2024. április 11.

20.

Néhai sógornőm gyerekei már nagyok, évek számát illetően. A kisebbik néha ijesztően komoly dolgokkal foglalkozik, s láthatóan tudja, mit akar, a nagyobbik még útkeres és az arca vonásaiban már egyre ritkábban ismerni fel azt a puha arcú kisgyereket, aki lázas arccal nézett ránk az esküvőnk napján. 

Lám, így múlik az idő, hogy tavaly nem is írtam az évfordulóról. Elfelejtettem. Belemerültünk apósom elhelyezésébe, a kórházi borzalmakba, ma is emlékszem a csuklóján lévő karszalagra, ami használt volt, átütött rajta a név, valamilyen Miklósnéé volt korábban. Aki talán meghalt, talán él még, ki tudja, talán sikerült áthelyeztetni emberségesebb körülmények közé, például egy jobb otthonba, mint a János elfekvője. Mit szenvedtünk a zárójelentés megszerzésével, csak nagynehezen, napokat késve bírtuk - mi, és az ott élő családtagok - kiverni a t. doktorokból, pedig kellett az otthonnak. Haragos kirohanásomat az osztályos orvos viselkedéséről többször visszadobta a Google, pedig szerintem határozottan finoman fogalmaztam. Apósom ágya mellett a falon valaki tollal felvésett egy nevet, Kiss Ferenc, Érd, s aztán valami kaparás. A szoba ócska volt, a falakról mállott  festék, az ablaktáblákon lapokban pergett a festék, csupasz téglafalra lehetett látni, ahonnan szintén dobta le magát a vakolat. Az örökké forró radiátor, aminek hőjét ablaknyitással (s huzattal) akarták enyhíteni, ami bizonyára nagyon jót tett a gyakran kitakart öreg férfitesteknek.

Az egyetlen vidámság az ablak előtti fák és a kis gyepnégyszög zöldje volt és a virágzó orgonák, amiket egyik alkalommal minden szégyen nélkül törögetett le három öregasszony.

Az osztályt nem írom le, szerintem sokaknak ismerős lehet, csupa öreg, megkínzott test, volt, akire a kutya se nézett, elképzelhető a fertőtlenítőszag, ami széklet- és vizeletszaggal keveredett, a tegnapi vaskos  porcicát másnap is ott láttam, de legalább visszaköszöntek a nővérek, takarítók, s valaki egy csekély, nyomorúságos igyekezettel felragasztott néhány műanyagtojást az ablakokra, ha már Húsvét, s az egyik félreeső, kevésbé nyitogatott ajtó felett karácsonyi műanyag fenyőágacska volt, piros dísszel. Szerintem kivárja a következő ünnepet. 


***


Úgyhogy ezért is van hogy akire leginkább gondolok ma, az nem Kinga, hanem apósom. Csak remélem, hogy lesz valaki, talán a gyógytornász, aki mindig olyan kedves hozzá, talán ő segíti átmenni a testvére szobájába, hogy kézen fogva emlékezhessenek. Hogy ne legyen egyedül az emlékeivel, a gyászával, ha már mi nem tudunk ma ott lenni.

Ráadásul anyósom jövő héten lenne 83 éves. Ez egy ilyen hónap.