2013. szeptember 9.

Júlia mosolya

Pár hete a szokásos sűrű péntek folyt a Dump-ban (na jó, ne változtatgassuk kispiszkos munkahelyem nevét, maradjon csak Üzem, az mindent lefed). Volt rohangálás a részemről, idegeskedés, a szokásos péntekeim egyike, éppen romokban voltam, mert tudtam, hogy megint nem szabadulok el időben, megint túlóra, satöbbi, satöbbi. (Azóta ezt a kérdést sikerült lerendezni, s remélhetőleg javul a helyzet, legalábbis múlt pénteken egy órát sikerült lefaragnom a megint felgyűlt túlórákból, úgyhogy van remény). 

Az asztaloknál sűrűn váltották egymást a népek, ilyenkor ebédidőben tele az Üzem, előfordul a sorállás is. Ebből a sürgésből jobbára csak a zajokat hallom, a folyamatos háttércsicsert, amit az emberek előadnak, mert én ugye, a pult fülé hajolok, legfeljebb akkor látom a tömeget, ha megfordulok, vagy át kell ügetnem a színen valamiért, tárolóhelyiségeink felé.

Egy ilyen "megfordulok, átrohanok" során tűnt fel egy alacsony nő a vendégek között. Futólag már észrevettem, hogy meglehetősen hosszan ebédel egy idősebb nő társaságában az egyik kerti asztalnál. Először is, olyan magas (alacsony?) volt, mint én. Ez már ritkaság. Másrészt, furán ismerősnek tűnt. Néha előfordul egy-két, a kilternani piacról, vagy a régi munkahelyemről, a sandyfordi Londis-ból megismert arc az Üzemben, van, aki rám is köszön ilyenkor, vagy csak odabólintunk egymásnak. De nem, nem piaci ismerős. A munka újra lefoglalt, s legközelebb akkor fordultam meg, amikor valakit meghallottam a pénztár felől dicsérni a csokitortámat - elvitelre kért két szeletet. Nekem jól esik a dicséret, főleg egy pocsék napon, segítenek a további munkavégzésben, így most is megnéztem, kinek ízlett a torta. Az alacsony nő volt az, éppen fizetett, és a dobozt kedves, igen meleg mosoly kíséretében vette át.

A mosolya döntött. Az agyamon - közhely következik! - villámként suhant át a felismerés. ISMEREM! Júlia. Júlia az. Néztem, hogyan megy ki az asztalok között, segíti fel az idősebb hölgyet, aki bottal járt, s hogyan sétálnak ki, a leszakadó eső elől a fedett kapubejáró felé. A fenébe is, mit veszíthetek, legfeljebb azt mondja, mégsem ő az, majd elnézést kérek. Utánuk osontam, két lépéssel az idős hölgy mögött, már készen arra, hogy megszólítom őket. 

S akkor az idősebb hölgy megszólalt - magyarul. A kellemes mosolyú hölgy pedig - aki már a bejáratig jutott - visszafordult, hogy válaszoljon. Összenéztünk. Rám mosolygott. Teljesen felindulva szólaltam meg, addigra már biztosan a dolgomban: "You are Julia, right?" (Ennyire tapló vagyok, igen.) "Monika! - viszonozta -, "nahát, hogy vagy?" (Vagy valami hasonló, mert nem emlékszem a pontos szavakra. Felismert.

Júlia Tomkin felismert, tizenvalahány év után, engem, kis írországi tucatmagyart, sőt, emlékezett a nevemre is. (Amit én azzal háláltam meg, hogy elfelejtettem a nevét...) Júlia Hajnal Tomkin, aki annak idején elindított idegenvezetői pályafutásomon, első itt töltött éveim egyikében, akinek jól fizető kiséréseket, és életreszóló idegenvezetői és emberi tapasztalatokat köszönhetek. Júlia Tomkin, akit egy Friderikusz-műsorban ("Az én sztorim") láttam először, évekkel a kijövetelem előtt, ahol az életéről, Írországba való kikerüléséről szóló levelét saját maga olvasta fel, és az a levél olyan gyönyörű volt, magával ragadó, és olyan felejthetetlen hangon olvasta fel, hogy - Friderikusz ide, vagy oda -, odaragadtam a képernyő elé. Júlia Tomkin, akire mindig nagy hálával, de - ahogy az lenni szokott -, egyre ritkábban gondoltam, korábban állandóan ígérgetve magamnak, hogy na, majd egyszer, viszonthívjuk egy vacsorára, amikor már megtehetjük.

Aztán ez a fogadalom is elsikkadt, ahogy sok más. S erre tessék, tizensok év után összefutok vele az Üzemben... S nem nyom orrba, hogy hová tűntem, hanem örül, s melegen megölel.

Kérdez, hogy vagyunk, V. nevére is emlékezik, hadarva mesélek magunkról, hiszen esik az eső, s mennének, de tele a szívem örömmel. Már igen nagy homály fedi a találkozásunk körülményeit, alaposabban utána kellene olvasnom a (netre nem kitett) naplómban, hogy hogyan is volt... Néhány mondata, képek az első közös vezetésről be-beugranak még. Ha jól emlékszem, először tolmácsként rendeltek ki mellé, már nem tudok, kiket kísértünk, alighanem ketten voltunk tolmácsok, és egy ír idegenvezető szövegét fordítottuk...? Lényeg, hogy amikor legközelebb kellett ember, ő nemet mondott a felkérésre, és elküldte a megrendelőt hozzám, mondván, mindent tudok, amit ő. (Yeah, right.) S meg is kaptam a munkát, nemcsak tolmácsként, hanem idegenvezetőként is. Így dolgoztam a Bailey's-gyárnak, kísértem Harrach Péter feleségét, különféle csoportokat... (Idővel már nem vállaltam el ilyen munkát az egy darab megmaradt megrendelő filléreskedése miatt, de ami összejött, az megérte. S ezeket jobbára Júliának köszönhetem.)

Egy hétten később megint ügetek át az udvaron, s ezúttal Paul állít meg, az épület landlordja. Ki volt az a hölgy, akivel múlt héten beszélgettem az udvaron, mi volt az az "emotional scene", csak nem az édesanyám volt, meglepetésként betoppanva? Nem, nem, egy régi kedves ismerős, akinek sokat köszönhetek, s akivel sok éve nem találkoztunk, válaszolom.

S most, ahogy keresgélek, nagy örömömre és meglepetésemre megtalálom a műsort a neven, Friderikusz archivumában. Azt a bizonyos első levelet, teljes terjedelmében, s nemcsak azt. Tessék, itt van, ismerjétek meg Ti is Júliát:

http://www.friderikusz.hu/em/archivum/ism_julia.php3