"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

A Csendes dűlőt barátnőnk ajánlotta, ő a Balaton nagy rajongója, sokszor leugrik, csak egy-egy napra fürdeni. A Csendes dűlő borászathoz jól fel kellett kapaszkodni a hegyre, poros kavicsos úton, de amikor megérkeztünk, elfelejtettük az autókínzást. Fent olyan kedves fogadtatás várt... A szakácsnő adott nekünk írómézet, amit tejsavóból lehet készíteni. Hidegtálat ettünk, s ültünk a napágyakban és néztük az elénk táruló csodálatos látványt, mintha valami mediterrán csoda terült volna el előttünk, olyan volt lenézni a hegyoldalra, és a Balatonra. A napsütés melegét még most is érzem... Öcsém fejre esése - vagyis Coincidence: when God stays anonimous. Balatonberényben (70-es évek eleje) volt egy tóparti vendéglő, terasszal, amely egészen a partig kinyúlt az épülettől. Asztalok, betonplacc, tervezett családi ebéd... Megérkezéskor éppen csak totyogós öcsém meglódult a víz felé. Azt hiszem, anyámék háttal ültek az akciónak, s talán mások riadt kiáltására ugrottak fel, nem tudom, tény hogy ö...

Talán kicsit morbidnak tűnik, de szétnéztem a lakásban, s számba vettem, hány olyan dolog van itt, amit halottaink hagytak ránk. Ez azért történt, mert nemrég meghalt egy nagyon kedves régi piaci vevőnk, akit magunk között csak Judge-nak, a Bírónak tituláltunk, mivel valaha a legfelsőbb Bíróság bírója volt. Egy igazi nagytudású, talpig úriember, akivel sokat beszélgettem Japánról, mesélt az ottani útjáról, s nagyon örült, amikor én is eljutottam oda. S engem Gingerbread woman-nak nevezett, s mindig vett az unokáinak párat a gyömbéres emberkéim közül. Alkalomadtán, engem eléggé zavarba hozva elénekelte nekem a Gingerbread című dalocskát  is.   Mindig sok mindent vásárolt, amikor jött Cristina nevű ápolójával. Cristina először Judge beteg feleségét ápolta, majd annak halála után Judge mellett dolgozott, elképesztő türelemmel, figyelemmel és diszkrécióval. Mi pedig szomorúan néztük, hogy ez az ember, aki mindig olyan energikus volt és gondosan fogalmazott, hogyan lett mind gyengé...

Már nem tudom, milyen indíttatásból vettem le a jégsalátát a boltban a polcról. Amióta megint heti egyszer vásárolok, kissé nehezen állítom össze a menüt, sőt, továbbmegyek: nem állítom össze, csak halvány elképzelésem van arról, hogy mit is fogunk enni esténként.  Bevásárló lista mindig van azért, de a bolt közepén elkap a jaj, hátha ez is kell-érzet, és így aztán, ha nem figyelek, ötletfoszlányokkal az agyamban olyasmit is megveszek, amit esetleg nem kellene...  Még emlékszem rá, hogy egy újságban egy régi cikkben "nutritional weakling"-nek titulálták a jégsalátát, de sokat ettük egészen addig, amíg az ilyesmire figyelni nem kezdtem. Talán azért nyúltam érte, mert variálni akartam az eddig vett little gem-mel (a római saláta közepe), ami frissebb, üdébb színű, ízesebb, s egy elég kettőnknek a salátához. A nagy jégsalátából pedig mindig maradt. S jobb, ha nem ül saláta a hűtőben, mert félelmetesen értek hozzá, hogy később összefonnyadva találjam meg, más dolgok mögé kerül...

Múltkor szállítás közben (értsd, lebaktattam az első házsorig a telepen) kedves jelenetnek voltam tanúja. Az egyik apartmanblokk egyik napsütötte teraszán idős, maszkos fehér hajú néni nézett kifelé, lent pedig, a ház előtti parkolóból egy asszony és két kicsike lányka nézett felfelé, s a mama halk bíztatása mellett elénekelték a Happy Birthday to you-t. A nagyi (dédi?) feje mellett a korlátra kötve nagy léggömb lebegett, az a születésnapi sokszínű léggömb, a 80-as számot véltem átni rajta. Másnap szintén arra mentem, most közelebbi házhoz, s akkor megláttam a hatalmas sötétrózsaszín liliomcsokrot is a picike erkélyre szabott asztalkán. Aztán az egyik szomszéd rendelt süteményt, öt-öt szeletet egy-egy dobozba. Az anyja születésnapjára kérte. Mindegyik testvérének és a mamának is vitt egy-egy dobozzal, aztán adott időben Zoom-on át felköszöntötték a mamát. A mamáért szépen feldíszítettem, csokimázból virágokat vágtam ki a tortaszeletekre, s cukormázból feliratot.  Mostanság...

Öt év (és 9 hónap) után megadta magát a korum madzagja. Ugyan nem látni jól, de a madzag maga is egy több szálból fonott cucc, szerintem szépen kitartott ennyi ideig, úgy, hogy naponta zuhanyoztam, néha másik nyaklánc tekeredett bele, pulcsipölyhöket gyűjtött, törülközőszálakat - nem kíméltem.  Mázli, hogy ma az Üzemben adta meg magát, s nem hagytam el sehol. Nem is tudom, mit csináltam volna bánatomban, ha elveszítem, s vele a szerencsémet. A másik új-zélandi jade-függőmről levettem a hasonló szalagot, mostantól ő fogja tovább viselni a koru súlyát. Most biztosan számadást kellene készíteni, hogy na, az elmúlt öt év... Öt éve költöztünk Bray-be, hogy csak egyet emeljek ki. Bő öt éve nyitott az Üzem. Egy éve mentem vissza dolgozni oda... S lehetne még idézgetni a múltat, de most vacsorakészítés, s már előre gyűlik a nyálam, tintahal lesz, vagyis chipirones! (Ez biztosan egy olyan spanyol szó, ami még egy darabig nem törlődik ki az emlékezetemből.) Bogi csinált egyik este, f...

... hadd linkeljem be ezt az írást, "tiboru" tollából. A falhoz 1976-ban jutottam el. Szüleim vittek. Nyaraltunk. A Brandenburgi kapunál kerültünk hozzá a legközelebb, de csak arra emlékszem, hogy nem lehetett a kapuhoz közel menni, és egy padon ülve nézegettük a - nekem - hatalmas építményt. (Ott hagytam el a szüleim által valamelyik kollégájuktól kölcsönkért Panoráma útikönyvet, amiért később jókora leszúrásban részesültem.) A szintén e nyaralás alkalmából meglátogatott Drezda jobban megmaradt gyerekagyamban. A Zwinger kincsei. Az utcai árustól vett kolbász és fél csirke. A pontyok a Zwinger-t körülvevő tóban. A (még) romos Frauenkirche. Valamint az odavezető vonatút, az aranyló búzamezők látványával az ablakból. De legjobban az maradt meg, hogy éppen a szüleim házassági évfordulójának napján, a lipcsei Tamás-templomban üldögéltünk, amikor hirtelen megjelent egy kórus, felsorakoztak az oltár előtt és énekelni kezdtek. A szüleimnek ez borzasztóan nagy és megható élmény volt...

Este, mielőtt hazajött, telefonált az uram, hogy mégis csak volt ám vállonveregetés a Gyárban. (Előléptetésről néma csend, talán majd később, drukk-drukk.) Sőt, volt tömeg elé kivonulás és meleg, baráti kézfogás is. Valami nagyember jött el a Gyár amerikai központjából, s ha már itt volt, átadta az évfordulósnak az elmúlt tíz év munkájának elismeréséért járó üvegszobrot, s a köszönő kártyákat. Amiben néhány elismerő sor volt, a Gyár, az uram által csak "kopasz bohócnak" titulált nagyfőnöke előre rányomott aláírásával. Én is kaptam egy névre szóló kártyát, amelyben a Gyár arról értesít, hogy "We recognize the support you have provided ( endless supply of biscuits and cakes ) and sacrifices you have made ( lonely nights in front of the telly ) during your partner's employment with the Gyár. We'd like to take this opportunity to extend our sincerest thanks." Hahaha, vicceltem, a zárójeles részeket én biggyesztettem oda, de azoktól eltekintve majdnem így szólt a...

Tegnap este volt egészen pontosan 12 éve, hogy először megér-keztem Írországba, akkor még egy hónapos látogatásra. V. már 5 hónapja itt volt, és meghívott magához. Akkor még nem volt közvetlen járat, Párizson keresztül repültem, Sopronból felvonatozni Budapestre, majd elrepülni Dublinba egész napos utazást és sok, reptéri várakozást jelentett. S akkor még barátibb hangulatban folyt a repülés, nem kellett terrortámadástól rettegni, az ír repülő pilótafülkéjének ajtaja végig nyitva volt, a gépet végig beragyogta a lemenő nap fénye, megbámulhattam a baseball-sapkás pilótát, egy ifjú párt pezsgővel köszöntöttek fel... Akkor még nem voltunk EU-tagok, meghívólevél kellett, és belépéskor hosszas faggatáson estem át (a lassabban fogyó) beléptető sorban, hogy miért, kihez, hová stb. Mire azon túlestem, a csomagom eltűnt a szalagról, hosszas keresgélés után egy kocsikán találtam meg, számos más csomaggal együtt. Kint az előtérben nem találtam V.-t, tanácstalanul bámészkodtam (ja igen, a mobiltel...

Az idén nekem korán tojt a nyúl. (Az ilyentájt szokásos "Na, mit tojt neked a nyuszi?" kérdésről amúgy mindig anyám jut eszembe, aki feltette ezt a kérdést kollégája pár éves gyerekének, és a gyermek csillogó szemekkel felelte: "Papagájt!" Egyesek szerint a válasz "Repülőt!" volt, de akárhogy is, az irodában harsány röhögés kísérte a kisgyerek válaszát, mert mindenki előtt felrémlett egy nyúl, amint éppen papagájt/repülőt tojik... Szóval idén korán jött a nyúl, és ajándékba sünsegget tojt nekem. Sünsegg . (Ha nem tudnék magyarul, s nem tudnám, mit jelent a szó, a hangzása alapján skandináv autómárkára tippelnék.) Immától kaptam, igazi új-zélandi sünsegg, de amitől igazán elérzékenyültem, az nem maga a kedves gesztus, vagy a sün seggének látványa (az sem semmi), hanem az a pici láb, amint még kinyúlik a testből, éppen egy pillanattal azelőtt, hogy tulajdonosa visszahúzná a védelmező tüskés test alá... Az a kis talp, ami tolja maga előtt a nagy testet... Ann...