2016. szeptember 8.

Apróságok

A mai nap ilyen kórházas volt, mentem az utolsó látogatásomra a kóházba, valamint a barátnőm ma szült, kisfia van. Örvendezzünk! Először szállítottunk a kávézóba, aztán kórházaztunk. A kora reggeli időpont ellenére szokatlanul tele volt a város gyalogosokkal, biciklistákkal, mert buszsztrájk van, ma és holnap. Gondolom, a taxisok taroltak. A Félcsöcsűnél, aki busszal jár be, ma otthonról dolgozott.

Egy órát vártam, miután megmérte a súlyom a nővérke ("Kilengett a mérleg? - kérdezte V.), közben a váróteremben ülők riadt tekintetétől kísérve kiszaladt két doki, majd a nővér kijött, hogy sajnos, a doktoroknak sürgős esethez kellett menniük, minden csúszni fog "egy kicsit". Az egy óra végeztével behívtak, a doktor megrázta a kezem, mondván, a pajzsmirigyem immár tökéletesen működik, de ha egyszer gondot okozott, szemmel kell tartani, évente egy ellenőrzésre majd fáradjak el a háziorvosomhoz. Ha két percet voltam bent, sokat mondok. Utána gondoltam, hogy ezt akár levélben is közölhette volna velem, V. elmagyarázta, hogy ez miért nem lehetséges szerinte, nekem pedig az jutott az eszembe, hogy most már semmire sem foghatom az állandó zabálást, fel kell hagyni a rágcsálással.

A hét eredményes volt, ami a megrendeléseket illeti, de mivel megint fekete mázzal kellett dekorálnom, előjött egy állandó problémám. Hiába szép a cukormáz, még száradás után is érintésre lepereg, simán lemorzsolható a sütik széléről. Ugyanígy a piros is. Körbenéztem a neten, s kiderült, még a legtapasztaltabb dekorálókkal is megesik ez, az igen sötét színek esetében, van, akinek a sötétkék is gondot okoz. Sok töprengés után arra jutottak, hogy alighanem a használt festékben lehet valami, márkától függetlenül, mert nem az időjárás, a szárítás hőfoka/hosszúsága, vagy a cukormáz keverésének hosszúsága okozza a gondot. Igen kellemetlen, amikor csomagolás közben a tenyeremben marad a sütiről lepergő fekete máz, mintha fekete korpát hullatna a süti...

Jövő hétre szerencsére nincsenek sötét színek "feladva", a sütijeim szélét, a mintákat majd mással húzom ki, nem feketével - vagy nem keverem ki a színt nagyon sötétre, jó a szürke is.

***



Végre megköttetett a biztosításom az autóra. V. nagyon sok céget megkérdezett, íme egy fotó a cégek neveivel, ajánlataival. Ami különösen bosszantó volt, hogy volt olyan cég, ahol az email-beli ajánlat ellenére is 30-40 euróval többet mondtak, amikor visszahívtam őket, hogy na, akkor kössünk üzletet. Volt aki "áremelkedésre" hivatkozott, majdnem ott kaptam agyvérzést, hiszen az online ajánlatot egy-egy kérdőív hosszas kitöltőcskézése előzte meg, volt, amelyik a sokadik oldal után behalt, vagy kiírták a végére, hogy "telefonon érdeklődjön a pontos ajánlat érdekében".

Volt, ahol undok titkárnő fogadott, gyanakodó hangsúllyal, enyhe undorral betűzve le a nevemet, s azóta is várok a visszahívásukra, vagy a visszahívást ígérő cégtől pár nappal később kerestek csak meg, amikor már a biztosítás boldog tulajdonosa voltam. Ami mellé a biztosító cég egy 50 eurós bolti bónt is küldött, úgyhogy pár napig a vacsoránkat is állják. Természetesen ugyanolyan árban, mint tavaly, nem sikerült biztosítást kötnöm...

***

Voltam horgolóórán. Az alapdolgokra emlékszem, de vannak apróságok, amelyek fontosak, és amelyeket az évek során elfelejtettem, s amelyeket most egy kedves, csupacsiga hajú, Rachel nevű nőtől fogok megtanulni 6 x 2 órában. Az órák a fonalbolttá alakított régi lakóépület egykori, átalakított konyhájában zajlanak, hatan ülünk egy nemrég festett asztal körül, a kissé még festékszagú helyiségben. A tandíjért cserébe egy nagy gombolyag gyakorló fonal és horgolótű, valamint alkalmanként kávé/tea jár. Valamint a jó társaság, érdekes hölgyekkel. "Akkor elmondhatjuk, hogy voltál a fonóban?" - heccelt V., amikor beszámoltam neki. Az én szemem előtt már csinos, csupaszín horgolt takarók és babacuccok, horgolt állatok lebegnek, két horgolós könyvem is van, amiket még lelkesen vettem annak idején, amikor még azt hittem, hogy mindent tudok. Közben pedig már hat, majdnem kész sál vár arra, hogy formára igazítsam őket, s aztán a karácsonyi piacok idején megpróbálom őket eladni.

2016. szeptember 5.

Frissítés

Azt mondtam, őszies az idő? Délután három óra, s odakint 26 fok van. Olyan nyár, mint a mesékben...

Víkend Victoria-ban II.

Annak ellenére, hogy még langyosak a napok, határozottan őszies illatokat érzek a levegőben. Sokat esett az elmúlt napokban, de enélkül is érződik az ősz közeledte. "Földigiliszta-szag" - mondja V., aki már feladta a szandálviselést, és pulóverezik. Megjelentek az iskolások, elkezdtek hullani a falevelek, itt-ott a vadszőlő is pirosodik.

Befutott egy téli esküvőitorta megrendelés, decemberre, mégpedig egy telepi ismerőstől, Orlától. S egy nagy feladat, október végére: 80-as évek jobbára ír karaktereivel díszített négyszintes torta, 200 főre, Susan húgának 40. születésnapjára. Amikor elejtettem a ceruzát a vendégsereg nagyságának hallatán, Emma csodálkozva megjegyezte: "Csak a szűk család jön, plusz a gyerekek...". Másképpen értelmezzük a szűk családi kört az biztos. S hajlamos vagyok elfelejteni, hogy Susan-nak van négy testvére, hat gyereke, hét unokája... Kijön könnyen az a 200 vendég!

A potato roll-oknak elsőre sikere volt, aztán leült az érdeklődés, de azért megtartom a menün. Ray szokatlan módon sms-t küldött, hogy igen nagy sikert arattak a sütik, köszöni. V., aki arrafelé járt, mert szervizbe vitte Popsikát, mesélte, hogy a Ray vezette kávézó mellett nyílt egy másik kávézó... Konkurrencia! Úgyhogy Ray talán ezért próbál új dolgokat bevinni a kávézóba. 

***

Csodás hétvégénk második napján reggelizni indultunk Victoria belvárosába. Kicsit nyűgös voltam, fájt a fejem, s amikor már több kávézót elhagytunk, kezdtem nyafogni, hogy együnk mááár. Végül megérkeztünk egy kávézóhoz, amely a Murchie's névre hallgatott, s mint kiderült, olyanféle intézmény, mint itt a Bewley's, vagy Budapesten a Gerbeaux. 1894 óta van nyitva, skót alapítója, John Murchie Skóciából vándorolt ki Kanadába, de közvetve már korábban is teákkal foglalkozott: kifutófiúként Viktória királynő asztalára szállította a teát, amikor az Balmoral kastélyában tartózkodott. Munkája felkeltette a figyelmét a teák iránt, s idővel saját keverékeket készített, s megnyitotta saját kereskedését.

Nem a Murchie'snél, hanem egy másik boltban, de volt ír tea is!

Kellemes környezet, csupa fiatal kiszolgáló, rengeteg péksütemény és szendvics, jókora csészék, éppen megfelelő méretű asztalkák... Tetszett. Népszerű helynek tűnt, a kisgyerekes családtól kezdve a turistákon át a nyugdíjas, újságukba merült házaspárig sokféle ember ült az asztaloknál. Alaposan bereggeliztünk. Még egy opera-szeletet is ettem, még sosem sikerült találnom ilyet. 

A kávézóhoz bolt is tartozik, s persze, könnyedén át lehet sétálni egyikből a másikba, a tea-, kávé-, konyharuha- és csészés polcok közé. Be is szereztem két bálnamotívumos konyharuhát. A rendkívül bőséges reggeli után egy közeli kézműves piacon sétáltunk keresztül, ahol V. megpillantott egy pulóverből varrt szörnyet. Nem egyet, persze, mert rengetegen ültek egy asztalkán, de a zöld hasú, széles szájú, Georgia névre hallgató egyed igen magával ragadta. Mire észbekapott, Zita megvette neki, sőt, még ennivalót is kapott Georgia, két gyapjúból varrt kukac képében. 

Georgie - ekkor már a Noonie (sic) névre hallgatott - és AdenauBear cidert iszik.

Aztán csak mászkáltunk a kikötőben lévő piac standjai között, főleg kézműves cuccokat árultak. Pólók, üvegtárgyak, giccs és ékszerek, krémek, kencék, szappanok, lekvárok, pár szendvicsezőhely... Tele voltak a mólók és a sétány standokkal. Mi a lángosost kerestük, ugyanis előző nap láttuk a kocsiját. Sajnos, ekkor még be volt zárva. 



Továbbmentünk, a Royal British Columbia Museum hatalmas épületébe, a mammutos kiállítást megnézni. Nagyon jó volt! Gyerekeknek (is) külön élmény, hogy sok dolog tapogatható volt, modellek, mammutfogak, csontok, no és ki volt állítva egy valódi kismammut, Ljuba, akit Szibériában találtak. 



A többi emeleten a First Nation tagjairól, vagyis az indiánokról szóló kiállítások voltak, a nyelvjárásaikról, aztán még totemoszlopokról, használati tárgyakról, sok fényképpel illusztrálva az indiánok életét a fehér ember megérkezése idején. Életminőségük akkor kezdett javulni, de aztán vitte el őket a sokféle betegség, amit a fehérek hoztak magukkal. Sok órát el lehetett volna tölteni a hatalmas épületben, de a végén már nem volt türelmünk alaposan megnézni mindent.

A múzeum mögötti kis téren food truck-ok sora állt, leültünk cider-t inni, s megbeszélni, hogyan legyen tovább a nap. Végül retúr jegyet vettünk egy vizitaxira, s hazamentünk sziesztázni, este ugyanis egy koncenten volt jelenésünk, amit az állam fővárosának napja tiszteletéből adtak, s adnak minden évben: a Victoria Splash névre hallgat.



 Vizitaxi

Verssel díszített fém "fa" egy utcasarkon

A szunya után takarókkal felszerelkezve mentünk le a kikötőbe. Az már délelőtt feltűnt, hogy könnyű összehajthatós vagy műanyag székek sorakoznak szép rendben a mólókon, a part mentén, de nem ül rajtuk senki. Elsőre azt hittük, bérelhetők, de aztán egy bácsi mondta, hogy a székek már valakihez tartoznak. Takarókat is láttunk leterítve, de gazdáik nélkül. Kicsit aggodalmaskodva, de mi is leraktuk a takarókat egy alkalmas helyre, s elmentünk vacsorázni. S mire visszatértünk, már rendesen betelt minden ülőhely, de a takarókat nem foglalta el senki, nem mozdították el a székeket, hihetetlen látvány volt ez a fegyelmezettség és rend.

Azt hiszem, ezek a képek visszaadják az érzést egy kicsit.

A kikötőre behúzott hatalmas bárkán, árnyékolók alatt ült a zenekar. Előttük kenuk, csónakok libegtek a vizen, volt, aki onnan hallgatta a koncertet. Felemelő volt. Ugyan egyfolytában áramlott ide-oda a tömeg, de élvezhető volt a műsor még így is. Népszerű zenedarabokat játszottak, filmzenét, komolyzenét egyaránt. S az utolsó zeneszámnál, az 1812 nyitány végén megindult a tüzijáték! Csodás volt. Dávidák egyfolytában hecceltek, hogy ez is a születésnapom alkalmából van, egy hétvégén két tüzijáték, igazán nem panaszkodhatom...


Vörösre tapsolt tenyérrel kezdett oszolni a nép a végén, mint eddig, most is rendben és fegyelmezetten. Villámgyorsan eltűntek a székek és a takarók. Szemét sehol. A sötét kikötői sétányon sétáltunk haza, s ezúttal még belefért egy ital a bárban. Közben kiderült, hogy bálnanéző hajóútra már nem férünk fel, erre a rendkívül sűrű hétvégére már lefoglaltak mindent a turisták. A kikötő egyik boltja előtt álló gyilkosbálna-szobor próbált kárpótolni minket az elmaradt túráért: