November 8.

"Fortélyos félelem igazgat..."

Sárga, arany, zöld és vörös

Túléltem az elmúlt hetet, a korai keléseket, elkészült a négyemeletes torta Susan barátnőm sógornőjének, elkészültek a sütemények a kávézóknak, a piacnak, kész lett (de nem lett elég!) a rengeteg tök-, szellem-, denevérsüti, kilószám használtam fel a cukormázat, s persze, voltak melléfogásaim. Nem tudtam megbecsülni, mennyi cukormáz kell majd a tortákra, biztonság kedvéért vettem 13 kilót (ha már lúd...), ebből kb. nyolcat használtam fel a négy szinthez - te jó ég, ha belegondolok... Alig bírtam megemelni a tortát, már a hűtőben is nehézkes volt forgatni. V. segített, ő vitte a kocsihoz is, és ő vitte be a hotel különtermébe, én pedig féltettem, s szerintem ő is izgult magában... A torta, a csendben kelő kenyerek miatt a mi cuccaink alig fértek el a hűtőben, a konyhapultra szorult néhány holmi, amelyik kibírta azt az egy éjszakát hűtés nélkül is, de az biztos, hogy ilyesmire egyhamar nem fog rávenni senki.

A sok logó, nyolcvanas évekből származó ír bábfilmfigura, amiket Emma kért a tortájára, megizzasztott rendesen. Valamint egy Smurf-öt kellett kivágnom kék cukormázból, megszenvedtem vele, kinyomtattam, körbevágtam, rásimítottam a mázra, azt is kivágtam, s aztán meg kellett volna rajzolnom az arcát, a kezét... bumfordi lett, de felismerhető. Ekkor határoztam el, hogy utánanézek annak a projektornak, amit az USA-ban lévő sütidekorálók előszeretettel használnak. (V. szerint még csak nem is projektor, hanem valami más, egy bonyolult szórt használt rá, amit én még csak nem is hallottam soha). Bármilyen képet, figurát rá lehet vele vetíteni a torta felszínére, vagy a sütire magára, s az oda vetített képet ki lehet húzni cukormázzal... Így készülnek azok a rendkívül részletgazdag sütik, amiket aztán irigykedve nézek a Pinteresten. Nem éppen kreatívitásra késztető segédeszköz, hiszen csak másolja az ember a képet, de mondjuk, hetven darab logós sütinél már jelentősen meggyorsítja a munkát.

No, de ez az eszköz elég drága, s felém nem téved annyi logós megrendelés, hogy érdemes lenne beruházni, szerintem. DE ha lenne ilyenem, akkor el tudnám vállalni a bonyolultabb logós megrendeléseket a kávézónak, vagy amikor tortára kérnek ilyen-olyan Disney-figurát, nem kellene nyomtatással, körbevágással kínlódnom. Őrlődöm még. Főleg azért őrlődöm, mert így is alig férünk a kiszúrós dobozoktól, lisztes zsákoktól, tortaformáktól, ráadásul a nagyobb eszközöket csak 8 év után írhatom le az adóból... Ráadásul kétféle projektort ajánlanak egymásnak a dekorálók, alaposan meg kell rágnom, melyiket lenne érdemes megvenni.

***

Az elmúlt két hétben szépen megszínesedtek a fák, öröm volt kinézni rájuk itt a ház előtt, csupa aranyló szín... A zöld gyepen, az ágakon ha megsütötte őket a nap (s igencsak napos időnk volt!), felfénylettek, konfettiként pörögve az enyhe szélben.... leírhatatlanul szép volt mindegyik. Vasárnap rávettem V.-t, menjünk el sétálni egy közeli parkerdőbe, Rathdrum-ba. Már az odavezető út is csodás volt, főleg Laragh-tól Rathdrum-ig, a keskeny erdei úton, itt-ott elrejtett kis házak, farmok között. S megérte az oda-visszaautózás: a parkerdőben arany-zöld-vörös-rozsdabarna színek kavalkádja fogadott, rugdoshattuk az avart, szagolgathattuk a fenyőfák illatos tűit, szívhattuk a friss levegőt. Egy olyan sétányt jártunk végig, aminek a mentén kísérleti faültetvények vannak, ismertető táblákkal, nyiladékokkal, amelyek mentén messze ellátni. Sok latin név ismerős volt gyerekkoromból, amikor ezeket még rendszeresen hallottam Aputól, s urambocsá', tudtam is, melyikhez milyen magyar név (és fa) tartozik. Mutattam V.-nek az egyik fenyőt, amit régen rendszeresen karácsonyfaként kaptunk (ilyenkor előny, ha az ember apja erdőmérnök), vaskos kis gyantapattanásokkal a kérgén. Ezeket előszeretettel pukkantottam ki a körmöm között, amikor Apu eltüzelés előtt a fát szétfűrészelte a kályhánál. Ragadt utána az ember körme, de a sikerélmény és a finom illat mindent megért.

Az őszhöz öltözött autók

Olyan parkerdő ez, ahol az ösvényen szembejövők köszönnek egymásnak, ahol nyugodtan rohangálhat kutya, nem fenyegeti túlbuzgó vadász, ahol le lehet enni a bokorról a szedret, nem éri benzingőz, ahol a domb alján folyó folyik, és ahol az út végén melegvizes csapnál lehet kezet mosni. Egyetlen bánatom, hogy a kis kávézójuk szeptember végén bezárt, pedig szerintem ebben a kissé már csípős időben jó forgalmat bonyolítottak volna le, s a séta végén én is szívesen ittam volna egy forró kakaót.

Ehelyett a séta után Rathdrum keskeny utcáin találtunk egy kocsmát/vendéglőt, amiben nyüzsgött a nép, s az asztaloknál, az ebédlőben családok ültek boszorkányoknak, ördögöknek, kovbojoknak, csontváznak öltözött gyermekeikkel. Nagyon vidám pincérnő szolgált ki minket, akinek aprócska izzadtságcsepp ült a mosolygós ajka felett, sietősen jött-ment az asztalok között, élmény volt nézni. A séta után éhesek is voltunk, nem ebédeltünk, jól esett a forró és bőséges kaja. Hazafelé már sötétben autóztunk, a közeli faluban Halloween-es koncert volt, buszok és rendőrök hada az utakon, mindenfelé dekorált kirakatok a falvakban... Jól esett ez a pihenőnap, ez az autózás, a kimozdulás.

***

Tegnap reggelre aztán meghidegedett az idő, s hiába napos, érezni a hideget a levegőben. Kezdetnek rámtelefonált a kávézó, valaki elkevert egy rendelést, meg tudom csinálni mára? Még szerencse, hogy volt rá időm. Alig telt el két nap lazulással (legalábbis nekem, mert V. dolgozott bank holiday alatt is), s folytatódik a hajtás. November közepén meghirdetem a mézesházakat, listát csinálok arról, hogy miket fogok gyártani.... az első karácsonyi torta megrendelés is befutott, hamarosan azokat is meg kell sütni... S nincs mese, húzódozás, előre kell dolgozni.A kenyerek nagyon jól fogynak mostanság, ezért némi töprengés után vettem még egy kelesztőkosarat, de ennél többet tényleg nem fogok tudni beszorítani a hűtőszekrénybe. Heten, mint a gonoszok. A Real Bread Ireland Facebook oldalán egy pék éppen most árulja a hetven darab kosarát, s a képeket nézve valamiért olyan szomorúság fogott el, amikor megláttam az enyémekéhez hasonló, itt-ott már viseltes kosarakat... Nem tudom megmagyarázni, miért. Én már attól ideges lettem, hogy amikor a krumplis bucikat az egyik kosárban tálaltam fel a piacon (mert milyen rusztikusan néznek ki benne), s az egyik nő a piac végén belegyűrte az összes papírszemetet az asztalról a megüresedett kosárba... Nagyon-nagyot kellett nyelnem, hogy ne legyek udvariatlan, a tudatlansága rovására írtam, hogy szemetesnek használta a méregdrága francia, vászonnal bélelt kelesztőkosaramat, de jó lecke volt: legközelebb olcsó kínait vittem a prezentáláshoz.

Közben megint rámjött a szelektálhatnék, bezacskóztam pár dolgot a jótékonysági boltoknak, dolgokat, amikhez nem nyúltam évek óta, csak ülnek a szekrényben, mert jaj, esetleg még használom őket valamikor (pedig nem), dolgok, amikhez hozzánőttem, s nehéz megválni tőlük, aztán unfollow-ingoltam pár réges-régi, egyre távolabbi ismerőst a Facebook-ról, redukálok mindent, ami elterelné a figyelmemet. Néha érzem, hogy magába szippant ez a követhetnék, s közben azon gondolkodom, hogy tényleg érdekel-e ez engem, tényleg fontos-e tudni mindenről-mindenkiről? Időről-időre rámjön ez. Mostanában úgyis csak a rossz hírek dominálnak, ha akarom, ha nem, elém jön a politika, s utána ül a gyomromban a szomorúság. Nincs erre szükségem. Elég az, amit itt elolvasok a hétvégi újságban, már az is sok.

Hamarosan Remembrance Sunday, meglátogatom majd a németemet Glencree-ben, pipacskoszorúk kerülnek majd egyes emlékművek tövébe, s feléled majd megint a vita, hogy kell-e, szabad-e viselni, s kinek igen, kinek nem. De addig is, itt vannak a torták, erre a hétvégére például egy tűzoltóautó, egy három éves kisfiúnak. Jövő hétre pedig keresztelői sütik egy másiknak...

 

Mennyivel jobb ezzel foglalkozni!

Évforduló

Ezt a képet Giczy János festette Anyuról. Már egyikük sem él.

Csokis-mentás aprósütemény

Hogy az előbbi bejegyzésem okozta sokkot enyhítsem (takaróban dobálták a kicsi állatot!), gyorsan leírom a mostanában megkedvelt csokis süti receptjét. Nigella Lawson (ki más, haha) egyik újabb könyvéből vettem, amikor olyan sütit kerestem, amihez fel tudom használni azt a menta kivonatot, amit egy hálás tanítványomtól kaptam, egyenesen az USA-ból. Mert hogy az írekhez nem szállít a cég, amelyik gyártja, különben rendelnék.

A piacra nemrég kávé mellé kísérősütinek csináltam, mondhatni, beetettem vele az embereket. Következő héten pedig megsütöttem a pultra, szépen fogyott. Működött a trükköm.

Hozzávalók:

100 g puha vaj

150 g félbarna cukor

1 teáskanálnyi vanília kivonat

1 tojás

150 g sima liszt

35 g cukrozatlan kakaópor

1/2 teáskanál sütőpor

200 g aprószemű csokoládélencse

1/4-1/2 teáskanálnyi menta kivonat

A sütőt elmelegítem 180 fokosra. A vajat a cukorral habosra keverem, majd hozzáadom a tojást, a menta és a vanília kivonatot. Egy másik tálban összekeverem a lisztet a kakaóval és a sütőporral, aztán a vajas keverékhez adom. Simára keverem, majd beleöntöm a csokilencsét. (Ebből elég szerintem 150 gramm is, nem is rakok bele többet, de mint tudjuk, Nigella nagykanállal főz).

A kedves, kisméretű fagylaltoskanalammal merek kis diónyi méretű darabokat a sütőpapírral bélelt tepsire, egymástól olyan 3 centire sorakoztatom fel őket. Nem formázom a folyókat, így mennek a sütőbe. 12-15 perc alatt sülnek meg, eközben kissé ellaposodnak. Utána hagyom őket teljesen kihűlni, s csak aztán szedem le a papírról őket, mert melegen odaragadnak.

Ennyi. A fodormenta kellemes, mentás utóízt ad nekik, mintha After Eight csokit ennénk. Aki nem szereti a mentát, próbálhatja narancsolajjal is, az is igen finom lesz!

Aleppo

Egészen sajátos, és talán kissé önző módon harcolok a szíriai káosz ellen: nem hagyom, hogy az Aleppóhoz kapcsolódó emlékeimet üveges szemű és véres fejű gyermekek, szétbombázott  épületek  képei nyomják el. Nekem Aleppo az ISIS (s mások) minden erőlködése ellenére egy életen át a hörcsögöket fogja jelenteni.

Mármint a szíriai aranyhörcsögöket. Amikor az első hörcsögöt megkaptuk, Apu elmesélte, hogy a már kihaltnak vélt állatot Aleppo-ban, Szíriában fedezték fel újra, a 30-as években, s innen kapta a nevét.  Már nem emlékszem, hogy mikor, de azt hiszem, egyik születésnapomra kaptam az elsőt. Arra határozottan emlékszem, hogy amikor az (első és utolsó) osztálytársaimmal együtt ünnepelt születésnapi bulimon kézről-kézre járt kis a kis meleg állat, valakinek kiugrott a kezéből, bele a szendvicsek közé.

Már kisebb gyerekkoromban is valamilyen kisállat mindig volt a lakásban, az elsők vagy fészekből kiesett verebek voltak, vagy mocsári teknős, amelyik tojást rakott, de volt pióca, amit Apu etetett a karján, volt kismacska is (utóbbit kiváncsi, még totyogós öcsém dobta ki a harmadikról), s amikor Sopronba költöztünk, nagyobb lakásba, akkor jöttek a rágcsálók, s később a kutya, a macska. Az első tengerimalacot vidékről hoztuk, s alig érkeztek meg a szép, trikolór állatkák, a macskánk mindjárt el is ragadott egyet, mert valamelyikünk elfelejtette lecsukni a terrárium tetejét. Öcsém bőgött kegyetlenül, mert az ő malacát vitte el Luca macskánk, aki aztán nem tudott mit kezdeni az áldozattal, csak bámulta a kis tetemet anyám ágya alatt ülve.

Hörcsögeimet rendszeresen egzotikus nevekkel illettem. Valamelyiket még Apu nevezte el Faria abbénak, mert folyton azon küzdött, hogy kirághassa magát a terráriumból: egész éjjel lelkesen rágott és zörgött, de nem jutott semmire, csak minket tartott ébren. Arra határozottan emlékszem, hogy volt egy Bernard nevű hörcsögöm, aki egy Truffaut-film szereplőjéről kapta a nevét (értelmiségi szülők gyermeke, hehe), volt egy Danilo nevű is, annak azt hiszem, annak öcsém adott nevet, de nem az író után :-). Mindkettőt valamilyen fertőzés vitte el, szegény Danilót már én fojtottam vízbe, hogy ne vergődjön órákig, mint Bernard. Akkoriban egy hörcsögöt, malacot, netán macskát állatorvoshoz vinni még úri huncutságnak tűnt, még hosszú évekre volt szükség, hogy az ilyesmire akár csak gondoljak is.

Osztálytársam Vanda nevű, matuzsálemi kort, 9 évet megélt nőstény malacára egyszer mi vigyáztunk, míg ők nyaraltak. Vanda levesestányér nagyságúra terülve érkezett, vemhesen. Éppen tervezett távozása napján sikerült lebabáznia, ami nekem nagy újdonság volt, mert reggelre a terrárium tele lett fényes szőrű, csillogó szemű, igen élénken szaladgáló kismalacokkal: a tengerimalacoknál a fiak már teljes szőrzettel, rohangálásra képesen születnek, s nem csupaszok és tehetetlenek, mint a hörcsögfiak.

A malacok nevét most nem tudom felidézni. Az egyikük sokszor "tévézett" Apuval, orrát Apu hóna alá dugva aluszkált édesen, s melengették egymást. Ajtónyitásra hosszú visítás volt a válasz, mindig várták, kapnak-e kaját. Nagyon szerettem a meleg, kerekded kis testüket. Az egyikük a szobában rohangálva bement a fikusz tárolóedénye alá, aminek négy oldalán, a sarkánál lyuk volt, s ott még befért a malac, de ki már nem tudott jönni (vagy nem volt hajlandó). A fikusz nagyon nagy és nehéz növény volt, megemelni nem lehetett, így aztán a malacot csak hosszú szuszakolás után lehetett kinyomni alóla...

Máskor pedig a nagy herékkel rendelkező egyik fiúhörcsög szorult bele a játék mentőautó tetőablakába. (Nyilvánvalóan részt vettek a játékainkban, hol szörnyként laktak a műanyag várban, vagy kívülről fenyegették a vár népét, vagy szintén szörnyként bolyongtak a frissen "felszántott" csíkos mintás szőnyeg "földjein".) Ez a höri egész testét átnyomta azon a semmi kis nyíláson, de a heréi fennakadtak. Volt riadalom. Már nem emlékszem hogyan, talán behorpasztottuk a pléhautó tetejét, de valahogy sikerült sérülés nélkül kiszabadítani.

S szaporodtak is, hogyne, mert annyira tudatlanok voltunk, hogy nem tudtuk, nem célszerű a fiú és lány hörcsögöt együtt tartani, nem szoktak békében élni egymással. Meg is lett a baj: valamelyik szülő megette a nokedli nagyságú, rózsaszín kicsinyeket. Utána már nem tartottunk párokat. Azt hiszem, ez és egy későbbi, "perzsa", vagyis hosszúszőrű szökevény által szétrágott ágynemű jelentette a hörcsögtartás végét. A hosszúszőrűnek mennie kellett, s nagy örömömre sikerült a gimiben találni neki helyet. Egyszer aztán a biológia szertárból is megszökött, s a kályhákkal fűtött gimnázium hamutárolásra használt kukájában találta meg a sasszemű gondnok. Hogy került oda...? Onnan kezdve az addig fehér szőrű állat tartósan szürke színt nyert, képtelenség volt rendesen megtisztítani a szőrét.

S nos, izé, kegyetlenkedtünk is velük... Azt ugye, már mondtam, hogy szörnyként léptek fel a játékaink során, de mászattuk őket karácsonyfára is, távol tartva az izgatott macskát. Sőt, egyszer a takaró közepére raktuk valamelyiket, s óvatosan belengettük a takarót, szegény höri pedig ott bucskázott a takaró közepén... Ezt a ténykedésemet az uram azóta sem képes megbocsátani. S azt sem, hogy apám tiltása ellenére kinyitottam a nálunk áttelelő mogyorós pele terráriumát, s majdnem kiugrott onnan, csak sikerült időben visszalöknöm, s lecsapnom a fedelet. Rácsaptam a farka végére... A kicsi állat rémülten ugrott, s lehúzta a szőrös bőrét a farka végéről. Megrémültem, hogy beteg lesz, valamint apám elveri rajtam a port, így nagynehezen megfogtam, bőrkesztyűvel, s visszahúztam a farka végére a bőrcsúcsot. Rajta maradt... pár hét múlva pedig elengedte Apu az erdőben. Remélem, sokáig élt még ezután teljesen szőrös farokvéggel.

Aztán lassan kinőttünk az apró állatokból, kutya-macska lett inkább, főleg, amikor elköltöztem hazulról nagyanyámhoz, ahol Mami nem engedte volna meg, hogy rágcsáló legyen a szobában. A macskának volt valami haszna, na de egy hörcsögnek?! Szerintem fel sem merült, hogy ilyesmit tartsak náluk. Lett Peggie baba, Murchison és Possum macska...

Tehát ezért írtam, hogy nekem Aleppo a hörcsögöket jelenti, s fogja is jelenteni, hiába is folyik ott olyan borzalom, nem vagyok hajlandó borzongva kiejteni a város nevét. Kapd be, ISIS.

Jankánál jártam, fánkot csináltam

Már régóta pedzegettem Jankánál, hogy elmennék hozzá, megnézni, hogyan készülnek a doughnutok. Mármint nagyban, százával. Végül kedd este sikerült elmennem hozzá, már előre megmondtam neki, tízkor haza kell mennem, mert a másnapi koránkelés, bla-bla-bla, de igazából nem akartam V.-t sokáig fenntartani, hiszen ő hozott-vitt.

A város nem éppen kellemes éjszaka ezen a környéken (itt is van drogprobléma), ráadásul a sütöde egy félreeső kis átjáró végén van, mondjuk, ki van világítva, de azért elég sietősen igyekeztem oda. Janka már bent keverte a tésztát, egy hatalmas Őrnagy úrban, amihez még egy kerekeken guruló szállítóeszköz is tartozott, közepén lyukkal. Így a gép tálját nem kell emelgetni, csak beleilleszteni ebben a lyukas eszközbe, s lehet gurítani a következő munkafolyamathoz, amikor kész a tészta. 

Nedves hozzávalók alul, liszt felül, a gép pedig kikeverte. Aztán megnézhettem, ahogy Janka karjára hajtva, több részben kiemeli a tésztát a hosszú pultra, ahol a nyújtógépe van. Csináltam ám fotókat, de utána kérte, ne tegyek nyilvánossá semmit, szerinte az üzlettársa nem örülne, ha a műhelytitkokat szellőztetném akármilyen blogon. Így csak a leírás marad.

A tészta elkészítése alatt megtöltötte a sütőedényt pálmaolaj (?) -zsír (?) darabokkal, ezek szépen lassacskán felolvadnak, s mire készek a doughnut-ok (na jó, nevezzük őket fánknak), addigra a zsír is felforrósodik. Egy nekifutsra három-négy kiló zsírt használ fel. A forrósítás lassú folyamat, két óráig is eltart! Janka pálmazsírt használ, ahogy mondta, ebből csak 2 gramm szívódik fel a fánkokba.

Amikor a gép kikeverte az élesztős tésztát, jön a nyújtás. A nyújtógép valami ilyenforma, mint a Sinclair-féle videóban, az 1:30 percnél. Janka ugyanígy nyújtja rajta egyenként a kb. 3 kilós tésztadagokat, amíg egy bizonyos vékonyságot el nem érnek. Tapasztalatból már tudja, hogy a lyukas fánkok tésztájának milyen vastagságúank lenni ahhoz, hogy a formával kivágva megkapja a megfelelő súlyú fánkot. Mert azoknak grammra egyformának kell lenniük, hiszen később ez az olajban való kisütésnél igencsak számít. Van ugyan egy olyan kézi készüléke, mellyel egyszerre több fánkot is ki lehet vágni a kisimított, kissé belisztezett tetejű tésztából, de ez sajnos, túl nagy fánkokat szaggat ki. Így egyelőre egy kiszúróval dolgozik, 400-1100 fánkot vágva ki, mindegyiket lemérve - a hét napjától függ a fánkok száma, akkor nagyobb a boltjaikban a forgalom.

A fánkokat rácsra rakta: ezek a rácsok tulajdonképpen tenyérnyi széles, lyukacsos fémcsíkok egy vázra erősítve. Egy csíkon négy fánk ül, egy rácson hat csík van. A pult melletti kerekes állványra rakogattuk a rácsokat, amikor megteltek fánkkal. (Ő kiszabta, én pakoltam őket.) Később ezeken a rácsokon süllyesztette a fánkokat a forró pálmaolajba, de azt nem tudtam megnézni.

Közben megjött Lenka, Janka szlovák munkatársa, aki magyarul is értett, de beszélni nem tudott. Vele a bemutatkozáson túl egyetlen szót sem váltottam, Janka mesélte, hogy szótlan leányzó, de nagyon jó munkaerő. Ő felel a cukormázokért, csokimázokért, s a fánkok díszítéséért, bevonásáért. Amíg mi kiszúrtuk a fánkokat, ő kikeverte, a mikróban melegítette-készítette elő a mázakat. Az előző napiakat frissítette, megírta a címkéiket, feldátumozta őket. Mindent le kell írni, hőmérsékletet, beszerzési dátumot, összetevők listáját megőrizni - sok a papírmunka!

Amikor elkészültek a fánkok, Janka áttolta a sütöde végében lévő kelesztőszekrényhez az állványt, s átpakoltuk a rácsokat a kelesztőbe. Utána pedig megcsináltuk a töltendő fánkokat. Itt már több feladatom volt: Janka kiszabta grammra pontosan a tésztagömböcöket, én pedig formáztam őket két kézzel, mint egy rendes pék. Be is állt a vállam az első perc után, aztán Janka elmagyarázta, hogy nem kell izomból csinálni, lazítsam el a vállam, s csak gyengéd mozdulatokkal kell formázni, hogy ne legyen a gömböc felszíne szakadozott. S tényleg, utána már szép sima, selymes gömböcöket formáztam. "Remek - mondta -, fel vagy véve!" A megformázott, majd pihentetett gömböcöket kissé lelapítva tettem a rácsokra, hogy ne kelljenek túl magasra, s aztán ezek is mentek a kelesztőbe. S itt abba is maradt nekem a munka, mert tíz óra lett, s V. várt az átjáró végén, kint a főutcán.

Egyébként Janka péket keres, vagy bárkit, aki tud formázni. Nem talál embert, így már feladott egy hirdetést román oldalon, szlovák oldalon, s most V.-t is megkérte, hogy az írországi magyaroknál is adjon fel egy hirdetést a nevében. Az éjszakai műszak nem könnyű, ő már hónapok óta csinálja, emellé jön az anyagbeszerzés, a papírmunka, az intézkedés, napi 4-6 órát ha alszik, már örül, érzi, hogy nem bírja sokáig. Nem akarok részmunkaidőben elmenni hozzá? Sajnálkoztam, hogy V. nem örülne, hogy még kevesebbet volnánk együtt, de az az igazság, éjjel nem szeretnék dolgozni. 

A kisütés és kihűtés után jött a dekoráció. Janka és Lenka együtt csinálják ezt, ha ügyesek, hajnali fél négyre-négyre végeznek is a fánkokkal. Utána dobozolás, boltonként a rendelések összerakása. Reggel pedig jön értük a cégük saját szállítója, s ők pedig mehetnek haza aludni...

Formázás után keltek a fánkok, öröm volt nézni, milyen nagyra nőttek a gömböcök. Kedvem lett volna megnézni a sütést is, de mennem kellett. Kérdeztem Jankát, csinál-e majd cronut-ot a közeljövőben, ami croissant (rongyoskifli) és doughnut (fánk) keveréke, igen finom, V. nagyon szereti. Mesélte, hogy most nem fog beleférni a 24 féle termékbe, az első héten még csinált, aztán felhagyott vele. S mivel szóba került, hogy nem találok olyan helyet, ahol amerikai liszthez jutnék, kérdezte, nem akarom-e elvinni azt a még bontatlan zsák francia lisztet, amit a cronuthoz használt volna... Jaj, dehogy nem! Örömmel! Ajándékba nem fogadtam el azért. 

Most pedig izgatottam várom, hogy az új lisztből majd milyen kovászos sikeredik... Az elsőt magunknak sütöm!

Aranyló őszi napok

Csak ismételhetem magam: eljöttek már az egyszámjegyű hőmérséklettel rendelkező reggelek, de nappal még kellemes az idő. Sokat esett, nagy szél is volt, mégis inkább az időjárás enyhesége maradt meg bennem erről a hétről, a szép őszi színekkel.

Kint teregettem a héten, s míg tolattam kifelé az üvegajtón, magam előtt emelve a ruháktól nehezített szárítót, sikerült seggre esnem a lépcső aljában, rá a cserepekre. Így jár, aki annyira hülye, hogy elfelejti, hogy saját maga rakta oda szépen csokorban a hagymásokkal teleültetett kisebb-nagyobb cserepeket.

Most jókora zúzódás díszlik a derekamon (fenekemen), a háton fekvés necces, de már múlóban a nyolc napon túl gyógyuló. S csak egy cserép borult ki, s fordultak ki belőle a nedves földbe ágyazott, még elég hallgatag hagymák. Gondosan visszatapicskoltam föléjük a földet, s csak aztán mentem be haldokolmi. 

A madarak megfigyelése folyamatos élményt nyújt. Ezt nem győzöm elégszer elmondani. Most is ott ül egy felettébb kövér erdei pinty tojó, centikre az etetőtől, gyengéden hintázik a fenyőfagallyon. Nem eszik, jaj dehogy, őrzi az etetőt, s akármelyik másik társa akarna rárepülni, elkergeti. Magát kissé felfújva élvezi az utolsó napsugarakat, s ha veszélyt vagy vetélytársat érez, lelapulnak a tollai, soványabb lesz és ideges fejrángatással nézi, ki merészel közel jönni. 

Azt már tudom, hogy ha a vízzel telt virágláda körül nedves a kő, akkor valamenyik a rigó járt itt megint fürdeni. A cinkék a sekélyebb edényt szeretik, ami a fal tetején van. A levert magok természetesen másokat is idevonzanak. Éppen sétára készültünk, amikor még utoljára kinéztem a kertbe, mit működnek maguk közt. A falat már befutó klemátisznak a kerítésfal mellett feltűnően mozgott az egyik levele, s valami villant a napfényben. Szemerőltetve figyeltem... Újabb mozdulat, ezúttal lejjebbről, kis szürke villanás, majd egy fej... Persze, hogy egér akrobatizált a klemátisz ágain, egyre lejjebb ereszkedve, gondolom, jött a földre levert magokra, de azon sem lennék meglepve, ha a fal tetején futkorászna az etetőig. 

A minap a kis kerti ház, a shed alól láttam kijönni egy egeret, őt egy sperűvel és hangos topogással próbáltam költözésre bírni (azt írja a szakkönyv, zavarás esetén elköltöznek.) Lehet, hogy vagy ő, vagy egy másik ereszkedett alá a fal mentén, s nem volt sikeres az akcióm. A lényeg, hogy semmilyen földre hullott kis mag nem megy kárba, vagy a madarak, vagy az egerek szedik össze.

***

Tegnap este a városba mentem, Kerry-t búcsúztattuk, egy év kávézóbeli munka után költözik haza Bostonba. Kellemesen elbeszélgettünk vagyis inkább kiabáltunk, mert a választott bárban dübörgött a zene, az én félsüket fülemmel elég nehézkes volt beszélgetést folytatni, számtalanszor hajoltam közelebb, hogy wha'? Nagyon élvezte Budapestet, a javaslataim alapján elment a Cserpes-tejivóba, a Kádár Kifőzdébe, az Auguszt cukrászdába krémesezni, s mesélt a sétákról, amiket a városban tett. S elmesélte Auschwitz-ban tett kirándulását is. A legjobban az döbbentette meg (már magán a helyen kívül, amitől folyamatosan kirázta a hideg), hogy az emberek fotóztak, sőt, selfie-knek is tanúja volt. "Miért?" - kérdezte tőlem döbbenten. - "Felrakják a Facebookra?"

Köszönte szépen a tréninget, amit tőlem egykor kapott, s azt mondta, most, hogy neki is be kellett valakit tanítani, tanulta meg értékelni azt az egyenes, szókimondó módszert, amivel én okítottam. Hogy nem volt hamukázás, hogy "ez egészen jó lett" vagy "ez már jól megy neked", mert megmondtam neki, hogy nem, ez nem jó, próbáljuk újra... stb. Azzal a keleteurópai szókimondással bántam vele, mint mindenkivel, amire az egyik séf kollégám azt mondta, hogy ezt szereti bennem, hogy megmondom úgy, ahogy van. Ha nem ízlett a kajája, vagy nem szépen csinált valamit, megmondtam azt is, nem udvariaskodtam. Ez a taktika (ha ugyan ez az) a főnökömnél nem jött be, ő azért kérdezett meg tőlünk dolgokat, hogy helyeseljünk, s megerősítsük a véleményében, hogy amit csinál, az jó - ha ellentmondtam, akkor ignorálta.

A vacsora végeztével nem maradtam sokáig, mert tényleg nem nekem való volt ez a zajos környezet, választhattam, hogy vagy bent üvöltök, vagy kint állok, beszélgetve dohányos kollégáimmal a füstben. Siettem haza, mert egyrészt lejárt a parkolójegyem, másrészt menekültem a szombat esti Camden Street-től, ahol a bárok előtt már álltak a biztonsági őrök, már kezdte ellepni az utcát az eldobott kajásdobozok tömege, már tántorgott egypár részeg a fal mentén, és a közeli hajléktalanszálló lakói kissé üveges szemekkel adták egymásnak a valamilyen cigit a lépcsőn ülve. Régen, munkás koromban hétfő reggelente már csak a takarításra szoktam beérni, munkába menet, ez, hogy teljes erőbedobással megy a mulatság, és ezen keresztül kell mennem, ez elég mellbeverő és szokatlan látvány volt a nyerseségével.

***

Mai ebédünket Raoul társasága "aranyozta" be a Harbour Bar-ban. Nyilván a csirkeszárny illata hozta hozzánk közel, később a mögöttünk lévő asztalnál is próbákozott, aztán felült az asztalunkra, ahol V.-vel együtt készült egy kép, de az csak privát felhasználásra, mert ugye, az én uram közös képen nem mutatkozik egy "büdös macskával"... Így ide az nem kerül fel, de a telefonomnak új nyitóképe van :-)

(Valamint a héten nem a népszavazás körüli mizéria bosszantott fel, hanem az a kép, amint Orbán Viktor laza, de nem előnyös testtartásban a rejtélyes robbantásban megsérült rendőrnő kórházi betegágyára TEHÉNKEDIK. Könyörgöm! Egy miniszterelnök, egy férfi, fogjon egy széket, és üljön le, s onnan tetessen aggodalmat és érdeklődést, de ne TEHÉNKEDJEN egy idegen, egy beteg ágyára, pláne ne úgy, hogy ágy keretén ott lóg a hölgy törülközője... ffs)