2020. július 7.

Macska-jaj

A régi iratok szelektálása persze, amolyan ráérősen folyt, s még mindig van két-három irattartó az asztalon, amit át kell nézni. Ma reggel szakadó eső fogadott, amikor felkeltem, járni egyet, így inkább magam elé húztam az egyiket, s azt kezdtem átnézni, amit öcsémék őriztek meg, a ház kipakolása után. Olyan kincsek kerültek elő, mint az utolsó évek adóbevallásai, szerződések, a munkákra, amit az egyetemi adminkodás mellett végezhettem: rajzolás, cikkgépelés, tolmácsolás (te jó ég, a vietnámi vendéghallgatóval való kínszenvedés, akinek legfőbb gondja az volt, hogy rengeteg holmit eladjon a lelkes adminoknak!), a magánnyugdíjpénztárral való szerződésem, befizetéseim... az is eltűnt már a semmiben, gondolom. A régi panaszos levelem, amit egy ügyintéző minősíthetetlen viselkedése miatt írtam, amikor a TB-t akartam elintézni ideköltözésem előtt. Minősíthetetlen? Nagyon is minősíthető, egy bunkó volt, aki cigifüstbe burkolt irodában fogadott, s mondhatni, leb****ott mint a pengős malacot, mindenki füle hallatára, mert vissza akartam kérni egy alá nem írt, s érvényét vesztett nyomtatványt.

Kissé elérzékenyülve néztem a régről ismerős pecsétet, amikor még rendes neve volt az egyetemnek, s nem volt százfelé ágazó fura új karokkal és tanszékekkel megspékelve. Az aláírók neveihez már nem ugrik be arc, s most már, ha valaki az ottaniakról mesél, üres arccal nézek vissza, csak talán közvetlen kollégáimra emlékszem. Boldogan raktam át a halmot a megsemmisítendők dobozába, kivéve pár lapot, amiről úgy gondoltam, elmegy mementónak. Aztán pár év múlva ezek is kidobódnak majd.

Nagy lélegzetet véve kidobtam továbbá rengeteg sütős/főzős magazint, amikre jó volt ránézni, de sem inspirációért, sem unalomból nem nyúltam hozzájuk több éve. Alig bírtam megemelni a sok fényes borítójú magazint, s oda sem nézve (nehogy meggondoljam magam) fordítottam bele a dobozt a konténerbe, amikor a reciklálós telepen voltam. Először azt gondoltam, kirakom a dobozt a telepi kuka mellé, hátha átnézné valaki, de az csak a kidobás elodázása lett volna. Még másfél polc megvan, ők a következő adaggal kerünek a konténerbe.

Ott van még az Üzembeli vicikvacakjaim gyűjteménye, az elmúlt 14 évről. Újságcikkek, kivágások, abból az időből, amikor kinyitott az Üzem. Néhány újságkép a sütijeimről, fájdalmasan amatőr dekorral. Egykori főnöknőmmel készült interjú. Régi menük, azok is menni fognak a szemétbe. 

***

A macskákról... Nem kevés szégyenkezéssel írom ezt. Nagyon örültem neki, amikor lassú aknamunkával sikerült ideszoktatnom őket, jól esett a társaságuk, a puha szőrös testük, amit gyömöszkölni lehetett: S még jobban örültem, amikor már magabiztosan jöttek be aludni  a hidegről, s szinte szokott helyük volt a kanapén, s a fotelben. V. már elejétől kezdve szólt, hogy a macskakaja büdös, de igazából az volt a gond, hogy etetem őket. Nem nézte jó szemmel a bejövetelüket sem, mondván, itt sütök, mi lesz a macskaszőrrel? Magyarázkodtam, hogy a hátsó szobában dolgozom, s a hátsó traktusba nincs bejárásuk, de nagyon is tudtam, hogy neki van igaza. Nem örült nekik még akkor sem, csak eltűrte, amikor Manci a kanapét szúrta ki alvóhelyül, s az ő lábánál gömbölyödött össze, s melengette a lába szárát. Irigykedtem is, hogy én viselek rájuk gondot, de ő aratja le a babérokat. Elhittem, hogy azért vannak itt, mert szeretnek. (Hahaha.)

Aztán egy ominózus egérbehozás után - amikor pár hónapja Pocak beugrott a nyitott ablakon s lerakott nekem egy egértetemet a konyhaajtó elé -, végleg ki lettek tiltva a lakásból. Már addig is húztam az orrom, amikor a bejárati ajtó, vagy a nappali ablak elé helyezett tetemmaradványt kellett eltakarítanom - jöttek rá a legyek, s ha nem léptem időben, észrevette a szomszéd -, de megtettem, némileg büszkén, hogy legalább ez a hasznuk megvan, ha bárki el akarná őket távolítani a telepről. (Egy másik telepen csakis a rágcsálóirtásért tűrik meg az odatelepedett macsekokat, s viselnek rájuk kollektíve gondot.)

Bár V. óva intett ettől, mondván, a kertbeli madarak fogják megsínyleni az akciót - átraktam az egész macskaetetési dolgot a kertbe. Így nem kellett átvinnem a lakáson a kaját, ami büdös, ezek bekerültek a kerti kisházba, s a macskák hamar megtanulták, hogy reggel és este ott várja őket az étel. Plusz pizsamában is elintézhettem az etetést. Ugyan figyelnem kellett, mikor fejezik be a kajálást, s eltüntetni, letakarni a maradékot a legyek miatt, de cserébe, ha kiültem kötni, vagy csak a virágokkal babrálni, ott voltak társaságnak, mert gyakran aludtak a fa alatt, ha nagyon sütött a nap. Jó volt kinézni rájuk az ablakból. Reggel-este jöttek enni, fésülgetésért, én pedig boldog rabszolga voltam.

S jött a jaj. Főleg a tetemek. Mert volt, hogy Manci hozta az egeret, s a végén ketten üldöztük a nyomorultat a cserepek között, míg végre végzett vele. Nyeltem egy nagyot, s mondogattam magamnak, ragadozó, mire számítottam? Csak új volt nekem a dolog, mert egyik otthoni macskám sem csinált ilyesmit. Azután V. többször panaszkodott, hogy éjjel vagy hajnalban vernyákolás verte fel, amit én, a süket fülemmel nem hallottam meg, s átaludtam az eseményt. Manci így jelezte, hogy hozott valamit. V. hamar leszokott arról, hogy elhúzza reggel a függönyt, s kibámuljon a teraszra, mert sosem tudta, van-e valami formájáról már felismerhetetlen maradvány a kövön. Legyekkel borítva. Amikor egy alkalommal én is felébredtem a rövid, de annál hangosabb vernyákolásra, leizzadtam az éjszakában: hallja ezt mondjuk a szomszéd? Mikor robban fel dühében a férjem, hogy nem tud aludni a büdös dögöktől? Reggel aztán takarítás, s nem viccelek, mire visszaértem a kukától, ahová a papírtörülközőbe tekert egyedet dobtam, már ott várt a következő a kisház előtt. Kis híján elbőgtem magam.

Noha addig erősen a macskák pártján álltam (mikor nem, ugye) itt adtam fel. Menniük kell. Megacéloztam magam, s a szprés vizespalack segítségével indítottam háborút ellenük. Sűrű siccelés és vízipisztolyozás után egy nap alatt leesett nekik, hogy nincsenek szívesen látva. Nem volt kaja, nem volt reggeli fésülgetés, semmi, elfacsarodott arccal lőttem feléjük a vízsugárral, s utáltam magam, amikor Pocak a kis kurrogó méltatlankodásával rohant el előlem, s ugrott át a kerítésen. Két nap múlva már féltek tőlem. Enni sem kaptak, este ültek az ajtó előtt a kilincset nézve, ami nem mozdult, mert ugyan rohadtul éreztem magam, de makacsul zárva tartottam az ajtót.

Csend lett: se macska, se tetem, se légy. Éjjeli nyugalom. A madarak újra magabiztosan jöttek-mentek az etetőn, újra lett élet a kertben, de a tollas fajtából. Kissé pirosló fejjel vettem tudomásul, hogy V.-nek igaza volt, a madaraknak csak jó, ha nincsenek a kertben macskák, s a legyek sem zsizsegnek. 

Ahogy Macu, az anyjuk is elszokott innen, amikor nem kapott enni, ők is elmaradoztak. Néha láttam, amint a szomszéd kisházának tetején ülnek, de láttomra azonnal eltűntek az elvadult kertben. 

Nos, pár napot bírtam. Amikor egyik este kimentem a szemetessel, s Manci megjelent, s ügetett utánam, megtörtem. Eszembe jutott a "barátom", a telepi Jonathan, aki hiába költözött el, még feljárt ide etetni a macsekokat, de távolabb a házaktól, a bokrok aljára tette le a kaját. Ez lesz a megoldás, gondoltam: zsebembe gyűrtem a maradék tasakos kajából egyet, s a háztömböt-kertet határoló fal mentén Manci vernyákolós kíséretében addig mentem, amíg a kertfal mellett megtaláltam azt a zugot, ahová nem mászkálnak a gyerekek, jobbára letört faággal és levéllel van borítva. Kiraktam a kaját, s Manci megette. Aztán megsimogattam, meglepve, milyen sima a szőre, talán valahol már fésülgeti, s bejöttem. S ez a rutin működik. Ha látom estefelé, kimegyek hozzá, rövid interakció, cserébe se légy, se tetem, se vernyákolás, se szőr, se bolha. Csak a rádöbbenés, hogy neki csak a kaja kell, nekem pedig csak az, hogy megsimogathassam. 

Lesson learnt.

2020. július 5.

Esős július

Fura idő járja mostanság. Rengeteget esik, úgyhogy minden zöld és friss, teli a vízgyűjtőm. De nagyon sokszor rögvest az eső, vagy az átvonuló zápor után jön az erős napsütés, szinte éget a napfény, s hozza magával a fejfájást. Cserébe szép szivárványok vannak. Volt olyan reggel is, hogy a ködtől nem láttam a házsort a bejáró végén, amikor gyalogolni mentem. S volt egy olyan éjjel, amikor hajnal előtt nagy villámlásra-dörgésre ébredtünk, s később a városka FB-oldalán nézhettem meg a csodás villámlásokról készült képeket, háttérben a hegyen álló kereszttel. Az egyik, különösen jól sikerült fotót az újságos, ahova járok, ki is rakta a pultja fölé. Az égzengéses vihar ritkaság errefelé, így inkább érdekességként kezeli az ember, vagy nosztalgiázik, visszaemlékezve a soproni viharokra. Amelyekről, ha a fenyegetően sötét felhők eső nélkül vonultak el a város fölül, nagyanyám azt szokta mondani: "Leszívta a Fertő."

***

Nos, a Lesznai-könyv második kötetének végén megtaláltam a megjegyzést, amely megmagyarázza - hm - a helyesirási hibákat. Hivatkoznak régies szóhasználatra, nem heterogén írásmódra, de az ocd-es lelkemnek ez nem magyarázat. Bántja az ember szemét, na. 

Azt a szerintem borzalmasan izzadtságszagú elemzést pedig egy Kőbányai János nevű író írta, aki V. szerint jó író, biztosan így van, de a tanulmánya akkor is borzalmas. De ezt döntse el mindenki maga.

A könyvet ellenben továbbra is nagyon élvezem! Van benne olyan mondat, aminek a gyönyörűsége miatt hálából meg tudtam volna ölelni az íróját.

***

A séták/gyaloglások mellé továbbra is jó társak a hangoskönyvek. Bár, amikor tudtam, hogy végig forgalmas út mellett fogok menni, akkor inkább zenét hallgattam (próbálom variálni az útvonalakat). Egy reggel igazán szép meleg nap ígérkezett, rövidujjúban, rövidnadrágban jártam le az adagomat, büszkén arra, hogy végigcsinálom. Elmentem a mostanság még zárva lévő uszodáig, el az új, épülő telep mellett, aztán vissza, ez éppen egy óra volt, csak zajos út mentén. Így könyv helyett Koncz Zsuzsát hallgattam, s nem tagadom, kicsit elérzékenyültem a Kárpátiék lánya c. dalon és A walesi bárdok-on, de utána egyből a Micimackó jött, az feldobott, s azt muszáj volt énekelni. Halkan csak, mert nem akartam megbotránkoztatni az úton szembejövő edzőket azzal, hogy hangosan zikzikezem. 

Amit nem szeretek az Audible nevű programban, az az, hogy versenyt csinálnak ebből is. "Hurrá! - jött az értesítés - befejezted az első könyvedet!" "Hurrá, a hétvégén háromszor is belehallgattál ugyanabba a könyvbe." Még rangsor is van, aszerint, hány órát töltött az ember hangoskönyvvel, mintha ez is valami verseny lenne. Az, hogy az okosórám (férj ajándéka) örömködik, ha lejártam az aznapra kimért lépésszámot, s gratuláló kis csillagok szálldosnak a számlapján, az valahogy természetes, végül is valahol edzés, de a hangoskönyv hallgatás....? Nem fogok versenyt csinálni belőle, annyit hallgatok, amennyi a sétához társaságnak kell. Olvasni továbbra is jobb.

Az okosórával szerintem V. nem is tudta, hogy mit szabadított rám. Addiktív a figyelése. A régi testedzési módomat követem most, amivel egyszer már fogytam: kalóriák szinten vagy szint alatt tartása és egy óra gyaloglás. Ezzel már leadtam az ún. Covid-kilókat ("csak víz", szinte hallom Dr. Brien-t), s elértem azt a pontot, amikor a kedvenc rövidnadrágomba beleférek, de a háj még erősen markolható a kellemetlen helyeken. Innentől kellene, hogy jöjjön a testedzés. Az okosórámhoz tartozó programba megszállottként vezetem a megevett kaját, megivott vizet, kávét, mutatja mennyit aludtam, mennyire jól vagy rosszul... az óra pedig elemezget, s én pedig igyekszem jó kislány lenni, s nem tömni az arcomba többet a megengedettnél. De ahhoz, hogy ne legyen markolható úszógumis derekam, bizony, tornázni is kell.

Jaj.

***

A legutolsó nyitás után hirtelen nagyon elfoglalt lettem. Sűrű volt a múlt hét, sűrű lesz az elkövetkező is. Az Üzemtől egyre-másra jöttek az érdeklődő email-ek, s én örömmel mondtam mindenre igent, még arra is, amihez bizony extra figyelem, és egy új dekorálási módszer megtanulása szükséges. Nem érdekel, végre munka. Június végén a Pride-hétvégére kért Ray sütiket, ritka hamar elfogyott mind, annak ellenére, hogy a legtöbb ötösével be volt zacskózva, s ha én ezt megpróbáltam a piacon, sosem vették meg az emberek. De ez most az új muszáj, hogy minden becsomagolva kerüljön árusításra. Segített, hogy az Üzem és a másik kávézó vásárlói között elég szép számmal vannak az LGBT közösség tagjai, sőt, amióta Ray átvette az Üzemet, azóta ismerősei csipkelődve Gay Café-nak nevezik Cake Café helyett. 

A június 29-i újabb nyitás után az emberek megint kezdenek összejárni, rendezvényeket is szervezhetnek, így készül süti leánybúcsúra, születésnapra, és babaváró bulira. De amire a legbüszkébb vagyok, hogy a Google térképre felrakott fotóimnak köszönhetően Chicago-ból telefonált rám egy leány, hogy rendelne csokitortát és pár sütit a 25. születésnapjára, amit már itt, bray-i rokonaival fog ünnepelni. Aztán írta, hogy megérkezett Bray-be. Én pedig nem kérdeztem, hogy vajon betartja-e a 14 napos karantént, amit elvileg az országba érkezőknek kellene vállalnia...? Nyilván nem. 

A piacon megtartottuk az újabb értekezletet, ami nagy meglepetésemre megint azzal kezdődött, hogy na, akkor nyissunk? Mondtam is, hogy akkor ez nem eldöntött dolog? Hogy adunk egy 3 hónapos esélyt a túlélésnek? Hiszen az előző meeting-en erre mindenki rábólintott, s most elment negyedóra ezzel is... A saccperkábé összerántott költségek alapján kb. 1000 euróba fog kerülni a plexilapok felrakatása, a figyelmeztető feliratok, öntapadósok, kézfertőtlenítők stb. beszerzése, de a maszkokat mindenki maga veszi meg, az arcvédőket is, így mindenki tudja fertőtleníteni a magáét. 

Sajnos, bár reménykedtem benne, hogy nem így lesz, de kérték, ha továbbra is áruljak kávét a kávékuckóból. Vagyis nem dolgozhatom a teremben, ahogy reméltem, megyek a pult mögé, maszkban: plexilap mögül fogom kiadni az eldobható papírpoharat, s hozzá a French press-t a kávéval, s a sütit. Ez mindig hoz némi pénzt a piacnak, nem akarják feladni. Legyen. Minden fillér számít, s amikor a legnépszerűbb termékek, a biocsirke, a készétel eltűnik a listáról, hátha ez lesz az az apróság, ami segít a fennmaradásban. S a vevők is szerettek szép időben kiülni az épület elé, s ezt most is megtehetik majd, csak egymástól messzebb rakjuk majd az asztalokat, a gyepen van ehhez hely. 

Jövő héten - ha minden igaz - felszerelik a plexi-lapokat, s a vezetőség kitalálja, hogyan helyezzük el az asztalokat, hova kerüljenek a termékek, s hogy a teremben az a pár tag, aki maradhat, hova állhasson. Ugyanis limitált, hányan lehetnek bent azon a 4 darab vevőn kívül, akit egyszerre be lehet engedni a terembe. Elnökünk egy két méteres pálcával járkált a teremben, mutatva nekünk, hogy mennyi hely áll rendelkezésre. Kevesebb termékhez kevesebb pult/asztal szükséges, de a távolságtartáshoz kell a hely.

Ha az ember bemegy itt egy nagyobb élelmiszerboltba/szupermarketbe, akkor feltűnik neki, hogy az embereket nem nagyon érdekli a 2 méteres távolság betartása, kevesen viselnek maszkot, gyakran a személyzet sem, kevesen vannak, akik széles ívben kerülgetik a többieket - szerencsére a pénztár előtt már betartják a távolságot. Ha ezt nézem, akkor azt mondom, hogy amit a piac csinál, túlzás. De ha azt nézem, hogy legtöbben idősek, s nagyon félnek a vírustól, akkor megértem, hogy be akarják biztosítani magukat. 

A napokban adtak le egy kétrészes dokumentumfilmet arról, hogy Dublin egyik legnagyobb kórháza hogyan kezelte, ápolta/ápolja a covidos betegeket. Hogyan hat ez nővéreikre, orvosaikra, a látogatókra... Húsz percet bírtam megnézni. Ha rosszindulatú lennék, azt mondanám, nem véletlenül időzítették a levetítését a legutolsó nyitás napjaira, hadd figyelmeztesse az embereket, mivel is állnak szemben. Elképzeltem, hogy a műsort látván az idősebbek még kevésbé akarnak piacozni. 100 %-os biztonságot akarnak, ami ugye - hogy az egyiküket idézzem -, Hazmat ruházat nélkül nem biztosítható, de azért megpróbálják. A hosszadalmas megbeszélés, tervezgetés után a kedvencem, a mindenlében kanál Deirdre megjegyezte, hogy nem árt megvenni ezeket a plexi-ket, mert ha a piac fent tud maradni 3 hónapnál tovább, akkor jók lesznek még ezek a lapok a második hullám esetén vagy influenzajárványkor... S ez az új normális állapot, el kell fogadni, hozzá kell szokni, tetszik, nem tetszik. 

Nyitás előtt lesz majd egy tesztelés, amire feljön majd a megmaradt 17 ember, s két csoportban elgyakoroljuk, hogyan fog menni a piacozás Covid módra. Muszáj lesz, nem venné jól ki magát, ha az első nyitás alkalmával ott álldogálnánk bizonytalanul, amikor megjönnek a vevők, hanem mindenkinek tudnia kell a helyét és úgy kell viselkednie, példát mutatva a vásárlóknak, mintha már teljesen természetes lenne az új módszer. Ez aligha fog sikerülni, valami kehe biztos lesz, de reménykedjünk. V. ajánlkozott próbavevőnek. 

Kosaras vásárlás lesz, nem lesz kiszolgálás, mindent be kell csomagolni, egyenként, vagy kettesével. Úgyhogy tegnap elmerültem a komposztálható csomagolóanyagok világában. Az Etsy-n is, és Dublinban is találtam céget (hurrá!), amely komposztálható, átlátszó zacskókat és nyomtatható öntapadós cimkéket is gyárt, így a csomagolás már megoldott. Csak át kell gondolnom, milyen sütiket süssek, hogy ne ragadjanak a csomagoláshoz. Az elnökünk remek ötlete volt, hogy minden kirakott termékből legyen egy ún. minta, amit a tálcára kirakhatunk, láthatják a vevők, mi van a zacskókban. De sejtve, hogy a bezacskózás mindig necces, mert mindig akad vevő aki gyanakszik, hogy nem őneki jut a legszebb szelet a zacskóban, ezért kifejezetten áttetsző, vagy átlátszó csomagolást kerestem.

A lényeg, hogy nagyon más lesz, mindenkinek idegen. De már nagyon várom!