"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Olvasom ugye, a Lesznai Anna-könyvet. Sok elütést találok benne, volt olyan is, ami értelmetlenné tette a mondatot. Azt gondoltam volna, hogy azért átolvassa valaki, ilyen jelentős kiadásnál, mert sehol nem láttam jelét annak, hogy mondjuk így jelent meg legelőször, s valamilyen félreértelmezett tiszteletből benne hagyták az elütéseket. Nagyon zavaróak. Calidas könyvét nemrég befejeztem, miközben tortát sütöttem V.-nek. Már nagyon túl akartam rajta lenni. Viszonylag pozitív kicsengésű lett, reményt adó, de a korábbi véleményemet fenntartom róla. Most Helen Garner Everywhere I look c. esszé/novella gyűjteménye a társam a reggeli sétákon (amit egyszer már elblicceltem a könnyű esőt vádolva lustaságomért). Az ő egyik könyvéről már lelkesen írtam annak idején, s azóta egy másikhoz is volt szerencsém, This House of Grief címmel.  Aminek az elején Kosztolányi egyik sora az ajánló, s onnan származik a cím is. Ez az esszégyűjteménye nagyon szórakoztató, s sokkal inkább közelebb érzem...

Ma adtam magamnak egy szabadnapot, ami azt jelenti, hogy nem "muszájból", hanem úri passzióból fogok csak sütni, mégpedig kókuszos kenyeret, mert a recept nagyon vonzó, s mert azt remélem, hogy esetleg felkerül az Üzemben a reggeli menüre, tósztként, banánnal, joghurttal, mézzel megpakolva. Az eredményről majd beszámolok. Egyelőre ragadós fehér tömbként kel a kenyér Őrnagy úr edényében... Estére csirkeleves fő, kifejezetten ilyen hideg-nedves, influenza-veszélyes estékre való finomság. A V.-nek beígért kovászos rozskenyeret már megsütöttem - mostanában nagyon ritkán marad meg egy negyed kenyér a piacról, már hiányolta, hogy neki nem jut. A "muszájból" sütést megejtettem tegnap, vasárnap, az eredményét leszállítottuk reggel V.-vel, együtt keltünk, együtt autóztunk, s együtt reggeliztünk - ez is hétvégéken fordul csak elő. Aztán megjött a riasztós ember, s beszerelte-üzemelte az újfajta riasztót, míg én diszkréten vasaltam a háttérben, s néha beszélgettem vele....

Tegnap este egy ültöm-ben kiolvastam Helen Garner: The spare room c. könyvét. Olvastam róla korábban ajánlót, s tegnap sikerült beszereznem. Kissé aggasztott a 3 oldal lelkendezés a könyv elején, mert ilyet manapság a legsz*rabb könyvhöz is oda-biggyesztenek (szépe-ket bárki mondhat az adott műről pénzért, gondolom) de így utólag azt kell mondjam, megérdemli. Még soha nem olvastam semmit ettől az ausztrál írónőtől (akinek hosszú szünet után ez az első regénye), de ezen majd változtatunk. Annyira - milyen szót is használjak - életszagú könyv, hogy egyszerűen nem hiszem el, hogy nem saját élményei alapján írta*, minden annyira hihető, a párbeszédek, a szituációk, a tapasztalatok . A történet egyszerű: Egy nagybeteg idős nő 3 hétre a barátnője házába érkezik szállóvendégnek, s nála lakik, míg a nagyvárosban lévő klinikán alternatív kezelésen vesz részt. Ennyi, a többit el kell olvasni. Nagyon tetszett. Őszinte, szomorú, megható, de nem nyálas , érdekes, bölcs, sokat lehet belőle tanulni,...