2011. március 7.

"Rügymozdító március"

No.

Sűrű hét volt, dolgoztam sokat, volt megrendelés is, hurrá - kell a pénz, Focis "frissítése" és a "shopping spree" némileg lemerítette a kereteket. (Apropó, ma vissza kellett vinni a kocsit a slendriánságuk miatt - oda se megyünk többet szervizbe. Bray, Fitzpatrick's Motors, kerülendő.)

De a munkás hét végéjén már szívtam a fogam, mert bár megfogadtam, hogy nem nyafizok ebben a munkanélküliségtől terhes időben, de azért megjegyezném, hogy főnököm szervezési képessége és a többiekre való odafigyelése hagy némi kívánnivalót. Ennek köszönhetően ugyanis megint 11 órásra sikeredett a pénteki munkanapom. Azt már tudom, hogy a mélypontom úgy délután 3-4 óra, amikor rájövök, hogy bár nagyon szeretnék, de nem fogok tudni hazamenni időben. Az után már megint megy a meló, főleg, ha finom ebédet rak elém Jasper. Délután még ad egy kis löketet az Aniz által elkészített dögös kávé, s akkor már - letudva a kötelezőket -, önként maradok bent még egy kicsit, hogy az új szakácsnak elmagyarázzam a brownie-sütés rejtelmeit. S olyan adrenalin túltengésem van meló végeztével (vagy ez a jól végzett munka öröme?), hogy szinte pattogok a villamoson hazafelé.

De ha ez így megy tovább, beszélni fogok a főnökömmel, mert nem akarom, hogy megszokottá váljon a sok túlóra, vagy az, hogy csak úgy odafirkál valamit a rendeléskönyvbe, két másik megrendelés
közé, s azt nekem észre kellene venni, anélkül, hogy ő szólna. S aztán maradni kell, s megsütni még azt is.

Sebaj. Túléltem a hetet. Megemésztettem a hanyagságát. Olyannyira, hogy holnap, önként és magamtól viszek be két palacsintasütőt, hogy a Pancake Tuesday (Shrove Tuesday) alkalmából várhatóan megugró számú megrendeléseket gyorsan meg lehessen sütni.

***

A csipkesál majdnem kész. A végére varrandó szegélyt egy ún. Kitchener-öltéssel kellett volna odailleszteni a sálhoz, de ennek elkészítésével csúfosan megbuktam. Azt hiszem, úgy a tizedik öltés után gondoltam úgy, kis türelmetlen, hogy minek ide ez a finomkodás, jó lesz egy ennél egyszerűbb öltés is, á la Moni. Nem lett jó. Csúnya. Úgyhogy hamarosan megint nekiugrom, némi bontogatás, szemek újra felszedése után. Annyi biztos, hogy a csipkekötéshez, amikor a szemeket ilyen trükközéssel le kell csúsztatni a tűről, majd dolgozni tovább a többin, akkor a fa- ,vagy bambusz tű az ajánlott. A fémről túl gyorsan lecsúsznak a szemek, s aztán keresgélhetünk.

***

A hétvégén volt egy mélypontom, amikor az országgal kapcsolatos hírek megviselték az érzékeny lelkemet, s enyhe pánik fogott el. Olyan "jaj-mi-is-lesz-itt?" - tartósan nyomó érzés gyomortájékon. A hozzá nem értő, kissé tudatlan emberek félelemérzete, az olyanoké, akiknek nincs türelmük utána olvasni a témának, csak hallgatják a híreket, s pánikolnak. Lelki szemeimmel már láttam, hogy a Gyár és tsai középső ujjukat lengetve kivonulnak az országból, az esetleg megemelt társasági adó miatt. S hogy ez majd hogyan érinthet minket. Stb., stb.

A rosszkedv érzésbe belejátszott a péntek reggeli kis balesetem, amikor is kinyitottam a szekrényt, amiből kiugrott egy oda beszorított kis műanyag palack, s pattogva elugrált a konyha ajtaja felé. Lehajoltam érte, s amikor fel akartam egyenesedni, jó alaposan bevertem a fejem a kilincs élesebbik végébe. Nagyon fájt. A szekrény egy lépésnyire van a tartósan nyitva lévő ajtótól... Ekkora a konyha... S a konyha mérete mind jobban idegesít és zavar. Főleg akkor, amikor a percre kiszámított reggelemet ilyen apróságok teszik tönkre. V. szerint amúgy is hadilábon állok az élettelen tárgyakkal, amelyek mindig támadólag lépnek fel, ha a közelükbe kerülök. Ezért is vagyok tele kis kék-zöld foltokkal. Mindenhol. Hol a mosogatógép kinyitva hagyott ajtajának sarka jön belém szándékosan az Üzemben, hol az ágy lába akad be alattomosan a lábujjamba (kicsi a lakás, én mondtam!), hol a reszelőbe, vagy a folpack-vágóba könyöklök bele... s még sorolhatnám. S ott vannak még a kis vágások, a szétkapart sebek és a pattanások - kész térkép vagyok már.

***

S tudom, hogy kellene valami összefoglalót írnom az útról, de még nem volt rá időm/türelmem. Az biztos, az amerikaiak nem öltöznek olyan elegánsan, mint a baszkok/spanyolok, de nagy magabiztossággal viselik a hatalmas testüket (sok a kövér). Nem olyan megnyerően lazák, és osztályoktól mentesek, mint az új-zélandiak. Ezerféle az akcentusuk, s - legalábbis Seattle-ben - mindenki bevándorlónak néz ki. Bár beszédesek és érdeklődők, a csevegés nem folyik olyan szellemesen és folyékonyan, mint az íreknél, s hamar be is ragad. Az adagok óriásiak, hamar elhíznék ott, amilyen akaratgyenge emberke vagyok. Nincsenek az út mentét, városképet elcsúfító hatalmas hirdetőtáblák, s szemetet sem láttam.

Barátaink most sokkal sűrűbben járnak a fejemben, mint máskor. Úgy értem, hogy jó volna a mindennapjaik aktívabb részese lenni - meg lehetne ezt oldani odaköltözés nélkül? Amerika most sem a szívem vágya, de jó volna megint palacsintázni velük, akikkel együtt kezdtük Dublinban ... még gyermek felvigyázást is vállalnék :-)

Nincs mese, sűrűbben kell arrafelé utazni :-)

***

Amúgy pedig reggelente még fagy. Fura is, hogy elinduláskor a jeget kapirgálom a szélvédőről, öt perccel később pedig a közeli főút melletti sövény fái fehérbe, virágba borultan köszöntenek (valami vadringlók, vagy micsodák), s a melegebb, naposabb foltokon virágoznak a nárciszok az N11-es mentén, főleg Cornelscourt körül. A cinkék igen aktívak, zajosak, valamiért az egyik fácskánk virágait csipegetik (megnéztem, nincs rajtuk tetü, ahhoz még hideg van, s igen, teljes erőbedobással virágzik). Az etetőben érintetlenül megpenészedett a madáreleség, amit a földre kiszórtam, abból a szarkák kiválogatták (!) a diót, a többit a meztelencsigák hada csócsálja fel.

Délre aztán mindig napos, langyos lesz az idő, a levegő már nem csíp a hidegtől, hanem üdítően friss. Egyre később sötétedik, így még vacsora előtt, a naplemente utáni félhomályban lehet hallgatni a rigókat, amint még egy utolsót koncerteznek, mielőtt ágybabújnak.

Tavaszodik.