"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

... avagy történet arról, hogy mennyire összepasszolunk. S ez a hihetőség határait feszegeti, de sebaj. A mi sztorink. Ma az egyik tortára (rózsaszín!) azt kellett felírnom, hogy "Boldog 3. Születésnapot Isaura" (angolul, persze). Ok volt a derültségre, bár kollégáimnak fogalma sem volt róla, ki az az Isaura, aki sanyarú - és hosszantartó - rabszolgasorsával szórakoztatta a magyar nézőket. Fel is tettem a torta képét a Facebook-ra, délután négykor, hadd szórakozzon még egyet a nagyérdemű. Fél hatkor kapok egy sms-et az uramtól. "Isaura. Csak úgy eszembe jutott. Mikor jössz?" No, látta a fotót, gondoltam. Hat után találkoztunk, a kocsiban beszámoltam a napi érdekességekről. "Nnna, mit szóltál az Isaura tortához? Jó, mi?" kérdeztem, mire ő: "Milyen Isaura tortához?" "Hát amit felraktam a Facebookra." "Nem láttam. Kettő óra óta nem értem rá Facebookozni." "De hát még sms-eztél is, hogy Isaura". Néz az uram rám,...

Először csak magamnak akartam ezt leírni... de aztán, ahogy mostanában néztem Amanda, Louis, és az azóta megszületett kis Loic fotóit, arra gondoltam, ide is felrakom, elsősorban Emesének és Lacinak. Kicsit sajgó emlék, de azért közreadom. Így volt ez, egy éve. "Párizs felütéssel kezdett. A meglepően gyors megérkezés után nagyon el voltam telve magammal, hogy meg tudtam venni a vonatjegyet franciául , sőt, az olcsóbb gyűjtőjegyeket ( carnet ) is megkaptam, a béna kiejtésem alapján... Készültem útikönyvvel, titokban gyakorolt, kötelezőnek hitt mondatokkal, izgalommal, mert mégis, Párizs! Párizs! S eltaláltunk a szállásig, hogy az első kanyarnál egy magából drog/ital/ki-tudja-mi segítségével kikelt, a lábára és a járdára egyforma mennyiségben hugyozó fekete úriember látványa fogadjon. Mivel az uram már előre morgott, hogy izé, Párizs, és franciák - alapból utálja őket -, sejtettem, hogy itt végleg elment a kedve az egésztől. Ő már a vonatról visszafordult vol...

Dublin, 1997. augusztus 1. helyi idő szerint este fél 10 : életemben először leszálltam Dublinban (DUB). (Döblinnek titulálta a magyar légiutaskísérő, de sebaj.) Jöttem látogatni V.-t, aki már fél éve itt dolgozott. Ez még - ugye -, bőven 9/11 előtt volt. A pilótafülke ajtaját végig nyitva hagyták a pilóták. Be lehetett látni. A pilóta bézbólsapkát viselt. A Párizsból való felszállás után az ír stewardess bemondta, hogy X és Y friss házasok, utaznak a gépen, most köszöntik őket egy-egy pohár pezsgővel - udvarias tapsvihar. A lemenő nap besütött a kabinba, aranyszínű volt minden. Még le sem szálltam, el voltam bűvölve. A belépéskor tíz percet "szívózott" velem a hivatalnok, a naplóm szerint. A csomagom sehogysem akart megjelenni a futószalagon. Pánik. Aer Lingus pult, érdeklődtem, onnan elküldtek a CityJet-hez, mert akkor még nem volt közvetlen járat Budapestről (BUD), és én azzal jöttem Párizsból (CDG). Végül, már majdnem könnyes szemmel, de felismertem a csomag...

Egyelőre beteget ápolok - V. kiadós megfázással jött haza Japánból. Nem sikerült valami fényesen az út, már ami a privát részét illeti: mire mehetett volna várost nézni, már az ágyat nyomta. De azért az azt megelőző napokban hősiesen megkóstolt néhány ismeretlen tengeri herkentyűt, s volt szerencséje egy wagyu marha szelethez is. Azt mondta, fura egy nép. Szeretik sok kis bizbasszal felcsicsázni a telefonjaikat, nem csak iskoláslányok, de felnőttek is. S nagyon-nagy tisztelettel üvezik az időseket. Hozott nekem Maneki Neko-t is, az egyik (aranyfüsttel a fenekében - nem viccelek!) a mobilomon lóg, a másik, nagyobb, az ágy feletti polcról integet. Ez utóbbinak saját kispárnája van a feneke alá... Most ott van, aztán majd átkerül egy kevésbé feltűnő helyre, mert az uram nem bírja a képét. Betegápolás közben belekezdtem az első t ényleg csipkes álba. A fonal leheletvékony, mohair. Remélem, lesz olyan szép, mint amit Limara kötött. Ugyanazzal a mintával dolgozom, a Knitted lace of Es...