2008. október 10.

Helyzetjelentés

Most elvileg sütiket kellene dekorálnom, és gulyáslevest kevergetnem, a limonádéhoz lereszelni a citromok héját... de inkább itt pöntyögök. Az uram még nem jelezte, hogy jön haza, tehát elvileg van időm később is megcsinálni a megcsinálandókat.

A madaraim száma megfogyatkozott. A zöldikék két hétre eltűntek (biztos nyaraltak valahol), aztán csak kettő tért vissza az etetőre, az ideges fajtából, azonnal elrepülnek, mihelyt az ablakhoz lépek. Mi lehet a beteggel? A szürkebegy rendszeresen jön, múltkor megmutattam V.-nek, milyen szép, barna rajzos a háta a madárnak. Királykát is láttam! Kicsike madár, élénk sárgás-pirosas csíkkal a fején, olyan szép volt! A fenyőcinke igen agresszív, néha elhajtja a többi cinkét az etetőről - kicsi a bors, de erőszakos? A vörösbegy rájött, hogy ha odaül arra a kis rúdra az etető nyílásához, akkor ki tudja csipegetni a magok közül, ami az ízlésének megfelel, nem kell arra várnia, hogy a cinkék mit vernek le neki. Mert a cinkék kiszórnak mindent az etetőből, ami nem nyeri el a tetszésüket, ezeket a magokat aztán a gerlék (4 db) eszik fel. A gerlék is. Néha jön egy-egy veréb, és egy-egy szarka is, éppen a múltkor nézhettem végig, hogy a szelíd tekintetű gerle miként veri el az etető közeléből a szarkát. Nemrég Konrad Lorenz egy réges-régi könyvében olvastam egy történetet arról, hogy a gerletojó miként szedte ízekre a gerle hímet - hah, még hogy gyöngéd, kis madár, "szerelmes gerlepár" stb. Agresszió lakik a szürke tollak alatt kérem, agresszió. Ijesztő volt nézni, hogyan támad. Pedig egyből riadtan pislog, amint kinézek rá, máskor pedig támad, és széttárt szárnyakkal verekszik.

A Michaelmas daisy virágzik, a zsidócseresznye elhagyta a leveleit (a szél besegített), és piros lámpásai is szanaszét szórva hevernek a kertben. A japán juhar szintén kopaszodik. A ciklámenek belendültek, a muskátlik egy kivételével szép nagy virágokat hoznak. Maggie utolsó virágait hozza. A fern még mindig kitartóan pöndöríti az új leveleit. V. mindig csodálattal emlegeti, hogy mekkora. A szobába visszahozott (visszamentett?) húsvéti kaktuszom - valószínűleg hálából, hogy végre behoztam az örökösen szakadó esőről - virágozni kezdett. A fokföldi ibolyák szintúgy. Nagy meglepetésemre az amarillisz is virágzik, életében először öt virág nyílik egyetlen száron! Az orchidea elhullajtotta utolsó virágját is, azt gondoltam, most akkor szünet, így több, mint egyéves folyamatos virágzás után. Yeah, right. Új levelei tövében már ott bújik a következő virágok szára.

Sajnos, Dingle felől se kép, se hang, újra írtam Mr. Murphy-nek, hogy hát izé, lenne-e olyan szíves válaszolni. Nem akarok nyomulni, ha annyira akarja a házaimat, nyomuljon ő. Idén a Gyárban is meghirdetem a házaimat, sok a gyermekes dolgozó, a piacon is vehetek fel újra rendelést (tavaly nem vettem, csak kettőt, külön szívességként, fű alatt, hiszen a kávézónak voltam elkötelezve).

Végre-végre kaptam olyan szert, valami hipós löttyöt, ami lehozza a falról a penészt. A múltkor már megpróbáltam letörölni a falról néhány foltot, higított mosogatószeres vízzel, de nyoma maradt. No, ma egy vadonatúj szivaccsal felvértezve lefújtam a régi foltokat. Vártam egy percet, gondosan visszatartva a lélegzetemet, majd kifúj, töröl. LEJÖTT! Még szerencse, hogy mosható a festék. Sehol egy szürke pötty, sehol semmi elszíneződés a folyadék nyomán. Siker! Most már csak meg kell várni, amíg a borzalmas szag is eloszlik, és akkor ismét örülhetünk a tiszta falnak.

Egész héten bolond volt az idő, fájt is a fejem. Vagyis csak úgy tompán fájogatott, de így még rosszabb volt, mintha rendesen bedurrant volna. Vasárnap, ugye, szép napos idő volt, utána egész napos eső. Majd megint napsütés, aztán erős szél, most megint fenyegetőznek mindenféle nagy esőkkel, a szél miatt nem jár néhány komp, a bejárati ajtó előtt száraz levelek gyűlnek... Közben pedig nincs is annyira hideg, 14-16 fok, pulcsiban ki lehet menni az utcára, még nem kell kabát, csak kora reggel, vagy este.

Megyek, befejezem még a munkát, mert ebből a csicsergésből nem élünk meg. A színházról és a mai perec-kísérletről majd legközelebb.

2008. október 8.

Kedves Emese és Laci!

Már éppen akartam mondani, hogy mostanság csendes napokat élünk, mire csörrent a telefon, s lehet, hogy lesz megint egy jókora megrendelés. Ráadásul az egyszerűbb fajtából, csont formájú sütiket kell - ha kell -, készíteni, egy kutyaeledel bemutatójára. Remélem, tényleg megrendelik, jól jön minden extra megrendelés!

Ma csodás őszi napunk van, ugyanilyen szép volt vasárnap is, amikor elmentünk a World Food Festival-ra, a Marlay Park-ba. Jó alaposan körbeautóztatták velünk a parkot, a hátsó parkoló volt megnyitva a látogatók számára. De így legalább végigautózhattunk egy csodás úton, azt hiszem, Whitechurch road volt a neve, egyik oldalon a park fala, a keskeny kanyargós út túloldalán szép kis házak, amiknek láttán enyhe vágyakozás indult meg bennem. Bármennyire is az élet megrontója, azért szeretek saját házról ábrándozni. Szeretem Dublinnak ezeket az eldugott részeit, ahol hangulatos zugokat láthat az ember, ha kimozdul a megszokott környékről. Emlékszem, milyen szép utakat-helyeket láttunk, amikor bodzabokrokat kerestünk annak idején mellékutak, félreeső telkek közelében...

Átsétáltunk a sátrakhoz a parkon, illetve átsiettünk - Trish tempója nekem még túl gyors, rendszeresen lemaradtam. Korán mentünk, nyitásra, hogy ne kelljen a tömegben tülekedni. Így volt olyan kiállító, aki még csak akkor pakolt ki. Megcsodáltuk az akkor még érintetlen disznókat a nyárson - 12-kor kezdték csak osztani a kaját azoknak, akik befizettek egy adagra.

Legjobban a német pereces tetszett, ahol puha, finom, friss pereceket lehetett kapni - ketten osztoztunk egy perecen V.-vel. Teát vettem még, fekete chai teát, aztán elkeveredtünk a zöldséges felé, aki ugyanaz a wicklow-i ember, aki szombatonként itt Bray-ben is árul. (Ha még árul, ugyan, mert mostanság mintha egyre kevesebb árus lenne a piacon. Ami nagyon rossz helyen van, nem csoda, ha alig megy oda valaki vásárolni: parkolni bajos, az útról alig venni észre, hogy jé, ott valakik valamiket árulnak. Mintha szándékosan akarnák tönkretenni.)

Nem minden volt ír eredetű, hogyan is lehetett volna az, de nekem így is tetszett a sok egymás mellé pakolt doboz, tele finomságokkal: zöldséggel, gyümölccsel, hatalmas fokhagymákkal, amik megtorpanásra kényszerítették az olyan megrögzött fokhagyma imádót, mint én. Találtam aprószemű francia szőlőt, aminek íze és illata régi szüreteket idézett. (Hihetetlen, hogy most milyen elérzékenyülve gondol vissza az ember az akkor utált, kötelező iskolai kivonulásokra, amikor pl. a határsávba vittek minket szüretelni, és szúrós szemű civilruhás őr nézte végig az igazolványainkat. Megszámoltak minket, jövet-menet, hátha elkalandozik valamelyik gimnazista a határ felé, véletlenül, vagy szándékosan. Ó, gyerekkorom...!)

Szelídgesztenyét is láttam, vettem is belőle egy kisebb zacskónyit. Majd a hétvégén sütöm meg. Trish még sosem evett ilyet, nem tudja, milyen az, ülni, ölünkben a konyharuhába gyűjtött meleg gesztenyékkel, fejtegetni a héját, bosszankodni, ha nem jön le egészben... Gyerekkorom emléke ez is.

Még abba a belső udvarba is elvetődtünk, ahol a kézművesek árulják a holmijaikat hétvégenként. Egy férfi csodás borostyán ékszereket állított ki, a túlnyomórészt giccsköbök között kész felüdülés volt szép ékszereket látni. Trish el is rakta a névjegyét. Láttam egy pultot, ahol szappanokat árultak, máshol ablakra ragasztható, öntapadós puha zselés formákat - biztosan fel lehet vele dobni a gyerekszoba hangulatát. Maradtam volna még, mert szeretek lófrálni, bámészkodni, szaglászódni, de úgy tűnt, V. menne már, ő mindig céltudatosan jár körbe, én kóborolok, azt hiszem, minden házasságra jellemző ez, a vásárlási módszereinknél is megtalálható. Így nem kóstoltam meg semmilyen egzotikus ételt, és nyárson sült disznót sem, hiszen még bőven 12 előtt voltunk. Lehet, hogy a tömeget sikerült elkerülnünk, de nem volt jó ötlet ilyen korán menni, amikor az ember gyomra még jól emlékszik a reggelire, s nem akarja azt megtölteni valami jelentősebb adaggal.

***
A szombati színházról (A Year of Magical Thinking) azon túl, hogy ijesztő volt, nincs mit írnom. Persze, nagyon megható volt, és megrendítő, de inkább az a gyomorszorító érzés maradt meg bennem, ami akkor fogott el, amikor a színésznő kilépett a színpad szélére, a szemünkbe nézett, és közölte: "...And it will happen to you." Igen, azért jöttem, hogy megrendítsenek, meghassanak, lehessen szipogni a nézőtér sötétjében, de kérem, kérem, ne emlékeztessen rá, hogy it will happen to me... Hadd reméljem, hogy ez még odébb van. Hadd reméljem, naivan, hogy elkerülhető.

Elemzést nem tudok adni róla, nem vagyok kritikus, aki buzgón jegyzetel a palmtopján a darabról a sötétben. Aki ilyesmire kiváncsi, annak itt ez a link: http://theater2.nytimes.com/2007/03/30/theater/reviews/30magi.html Volt néhány mozdulat, néhány pillanat, ami örökre megragadt bennem, már ezért, hogy ezeket a mozdulatokat láthattam, megérte elmenni. Micsoda alakítás!