2015. november 15.

Remembrance day 2015


 
Ezt a verset Myles felesége rakta fel a Facebookra, azonnal megfogott. (S ennek köszönhetően felfedeztem egy fiatal költőt.) Pontosan visszadja, amit érzek. S ennek a nagy kollektív gyásznak a közepén éppen ez jutott eszembe, hogy mennyi baj, fájdalom, gyász van világszerte... ki tudja mind számotnartani... S hogy az első döbbenetes órák után hogyan egymás szemére tudják hányni vadidegenek, ha valamelyik borzalom nem foglalkoztatja a másikat az elvárt (?) mértékben. 

Nem tudom, nem fogom, nem akarom magamra venni a világ fájdalmát, képtelen vagyok mindenre gyászosan, könnyes szemmel reagálni. Elég volt az, hogy szombat reggel a torkom elszorult, amikor Amanda és Louis, Párizsban lakó ismerőseink bejelölték magukat a Facebook-on azzal, hogy biztonságban vannak. A gyors végigvétele a rövidke sornak, ki van ott? Ki él ott? S hála az égnek, mindenki megvan. Volt kollégák a Gyárból? Üzleti út látogatottjai? 

Nem tudok mindenre időt, energiát, érzelmet szánni. Naponta bombáznak egykor támogatott jótékonysági tömörülések, csoportok új kampányokkal. Naponta jönnek emailek, hogy ez és ez ellen, ennek és ennek az érdekében tiltakozzak, írjak alá. Néha megteszem, sokszor nem. A világom nem tágul, hanem szűkül, s már csak azért facsarodik össze igazán a szívem - bármennyire is szánom a többit -, amit/akit ismerek, aki/ami hozzám közel áll. S ha ez csak jobbára Európa határáig terjed, akkor bizony csak addig ér. Oda, odáig, ahol ismerősök, barátok élnek. Ahol jártam, ahol valamennyi időt töltöttem. Sem szent, sem világmegváltó nem vagyok, hogy magamhoz öleljem az összes szenvedőt, s álmatlanul forgolódjak, s megoldást keressek. Vagyok annyira önző, hogy szűrök. S már csak néhány olyan dologért sírok, ami hozzám közel áll.

Mint ma, a német katonai temetőben. Ahová azért mentünk ezen a hétvégén, mert V. nem volt itthon az előzőn. 11-én a közeli templomba mentem, egy rövidke megemlékezésre, ahol - nagy meglepetésemre - a közeli iskola gyerekei is részt vettek, csupa 7-8-9 éves. A pap elmagyarázta nekik, miért vagyunk az előtérben lévő felkoszorúzott emlékkő, nevekkel teleírt kőtábla előtt, s a háborúkban résztvett katonák egy-egy hozzátartozója mondott néhány szót. Öreg katonák, érmekkel teleaggatott mellkasú férfiak között álltam. Mindenki ismert mindenkit, ismeretlen voltam a "parish" tagjai között. Megható volt a pontban 11-kor megtartott egyperces csend, a gyerekek éneke, a pap rövidke beszéde. 

Aztán ma elvittük a pipacsot, kertem még maradék virágai közé fűzve Knockree-be. Míg parkoltunk, megjelent egy férfi, trombita-tokkal, s V. odasúgta nekem: "Itt valami műsor lesz". Dr. Herbert Rumpf, és a vele egy sírban nyugvó német sírköve elé jókora, német zászlóval fdíszített babérkoszorú volt odakészítve. Leraktam a csokromat, s elindultunk megnézni a többi sírt, emlékkövet. Tavaly óta felújítottak megint, a kövek betűit szépen kiemelve találtuk. Most sokkal jobban olvasható mindegyik név. 

Mire elindultunk volna, megjelentek a megemlékezők. Férfiak, nők, gyerekek, fiatalok, öregek, egyenruhás férfiak vegyesen, egyesekről nagyon lerítt, hogy nem írek. Kórus állt fel a trombitás mellé, s kértem V.-t, maradjunk, ha már látogatásunk így egybeesett a koszorúzással. A trombitás rövid szólója után énekelni kezdett a csoport, az egyik hölgy operaénekesnői hangerővel támogatta a többieket. Aztán egy hosszú kabátos férfi beszédet tartott, aminek csak foszlányait hallottuk az erős szél, a közelben zúgó fenyőfák és a patak hangosan lezúdúló vize miatt. Mint kiderült, ő a német nagykövet. Utána koszorúzás, és megint egy rövid, szívbemarkoló trombitaszóló. A tömeg mögött surrantunk el a kocsiig, ott már rendőr felügyelte az úton átmenő megjelentek biztonságát. 

V.-nek mondtam a könnyeim lenyelése után, hogy igen, ez szép és jó, hogy gyertyák, és virágok, koszorúk és gyermekének, a pipacs most már heteken át való kitűzése, de nem fog változni semmi. Semmi, de semmi nem kényszeríti rá a világ lakóit arra, hogy a másikkal békében éljen. Nyugodtan felkészülhetünk egy újabb gyászos, döbbenetes eseményre, s marhatjuk egymást, ha a másikat nem érdekli, tovább folytatva az a háborút, amit valahol, valaki egészen más okból elkezdett.

Öltögetés

Egész héten nagy esők és erős szelek járták, a madáretetőt nem is töltöttem fel, kifújta volna belőle a szél egy perc alatt a magot. Helyette rendeltem egy szép tetőset az egyik piaci kollégától, aki nem mellesleg amolyan mindenes is, pl. nemrég megszerelte nálunk a halódó csapot. Mint kiderült, a csapnak nem volt semmi baja, azon kívül, hogy a finom szűrő a fejében el volt tömődve, az a sok kis szálszerű korrdált darabka, lerakódás, ami a víztartályból került bele, eltömte, ezért nem csorgott belőle rendesen a víz.

Tegnapelőtt szállítottam, s nemcsak az Üzemnek, hanem egy dublini hölgynek is, aki hétfőn hívott fel, hogy flamingó sütiket rendeljem tőlem. Húú, izgultam nagyon. De elégedett volt, a leszállítás is sikerült gond nélkül, igaz, a háztól messze sikerült csak megállnom, mert amolyan igazi, keskeny utcácskájú lakónegyed volt. Délután pedig iziben el is vertem a bevételt a Knitting and Stitching Show-n, ahová eddig még sosem jutottam el. Már eleve azzal a szándékkal mentem el, hogy keresztszemes és/vagy goblein készletet nézek, mert fonalat csak úgy szabad venni, hogy az ember tudja, mennyi kell, nekem pedig most nincs beütemezve egy olyan projekt sem, amihez leültem volna megnézni, mennyi fonal kell. Fonalakból csak információkat néztem, annak ellenére, hogy több helyen is hatalmas kupacokban álltak a gombolyagok, fél- vagy negyedáron, de engem nem ez érdekelt. Elég hamar sikerült végigjárnom a folyosókat a sok standdal, kihagyva a patchwork-öseket, az ékszereket, kellékárusokat, szerintem V, ha ott lett volna velem, értékelte volna a határozottságomat. Ami tetszett, arról begyűjtöttem a névjegyet, szórólapot, s a végén visszamentem. Ami nagyon megfogott, az egy Alex nevű fiatalember Coolree márkanév alatt futó, kézzel festett, kis szériában készülő fonalai, amik a weboldalán megcsodálhatók. Hozzá majd még "betérek", idővel. 

Akinél hosszabban elmolyoltam, az Michael Powell volt (érdekes, még egy pasi!), aki egyedi, saját rajzai, festményei után készülő keresztszemeseivel állított meg. Nagyon régen, az angol Tóvidéken vettem egy kis boltban egy készletet tőle, ott, ahol Tip nevű utazó birkánkat is vettem, s azóta időnként rá-ránéztem az oldalára, de aztán a kötés, a sütés kiverte a fejemből az egész keresztszemezést. S most itt láttam megint viszont a dolgait, s ő is ott állt a pult mögött! Muszáj volt elmesélnem neki, hol találkoztam a terveivel először.

Utána csak egyszer álltam meg alapos mustrára: Hannah Bass standja csodás volt! Nála láttam egyedül nem a giccsköb kategóriába tartozó goblein-készleteket: világvárosok térképeit tervezi át gobleinekké, a városokra (szerinte) jellemző színekkel. Nem Dublin, hanem a Barcelona-mintájú párna csábított el... Kérdezte, milyen "világváros" érdekelne, Bilbao-t mondtam. "Ó, azt még nem említette senki!" - mondta, s leírta egy listára a nevet. Nem volt érkezésem megnézni, milyen városokat modntak még nekik az érdeklődők.

Tegnap este bele is kezdtem az öltögetésbe, s el is jutottam a R betűig a városnévben.

***

Gyűlnek a megrendelések a házikókra. Már idegen is telefonált, ismerőstől hallott rólam, úgyhogy eddig inkább szájhír útján terjedek. Eddig kilenc rendelés van, beleértve azt az egyet, amit majd a piacnak csinálok, tombolatárgyként, s azt is, amit a LauraLynn House-nak ajánlottam fel. Utóbbit inkább tablónak tervezem, mint egy háznak, de majd meglátjuk, hogy sikerül, mert könnyen szállítható jelenetet kell készítenem, hogy tudják ide-oda rakogatni, ha szükséges. S tervem, az rengeteg, ötlet, a Pinterestről, más mézesklácsosoktól, jaj, rengeteg. Annyit dolgozhatok, amennyit nem szégyellek. Október kiugróan jó hónap volt, remélem, november is az lesz.