"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Ahogy minden évben, megint kimentünk a német katonai temetőbe Remembrance Day-en. Nagyon szép volt a vidék a sok színes falevéllel, egészen érdekes volt, hogy a völgy túloldalán mintha egybefolyt volna az erdő, egy kékes ködös bevonattal, míg ahol mi autóztunk, ott el lehetett különíteni a színeket. Borongós nap volt, folyamatosan fenyegetett az eső. Meglepődtünk, mert a temető kicsike útszéli parkolója el volt barikádozva pár terelő kúppal. Jó, akkor álljunk meg a közeli Reconciliation Centre parkolójában. Nagy meglepetésünkre egy rendőr lépett ki a központ bejáratánál lévő kis házikóból, s megállított bennünket. Hová mennénk? V. magyarázta, hogy a temetőbe mentünk volna be, de oda ugye, nem lehet beállni, hát akkor ide, ha szabad... A Reconciliation Centre-nek van kávézója, szabadon lehet látogatni, s bent van tágas parkoló is. Nem lehet, mondta a rendőr, mert hivatalos rendezvény van, itt a nagykövet, menjünk máshová. Lehetett is a kapun túl látni még rendőrt, fekete, hivatalosnak t...

Idén csütörtökre esett az Armistice Day. De csak vasárnap volt időnk kiautózni a német katonai temetőbe. Ahol már túl voltak a megemlékezésen. Pár srác üldögélt fent a temető felett, a dombon, a kereszt tövében, nagyon remélem, nem vandálok. Némán nézték, ahogy lent, a sírok között egy egyenruhás, mellkasán sok kitüntetést  viselő ember papír nefelejcsekkel díszített kis fakereszteket rakott ki a sírokhoz egy német feliratú szövetszatyorból. Egy másik katonaruhás egyén a telefonját nyomkodta a kápolna előtt.   Köszöntünk, leraktuk a virágot H. Rumpf sírjához, álldogáltunk egy kicsit, s készült egy lopott fotó is a katona bácsiról, aki mosolyogva bólintott oda, amikor megérkeztünk. A német nagykövetségről jöttek. Már ott volt a koszorújuk az emlékműnél. De nem csak a nagykövetségéé, hanem például az ír haditengerészettől volt ott egy, trikolórral befont koszorú. A kiültetett virágok megvoltak még a síroknál tavalyról, s ápolt volt a sírokhoz vezető köves út mellett a pár virágá...

Ma van Armistice Day, s kíváncsiságból - egy nagyon klassz cikk olvastán - megint rákerestem a Glencree-ben lévő német katonatemetőben nyugvó Rumpf nevére. S lám, mi jött fel: https://www.wexfordpeople.ie/news/monument-marks-the-site-of-wwii-air-crash-38438792.html A cikk idén nyáron íródott. Ideteszem, az évfordulóra. A temetőbe majd akkor megyünk, ha V. visszajön Budapestről, most vasárnap, Remembrance Day-en nem volt kedvünk hozzá.  A Sky News weboldalon találtam ezt alábbi cikket, az első világháborúban, Franciaországban elesett katonák maradványainak azonosításáról: https://news.sky.com/story/war-detectives-how-one-soldier-was-found-and-identified-a-century-after-his-death-11856932

Ami különösen megható és megnyerő, hogy ír trikolórral díszített koszorút raktak a sírokat szegélyező kőre. Nem pipacsosat, aminek láttán sok ír összevonná a szemöldökét, nem lóherés/pipacsosat, ami amolyan félmegoldás a kritikusok elcsendesítésére - nem mintha csendesednének tőle -, hanem ilyen egyszerűségében is megkapó, valószínűleg házilag készült koszorút. S az csak véletlenül esett úgy, hogy éppen az általam látogatott sírkő elé rakták le.

  Ezt a verset Myles felesége rakta fel a Facebookra, azonnal megfogott. (S ennek köszönhetően felfedeztem egy fiatal költőt.) Pontosan visszadja, amit érzek. S ennek a nagy kollektív gyásznak a közepén éppen ez jutott eszembe, hogy mennyi baj, fájdalom, gyász van világszerte... ki tudja mind számotnartani... S hogy az első döbbenetes órák után hogyan egymás szemére tudják hányni vadidegenek , ha valamelyik borzalom nem foglalkoztatja a másikat az elvárt (?) mértékben.  Nem tudom, nem fogom, nem akarom magamra venni a világ fájdalmát, képtelen vagyok mindenre gyászosan, könnyes szemmel reagálni. Elég volt az, hogy szombat reggel a torkom elszorult, amikor Amanda és Louis, Párizsban lakó ismerőseink bejelölték magukat a Facebook-on azzal, hogy biztonságban vannak. A gyors végigvétele a rövidke sornak, ki van ott? Ki él ott? S hála az égnek, mindenki megvan. Volt kollégák a Gyárból? Üzleti út látogatottjai?  Nem tudok mindenre időt, energiát, érzelmet szánni. Na...

A tegnap estét dokumentumfilm-nézéssel (is) töltöttem, megnéztem egy, az I. világháborúban szolgáló lovakról készült dokumentumfilmet. Írtam már a Londonban nagy sikerrel játszott - azóta is műsoron lévő! - War Horse c. darabról, ugyanezt a témát dolgozza fel, rendkívül megrendítő. (Nem is mernék rá elmenni, mert többen figyelmeztettek, hogy tócsát fogok magam köré bőgni, inkább olvassam el a könyvet, amiből az előadás, és később a Spielberg által jó alaposan megcukrozott film készült.) Nem volt könnyen emészthető műsor. Mivel V. nincs itthon, nem akartam egyedül kiautózni a "németemhez" Glencree-be, majd elmegyünk jövő héten. Inkább, mint tavaly, elmentem a közeli anglikán templomba, első világháborús kiállítást nézni. Régi újságok, levelek, plakátok alkották a kiállítást, valamint, mint minden évben, most is kirakták a Bray-ből és környékéről elszármazott, a háborúban elesett 168 katona adatlapját. Köztük találtam az alábbit, amit muszáj elküldenem kedves új-zélan...

A helyi újságban láttam, hogy a tőlünk negyedóra járásra lévő anglikán templomban Flower and Remembrance Festival van... Megzavart a Festival szó, de az újságban mellékelt képekről egyértelműen kiderült, hogy a Remembrance Sunday köré rendeződött az esemény. Idén sem árasztották el pipacsot viselő emberek a várost az angolszásznak nevezhető ünnep közeledtével (egyet-kettőt, ha láttam), ellenben - mint kiderült - ennek a kiállításnak akkora volt a sikere, akkora az iránta való érdeklődés, hogy egy héttel meghosszabbították a nyitvatartást, s nem zártak be Remembrance Sunday estéjén. Hm. De miről is szól ez a fesztivál/kiállítás? Profi és amatőr virágkötők virágkompozíciói díszítik a templomot, a téma a világháborúkban elhunytakra való emlékezés, különös tekintettel az ír katonákra, áldozatokra. Igen szép és megható kompozíciókat sikerítettek a virágkötők - melléjük pedig képek, háborús tárgyak kerültek, az oltár előtt "temető", fehérlő keresztekkel, amilyeneket a katon...

Alighanem a hivatalos koszorúzás után pár órával érkezhettünk, a gyertyák még keveset égtek le. A sírok és egyes virágágyások szépen ki voltak ültetve fehér ciklámenekkel. Két síron volt csak virág, az egyikre én tettem. Sajnos, a név egyre kevésbé látszik... Dr. Herbert Rumpf. Egy nemrég frissített weboldal szerint Írország felett, Waterford megyében lőtte le egy angol gép azt a bombázót, amin szolgált. (Akit érdekel, a rendkívül részletes adatokat az Írország felett lelőtt/lezuhant gépekről, itt megtekintheti. Dr. Rumpf 1941. június 10-én halt meg. Nem rokon, de a név a sírkövön - ezt írtam már - némi szent borzadállyal tölt el. Ki tudja...

A hétvégén nagyon sok első világháborús témájú film-dok.film volt a tévében. Elvégre az angolszász országokban Remembrance Sunday van, s szerdán, november 11-én ünepeljük az I. világháború befejeztének évfordulóját. Tegnap az urammal együtt megnéztük a Making War Horse c. dokfilmet, amely egy nagysikerű első világháborús, gyermekeknek íródott regényből készült színdarabról szólt. A darab azért különleges, mert a) egy csataló sorsán át mesél az első világháború borzalmairól, b) a darabban szereplő állatokat életnagyságú bábok "alakítják". Még tavalyelőtt olvastam róla, hogy mekkora sikere van a darabnak, s nagyon szerettem volna megnézni. Már a dokfilm alatt is szorongatta a torkomat a bőghetnék, főleg a téma miatt, de hogy megnézzük-e valaha, az akkor eldőlt, amikor az uram az első tíz perc után kijelentette, hogy ő erre nem kiváncsi. Nem mintha nem nyűgözte volna le őt is az a technikai tudás, amivel a bábokat elkészítették, mozgatják, egyszerűen csak nem szeret szívfacsa...

Bevallom, roppant jól esett - valamint némi felelősségérzettel is eltöltött -, amikor kiderült, hogy az ember újabb kis firkálmányainak megjelenését már alig várják t. olvasói, így hamar be is számolok a mai dolgaimról. Nehézy László fotója, a madarbarat.god.hu oldalról Először is, az őszapókról. Egy pár érkezett ma az etetőre. Őszapót eddig csak madárhatározóban láttam, de azonnal megismertem. Elég sok időt töltöttek az etetőnél ahhoz, hogy ki-be tudjak rohanni a nappaliba, ahol most már állandóan használatra készen áll a - mint kiderült - elavult Peterson Biblia, kamaszkorom madárhatározója. Nem tévedtem, a szorgos lapozgatás után beigazolódott, hogy valóban egy őszapópár eszik az etetőn. Később a szomszéd kissé elvadult, a kerítés fölé nőtt bokrai között bújkáltak. Kicsit idétlenül néztek ki szegények, aprócska, gombócszerű testükkel és feltűnően hosszú farkukkal. Kép a Wikipédia oldaláról Jelenleg azonban hat, rövid látogatásra érkezett seregély próbálja elérni az et...

Ma van Remembrance Day. Az első világháború befejezésének 90. évfordulója. A tv-ben van kellő számú dokumentumfilm, az újságokban cikkek - megnéztünk párat, s ma a magam részéről annyival járultam hozzá a visszaemlékezésekhez, hogy elolvastam a háborúban 1917-ben meghalt ír költő, Francis Ledwidge utolsó néhány versét, amit a harcmezőn írt. S elgondolkoztam azon a vitán, ami reggel folyt a rádióban (nem először, megjegyzem), hogy vajon illendő-e egy írnek pipacsos kitűzőt viselnie. Mert, ugye, a pipacs a háború(k)ban meghalt (angol) katonák emlékének szól: "The idea is that the poppies are worn from November to Remembrance Day to remember the fallen of the First World War, and implicitly the dead of other wars." " Dead of other wars. " - írja a Wikipedia. Hm. Az írek között van, aki azzal érvel, hogy nem szabad viselni, mert ezek közé az angol katonák közé tartoztak azok is, akik anno az íreket olyan buzgón ölték, amikor az egyenruhájuk miatt Black and Tans-nak neve...