20.
Néhai sógornőm gyerekei már nagyok, évek számát illetően. A kisebbik néha ijesztően komoly dolgokkal foglalkozik, s láthatóan tudja, mit akar, a nagyobbik még útkeres és az arca vonásaiban már egyre ritkábban ismerni fel azt a puha arcú kisgyereket, aki lázas arccal nézett ránk az esküvőnk napján. Lám, így múlik az idő, hogy tavaly nem is írtam az évfordulóról. Elfelejtettem. Belemerültünk apósom elhelyezésébe, a kórházi borzalmakba, ma is emlékszem a csuklóján lévő karszalagra, ami használt volt, átütött rajta a név, valamilyen Miklósnéé volt korábban. Aki talán meghalt, talán él még, ki tudja, talán sikerült áthelyeztetni emberségesebb körülmények közé, például egy jobb otthonba, mint a János elfekvője. Mit szenvedtünk a zárójelentés megszerzésével, csak nagynehezen, napokat késve bírtuk - mi, és az ott élő családtagok - kiverni a t. doktorokból, pedig kellett az otthonnak. Haragos kirohanásomat az osztályos orvos viselkedéséről többször visszadobta a Google, pedig szerint...