2009. július 22.

Egy sűrű nap

Tegnap fél napon át beszerzéseket intéztem. Először irány a doki, ahol kaptam egy beutalót (aggodalomra semmi ok, szokásos éves ellenőrzés), majd V.-t leraktam a Gyárban (szakadt az eső), majdnem összecsókolóztam egy, a körforgalom megfelelő sávjait nehezen megtaláló fehér autóval (gondolom, mert szakadt az eső), leautóztam Dun Laoghaire-be, leraktam a kocsit a parkolóban és mentem vásárolni. Az eső még mindig szakadt. Tortadoboz, tortaalátét, csevegés. A cukrásznéni köszönte a Szamosról az információkat, a tulaj már felvette velük a kapcsolatot. Hurrá!

Még mindig szakadt az eső.

Útközben találkoztam a Tolka Eggs szállítójával, akit - ha jól emlékszem - Davidnek hívnak, a kávézóba ő szállította mindig a tojást. Ráköszöntem, és kellemesen elbeszélgettünk - ő hogy van, én hogy vagyok... Mindig is kedveltem, udvarias, kellemes ember, kora ötvenes, mindig számíthattam rá, ha nagyhirtelen plusz tojásra volt szükség, mert mindig volt ideje elugrani a kávézóba pár tálca tojással... S mindig pontosan érkezett.

Persze, szóba került a recesszió, a várható megszorítások, és nagy meglepetésemre egyetértett velük. Azt mondta, szerinte az embereknek tényleg kicsit összébb kellene húzniuk magukat, s akkor pár éven belül talán jobb lenne. Meglepett, hogy így érez, mert eddig csak a habzószájazás ment, igaz, főleg a tévéből, rádióból, és az nem feltétlenül az átlagember véleményét tükrözi.

Mesélte, hogy tud cégről, amelyik Lengyelországból hűtőkocsival hozatja a tojást, inkább, mint hogy ír tojást vegyen, mert az drága. Pedig most kellene támogatni a hazai ipart-termelőket - mondta -, azzal, hogy ír terméket vesz az ember. 29 éve dolgozik a Tolka Eggs-nél, fizetésemelés nem volt náluk már egy ideje, de örül, hogy van állása, neki és a feleségének.

Adtam neki egy névjegyet, mondván, ha tortára, ünnepi sütire van szüksége, szóljon, az áraim barátságosak - de félreértette, s mondta, hogy majd körbekérdezi a kuncsaftokat, hátha máshová is szállíthatnék sütiket. Pedig én neki akartam kedveskedni, nem új munkalehetőséget kerestem.

Amikor kérdezte, minden rendben-e, határozottan vágtam rá, hogy nincs okom panaszra, s aztán gondoltam bele, hogy bizony nincs. Valami tennivaló mindig akad, élünk és egészségesek vagyunk... S még az eső is elállt, míg vele beszélgettem :-)

***

A cukrászattól visszafelé jövet még benéztem a teás boltba, ahol kiderült a néniről, hogy nem japán, hanem kínai, és sokszor hoz hazulról kínai teákat, amikor látogatóba hazamegy. Ezeken a zacskókon aztán csak kínai felirat olvasható, az egyetlen, amit én is megértettem, az a kicsi ráragasztott címkére írt név és súly volt. Használati utasítás már úgy jár hozzá, külön, a nénitől, tört angolsággal, taglejtésekkel. De megértettük egymást, a két "alien". Nagyon kellemes kis boltja van.

***

Aztán irány a Country Cellar, megrendelni az újabb zsák rozslisztet (már ki-kisütött a nap, szaunameleget teremtve a járda felett). A parkolóház felé menet ezúttal hiába kerestem az utcán azt a nénit, akinél a múltkor halat vettem. Igen, ott árulja őket az utcán, kis bódéból, a halak vizes ruhákkal letakart dobozokban - frissen veszi-hozza őket a kikötőből, a neve, mint Daphne-tól megtudtam -, Vera. Vera the fishmonger. A múltkor véletlenül egy utcányit túlmentem az úticélomnál, akkor akadtam rá, egy kis kereszteződésben. Amikor a múltkor megálltam nála, megcsodálni a ládákba pakolt halakat, az első gondolat, ami beugrott, hogy vajon a helyi Health and Safety officer mit szól ehhez? A csendes, forgalomtól elzárt kereszteződésben, de mégis a nyílt utcán árul, a halak ugyan letakarva, de mégis... légydöngés... napsütés... A második gondolatom pedig az volt, hogy a fenébe a Health and Safety Officer-rel, ilyen Verák nélkül fakóbb lenne ez az ország, adjon egy halat, kérem szépen, de kicsit, mert csak egy főnek lesz.

Ilyenkor jövök rá, hogy el kell tévedni néha a városkákban, amiről azt hisszük, hogy ismerjük már, és akkor csuda élményekben részesülhet az ember.

***

Majd irány a Musgrave, ezúttal már teljes jogú tagsági igazolvány boldog birtokosaként vettem a lisztet, cukrot, fűszert, hosszú hónapokra elegendőt. Csak egyszer csábultam el, a nem egészen megindokolható beszerzés tárgya egy 5 literes üvegnyi csemegeuborka volt, gondosan kiválasztottam azt, amiben nem dudoros uborkák vannak, mert az uram nem állhatja a dudoros bőrűeket.

***

Aztán heti bevásárlás a Dunnes-ban, a különféle sale-eknek, "kettőt egyért" akcióknak köszönhetően megint sikerült 30 euróval kevesebbet kiadni a szokásosnál. A kocsi ekkor már nagyon meg volt pakolva, a hátsó ülésen bevásárlás, a csomagtartóban a sütési cuccok, lassan kifutottam az időből, igyekezni kellett haza, mert Medve ígérte, hogy a reptérről hazafelé beugrik hozzánk pár percre. Egy ideje megviselik a gyomrát a nemes párlatok, így úgy döntött, nekem ad néhány üveg whisky-t. Udvariasan szabódtam, de ha egyszer az ember elé raknak egy palack Edradourt, akkor nem nagyon tiltakozik :-)

Medve sok mindenben járatos, így ebből megmondta (németül), milyen lúgba mártják a perecet, hogy olyan szép színe legyen. S hogy hol kapunk olcsón csiszológépet, amivel a hátsó ajtó tökéletesre varázsolható. S hogy miért isznak a skandinávok annyi kávét. Üresen. S még azt is elmesélte, hogy ugyanannál a cégnél, Cork-ban, ahonnan nekem a rozslisztet rendeli a Country Cellar, szombatonként fillérekért lehet sérült csomagolású termékeket venni, többek között rozslisztet is...

Valamint kaptunk tőle és a feleségétől egy szalonnás-sajtos kenyeret, aminek köszönhetően a kelleténél kicsit többet ettünk vacsorára. Házi vajjal, zöldekkel, felvágottal abbahagyhatatlan volt. A hosszúra nyúlt nap tökéletes befejezést nyert.

Nincs okunk panaszra, amíg ilyen napjaink vannak.

2009. július 20.

Könyv-, weboldal és filmajánló

A minap a Dunnes-ban végezve a heti bevásárlást, remek kis könyvre akadtam. Alig 6 euróért mérik, és az ideköltöző kezdő háziasszonyok nagy segítségére lehet - vagy azokéra, akiknek az angolja még csiszolgatásra szorul. A címe Cooking Ingredients, Christine Ingram a szerző, 2007-es a puhafedelű kiadás.

Amikor kijöttem, főzési tudományom még sehol sem volt, egy Főzőiskola c. könyv (anyám nászajándéka) és egy szintén anyámtól (kölcsön)kapott Horváth Ilona szakácskönyve volt segítségemre. Mindkettő magyar nyelvű... bajban is voltam a húsok, zöldségek, hozzávalók neveivel! Mert a) mi az a karaj, hogy néz ki és b) hogy mondják angolul? Ráadásul az írek másként bontják a húst... így gondban voltam, főleg, mert még sem "magyarul", sem "angolul" nem tudtam főzni... nemhogy egy hentesnek elmagyarázni, hogy mit akarok, az állatnak esetleg melyik részéről van szó, ha már a nevét nem is tudom...

Azért idővel okosodtam, és most már mondhatni, teljes a kép. Most már van mankóm, két könyvre is támaszkodhatom: a Botondéktól kapott Hozzávalók c. könyv magyarul, képeken mutatja be a mindennapi és az egzotikus hozzávalókat, amelyekkel Írországban is találkozhatunk. Receptfordításhoz nekem nagy segítség. Aztán ezt a most vásárolt könyv szintén rengeteg színes képpel ismerteti a zöldségeket, halakat, tengeri herkenytűket, húsokat, hüvelyeseket, gyümölcsöket stb. - sőt, elkészítésükhöz, tisztításukhoz is ad tanácsot, eredetüket is ismerteti röviden. Ilyen olcsón ilyen hasznos kiadványhoz aligha jutunk máshol, ajánlom a megvételét!

Emlékszem, amikor életemben először álltam szemben egy már megfőzött, konyhakész rákkal, nagy segítség volt nekem Darina Allen Ballimaloe Cookery Course c. könyve, amin képeken ott van, hogyan kell a rák páncéljából kibányászni a finom húst. Vagy hogyan kell a csirkét felbontani? Minden új volt, minden információért hálás voltam. S igen, volt rá példa, hogy nem tudtam, hogyan kell megenni a kis garnélarákokat, fejestül, farkastul nyammogtam rajtuk, kiszopogatva a romok közül a húst, míg fel nem hívták rá a figyelmemet, hogy a fejét le kell húzni a testéről, a farkát szintén, aztán, mint egy borítékot, lenyitni róla a ropogós rózsaszín bőrt... Akkor kellemetlen volt, de most már ezt is tudom. Vagy hogyan pucoljam meg a tintahalat? Hogyan húzzam le a bőrt némelyik tengeri halról? Sütni jobb-e vagy grillezni? Milyen sajtok vannak, melyik milyen ételhez való? Grillezhető-e vagy inkább reszeljem? Hogyan kell avokádót megpucolni? Melyik olasz tészta a legjobb a bolognai-hoz? Mi az a "cream of tartar", miből készül, s mi a jelentősége az angolszász háztartásban? És még sorolhatnám...

Az ajánlott könyvet már egy hete lapozgatom, s még csak a felénél járok. Zömök, kellemes kiadvány, jó kézbe venni, kis mérete miatt remekül elfér a konyhai polcon - a Hozzávalók már jóval nagyobb, azt inkább csak asztalra téve olvasgatom, míg Ms. Ingram könyvét hamar felüthetjük akár a tűzhely mellett állva.

Az én
példányomat a Hermes House adta ki 2007-ben másodszorra, új borítóval, most megnéztem az Amazonon, az új puhafedelű kiadást 2009 októberére ígérik. Nem írják, hogy átdolgozott kiadás lenne, ezért érdemes lenne még a Dunnes-ból beszerezni, ha már ilyen barátságos ára van.

***

A The Wire-ról, mostani kedvenc filmsorozatomról keresgéltem elemzést (ma végződik a harmadik sorozat), amikor erre az oldalra akadtam: http://www.cartenoire.co.uk/. Angol színészek olvasnak fel szerelmes jeleneteket klasszikus vagy modern regényekből. 10-15 perces felolvasások ezek, amelyeket - naná - egy csésze Carte Noire kávé mellett élvezhetünk, elandalodva, a laptop előtt ülve. Ügyes reklámfogás, a felolvasástól és a felolvasóktól elandalodó hölgyek majd biztos a Carte Noire-t fogják favorizálni vásárláskor, és még a kultúrának is "adnak".

S hogy kerültem erre a weboldalra, a The Wire kapcsán? Az egyik felolvasó nem más, mint a kordbársonyhangú Dominic West, akit az uram csak "eye candy" néven emleget, valahányszor feltűnik a tévében, mint a Wire egyik oszlopos szereplője. S aki nemcsak ír származása és a hangja miatt kedves nekünk, khm.

A felolvasott regényrészletek listája folyamatosan bővül, de a pasik mindig ugyanazok maradnak. Hála az égnek...

***

Tegnap délután újságért ballagás közben természetesen muszáj volt megint meglátogatni a német pereceseket. Nem bírtam ki, s rákérdeztem, hogy milyen bevonatnak köszönhető, hogy a perec ilyen fényesen barna...? Tojásssal kenik le, netán fele tojás-fele tej? A nő azt mondta, nem tudja, ő csak megsüti a pereceket, amiket fagyasztottan kap Németországból. Talán valamilyen folyadékban megmártják a pereceket sütés előtt...

Ó.

A perec finom volt, tényleg nagyon finom, a sajtos is, a sós is, de az meglepett, hogy még csak nem is itt készül...

***

Délután egy előző este felvett norvég filmet néztem, Kitchen Stories* címmel. Ahogy láttam, Magyarországon is vetítették, 2004-ben. Amolyan csendes, lassú, kedves film, de mégsem éreztem rá késztetést - mint máskor, más filmek esetében -, hogy a túlságosan hosszúra eresztett részeket átpörgessem.

Az ötvenes években a svéd Háztartási Intézet "megfigyelőket" küld ki norvég falucskákba, hogy megnézzék, az egyedülálló farmerek hogyan viselkednek konyháikban, hogyan lehetne az életüket könnyebbé (és hatékonyabbá) tenni. A svéd megfigyelő, egy agglegény, egész nap egy magasított székben ülve figyeli a hallgatag norvég farmert, s előre nyomtatott lapokon jelzi, hogyan mozog, mikor, merre jön-megy az öreg a konyhájában, s mit csinál. Majd esténként, munkája végeztével visszavonul a ház elé vonatott, aprócska lakókocsijába.

A kezdeti hallgatag, merev ellenségeskedés után a két ember lassan megbarátkozik egymással. Távolságtartásuk oka, hogy az öregecske farmer csalódott, mert a kísérletben való részvétel díjaként nem azt kapta, amit várt, a megfigyelő pedig óvatos és gyanakvó, mert a szabályok szerint nem szabad a farmer életébe beavatkoznia. Beszélniük sem szabadna egymással, de persze, idővel szóba elegyednek.

Mint írtam, csendes, lassú film, alig-alig történik valami, de amikor valami történik, attól az embernek kis göbbe szorul a szíve. Nincsenek hangos jelenetek, csak apró mozdulatok, rövid mondatok, mégis zajlik az élet. S amikor a két ember leül kávézni a simára gyalult konyhaasztalhoz, nekem óhatatlanul és nagyon nem ide illően az öreg Pettson jutott eszembe, a Findus-sorozatból :-) Aki egyedül volt és mégsem.

Tetszett, nagyon tetszett, igazi vasárnap délutáni film, barátságos és mulatságos. "Feel good-movie"-nak titulálják az ilyet az angolszászok, kicsit szomorú, de a végén megint lehet bízni a világban és lehet megint szeretni az embereket.

(*Van ám neki magyar címe is, Dalok a konyhából. De miért "Dalok a konyhából"? Passz.)

***

Akik közé nemcsak tegnap délután, de este megint kimentünk. 11-re ígérték a Summerfest tüzijátékát, a tengerparton. A kései idő tette, vagy hogy Bray kisváros, nem tudom, tény, nem volt tömeg a tengerparton. Közel mehettünk a helyszínhez, s úgy tudtuk végignézni a tüzijátékot, hogy senki nem állt elénk, nem takarta ki a látványt, és élvezhettük, amint a színes robbanások a tenger alig hullámzó vizén tükröződtek.

Klassz volt, nagyon közel nyíltak szét, robbantak, szikráztak a színes rakéták. Volt köztük olyan típus is, amilyet még sosem láttunk: szoros spirálban tekeredtek, fehéren szikrázva, s úgy repültek egyre magasabbra. Volt olyan, ami úgy nézett ki, mint a gyermekláncfű bóbitája: nagy színes gömbként nyílt szét, s aztán a szerte szálló szikrák még további csillámokba robbantak szét, újabb, másféle színekben.
Szép volt, remekül szórakoztunk, s mindenféle jót kívántunk magunknak a záróakkordként feleresztett kínai lampionok fényénél.

Ugyanilyen tüzijáték fogja majd zárni a Summerfestet, s addig még lesz egy légibemutató is, előtte főpróbával, s aztán vége a fesztiválnak. A promenádon már nem lesz más olyan esemény, amire elmennénk, a kajás sátorsor csak az elmúlt hétvégén volt nyitva. Azért talán még felülünk arra az óriáskerékre...