2020. március 5.

Bécs

Megvan a hatodik koronavírusos is a Köztársaságban, szintén Olaszországból hozta magával a vírust, mint az előző betegek. Egyelőre még sem Bray, sem Dublin nem mondott le a Szt. Patrick napi felvonulásokról, de már elmaradt egy rögbimeccs az olaszokkal. Kiváncsian várom, hogy majd az Olimpiával mi lesz.

Mi sűrűn fertőtlenítettünk Bécsben, s ezzel nem voltunk egyedül. Egy-két szájmaszkos embert is láttunk, mármint a komolyabb maszkos fajtából. Itt a városban a gyógyszertárakból már elfogyott az alkoholos fertőtlenítő, van még ilyen színes-szagos cucc, ami max. a gyengébb idegzetű szúnyogokat tartaná távol a szagával, de még azokat sem biztosan. A reptéren kaptam rendes, magas alkoholtartlamút, no abból bevásároltunk. S jobb az óvatosság! - jeligével, egy jókora dobozt megtöltöttünk tartós élelmiszerekkel, konzervekkel, hogyha valamelyikünk beteg lenne, ne kelljen kimozdulni. Az esélye kicsi, de ki tudja. A tegnap esti partin is - még - viccelődve ütöttük össze bokáinkat ,könyökünket ölelés és puszi helyett. A "vész esetére!" feliratú dobozunk tartalma nagyon jól jött tegnapelőtt este, amikor egyikünknek sem volt kedve a hosszú autózás után kimozdulni vásárolni, így a dobozból előhalászott konzerv spagettiszósz került a tésztára, s a hűtőben rejtőző maradék parmezán a tetejére.

V. mesélte, hogy Seattle-ben, a Félcsöcsű egyik épületéből már megvan az első beteg. Barátnőm ott egy kórházban dolgozik, egyelőre a sűrű kézmosásnál komolyabbat nem javasolt. Inkább a hideg, nyirkos idő az, ami néha szipogásra késztet, mint egy vírus. S talán a naposabb időt jelzi, hogy Manciból már a harmadik kullancsot szedem ki. S tegnap reggel olyan, csak zsizsegésként jellemezhető hangok jöttek a hátsó kert felől, mert a madarak nagyon nyüzsögnek, énekelnek, rengeteget látok fészeknek való anyaggal repülni. Azt hiszem, ezt a hangot szokta a költő "zsendülésnek" nevezni. Tavaszodik. Néhol az utak mentére kiültetett nárciszok már egybefüggő sárga csíkként sárgállanak.

***

Múlt hét elején megint Margaret-nél jártam, a Wicklow hegységben. Gyönyörűnek indult a délután, s most másfelé, bukkanoktól mentesebb úton autóztam hozzá. Egy-két helyen megálltam fotózni, olyan szép volt a táj. Már bent voltam a házban, amikor hirtelen sötét lett. Aznap mások is vásároltak nála, s kettőnket teával kínált, beszélgettünk. S bár eredetileg fonalért és egy cserépedényért mentem hozzá, más kincseket is találtam, többek között egy múlt század eleji, osztrák ezüstözött tejeskancsócskát és a híres szakácsképző, a Cordon Bleu egy alapkönyvét, s egy tésztaszűrőt. Alaposan átnéztem a választékot, s a csipkefüggönyös ablakon kinézve láttam, hogy tejfelszerű köd lepi el a völgyet. Hamar, hamar! - csináltam róla egy videót, de igen nagy, nem bírom ide felrakni, ahogy kúszik be a felhő a völgye, s ahogy egyre sötétebb lesz. Aztán kiderült, nem köd az, hanem hófelhő. Mint egy rémregényben, a ház háta mögül, a hegy felől szakadni kezdett a hó, s pillanatok alatt téli világ lett a tavaszi színekkel beborított tájból. Még hóesésben autóztam haza, de gyakorlatilag a házától pár méterre megszűnt a hó, s mire leértem a völgybe, megint ragyogott a nap, s Bray-ben már nyoma sem volt a hónak, csak a távoli hegyek voltak beporcukrozva. Nagyon szép útvonalon autóztam haza, vadregényes szakasz, a Wicklow Way is arra megy egy darabon.



***

Bécsben nagyon jó volt, adtunk a kultúrának, és a borjúbécsi sem maradt el. Igaz, az egyik "muszáj" kávézóba sem fértünk be, mert hosszú sorok álltak előtte, ellenben a szerencse elénk hozta a Monarchie kávézót, amiről később kiderült, már hazajövetelünk után, hogy Bécs legjobb kávézójának szavazták meg. A sütiválaszték jó volt, a slágersütikből nem tartottak, s a közönség inkább újságolvasó nyugdíjasokból állt, nem Instagramozó turistákból, de talán ezért lett a közönség kedvence. Igazi békebeli, fehérkötényes pincérnővel rendelkező, igen csendes, többhelyiséges, aprókertes intézménnyel, ahol a menün Barack nevezetű páleszt is találunk. Mit tesz Isten, a szállásunk utcájának végében volt. Gyalog mentünk a szállásra a városon át, a múzeumtól, ahová a reptérről vitettük magunkat. Eközben felfedeztünk egy konyhaboltot, amely már több mint 100 éve szolgálja a nagyérdeműt. Ami ott nem volt, ahhoz ajánlottak másik boltot, így megint tömött bőrönddel jöttünk haza.

A hotel jó helyen volt, egy rövid keresztutcában, akár jobbra, akár balra indultunk el, villamos volt vagy taxidroszt, és volt bolt is, vízhez és csokivételhez. Csak egyszer volt kellemetlen, hogy a melettünk lévő szobában egy nő félórán keresztül adta a műsort, minden szavát érteni lehetett, s hiába üvöltöttem ki az ajtón, hogy Leise!, csak kiabált tovább. Végül V. ment át, s bekopogott, hogy szembetalálja magát egy ingerült  félmeztelen férjszerűséggel, aki a pszt! nemzetközi jelére közölte V.-vel, hogy a felesége nem V. gondja, s rácsapta az ajtót. Ugyanígy kellemetlen az, ahogy a reptéren tanúja voltam  a pultos pasi teljesen felesleges akciójának: egy angolul nem tudó moldáv nőt kérdezett vagy tízszer, hogy mi az úticélja, egyre pikírtebb hangsúllyal, míg végül egy - mint később kiderült, Dublinba tartó - fiatalember fordított neki. A nő halkan válaszolt, mire a pultos - mintha mi sem történt volna - oroszra váltott, s a három kis üveg alkoholt vásárló, ekkor már fülig pirult nővel tráfékkozni kezdett, édelgett, hogy majd milyen vidám lesz az útja, hahaha... Mi szükség volt erre? Úgy felhúztam magam rajta, hogy írtam egy panaszt a reptérnek, de úgysem lesz belőle semmi.

No, de a lényeg, az Ephrussi-kiállítás! Amiért végül is mentünk. A zsidó múzeum előtt rendőr (...), a bejárati ajtó mellett mezúza, ajtószentség, amit zsidóknak illenék csókkal, de legalábbis érintéssel köszönteni. Bent a személyzetet onnan lehetett megismerni, hogy egy világoskék sálat viseltek a nyakukban, összetűzve. A belépő négy napig érvényes a múzeum mindkét épületébe, az egyik pár utcányival odébb van. Oda már nem volt időnk elmenni, de igazából is csak ezért a kiállításért jöttünk.

Rengeteg írásos és fotóanyag volt kiállítva az Odesszából származó, gabonakereskedelemből meggazdagodott, majd az antiszemitizmusnak, fasizmusnak köszönhetően szétszóródott család történetéről. A termek közepén vitrinben a híres netsuke-k. Amiket én még régebben a család egyik angol leszármazottja, Edmund de Waal keramikusművész könyvéből ismertem meg. Csudás könyv, s a kis apró csontfaragványokba azonnal beleszerettem. Videóról ismerősökkel, családtagokkal készült interjúkat lehetett megnézni, fejhallgatóval. Nagyon megható volt, amikor az egyik leszármazott, a fent említett de Waal édesapja, akit anyja hozott Angliába, a kérdésre, hogy kikeresztelkedett zsidóként, anglikán lelkészként és dékánként, bécsi születéssel végül is hova tartozónak érzi magát. "Európához" - válaszolta az idős férfi.

Muszáj volt megvenni a kétnyelvű könyvet a kiállítás anyagáról, s lefotózni a kiállítás idejére kölcsönadott kb. 100 netsukét. Valami elképesztő részletességgel kifaragott szobrocskák ezek. A családi iratok, fotók a múzeumban maradnak, az ő irattárukban lettek elhelyezve. Amit azért nagyon sajnálok, hogy a netsukékat a lakásból kötényében, zsebében apránként kimentő cseléd neve nem maradt fent. Micsoda hőseies tett volt, mit kockáztatott ezzel, hogy ezeket kilopta a lakásból, amikor már sejteni lehetett, hogy a vagyontárgyak összeírásra kerülnek, s a családnak menekülnie kell...


Az már csak külön véletlen volt, hogy a múzeumtól szinte egyenes út vezetett a hotelig, s útközben az egyik nagy kereszteződésben az Ephrussi-ház előtt találtuk magunkat... Remek véletlenek az ilyenek!



Aztán visszamentünk abba a múzeumba, ahová múltkor nem mehettünk be, s megnéztük az ott lévő Schiele-, Kokoschka- és Klimt-képeket, de csak az utóbbi tetszett, a többi kissé nyomasztó volt. Nem, nem kissé, hanem nagyon. Az Albertinában most impesszionisták voltak kiállítva, no, az már jobban tetszett, a meleg színek, duci pucér hölgyek, virágok, és a szemet gyönyörködtető tájképek. 

Érezhetően kevesebb a tömeg, nem is láttunk kínai turistacsoportot, de azért a belváros nyüzsgő, a fiákerek lassan kocognak a mögöttük türelmesen araszoló buszokkal, sőt, ami nekem új volt, újabban elektromos autókkal viszik körbe az turistákat a Burg-nál. Sissi és a Mozart golyó még mindig nagy business, most sem találtam konyharuhát a múzeum boljában, de találtam hűtőmágnest a borostyánszemű nyúllal, amelyik néhány más társával együtt ott díszlett az egyik tárlóban. Szerényen, aprón, mintha nem is ő lett volna az egész kiállítás főszereplője, a könyvnek köszönhetően. Most felkerült a didergő Vénusz és a kis Ámor mellé a konyhában, a "kacsintós" Mt. St. Helens mellé, emlékéül egy újabb remek hétvégének.




Howth félszigete és a Bull-sziget csücske leszállás közben

2020. március 4.

Hogyan megy ez?

Bécsből megérkezve hazamentünk, mert bár a reptérről azonnal Killarney-ba mentünk volna, de a gyapjúkabátomat - ami nagyon jól jött később - otthon felejtettem. Muszáj volt összeszedni az elegancia érdekében. Ha már otthon voltunk, megöntöztem a virágokat, megetettem a macskákat, ellenőriztem a madáretetőket. Aztán irány Killarney. Adare-ben belebotlottunk egy félórás "stop-go" rendszerbe, az egysávossá szűkült egyetlen főutcán, ami átvezet a "legszebb írországi angol" falun.

Este 8 volt már, mire megérkeztünk a városból kivezető főút mellett lévő szállásra. A tulajnő a szemközti hotel bisztróját ajánlotta, ott ettünk, aztán szunya. Reggel kis gyomorszorulással keltem, de amikor már ünnepibe öltözve mentünk a központ felé, el a lassan araszoló autósor mellett, inkább izgatott voltam, mint aggódó. Amire nem is gondoltam, hogy ekkora sor lesz, eszembe sem jutott, hogy a városkából majd autóval jön a sok esküt tevő... érdemes volt a konferencia központ mellett foglalni szállást.

A központ előtt már rendőrök irányították a tömeget, s tereltek minket az épületbe. Meglepett, hogy rengeteg idősebb ember látok, öltönyben, vagy hölgyeket gyöngysorral. Az itt élő vagy a Brexit miatt ír őseiket megvalló angoloknak gondoltam őket, s nem tévedtem, az esküt tevők közül majdnem ezren angolok voltak. Bent a konferencia központban székek alkotta sorok között tereltek minket, amíg végre, majdnem legbelül külön választották az esküdni jötteket a vendégeiktől (miközben elsorjáztunk a központ uszodájának üvegablakai előtt, a bent úszókat megbámulva). Gyermekek nem vehettek részt a ceremónián. 

Együtt mentünk V. asztalához, s ott mindjárt megmutattam az emailt, hogy engedélyt kaptam, hogy a délutáni ceremónia helyett a reggelin vegyek részt, a férjemmel. Egy alkalmazott elkísért a kivételezettek asztalához, ahol megkaptam a hivatalos papírt arról, hogy ír állampolgár lettem, s erről aláírtam a hölgy előtt a papírt. Vittem tollat, tekintettel a koronavírusra, s emléknek sem utolsó az olcsó kis toll, húú, ezzel írtam alá! Egy iratgyűjtőben megkaptam a ceremónia menetéről szóló könyvecskét, benne a fogadalom szövegével, a himnusszal, írül, angolul és fonetikusan is leírva. Kivonatok a törvénykönyvből, kötelességekkel, jogokkal és az állampolgárság visszavonhatóságától szóló intelmekkel. Valamint a kétnyelvű okmányommal, hogy most már március 2.-ától ír polgár vagyok. Aztán megmutatták a terem bejáratát, s besorjáztam a többiekkel, mert V.-t már nem láttam az asztalánál.

Itt kicsit elvesztettük egymást, de a teremből már nem jöhettem ki, ott toporogtam, aggódva sms-esezve, mire megjelent. Hurrá! Majdnem a leghátsó sorban, fent kerestünk helyet, s néztük a hatalmas kivetítőkön a statisztikát, hogy hány ember esküszik most, milyen országból, s feltűnt a legsűrűbben előforduló nevekből kirakott Isten hozott - Fáilte felirat is. Aztán a színpadon a hadsereg zenekara játszani kezdett, főleg vidám, tempós számokat, közben egyre csak jöttek az emberek be az ajtón. Majd csak elült a mozgás, megjelent a ceremónia levezénylője, s megkezdődött az ünnepség.

Egyszerű és felemelő ünnepnek titulálta az újság, s az is volt. Megjelentek a beszédet tartók, az igazságügyi miniszter és egy nyugalmazott bíró (aki mostanság az örökbefogadásokat intéző intézmény vezetője), bevonult az ír zászló, aztán elhangzott az Örömóda, egy ősi ír dallam hárfára Turlough O'Carolan-tól, a vak hárfástól, majd jöttek a beszédek. Először videóról a Taoiseach, vagyis Leo Varadkar miniszterelnök köszöntötte a tömeget, elmesélve, hogy a mamája ír, a papája indiai, Angliában ismerkedtek meg egymással, s ő is ott született. Rokonai vannak az USA-ban, Indiában, Angliában, ahol például a nővére él. Két beszéd, amiből az első igazán klassz volt, a másodikban, nyilván akaratlanul is, volt némi bumfordi rasszizmus, de inkább megmosolyogtató volt, mint sértő. Majd az eskütétel, aminek lépéseit szinte szájbarágósan elmagyarázta nekünk a bíró. Elmondtuk az eskü rövidke, tömör szövegét, majd a vírusra tekintettel nem ráztunk kezet szomszédainkkal, mint egy templomban, hanem csak bólintottunk, s gratuláltunk. Vigyorok jobbra-balra. Utána elhangzott a himnusz, aminek a szövegét most nem énekelte senki. A kivetítőn egy gyors kérdőív kitöltésére kértek minket, zászló balra el, meghatottságomat marokra gyűrt papírzsebkendőbe gyűjtöttem. Majd felhangzott a We are family című szám felvételről, Sister Sledge-től, s valószínűleg ez okozhatta, hogy később a Youtube-ról letiltották az aznapi felvételt, a jogdíjakra való tekintettel. De mint kiderült, a beszédek ugyanazok, már megkerestük azt a mondatot, ami különösen tetszett az igazságügyi miniszter beszédében: Our history becomes your history. And in turn, the story of your life is now part of our history.

Persze, kerestem magunkat a tévé esti műsorában, de igen hátul ültünk, engem takart is egy kontyos nő. S végül is, nem ez a lényeg. Régen még lehetett fotózkodni ír katonával a ceremónia után, de most már várt sorára a következő boldog csapat. Akit érdekel, annak itt az új 5000 állampolgár országonkénti lebontása: UK - 982, Lengyelország - 715, Románia - 496, India - 370, Nigéria - 201, Brazília - 171, Lettország - 138, Fülöp-szigetek - 137, Kína - 113, USA - 113. 135 országból voltak új állampolgárok.

S négy magyar biztos volt, mert írt nekem egy magyar srác, hogy a feleségével ők is most esküdnek, fussunk össze, de ezt a hétvégét, ezt a napot meg akartam tartani a magunk ünnepének. Így volt jó.

Sajnos, a laza nap Killarney környékén nem sikerült. A Kenmare-be vezető út le volt zárva, nem tudtunk megnézni a hegytetőről a tavakat, a Muckross-házba, ahová kellemes emlékek fűznek, sokat kellett volna várni a vezetésre. Maradt a kertben egy rövid séta, mert egyre csak jöttek a jeges esőrohamok, inkább a meleg szobában olvasgattunk. S kedden hazajöttünk kora délután, majd elmegyünk, ha nyár van, nyilnak a virágok, s nem fedi hó a hegycsúcsokat, s nem csípi a jeges szél és eső az arcunkat.

Az új állampolgárságom kapcsán persze, belenéztem a cikkeknél megjelent kommentekbe, akad elég erős, amin kedélyesen mosolygok már, mindenhol van ellenség, s igyekeztem a pozitív, üdvözlő megjegyzésekre koncentrálni. Mosolyogni az ostoba megjegyzéseken, attól a pár embertől, akinek nincs meg, hogy ez a sziget milyen sokfelé elküldte fiait, akiknek minden valószínűség szerint szintén kettős állampolgárságuk van. Nem kihasználni, hanem használni akarom ezt az állampolgárságot, amiért eddig 22 évvel szolgáltam, s még fogok. Addig is, itt egy videó Father Ted-től, ami akaratlanul is eszünkben volt, míg a nyugalmazott bíró kissé megmosolyogtató beszédét hallgattuk a szigetet feljavító génekről:

https://youtu.be/6zkL91LzCMc

Fáilte Isteach!