2010. február 20.

A torta

Valamikor most vágják fel:


2010. február 18.

Cukorlepkék

Isten látja lelkemet, én nekiláttam a barna cukormáz elkészítésének. Negyedóra gyúrás, és több adagnyi gesztenyebarnának titulált festék hozzáadása után egy szép, egyenletesen világosbarna ("nagymama bugyiszín") bevonatot sikerült produkálnom. Többször fejemmel érintettem a gránit pultot (persze, csak óvatosan, nehogy maradandó károsodást szenvedjek, elvégre a tortát valakinek be is kell fejeznie). Rájöttem, hogy ez nem fog menni. A kis tubus festék nem elegendő 3.5 kiló cukormáz megfestéséhez.

Ment a mail Daphne-nak, nagyon bánná-e, ha fehér lenne a tortája? A válasz hamar megjött, csak csöppet néztem tőle az égre: mindegy, milyen színű, ő amúgy is úgy emlékezett, hogy kék vagy zöld a bevonat...?

Lenyugvásként a piacra és a vasárnapi Alfa-meet-re sütöttem, aztán lefedtem az alsó tortakartont fehér cukormázzal, majd a tortákat is egyenként... Meglepően könnyen ment, ez az adag cukormáz (sugarpaste) remekül formázható volt, semmi ránc, repedés, torzulás, minden flottul ment. A legalsó tortába beleszúrtam azokat a műanyag rudakat, amelyek a középső szintet tartják. Ez már nem ment olyan flottul: a csőszerű rúd szakította, nyomta maga alatt a tésztát... ezért kettőt vágtam csak méretre, a többit elraktam későbbre. Szépen simára simogattam a tortákon a beveonatokat, egymásra raktam őket (műszaki rajzolói szemmértékem nagyon jól jött a torták középre passzításához). A rétegeket folyékony cukormázzal ragasztottam össze. Méretre vágtam a barna szalagokat, körbeöleltem velük a tortákat, és kevés cukormázzal összeragasztottam a végüket.

Igen, a cukormáz átüt a szalagon... De mivel a könyv ezt írta, ezt csináltam. Legközelebb mással próbálkozom.


Utána jöttek a cukorlepkék. Sütőpapírra átrajzoltam a könyvben található minta-körvonalakat. Utána megfordítottam a lapot, és vékonyan átkentem napraforgóolajjal. Majd kihúztam a széleket sötétbarna cukormázzal - igen, ez ugyanaz a gesztenyebarna szín, de most egy csöppecske is elég volt a zacskónyi máz megkenéséhez. Egy órát száradtak, majd kitöltöttem őket folyékonyra higított kék mázzal.

Most száradnak. Holnap kellene középre kövérkés testet nyomnom barna cukormázból, s abba (szögben!) beleragasztanom a szárnyakat, hogy úgy nézzen ki, mint a képen. Kartonból kell majd támaszt hajtogatnom nekik... Az egész majd szárad még egy napot, s aztán szombaton, a "party" helyszínén fogom őket a tortákra ragasztani, mert az biztos, hogy nem élnék túl a szállítást.

Csak tudnám, hol van a lakásban vatta, amivel ki tudnék nekik bélelni egy dobozt...

2010. február 16.

Humanista megemlékezés II.

Egy ágyban töltött, szörcsögős nap, és egy ritka pocsék éjszaka után ma már távolabb is tudtam merészkedni a papírzsebkendős doboztól, mint egy méter, így mentem nagybevásárlást csapni, és Dun Laoghaire-be, Daphne háromszintes csokitortájához hozzávalókért. Sajnos, nem volt barna színű, csoki ízű cukormáz, kénytelen voltam megvenni a fehéret, majd dolgozhatok rajta órákig, míg egyenletesen eloszlik benne az ételfesték... Felpanaszoltam a múltkori, nehezen kezelhető csomagot, s most csak olyat hoztam el, ami nem dobozban volt, hanem sima nylonban, s megnyomogathattam, hogy elég puha-e. Nem akarok megint berepedezett, töredékes bevonatot produkálni, mint múltkor, Sally lányának tortája esetében... Ennek a tortának dögösnek kell lennie.

Az alsó szint és a felső szint már csudás illatokat ereget a sütőből, remélhetőleg gond nélkül kisülnek. Holnap követi őket a középső szint, majd a csokikrémmel való bevonás. Aztán csütörtökön bevonom őket a cukormázzal... Pénteken pedig a végső simításokat kapják meg a szintek, majd egymásra pakolom őket, és rájuk ragasztom a cukorlepkéket és a barna szalagot. Ha sikerül, lesz fotó. Ha nem, a tengernek megyek.

***

Szombaton a piacra belépve azzal fogadtak, hogy "Te, milyen sütit adtál múlt szombaton O. Briggs-nek (ez a "kedves" hölgy neve), mert telefonált, hogy nem jön, fáj a háta...", s jól szórakoztak, mikor a szememet az égre emeltem. S cukkoltak is, hogy a következő szombati sütiből ki nem felejtsem ám az extra adag fahéjat!

Istenem, annyira jól esett a humoruk!

De azért többen voltak azok, akik mondták, borzasztó, micsoda ostoba nőszemély, Stephanie (p.k.) például bocsánatot is kért a piacosok (!) nevében, hogy jaj, micsoda csúnya rasszista megjegyzés volt, s ugye, nem voltam nagyon felzaklatva?!

Well...

Ami engem illet, nem fogok whoopie cushion-nal babrálni, haha (főleg, mert O. Briggs mindig áll a virágos pultnál), bár az ötlet remek, köszönöm, de azt hiszem, egyszerűen semmibe veszem, s maradnak a sütik olyanok, mint eddig. Főleg angol receptekkel fogok élni :-)

A piac remekül ment, majdnem mindent eladtam. Egy rendszeres vevőm - aki már kapott a névjegykártyámból -, igen dícsérte a weboldalt, érdeklődött, mennyibe kerülne egy ilyen? Valamint kaptam egy üveg finom spanyol bort Loreto-tól, akinek a múltkor azt a nagy megrendelést sütöttem le a konfirmálásra. A sütiknek nagy sikere volt, a poénként - a sok angyalka-süti mellé - készült ördögformájút a fia el is tette emlékbe!

A piac végeztével a kocsit megtömtem a másnapi megemlékezésre szánt csészékkel, tányérkákkal, vázákkal, s megbeszéltük a többiekkel, mikor találkozunk a Trinity Hall-nál, aztán Minánál találkoztam az urammal egy salátára. Az uram ugyanis dolgozott. Egy agyament kollégája megkérdezés nélkül elvitte azt a számítógépet, amire az uram három napon át a csoport (!) munkájához, az éppen most készülő játékprogram összeállításához szükséges programokat telepítette... Volt egy "kis" botrány... de muszáj volt bemennie szombaton is dolgozni, ha utol akarta érni magát, és a csoportnak sem akart kiesést okozni, ha már 3 nap munkája elszállt a semmibe, valaki másnak a baromsága miatt...

Minát már régóta nem láttuk. Mintha lefogyott volna... Nagyon panaszkodott, hogy nem megy a bolt, az emberek nem költenek, nem vesznek paninit, nem ülnek be édességet enni, pl. az utolsó adag tiramisumat érintetlenül dobta ki... A januárja borzalmas volt, a bevétel kevés... S mintha megint egy új kínai lány dolgozott volna nála. Kérdeztem tőle, visszavigyem-e a megmaradt csomag babapiskótákat, de azt mondta, tartsam csak őket magamnál, talán az idő kitavaszodtával újra fellendül az üzlet.

Amikor hazaértünk, egyből ágyba bújtam, tele volt a fejem, alig hallottam. Így elmulasztottam a kínai újév alkalmából tartott felvonulást a sárkánnyal. Az újság szerint Bray-ben lakik - a város lakosságához mérten - a legtöbb kínai. Főleg itt a telepen, haha.

Nemcsak kínaiakból van sok, feltűnően sok magyar rendszámú autót láttam/tunk aznap. Reggel, piac felé menet egy '89-es Nissan Bluebird araszolt előttem, Nagymagyarország-matricával a hátsó ablakban. Ők el akartak kanyarodni jobbra, így melléjük kerültem a pirosnál. Barátságos, nyílt arcommal (amilyet reggel fél 9 felé szoktam magamra ölteni) átbámultam a sofőrre. Idősebb, gyanakvó arcú ember nézett vissza rám összehúzott szemmel, így úgy döntöttem, nem tátogok oda, hogy "Jó reggel kívánok". Minek. A három másik kocsit már V. látta, eddig még sosem láttunk ilyen sokat egyetlen nap alatt, főleg nem Bray-ben.

***

Vasárnap délelőtt aztán kisütöttem a megígért sütiket, átpakoltuk Böhömbe a csészéket-csészealjakat (apropó, Böhömöt 3 hosszú hét távollét után visszakaptuk a szerelőtől, elvileg készen áll az áprilisi hazaútra). Kettőre értünk a Trinity Hall-hoz. Ott már Patricia nyüzsgött, utasítgatta a sorban érkező piaciakat. A Trinity Hall tulajdonképpen egyetemi kollégium, a megemlékezés utáni "állófogadást" egy amolyan közösségi házban, az egyik öreg épületben tartották. Polcokon szétraktuk a rengeteg tálca süteményt, szendvicseket, hosszú asztalokra a 175 csészét, aljjal... Nagy ügyesen itthon felejtettem a vázákat, így V. hazaugrott értük.

Egyre érkeztek az autók, a tömeg, a meghívottak, egyre csak áramlott a másik épület felé... A tulajdonképpeni megemlékezés ott folyt le. Szembetalálkoztam Sally-vel, Clarissa lányával, és az unokákkal. Ügyetlenül megöleltem, motyogtam valami közhelyet, a kipirosodott orrom miatt próbáltam a távolságot tartani. Ruben, a nagyobbik fiú, már középiskolás, haja megdöbbentően hosszú, akár egy lányé. Őt, és a kisebbik fiú-t, Leon-t elkapta néhány piaci asszony, érdeklődtek a tanulmányaik felől, s hogy milyen sportot űznek... Leon rendszeresen el szokott jönni a piacra az anyjával, ki is szolgált párszor, de inkább olvasgat a pult mögött.

Eredetileg úgy terveztem, megvárom V.-t a másik épület előtt, s úgy gondoltam, hogy majd beosonunk a terem hátuljába - ugyanis V. mindenképpen a megemlékezés kezdete után ért volna vissza. A terem teljesen hétköznapi volt, széksorok, a végén asztal, ami mögött már várt az ír humanista társaság képviselője, akinek felhatalmazása van ilyen búcsúztatók levezetésére. A bejáratnál egy állványon Clarissa három képe volt látható, kislánykorából, fiatalkorából, és egy öregkori kép, a két dátummal. A könyvet aláírtam kettőnk nevében, aztán felvettem egyet a székekre rakott füzetkék közül. A megemlékezés során elhangzó verseket tartalmazta, s hogy mikor, ki fog beszélni. Az utolsó oldalon Christina Rosetti
verse állt. Elszorult a torkom, s gyorsan kijöttem, mert tudtam, hogy nem fogok tudni uralkodni magamon, s nehogymá' picsogjak ott a tömegben...

Így inkább megvártam V.-t a magukra hagyott teáscsészéknél, a régi épület mélyén, és amikor megjött, elrendeztük a virágokat az asztalokon, kicsit még üldögéltünk, s aztán eldöntöttük, hogy hazajövünk. Alig volt négy óra, amikor elindultunk, a megemlékezők akkor kezdtek szállingózni kifelé az épületből, a ceremónia végeztével. Szóltam Mavis-nek (p.k.), hogy nem vagyok jól, hazamegyek. Nem lettem volna odaillő látvány a dagadt, vörös nózimmal, egyfolytában eresztő szemeimmel.

Tegnap Patricia (p.k.) hívott, mesélt pár szót a megemlékezésről, ma pedig Lesley-vel futottam össze az áruházban, mesélte, legalább 250-en voltak, s igen szép és méltóságteljes volt a megemlékezés, nem szomorú, hanem felemelő. Nekem hiányzott egy kissé a templombelső adta nyugalom, a "köret", de olvastam nemrég, hogy egyre többen választanak humanista búcsúztatót, nem utolsó sorban a katolikus egyházban történt botrányos esetek miatt. Az mindenesetre jóleső, hogy ennyien eljöttek - sokan szerették és felnéztek rá.

2010. február 14.

Kedves Erika!

Gondoltam, biztos örülni fogsz, ha elmesélem, hogy csütörtök este focimeccsen voltunk :-)

Ha már ennyire "házhoz" jön egy magyar csapat, illik elmenni, megnézni őket, megfázás ide vagy oda. A magyar ifiválogatott (Under 17) játszott az írekkel, egy hét alatt kétszer, egyszer Dublinban, egyszer Bray-ben. A bary-i meccse második félidejére mentünk csak oda, mert előtte még megvacsoráztunk, s kicsit húztuk az időt, mert - magyar résztvevők ide vagy oda -, igazából egyikünknek sem volt kedve a +1 fokban két félidőt végigvacogni a szabad ég alatt.

Mondtam is V.-nek, ha más nem, akkor a hideg majd gyors akciókra bíztatja a fiúkat :-). S az is eszembe jutott, hogy ezek a srácok a fiad korosztálya... Sok hosszú lábú, vékony srác, talpig pirosban, egy botsáska kecsességével végezték a bemelegítő gyakorlatokat, amikor megérkeztünk.

A bejáratot zárva találtuk, de mögüle igen élénk gyerekzsivaly hallattszott ki, tehát jó helyen jártunk. Tanácstalankodtunk, a pálya melyik végén próbáljunk meg bejutni. Éppen akkor állt meg vaskapu előtt egy ír ember is, s akárcsak mi, nézelődött. Kérdeztem tőle, hol lehet a bejárat, mire ő, azt mondta, "Hát gondolom, itt.", s jó alaposan megdöngette a kaput.

A kamaszkorú biztonsági "ember" beengedett bennünket, néztem rá, hogy akkor fizetnék, de nem érdekelte. Egyszerűen hihetetlen, hogy mekkora gyerektömeg volt, főleg hangos kiskamaszokból álló tömeg. V. elindult a pálya másik odalán lévő, foghíjasabb üléssorok felé, hogy nyugodtan tudjunk nézelődni, távol a kiabálástól. Nem úsztuk meg.

Egy Békéscsaba feliratú zászló tövében álló két férfitól érdeklődtem az eredmény után. Akkor még 0:0 volt, később 1:0 lett, az írek javára. Elfogultság nélkül mondhatom, a magyarok ügyesebben kergették-passzolgatták a labdát, mint az írek. A cikk ugyan állítja, hogy a második félidőben az írek uralták a pályát, de ezt ne vedd készpénznek. Majdnem egyfolytában az ő térfelükön zajlott az akció! V. meg is jegyezte, "kis híja, hogy majdnem felbillent a pálya." :-)

Volt dráma is, levittek a pályáról egy magyar fiút (mint kiderült, eltörött a lába), és az írek kapusa kétszer is, "csak úgy" összesett, másodszor már levitték. Mivel nem találtam írásos nyomát, hogy komolyabb baja esett volna, ezért arra kell gondoljak, hogy a játékot összekeverte az iskola karácsonyi műsorán nyújtandó színészi alakítással ;-)

Egészen el nem ítélhető módon az első percekben összekevertem a nyelveket, s "Come on!" buzdításban részesítettem a magyar játékosokat. V. rámszólt, hogy talán magyarul legyek szíves... De végül csak átállt az agyam a "Gyerünk!"-özésre. Sajnos, nem lett haszna, kikaptak a fiúk. V. végig vacogott, én ugrálva próbáltam melegen tartani magam. Nem sikerült, a lábujjaim mind érzéketlenné váltak, így az addig megfékezett megfázás kitört rajtam, most csöpögő orral, szünet nélkül folyó szemmel, bedagadt torokkal ülök itt, a második nagydobozos papirzsebkendőt, és az első üvegcse orrcseppet fogyasztva.

Nagyon fura volt úgy nézni a meccset, hogy nem egy kamera mutatta az akciót... S nem volt visszajátszás, hogy láthassam, melyik szellem szárnya legyintette meg a kapust, hogy összeesnie volt muszáj?! Fura volt, a hol a pályáról, hol a nézők felől hangzó magyar kiabálás, amibe néha az uram is beszállt. S az a rengeteg kiskölyök..! Sok kiscsaj is volt... Az én ízlésemnek túl sok volt az egy főre eső kiskorúak száma, ez a meccs nem egy olyan dolog volt, amire megint hamar ráveszem magam!

Érdekes volt, hogy a játékoscseréket csak néhány perces késéssel mondta be a hangosbácsi, aki a végén a csapatvezetőket a "hospitality room"-ba kérette. "Vajon melyik konténer az?" - kérdezte némi éllel az uram, ugyanis a pályának nincsenek épített öltözői, termei, hanem a végében van pár konténer, olyanok, mint amilyenekben a nagyobb építkezéseknél vannak az irodák. Tény, nem egy stadioncsoda a Carlisle Grounds, de egy ekkora városkának ez is elég. Az obligát büfékocsi és a lepukkantnak látszó wc-k is megtalálhatók, tehát a "megfelel" kategória.

Ha érdekel, itt egy profi leírás a barátságos mérkőzésről, profi fotóval. Nekem csak egy ilyet sikerült készítenem.

Egy pillanat a második félidőből

Kis megjegyzés a végére. Utálok minden olyan kiskamaszt, aki hangosan üvöltve, a vesztes félt hergelve ugrál a széksorok között, a magyar pasik orra előtt. Szerintem másképp is lehet szurkolni. V. meg is jegyezte, mit várok, az apjától is ezt látta. Talán... De meglepett, hogy ekkora (értsd: nálam is kisebb) nyikhaj porbafingó milyen artikulátlanul tud üvölteni, ha olyanja van. Egyszer elfogott a méreg, s visszaüvöltöttem a magam hajráját. Le is intett az uram, hogy "ne már, ezzel akarsz kezdeni?" De úgy tűnt, ezekből volt a kevesebb, talán még nincs veszve minden.

***

Mivel tele a fejem, alig hallok, és mindjárt csönget a csirke a sütőből, ezért minden másról majd holnap fogok beszámolni. Jóccakát!