2010. június 5.

A szőnyeg alá söprés művészete

Először ezt a mondatot a Jelenetek egy házasságból c. könyvben olvastam. A mű ijesztő volt, nem emlékszem, tetszett-e, vagy elborzadtam-e tőle, valahol túl felnőtt volt nekem... de ez az alcím bennem maradt. Ez jutott eszembe, amikor pénteken vizsgálatra kísértem ismerősömet. Amniocentézis. Ott voltam, lelkitámaszt nyújtani, fuvarozni, mert a férjnek dolgoznia kellett, s nem volt javasolt, hogy ismerősöm buszon rázassa magát hazafelé menet.

Végigülhettem az egész vizsgálatot, karnyújtásnyira a hasától. A vizsgálóággyal szembeni falon, hogy ő is lássa, képernyő, amin láthattuk a forgolódó babát, 12 hetes és 3 napos gyermekét. Aztán jöttek a tűvel, nyomogatták a babát, hogy ne legyen útban - tiszta ER.

Ami miatt eszembe jutott a "szőnyeg alá söprés művészete", ott a kórházban, az az írek hozzáállása az abortuszhoz. Kényes téma ez, sziszegnek is, ha felmerül. A legutolsó szavazáson éppen hogy csak megszavazták, hogy tilos legyen, kivéve, ha a magzat olyan beteg, hogy az az anya egészségét veszélyezteti, vaqgy ha a mama öngyilkosságra hajlamos, vagy azzal fenyegetőzik. Ha valakinek abortuszra van szüksége, rendelkezésre áll több iroda, amelyek megszervezik, hogy az illető külföldön (Anglia, Wales stb.) elvégeztethesse a beavatkozást.

Egyik első élményem, 1997-ből, hogy amikor a St. Stephen's Green-en sétáltam turistaként, hogy egy pro-life-os az orrom alá nyomott egy plakátot, rajta hatalmas fotó egy abortált babáról... Vagy az öreg néni, aki fel-alá járkál Bray utcáin, táblával, amelyen arra kéri a járókelőket, imádkozzunk a sok elvetetett kicsi lelki üdvéért... A téma mindig nagy vitát és fellángoló, heves érzéseket kelt az írekben (is).

De, mégis, micsoda dolog ez már, kérem szépen. Jelenleg több bátor anya pereli az ír államot a Brüsszeli Emberjogi Bizottság előtt, mondván, nem engedélyezték az abortuszt, s ezzel az életük forgott veszélyben. Köztük van egy rákos nő, akinek kezelés közben derült ki a terhessége, és a besugárzás miatt egyszerűen muszáj lett volna elvetetnie a babát, de nem volt rá lehetőség az országban, Angliába kellett utaznia (betegen), hogy ezt megtehesse. S hasonló sztorik.

A helyzet most az, hogy a Mary Stopes klinikák, valamint az ír Cura
és egyéb, telefonon, neten, sms-esben anoním módon elérhető irodák megadják az angol, welsh kórházak címét, ahová a hölgy elutazhat. A Cura utána, már itt, lelki segélyben részesíti az abortuszon átesettet, de örökbefogadást is intéznek gyermekének, ha valaki úgy dönt, hogy megszüli a babát. Szolgáltatatásuk elég széles körű. Mindent elkövetnek, hogy a nő ne akarjon abortuszt, gyengéd meggyőzéssel próbálkoznak, de nem is esnek a torkának, ha úgy dönt, hogy mégis elvégezteti.

Vagyis - elintéznek mindent, csak a piszkos munka NE itt történjen meg.

Ismerősöm is kapott egy papírt, hogy ha a vizsgálat, amelyet kért, kideríti, hogy gyermeke genetikailag súlyosan károsodott, a kórház minden segítséget megad, ha további lépéseket kívánna tenni (micsoda megfogalmazás...!) - külföldön. OUTSIDE IRELAND. Ez volt a pontos megfogalmazás, Mutatta a lapot, néztük egymást - micsoda kétszínű rendszer, könyörgöm!

Végül egy adat, minap hallottam a rádióban: naponta 16 ír, vagy írországi lakhellyel rendelkező nő érkezik Angliába, Wales-be, abortuszt végeztetni. Komppal, repülővel, kocsival...

Nem lehet nekik könnyű...
Nem azokról beszélek, akik az abortuszt fogamzásgátlási megoldásként vállrántva kezelik, dehogy is. Hanem azokról, akiknek muszáj menni, akik nem engedhetnek meg egy gyermeket, akik nem akarnak felvállalni egy súlyosan beteg gyereket, akiket megerőszakoltak, akiket maga alá gyűrt a nagybácsi...

Embertelen. Kétszínű. De már ez is egy haladás, hogy van egy ír telszám, amin lehet érdeklődni, s utána, ha már nem végzik el, de legalább fogják az ember kezét, és meghallgatják, s segítenek, lelkileg helyrejönni.

2010. június 1.

Update (de nem Norbi, nyugi)

A szték óriási sikert aratott. Valami véletlen folytán (értsd: odafigyeltem), nem szúrtam el. A jó nehéz, vas, bordázott sütőlapon sütöttem meg, 2-2 percet mindegyik oldalán, éppen csak beolajozva, borsozva, sózva. Majd 1-1 perc, megint. Medium-rare volt a végeredmény, kétcentis sztéknél. Valami leírhatatlan büszkeség fogott el, hogy sikerült mindkét oldalára szép csíkozatot varázsolnom, a bordázatnak hála.

Végül kapott egy szelet wicklow-i (kissé éretlen) kéksajtot a nyakába (á la Harbour Bar), grill alatt ráolvasztottam a sajtot, és ecetes uborka kíséretében ment a tesztközönség (= V.) elé.

Bekerült a Top 5-be.

A Top 5:

1. Settlers' Steakhouse, Te Anau, NZ
2. Harbour Bar, Donegal Town, Donegal, IE
3. enyim, Bray, IE
4. Maredo Steakhaus, Aachen, DE
5. Eccles Hotel, Glengarriff, IE

A többi sztékélmény lassan egybefolyik már... néha felemlegetjük őket, sorrend nélkül, csak úgy, mert jó - naná! - ezekre a közös evésekre, élményekre emlékezni.

Az evés, amelyből azonban kimaradtam, V. számára mindent "überel". Egy alkalommal Redmond-ba utazott, a Gyár központjába, üzleti útra. Természetesen meglátogatta Zitát és Dávidot, és ott élő többi barátainkat. Zita rántott hússal várta, pörkölt volt köretnek... A vacsoráról fotók készültek, amelyek mindjárt el is jutottak hozzám: ott ült az uram, egyik kezében rántott hússal, másikban (pörkölt mégsem markolható) savanyú uborkával.

Egyszerre vihogtam a kép láttán, hogy né, az uram hogy' mulat, és bőgtem, hogy ebből, a baráti kör melegéből így kimaradok...

Nehéz ilyenkor.

Macskák, birkák és egy új hentes

Ma reggel megint véreresztés a dokinál, az eredmények ezúttal majd 4-6 hét múlva jönnek meg csak. A másik véreresztésről már megjött az eredmény, mindenem rendben, minden egészséges és szépen funkcionál, csak a koleszterin-szintem magas egy csöppet: 5.7.

De miután elmeséltem, miket eszünk, a doktornő azt mondta, szerinte ez a szint inkább köszönhető a génjeimnek, mint az étkezésnek, de azért majd figyeljek. Ha már ott voltam, kipróbáltam a Leopardstown Valley-ban lévő Dunnes-t. Sikerült mindent megvennem, úgy látom, nem olyan népszerű bolt, mint a Cornelscourt-ban lévő. Nincs tömeg, lehet gond nélkül kanyarogni a pultsorok között a kocsival. Talán átszokom ide. A bevásárlóközpontban lévő hentes is igen szimpatikus volt. Egyrészt szép húsok voltak a pulton, másrészt AZONNAL felajánlotta, hogy vastagabbra vágja a sztéket, ha a pulton lévő nem tetszik - ez még egyetlen másik helyen sem esett meg. Fizetéskor kérdezte, honnan jöttem, mondtam, Bray... and Hungary. Á, Hungary... ismerem, felelte, és egy elég érthetően kiejtett "Balassagyarmat" szóval fejezte be a mondatot, és mondta, elsőre azt hitte, dél-afrikai vagyok, mert vettem a dél-afrikai kolbászból (nem onnan való, csak a fűszerezése dél-afrikai, igen finom) s abból a helyiek nem nagyon szoktak. Hehe.

Fizettem, még megfejelte a Balassagyarmatot egy Viszontlátásra! elköszönéssel, és az ígérettel, hogy ha szólok időben, szerez marhapofát. Hmmm.... a végén még hűtlen leszek a bray-i hentesemhez.

***

A Colin-nak elnevezett kerti látogatóm ma már a teraszon várta hazaérkezésem. Kapott egy kis főtt húst, de most sem engedett közel magához. Evés után a meleg kövezetre feküdt, napozni. Kissé lógó hasát elnézve azon gondolkodtam, nem nőstény-e, s esetleg nem itt piheni-e ki, hogy valahol, egy nyugis vacokban kölykei vannak, akik kimerítik. De egy anyamacska csak nem hagyja magára a kölykeit 5-6 órán át? Mert néha bizony ennyit alszik a shed tetején...

***

Írország legidősebb embere, Paddy Gleeson, ma ünnepelte 106. születésnapját. A képen egy évvel sem néz ki idősebbnek nyolcvannál. Persze, faggatták, minek köszönheti a hosszú életét. Sosem nősült meg (de mindig voltak barátnői), nem dohányzik, nem iszik (mennyit nem?), de a legfőbb dolog, mondta, az, hogy "kedves vagyok mindenkihez, s mindenki kedves hozzám".

Na, ennyi a hosszú élet titka.

***

Az uram folyamatosan szelektál, takarít a Gyárban, egy számgéplabort tesz rendbe, és talál néha érdekes dolgokat. Most pl. előkerült egy CD, amin néhány szkennelt fotóm van. Íme, egy, mely bizonyítja, hogy a régi házban, még sütős karrierem kezdete előtt volt egy bejáró macskánk, egy francia nőé, amelyik időnként nálunk vendégeskedett, akár teljes naphosszat. Egy erősen túltenyésztett sziámi volt (nézzétek csak meg a hosszú fejét!), kissé butácska macska, akit David, skót lakótársunk (nagy macskarajongó amúgy) így jellemzett csak: Not the sharpest tool in the box.


Louis-nak hívták az állatot, iszonyatos szájszaggal rendelkezett, így csak módjával szeretgettem. A gazdája egész nap távol volt, a macska a környékbeli házak vendégszeretét élvezte. Vendéglátói az első időkben még aggódva telefonáltak a tulajnak, hogy itt van egy Louis nevű macska, biztos elkódorgott szegény, de a sokadik telefonhívás után a nő már kiakadt, hogy ne hívogassák, a macska tud magára vigyázni, ne etessék, ha nem akarják, hogy ide-oda betévedjen.

A képen az állat a már akkor is nagyobb mennyiséget kitévő plüssállat-gyűjteményemet választotta ki magának alvóhelyül. Bálint nevű medvémnek dől, kitúrva helyéről első utazó állatunkat, a sapkás Sean-t. Aki - neve ellenére is - budapesti birka. Később még több másik követte, már van német birkánk (Martina), ír (Müzli), skót (Agnes), angol (Tip), van új-zélandi (névtelen) és svéd (szintén névtelen). Baszk birkánk is van, a kocsim hátulján, öntapadós matrica formájában.

(Sosem fogok felnőni, és nem is szeretnék.)

2010. május 31.

Hétfő...

Most, hogy tegnap Medvéék látogatása ürügyén kiebrudaltam a nappaliból a vasalódeszkát és a tiszta ruhákkal tömött vasalókosarat, egészen tágasnak és rendezettnek tűnik a hely. Na jó, azért más dolgokat is kiebrudaltam, s a kosár áthurcolása egy másik szobába még nem jelenti azt, hogy a probléma meg van oldva: ki is kell vasalni!

Mára terveztem, hogy megtanítom Dervlát a dekorálás rejtelmeire, de tegnap írt, hogy a kávézójuk megnyitása pár nappal tolódik, rengeteg a dolga, halasszuk el az órát. Örültem neki, így nem kell kapkodnom a kávézó megrendelésével, szépen ráérősen meg tudok csinálni mindent.

A Gyár részéről is befutott az első, hivatalos megrendelés. Japán kollégák érkeznek a Gyár
egyik részlegéhez, az ő fogadásukhoz kell - azt hiszem - bugyuta rajzfilmfigurákkal díszített csokis cupcake-eket készítenem. V. meg is jegyezte, hogy lám, működik a "beetetés" módszere: a lányt, aki rendelt, nem ismeri, nem közvetlen kollégája, de egy alkalommal, amikor éppen megmaradt sütiket vitt be a Gyárba, megkínálta a folyosón egy sütivel, és így jutott el hozzám a lány a cupcake-rendelésükkel. Remek!

Ma délelőtt igen ügyes voltam, egy óra tíz perc alatt kisütöttem a kávézó gingerbread men-jeit, a cukormáz most olvad ki, hamarosan kirajzolom őket. Közben pedig egy tortarendelés is befutott, mégpedig visszatérő vevőtől, s ezúttal megint lehet kreatívkodni: a kislány hercegnős tortát akar, sok szívvel, csillogó szórócukorral, rózsaszín árnyalatok minden mennyiségben, hurrá. Ez volt az a kislány, akinek tavaly a kastélyos torta készült, most azonban nem kérnek nagy tortát, csak egy kisebbet. Bedobom a hercegnős kiszúrómat!

***

Pénteken elmentem ultrahangra az Euromedic-hez, Dundrumba, meghallgatták-nézték a nyaki ereimet. Míg az előtérben várakoztam, feltűnt nekem, hogy mennyire ismerős a betegeket be-begyűjtő asszisztensnő arca. Szép vonalú, kedves arca volt, de hogy honnan ismerem, csak akkor ugrott be, amikor lenéztem a cipőjére: balettpapucsban volt. Hát persze, a kávézó! Ott dolgoztunk időnként együtt, néha vállalt egy-egy műszakot pincérnőként. Mindig igen szépen, ízléssel volt felöltözve, s mindig balettpapucsban járt :-)

Amikor én kerültem sorra, elém lépett, s persze, nagy örömködéssel ismertük meg egymást. Ruth. Sosem tudtam, igazából mivel foglalkozik... most ez is kiderült. Nővér. Míg felkészültem a vizsgálatra, elmesélte, hogy volt főnököm feladta azt a kis kávézót, amit a Filmbase-ben tartott fent, ahol igazából kezdte a bizniszt. Mondván, nem bírja a két hely fenntartását. Azt elfelejtettem megkérdezni, hogy most mi van a helyén, vagy ki viszi tovább...

A nyaki ereimnek első ránézésre semmi baja, eredmény hét elején, mindjárt továbbküldik a neurológusnak, tehát nem nekem kell papírokkal rohangálni, csodás.

Aztán átballagtam a Dundrum Shopping Center-be, ahol Focis parkolt, és beugrottam pár nélkülözhetetlen sütési cuccért az ottani Tesco-ba. Itt is ismerős alak suhant el mellettem, vagyis inkább döcögött: a Londis-ban töltött éveimben Catriona volt az egyik managerem. Nagydarab, vidám teremtés, szerettem. Itt már nem örömködhettünk olyan sokat egymásnak, mert dolga volt, egy megakadt pénztárgép és egy tanácstalankodó pénztáros várta. A vevők soráról nem is beszélve. De ígérte, megnéz a Facebook-on.

Hihetetlen, ennyire kicsi ez a nagyváros, egyetlen délelőtt 2 ismerősbe futottam bele.

***

Már napok óta Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó? c. novelláskötetén vigyorgok, vagy könnyezem, vagy sóhajtozom. Igen jó! A verseit eddig is kedveltem, ez a könyvet - micsoda mázli - az Alexandrás eladó nyomta a kezünkbe. Hálám örök. Életemben most fordult elő először, hogy főzés közben nem a szakácskönyv volt kirakva a könyvtartóra, hanem ez a kötet, nem bírtam abbahagyni, muszáj volt elolvasni, mit ír a "Nagy vonalakban a női szexualitásról" c. írásában. Aztán ott van a kutyáiról, macskáiról írt írások, ami felett lehet szipogni, mert mindenkinek vannak hasonló fájdalmas emlékei kutyákról, macskákról.

Apropó, macskák. Kerti látogatóm most már nap mint nap itt hever, napozik a szomszéd shed tetején. Néha finom húsdarabokat is hajlandó elfogadni, kegyesen lefárad érte - gyanakvó, óvatos lassúsággal - a shedről, szinte leúszik a falon, és laposra nyújtott testtel addig nyújtja a nyakát, míg eléri a falatot a kezemben. Nem haverkodik, megérinteni lehetetlenség, fúj, hátrál, és visszamenekül a shedre, ha meg akarnám fogni. De már nem akarom, megvárom, amíg majd ő jön oda hozzám, a kedvemért - bár ez elég nehezen elképzelhető, falatkák nélkül.

***

Befejeztem a Liberation: the bitter road to freedom c. könyvet. Ezen nem lehetett nevetni, sok dolgot olvastam, amiről nem tanultunk - mi volt közvetlenül a háború után, s hogy a felszabadító is ember volt és nem szent. Kemény könyv. Megmagyarázott pár kérdést, ami felmerült bennem a Defamation c. film kapcsán. Sokszor kellett emlékeztetnem magamat arra, hogy ne ítélkezzek élből, mert soha nem voltam annak a bőrében, aki felett ítélkezni akarok...