"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Az utolsó hetem viszonylag nyugalmas volt. Kerry folyton velem volt, inkább csak mondogattam neki, mit csináljon, én pedig a következő tortát készítettem elő neki, vagy mosogattam. Túlórázni még így is sikerült, mert akadt most is egy kapkodós jaj-nincs-bent-a-rendelős-könyvben-a-megrendelés, ráadásul esküvőre, de egy perces pánik után megoldottuk a dolgot. Ráadásul segítségünk is volt, Katrin személyében, német intern, Stuttgart-ból, egy Treiber nevű sütödéből: segített lesütni a 100 darab nagyméretű csokis sütit, s annyira tetszett neki, hogy elkérte a receptet. Építettük a népek barátságát, s soroltuk, mit tudunk Stuttgartról, s megörvendeztettem a pár szavas némettudásommal... Amúgy elég limitált az angoltudása, beszélgetni tud, de nem minden szakkifejezést ismert. De még akkor is inkább maradt velünk, dolgozni, amikor már küldtem volna haza: nem fértünk négyen a csöpp konyhában, különösen az ebédideji roham során. A megszokott kliensek, s a többiek egyfolytában tréfálkoztak ...

Az elmúlt két hónap olyan a fejemben, mint egy furán egybefolyt, kissé elmázolt kép. Még nagyon is emlékszem a kórházi zabkása megnyugtató ízére, a két kiskanálnyi cukorral. Amikor esemény volt minden lázmérés a lassan, várakozással telt napok során. A remek kilátásra a folyosó végéről, ami egymagában felért egy terápiás kezeléssel. Az első, óvatos, befelé figyelős napok. Aztán főnököm arca, amikor felmondtam, saját ide-oda rebbenő tekintetem, a remegő térdem, s a ragyogó napsütés, amitől glóriát kapott a kifakított haja a feje körül. Amikor megkérdezte, hogy gyógyszeres kezelés alatt állok-e... Aztán az olaszautó-találkozóval egybekötött strandhill-i látogatásunk, Myles exkollégám és felesége, Jane remek kávézójában , ahol nem lehetett nem összehasonlítgatni a munkaviszonyokat a mienkével, s ahol, mint háborúkban megviselt hősök, mutogattuk egymásnak Myles-szal és a cukrászával az égési sebeinket, fehérré elhalványult, vagy a kenegetés miatt már örökké ott barnuló foltokat az alk...

Dobpergés, tratratra, ilyenek. Akinek még nem mondtam volna, annak íme, feketén-fehéren. Felmondtam. November 1-től. Szép, kerek 5 évet töltöttem el (másodszori nekifutással) az Üzemben. Az eszemben volt már régebben, kb. azóta, amióta nincs rendes managerünk, csak kapkodás van, és sok a stressz és a fejetlenség, és pénteki hajtépés. Ez a migrénes mizéria jó alkalom volt, hogy valami konkrét okot lehessen emlegetni, s ne azt kelljen - színesbe csomagolva - azt mondani, hogy nem bírom, vazze. Amint az orvos azt mondta, hogy "take it easy", a döntés megszületett. Végül is már nem vagyok mai csirke, hogy ott egyensúlyozzak, felkapaszkodva a mosogató szélére, vagy székre pattanva, ha el akarom érni a legfelső polcon tárolt liszteszacskókat, tortakartonokat. Főnökömet nem érte meglepetésként, legalábbis szeme sem rebbent, később kiderült, talán azért, mert a kollégáim azt hitték, már vissza sem megyek dolgozni. Talán ő is azt hitte. De visszamentem. Sokszor rákérdezett, b...