"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Na, ma jól megijedtem. Tegnap a szokásos félórás szunyából azzal ébredtem, hogy zsibbadt a nyelvem. Jé, ilyen sem volt még. De hamar magához tért, és működött. Aztán estétől már készülgetett egy "migrén", mert szépen jelezte jöttét a remek meleg idő, napsütéssel, széllel. De reggel, amikor keltem, már eléggé fájt a fejem, jobb volt nem hajolgatni papucsért, mert úgy éreztem, loccsan az agyam. (Mielőtt bárki szemforgatva folytatja az olvasást, igen, családunkban vannak hipochonderek, máskor is előszeretettel részletezem a bajaimat, de most nagyon megijedtem). Felkeltem, a gép kikeverte a tésztát, majd vissza az ágyba egy órára. Elegem volt a lüktetésből, megettem két Excedrint, ebből egy nap ennyit szabad, aztán vártam a lórugásszerű bódító hatást, nem jött, fejfájás maradt, csak elviselhetőbben. Kelés, kenyérformázás. Felfedeztem, hogy zsibbad a szám jobb oldala körül, tapogattam, jé, ilyen sem volt még eddig. Zsibbadt a jobb kezem hüvenykujja is, azta. De kis nyomogatás utá...

Még régen megigértem a kert-torta képét. A marcipán-kerítést ne kérjétek rajtam számon: A nap híre, hogy ex-főnököm felkért, hogy pretty please, májusi esküvőjére vállaljam el a wedding favour-ként a vendégeknek adandó sütik készítését. Biztos le vagyok terhelve a sok megrendeléssel, írta (hahh!), de szépen kér, vállaljam el. Persze, hogy elvállaltam. Felár nélkül, pedig ha írás van a sütin, akkor tíz cent a felár. Mert babrás. S csendben irigykedem, mert San Sebastian-ba megy nászútra, és ott fogja tömni a fejét pintxo-kkal... De úrinő leszek, s még gratuláló kártyát is fogok küldeni. Továbbá a manager megemelte a rendelt gingerbread men-ek számát, hurrá. Mesélte, hogy a húsvét előtt leadott sütik két hét alatt elfogytak. S sűrűn kérte elnézésemet, amiért elfelejtette otthagyni a pénzt a nevemre. Nem habzószájaztam, spongyát rá. Próbálok kevesebbet stresszelni, mert a dolgok olyan szépen passzolnak. Akárcsak az utazás alatt, ha baj volt, lett rá megoldás elég hamar. Idegeskedtem, fel...

Tegnap este 9-kor megérkeztünk. Most - túl azon, hogy gyorsan megírom ezt a bejegyzést -, fogalmam sincs, mivel kezdjem a hétköznapokba való visszarázódást. A mosógép megy, odakint tíz fok, furcsán kivilágosodott és kivirágosodott kertemben bólogatnak a nárciszok... Itt még tavasz van, az ír légtér vulkáni hamu miatt megint zárva, hétvégi újságok halma áll olvasatlanul, némelyik virág átültetés után kiállt, a terasz kövei között sanda gyermekláncfüvek törtek fel, és terültek szét, a parkánymérges edényt fel kell tölteni... De tegnap éjjel saját ágyban aludtunk, saját lepedőn, saját paplan alatt, mélyen, fura álmokkal... Jó volt újra itthon lenni, ismert tárgyak között, a saját kis szemétdombunkon. Az utolsó három nap utazással telt. Közben egy müncheni megállóval, ahol Gabi, régi barátnőm és osztálytársam vendégszeretét élveztük. Utána Calais, a Nürburgring-nél kötelező megállóval. Mázlink volt, annak ellenére, hogy "race weekend" volt, a nagy pályát nyitva találtuk, muszáj ...