hanem ment, és levadászta nekem ettől a francia cégtől az eredeti szignót. Mert csak. Csak úgy. Mit lehet erre mondani? Azon kívül hogy az ember visong és ugrál teljes 55 és fél évével? Nincsenek szavak. Legalábbis a már elhangzott, különböző hangmagasságokban kiejtett "Köszönöm-ilyennincs-eztmeghogyan-megőrülök-eznemigaz"-okon kívül.

Nekem idén augusztusban volt Karácsony, az már biztos.

***

Említettem már az eltörött kilincsrugókkal kapcsolatos élményemet? Először a kis kamrai kilincs adta meg magát, löttyedten lógott egy halk pattanás után. Youtube-videókból okosodtam ki (vagyis azt reméltem, hogy kiokosodtam), s mikor megpróbáltam megszerelni egy másik, kevésbé sűrűn használt kilincsből kivett rugóval, az is eltörött. Két kilincs rugóiból lett egy darab működő kilincs, mehettem a netre, rendelni ilyen rugót. Mert a helyi barkácsboltok alkalmazottai csak a vállukat vonogatták. Küldtek egy másik városrészbe, hogy ott "talán" van, de talánok nekem nem jók. Angol cégek vagy nem szállítanak, vagy csak vámmal, így a német Amazonon találtam egy céget, ahonnan került rugó, csak éppen - kis tudatlan - olyat rendeltem, ami méretileg jó, vastagságra is, de a rugó maga hosszabb a kelleténél. Találtam egy északír céget, ahol volt pontosan olyan méretű és hosszúságú rugó, ami a mi több, mint húsz éves ajtajainkhoz kellett volna, DE sajnos, ők a Brexit miatt nem küldenek ide délre, a Köztársaságba rugókat. 

Ellenben találtam egy másik céget, .ie címmel, ahol dühömben gyakorlatilag vizsgálódás nélkül kétszer annyiért megrendeltem azokat a fránya rugókat. Csak utána kezdtem kutakodni, hogy kik is ezek, s kiderült, hogy a rugók - az északír cég termékei, ezt hadd hangsúlyozzam ki - Dubai-ból érkeznek ide vissza, kicsíny szigetünkre. Az ie. mindössze anyit jelentett, hogy innen is fogadnak rendelést, van "iiteni" weboldaluk, de arab cég. Kicsit pislogtam magam elé, hogy hm, Dubai, most tényleg? Onnan fog ide jönni ez a termék, nem lesz itt valami átverés? Kissé távolságtartással viselkedem a virágos nyelven fogalmazó arab cégekel szemben, mert még emlékszem az arab (szír?) vendéglősre, akihez egy sütiforma után érdeklődve léptem be, s gyakorlatilag bekanalazott a vendéglőjébe, s alig bírtam lerázni, a munkaajánlatával együtt. Szóval, izé.

Nem lett átverés. Gyakorlatilag naponta kaptam emaileket, hogy hol tart a megrendelés, amit megint csak köszönnek,  ámulat, egyik a másik után, mert ma, két nappal korábban az ígértnél, megjött kis dobozban, Dubai-ból, a 3-as számú raktárból (amit a címük szerint a Duty Free épülete mögött találhatunk, haha) az északír kilincsrugó. Amit fillérekért feladhatott volna az északír cég, aki ezek szerint köp az ilyen rendelésekre, de a termékükből akad egy raktárban, az Egyesült Arab Emirátusokban. 

Úgyhogy, mehetek szerelni!

Add már, Uram, az esőt!

A beígért és részben bekövetkezett hőhullám után (itt a 25-28 fok annak számít) vasárnaptól esőkkel, viharokkal fenyegetőznek a levelibékák, de egyelőre csak egy kis adag csendes eső érkezett az éjszaka. Nem bánnék néhány záport, és éjszakai kitartó esőket, mert már erősen sárgul a közösségi kert mezeje (is), amit a kertész (nyilván a kényelme miatt) kisebb adagokban csutkára vágott. Valószínűleg attól tartott, s el kell ismernem, joggal, hogy a fű/gaz túlságosan magasra nő az ő motoros ride-on fűnyírójához. Egyelőre szépen süt a nap, nincs jele viharnak. Amit múlt éjjelre ígértek, nem ért el Bray-ig, ellenben Arklow-ból, Wicklow-ból sok villámlást és esőt jelentettek. Kimaradtunk a javából.

Már nem emlékszem, tavaly mikor kezdtem hozzá, de most szombaton szép adag szedret szedtem le a piacot szegélyező bokrokról. Közeledne az ősz? Két feketerigó hánytorgatta fel nekem, hogy elzavarom őket a bokraikról. A bokrok alján pedig sötét foltok tanúskodtak róla, hogy alighanem más állatok/madarak is járnak a szedresre, mert fekete foltok, szétesett szemek feküdtek a bokrok alján, a kerítés tövében. Nem tudom, őzek járnak-e oda, esznek-e szedret, de mióta láttam egy őzet a piac területének végében, rájuk tippelek.

A meleg nyárnak lehet talán köszönhető, hogy a pékes WhatsApp csoportban lévő farmerek egyike nagyon magas protein tartalmú búzafélékről jelentett, 13-14 % proteintartalom, ilyet eddig csak kanadai búzánál láttak. A profik érthetően nagyon kíváncsiak, alig várják, hogy használhassák az idei őrlést. 

A szombati piac egyébként meglepően jól sikerült, nagyon sokan jöttek, ezúttal senki nem hánytorgatta fel, hogy le van zárva a közeli nagy utca, amin fel lehet jönni a piachoz az M50-esről. A múltkor Miss Bottlebank jelenetet rendezett, amiért nem volt értesítve, hogy útlezárás van, s kerülnie kellett. Dühösen ment el, semmit sem vett, csak panaszkodott, a maga szokásos nyakelharapós stílusában. Az nem számított, hogy a piac sem tudott az útlezárásról, éppen annyira ért minket meglepetésként, mint őt. A napsütötte gyepen rengetegen kávéztak, jó volt nézni a sok kint ülőt a gyepen. Kávét nem adtam el annyit, mint régen, de így is szép volt a bevétel, ha a pandémia utániakhoz kasonlítom.

Mancit többször rajtakaptam a héten, hogy szétterülve, hasával a beton árnyékban lévő részéhez lapul, s megpróbál hűsölni. Egyre többször igényli a kefélgetést, rengeteg szőrét kifésülöm ilyenkor. Fordul-forgolódik a kefe alatt, néha elsétál a gyepig, s várja, hogy kövessem, ott dobja le magát, mert az mégiscsak kényelmesebb, mint a beton, s a körmeit is a gyepbe tudja mélyeszteni. Nyamvadt macska, alaposan el van kényeztetve! Gyakorlatilag egész nap hesszel valahol, reggel fekszik az ajtónál, reggelire várva, és este fél 6 felé jön haza, vacsorázni, vernyákol az ajtó előtt. De már beszéltem Elaine-nel, aki elmesélte, hogy szintén jár hozzájuk enni, s ugyanazokat várja el ott is, pl. abbahagyja az evést, s csak akkor folytatja, ha valaki simogatja. Közben ugyanúgy dagaszt, mint amikor jól érzi magát. 

V. szerint máshová is járhat, nemcsak Elaine-hez és hozzám, nyugodjak meg, sosem fog éhen halni.

***

Új matracot vettünk az ágyra. Odahaza egész gyerekkoromban és felnőttkoromban ugyanazon a kemény, egyre megviseltebb gyerekheverőn aludtam, 1976-tól 1998-ig: nem számított, milyen az a matrac, van, és kész. Itt azért már finnyásabbak lettünk egy csöppet, le akartuk váltani a régi, piros és kék lepedőknek köszönhetően erősen elszíneződött, itt-ott behorpadt, megviselt matracunkat, amit még Edéék vettek, tehát 20 éves. S mivel kellően zsebbarát ajánlattal hirdették, belevágtunk. Összetekerve érkezett, több réteg nylonba szorítva, rengeteg csomagolással - de örültem, hogy kivételesen üres reciklálós kuka fogadott a kukatárolóban! Aztán persze szétrúgta magát az ágyon, utána már csak szellőztetni kellett, hogy a gyári szagát elveszítse. Keményebb, magasabb, mint a régi, egyelőre beválik, úgy alszunk rajta, mint a bunda, nem ébredek fel éjjel, igen kényelmes. A régit remélhetőleg a napokban elviszik.

Az ajánlatnak köszönhetően jött vele két párna, egyik felén keményebb, másik felén puhább töméssel, matracvédő, egy igen könnyű paplan, és egy ún. weighted blanket, súlyozott takarónak láttam ezt fordítani. Állítólag stresszoldó, mert a súlyával biztonságot, megnyugvást ad annak, akire terítik, vagy hogyan is írják a brosúrákban. Régen autista emberek kezelésénél hallottam azt, hogy egy szoros ölelés megnyugtatja őket, valami ilyesmit akar ez a takaró is biztosítani. Délutáni szunyáknál szoktam használni, arra már rájöttem, hogy kettőbe hajtva nyom legjobban, de éjjelre ez már nehéz, elég egy rétegben is. 7.5 kilós, fogalmam sincs, mi van benne, de mosható. Apró üveggolyókra tippelek. Mivel rengeteg takaró van a házban, nem vágtam volna bele egy ilyen vételébe, de ha már jött, örömmel fogadtam. 

Ezermester barátunk majd október/novemberben jön, egy-két dolgot megcsinálni a lakásban, így tervbe van véve egy új csap, mert a régi, magát krómbevonatosnak vallóról apró szeletekben válik le a bevonat (amúgy kutya baja), mert ugye, olcsó húsnak híg a leve, s anno nem volt kedvem drága csapba beruházni. Őt leginkább a lakásban újra feltűnő penész zavarja, majd le kell mosnom a kisszoba plafonjáról, a sarokban feltűnő halvány foltokat. Aranykezű Róbert festése nyomán pár évig penészmentesen élvezhettük a fehér falakat a kisszobában, ez eddig tartott...

A másik dolog, ami mostanában izgalomban tart, az a késeim élesítése. Mi ebben az extra, kérdezheti bárki? A gond az, hogy a japán késeimre fér már rá nagyon az élesítés, és én nem vagyok egy képzett ember ehhez. Vannak kisebb-nagyobb, finomabb és durvább köveim élesítéshez, ezeket csak a mindennapi késekhez használom, mert félek, hogy kárt ejtek a japán késekben, mert azoknak a kezelése külön kategória. 

Már érdeklődtünk henteseknél is, de az ő köveik durvák ezekhez a késekhez, így hosszas keresgélés után eljutottam egy weboldalra ahol ír késkészítőket mutattak be. S hurrá, a cikk végén emlegették az élesítés problémáját is, ugyanis ilyen szolgáltatásból gyakorlatilag csak kettő van az országban. Mármint a szigeten, bocsánat. Abból az egyik csak akkor élesít kést (és ráadásul géppel, hm), ha feliratkozunk egyéb szolgáltatásaira is, ráadásul nyárra bezárt. A másikuk Észak-Írországban van, oda postán kellene küldeni a késeket. Hm. S ő tűnik profinak, mert elmondása szerint fél-egy órát fordít minden késre. De merjem-e a postára bízni a késeket...?

Végül némi körömrágás után az egyik dél-dublini késesnek írtam behízelgő emailt, kérve, segítsen, vagy ha nem, ajánljon valakit, hátha van egy eldugott egyén, aki ilyesmivel foglalkozik, s megbízható. Meglátjuk, mit ajánl.

Ennui 2

Mostanában néha csak úgy szorongat az írhatnék, de mire leülnék a laptop elé, elmegy az ihlet. Pl. sokszor eszembe jut az amerikai autós túra, a Washington / Oregon / Kalifornia államok és vissza... A rengeteg élmény, ugye, a kaliforniai tűzeset kapcsán is, plusz mert egészen futólag eljátszottam a gondolattal, hogy meg kellene tanulni lovagolni. Ez a vágyam tíz egész percig tartott, hiába bizonygatta a weboldal, hogy ötven plusz évesen is el lehet kezdeni a lovaglást, a leesés gondolata eléggé elbátortalanított. 

Jellemző, hogy nem az jutott eszembe, milyen remek is lesz kettesben baktatni a lóval az ír tájban, hanem az, hogy leesek, s hátralévő napjaimat fejtől lefelé bénán töltöm egy betegágyban. Egyik szomszédunk, ha teheti és éppen nincs pandémia, évente egyszer Montanába jár lovagolni egy ranchra, ő sem mai csirke már, majd meg is kérdezem majd, hogyan ment ez. De nem fogok lóra ülni, az biztos. Megmaradnak a csendes emlékeim, pl. amikor bevezethettem egy lovat az istállóba, ezer éve, barátaink által felügyelt rathangan-i stud farmon, eltörpülve a gyönyörű, hosszú lábú hatalmas állat mellett, elvileg erről fotó is készült, de nem találom. A lovasfarmot, ahol ez történt, már eladták, de az ott, barátokkal töltött esték-napok igen kedves emlékek maradtak. 

Mivel mostanában amerikai farmokról, vagyis ranch-okról szóló videóportrékat nézek egy Peter Santinello nevű embernek köszönhetően, s megtudtam, milyen munkákat végez egy ranch hand, plusz remek ajándékokat találtam ott élő barátainknak, nem csoda, hogy az elmúlt éjszaka meglehetősen szétszabdalt volt. Sokszor felébredtem, nem tudtam elaludni, amikor pedig elaludtam, ranchok poros útjain barangoltam, ritkás fasorok között, végtelen égbolt alatt és ameddig a szem ellát-vidékeken, de érdekes módon effektíve nem végeztem semmilyen munkát. Csak ott voltam, majd óránként felébredtem, meredt szemmel bármultam a sötétbe, hogy a következő álomban egy boltban könyvek között válogassak, s a polcon magyar nyelvű könyvet is felfedezzek, mert a bolt, az bizony itteni volt. Utolsó álmomban kismacskák hömbölögtek a karomon, úgyhogy ma meg is szorongattam Mancit, aki ezt böfögéssel és szellentéssel hálálta meg, úgyhogy megmaradunk az álommacskák ölelgetésénél.

Három hét és utazunk, most már nagyon várom. Addig is van még pár megrendelés, az adózás lerendezése, aztán huss, éljen a szeptember. A piac eladásához szükséghes lépések folyamatban, vagyis az estate agent már készíti a weboldalt, a BER besorolás intézését az épülethez, a fotóst a fotókhoz... csendes a szívfájdalom, de majd meglátjuk, mi lesz ebből.

***

Szert tettünk egy Ring videós/hangüzenetes csengőre, amit majd a telefonról akkor is ellenőrizhetünk, amikor úton vagyunk. V. szerette volna Malcom Tucker örökbecsű mondatát felvenni előre rögzített üzenetként, a The Thick of It sorozatból ("Not now love, I am busy, fuck off!"), nem utolsó sorban azoknak a gyerekeknek szánta volna, akik naponta kétszer-háromszor is becsengetnek, visszakérni a kertbe berúgott labdájukat (a kert oldalsó téglafala kapuként, edzőfalként szolgál, szépen döng az odarúgott labdák alatt.) Kértem, ne tegye, de valóban bosszantó, amikor a végeláthatatlan conf call-ok közepén sokadszorra megszólal a csengő, s ki kellene menni, s meghallgatni a gyermek óhaját, miszerint "My ball happened to get into your garden (sosem az van, hogy 'berúgtam' oda) may I get it back?" de haladunk V. már elérte, hogy egy please is kerüljön a mondatuk végére. A labdák színe alapján pedig látatlanban meg tudom mondani, ki áll az ajtó előtt. Nem mindig hallottuk eg eddig a csengőt, amikor mindketten fejhallgatóval a fejünkön dolgoztunk, de most Alexa feje is villog és szól, ha csengetnek. Modernizálódunk.

Kinyílt az első ciklámenem, jelezve az ősz közeledtét. Augusztusra hőhullámot igérnek, lesz időnként akár 30 fok is. Egyelőre tényleg meleg van, de inkább olyan langyos 21-23 fok, remek ruhaszárító idő, tartósan kint lakik a szárítóállvány. Most majdnem minden nap kimozdulunk, elmegyünk ebédért, megvan a napi kevéske 3.5 km, de most valahogy nincs kedvem reggelente sétálni. A madarak sokat fürdenek, Mancit egész nap nem látni, fél 6 felé kezd vernyákolni a szellőztetésre nyitva tartott ablak alatt. Néha egeret is hoz, amit aztán hosszan edz a bokrosban. Elképesztő, mennyire rossz a látása, a minap láttam, amint a nyomorult egér Manci elől felkapaszkodott a bokorra, megült egy levélcsomón, s Manci hosszas szagolgatással sem találta meg, pedig már 5 centire volt csak az orrától... Aztán az orr közelebb nyomódott az egérhez, az egér ugrott, Manci elkapta, s innen kezdve magukra hagytam őket. Kivételesen nyoma sem maradt a gyilkolásnak, nagyon éhes lehetett. 

Ennui

Az elmúlt hetekben két olyan dolog is történt, amiben régen volt részünk: a hegyekben kigyulladt egy hegyoldal, és dörgés-villámlás kisérte eső beborította el a várost. Rövid időre ugyan, de mégis. Hazafelé az autóból a pernyét figyeltem, ahogy keringett a szélvédő előtt, s a nyitott ablakon át szagolgattam a füstszagot, elszomorodva a tényen, hogy a városból látható hegyeket eltakarja a füst. A tenger felől a seahaar szállt, a hegyek felől a savanyú füst.

Ezt a tüzet aztán egy egésznapos akció keretében eloltották, erdőtüzekbőll nekünk csak ennyi jutott - kopp-kopp -, de pl. tegnap a hírfolyamban feljött, hogy az Oregon/Kalifornia államhatáron mekkora tűz ég. Borzongva néztem a térképet, s rájöttem, hogy ott mi autóztunk egyszer, évekkel ezelőtt, s már akkor is furcsálltuk a fák alját beborító hamut, megégett faderekak, teljesen hiányzó aljnövényzet mindenfelé, ... mi lehetett itt korábban? Most gyakorlatilag ugyanaz a terület ég, kitelepített emberek özöne, csípős füst borította terület és megrendült arccal jelentő önkéntes a videón.

Rémisztő.

***

Az airshow nem sikerült valami jóra. Pedig a pandémia utáni első nagy rendezvény volt a városban, megtelt a part, megteltek az ideiglenes parkolók, a shuttle buszok egész nap jöttek-mentek. De - amíg vártuk a kezdetét -, jókora eső vonult el a hegyek túloldalán, Baldonnell felé, ahol a húzónévként feltüntetett gépek várták a fellépésük idejét, s a leszakadó eső mennyisége állítólag lehetetlenné tette, hogy a nagyon várt második világháborús gépek és a Red Arrows nevű jet-csapat felszálljon. 

Így hosszúra s kissé unalmasra sikeredett a bemutató, a fellépők között elnyújtott szünetekkel. Három órás rétestészta lett a dolog, üresjáratokkal, volt, amikor egy magában kerengő helikopter volt hivatva szórakoztatni a népet, meglehetősen eredménytelenül.  Egyedül a jordániai légierő gépei és egy, The Flying Dentist nevet viselő pilóta akrobatikus mutatványai voltak izgalmasak, meg is tapsoltuk őket. 

Annál jobb volt a SummerFest-et záró tüzijáték, rövid, de látványos, ezúttal a dombolról néztük. Remekül lehetett látni, tetszett nagyon a rakéták visszfénye a tenger sima vizén. Mellettünk egy bennfentes magyarázta, mennyibe került, mennyit fizettek a két férfinak, aki az egészet felszerelte, irányította. Ennyi volt idén a nyári hejehuja a Promenádon, más rendezvényre nem mentünk el.

***

Nem nagyon van kedvem írni mostanság. Kicsit leültem, sokszor nem találom a helyem, szétszórt a figyelmem is, vagy még ahhoz sincs kedvem, hogy újságot olvassak, legszívesebben csak feküdnék. Lehet, hogy a meleg, bár annyira itt nem vészes. 

Egy hónap múlva utazunk, ismét a tavalyi útvonalon, de ezúttal Arese és az Alfa Romeo múzeum is be van programozva. Szállás lepapírozva, megint lesz biztonságos parkoló, kémyelmes ágy, pár percnyire a szülőktől. Remélem, addigra enyhül a meleg, amiből ide is jutott, nem volt extrém, de tegnap 26 fok volt délután. Még Manci el elomolva feküdt a betonon, az árnyékban, a hasát a hűvösebb járdához szorítva próbált hűsölni, még vizet is ivott a táljából, amit egyébként elkerül. Valamiért a tiszta víz nem az esete, de a madarak fürdővizébe simán beleiszik. Ki érti ezt? Etetése megoldott, Elaine, a macskarajongó szomszédom fog majd gondot viselni rá. Aludni pedig továbbra is aludhat az ajtó előtt, vagy a továbbra is meglévő fedett menedékhelyei valamelyikében.

***

Egy régi ismerősünk gyereke keres albérletet, miatta olvastam csak el az újságban a cikket, amely arról szól, hogy diákok mennyire nem találnak megfizethető szállást maguknak a tanévre. Van olyan külföldi diák, aki visszalépett a kurzustól, mert az általa megfizethető lyukban nem fért el, inkább hazaköltözik az USA-ba. Megdöbbentő. Fiatal házasok gakorlatilag nem tudnak önálló életet kezdeni, mert ha bérelnek, a jelzálogkölcsönhöz szükséges letétet nem tudják összespórolni, annyira magasak a lakbérek. Kiváncsian várom, mikor lesz anyira tarthatatlan a helyzet, hogy valami bedől, vagy kitör a népharag. Something's gotta give. Here is hoping.