2009. március 21.

Örömhír a nagy doom and gloom-ban

Nem vagyok egy haj-de-nagy rögbirajongó, de azért ma rágtam a körmöm a Wales-Írország rögbimeccs ideje alatt. S aztán lehetett örülni:

Holnap pedig fogorvos. Nagy kedvvel fogok géphez ülni, ha túlélem. "Csak" fogtömés, mégis remeg a gyomrom, as usual.

2009. március 20.

Írország, Írország...!

Az ilyen pillanatokért szeretem ezt az országot. A lakóit. A humorukat. S hogy - mint a felvételből kiderül - itt is akadnak még olyanok, akik annyira büszkék a cégükre, a munkájukra, hogy úgy gondolják, az általuk készített termék világraszólóan fontos, nem lehet meglenni nélküle, költözzön akárhová is az ember.

Virtuális poháremelés Mick-re, a Tayto-tól.

http://www.youtube.com/watch?v=MNSIV_nDeMo

(Ugyan feliratos, de jó angoltudás mindenképpen ajánlott a felvétel megtekintéséhez. S némi jártasság sem árt az ír kultúrában, a köznapi nyelvezetben.)

(Amúgy az egész műsor fergeteges, Dara O'Briain humorát bármikor, bármilyen mennyiségben képes vagyok elviselni. Az csak egy külön bónusz, hogy az illető Bray-ből való :-))

:-(

2009. március 19.

A beszélő kávétorta

Ezzel a felfedezéssel muszáj eldicsekednem, mert úgy örültem neki, mint majom a farkának. (Bár eddig csak kutyát láttam rettentően örülni a farkának, de ki tudja, biztos a majom is csinál olyan őrült, magakörül forgásokat, mint egy eb.)

Az utóbbi időben nem volt szerencsém a kávétortával. A tészta amolyan dús piskóta tészta, vagyis ugyanolyan súlyú sütőporos liszt, cukor, vaj (225 gramm mindegyikből) kerül a 4 tojás mellé. Valamint 50 ml kávé. Akárhogy igyekeztem, vertem habverővel, fakanállal, a sütés végén a szép, nagyra hízott torta a rácson összelappadt, vagy csak a közepe maradt púpos, amikor kifordítottam a papírtányérra, a teteje kifelé szélesedett, ronda volt. Felvágva további turpisságok derültek ki: a tésztában nagyobb, sötét foltok (mintha vizes lett volna), azt hiszem, erre az állagra mondják, hogy "szalonnás" a sütemény.

Kísérleteztem csak az alján kivajazott, kibélelt tortaformával. Nem volt jó. Kivajaztam a sütőpapír mindkét oldalát. Nem volt jó. Kibéleltem a sütőformát oldalt is. A végeredmény ugyanaz. A meglehetősen durva mennyiségű (350 gr) vajas krémmel próbáltam formára igazítani a tortát, de sosem voltam elégedett az eredménnyel. A külcsíny úgy látszik csak engem zavart, mert a kávézóból sosem jött visszajelzés, hogy izé, ez így nem jó...

Aztán eszembe jutott az, amit már régebben, egy angol nyelvű gasztroblogon olvastam. A hölgy elmagyarázta, hogy amikor úgy gondoljuk, hogy megsült a tortánk (s most az ilyen gazdag piskótaszerűségekre gondolt), hajoljunk föléje, s hallgassuk meg, "beszél-e".

Emlékszem, egészen magasra felszaladt a szemöldököm a sor olvastán. Hogy beszél-e a torta? Ez valami New Age baromság? Lelke van, vagy mi? Tudom, hogy vannak a sütésbe igencsak beleszerelmesedett emberek, de azért nem kéne miszticizálni a dolgot, nem?

A hölgy arra célzott, hogy amikor egészen közel hajolunk a sütőből éppen hogy kivett tortához, apró, pukkanó kis zajokat hallhatunk. Mint amikor a Plusz tabletta az utolsókat rúgja a pohár vízben. Ha még halljuk ezeket a zajokat, akkor a torta nem sült át egészen, még "dolgoznak odabent" - tegyük vissza pár percre. Hiába jön ki a tortából tisztán az ellenőrzésképpen beledugott kés, vagy vastag hústű, mi azért inkább a torta szavának higgyünk.

Ez ma eszembe jutott, s hústűvel való böködés után föléjük hajoltam, Pukk-pukk - mondta mindkettő. Legyen nektek - feleltem, s adtam nekik még öt percet a sütőben. Ne mondja senki, hogy nem vagyok figyelmes hallgatótok.

S lőn! Mindkét kávétortám szépen megtartotta a formáját a kihűlés után is. Nem kellett vajkrémmel szobrászkodni, az oldaluk szálegyenes volt, a tetejük is enyhén domború. Úgy örültem!

Szóval, tessék odafigyelni, mit beszélnek a torták a sütőben.

***

Majdnem sikerült eltalálnom a delfin mosolyát

Önmagamat is meglepve szorgoskodtam ma, s el is készültem a 248 sütivel. Már bezacskózva várják a holnapi autóutat a kocsma felé, a Seal Sanctuary javára tartandó kvíz-estre. Már csak a szalagot kell rájuk kötni. Kár, hogy nincs itthon kék szalagom, de talán a piros sem lesz gond.

2009. március 18.

Szt. Patrik-nap (is)


Először is, dicsekszem, egy éttermeket ismertető (Menupages) oldalon a kávézó kritikái között találtam ezt a friss megjegyzést, az általam sütött citromos "tart"-ot dicsőíti:

"The lemon tart is truly mouth wateringly droolingly gorgeous. Think Homer Simpson thinking about doughnuts and you'll know my reaction to the wonder that is the cake cafe lemon tart. Unfortunately, I haven't seen it in a while but I await it's return impatiently."

(Fordítás sebtiben: "A citromos tart nyálcsordítóan finom. Jusson eszedbe Homer Simpson, amikor a fánkokra gondol, nos, nekem ugyanaz a reakcióm arra a csodára, amit a Cake café citrom tart-nak hívnak. Sajnos, az utóbbi időben ritkán látom, de türelmetlenül várok a visszatérésére.)

No, érdemes dolgozni. Majd felrakom a receptjét valamikor. S azért nem látta szegény, mert januártól csak heti egy alkalommal szállítottam 1-2 tartot, a korábbi heti 4 helyett.

***

Megpróbáltam hétfőn bemászni a kertbe. V. korán hazajött a munkából, s szépen átballagtunk a kert északi, tőlünk távol eső végébe, át a rommá füvesedett, elhanyagolt teniszpályán. Félrehajtogattuk a mindenfelé lógó, mindent csomózó kúszónövények, szedrek szárait, s követtük azt a kis ösvényt, amit az időnként itt randalírozó kamaszok tapostak ki. Cukorkás zacskók, crisp-es zacskók, szemetek - rajtunk kívül más is járt itt már. (Lakógyűlésen volt panasz, hogy néha fiatalok randalíroznak a pályán.) Az ajtót már tudtuk, hol van, megpróbáltuk lehajtogatni róla az odadrótozott fémlapokat, de nem ment. Mindenesetre egy csípőfogóval nagyobb előrelépést tehettünk volna. Megpróbáltam felkapaszkodni egy vaskos bodzára, nem jutottam magasra, mert egy ág a kezemben maradt, s én visszaestem-csúsztam az ágvillába. V. lesegített a fáról, s elismertük, hogy ez nem fog menni, A két kihúzott szögesdrót még azért épen feszül a kert fala felett. De az ajtónál, ha félrehajtjuk a fémlapokat, simán át lehet mászni. Odabent minden inkább szedres, mint gazos, de azért bejárható lehetne, s többet is látnék, ha beljebb jutnék.

Erre tegnap reggel V. azzal ébresztett, hogy hallottam-e éjjel a kiabálást, vitát, veszekedést a ház melletti pázsitról, ahol a kisrácok focizni szoktak. Átaludtam a kavarodást. S egyből az jutott eszébe, ami nekem is: ha bármi értelmes melót végeznék a kertben, a kamaszok oda is bemászhatnak, ügyesebben, mint mi, s akkor mi értelme kertészkedni? Hogy valaki széttapossa az ültetvényt?

A mászásom következménye egy szétrepedt nadrág lett, számos szúrásnyom a comjaimon, két zúzódás, kenegethető hátgerinc - minden izmom fáj. Nonszensz, alig másfél méterre kapaszkodtam fel, s ettől is így kivagyok. Az Atkins-diétához már lelkileg neki készültem, most már csak mozogni kellene, és erősnek lenni, ami a kenyeret, kávét, gyümölcsöt stb.-ket illeti. Az első két hét kemény lesz, de belevágok, elég volt, nem akarok többé lazán a csipőmhöz szorított kabáttal álcázni kitüremkedő pocakot, hájat.

***

Váratlanul felhívtak a fogorvoséktól, hogy akkor tudnék-e menni valamikor, a januárban elhalasztott négy tömést megejteni? Tudtam, hogy a jön a doktornő, szóba is került, még Bp.-en, hogy esetleg emailezek neki ez ügyben, amikor majd márciusban itt lesz, de aztán úgy döntöttem, más kiadások fontosabbak. De nincs mese, vasárnap megint székbe kerülök, Dr. Biczó keze alá. Azért ez egyszerre fantasztikus és ijesztő is, hogy nem hagynak kicsúszni a kezeik közül. Business is business.

***

Tegnap volt a Szt. Patrik-napi hejehuja. Nagy meglepetésemre az uram rábólintott, hogy leballagjunk a Városháza melletti utcába, megnézni az öreg autókat, amiket ott állítottak ki (reméltem, ott lesz a parton lakó pasi öreg Aston Martin-ja is, amit mindig megcsodálunk, ha éppen a ház előtt parkol). Sőt, azt is mondta az uram, a tömeggyűlölő, hogy utána ballagjunk le a promenádra, s nézzük meg ott a felvonulás végét. Ezen igen meglepődtem, mert nemhogy a tömeget, de az írek e nagy napját sem kedveli, sőt, az íreket úgy általában. Tegnapelőtt pl. dühösen kifakadt, amikor meglátta a kandallónál zöldellő cserepes lóherét, a beletűzött papírmasé leprechaun-nal. Egyrészt, mert micsoda pénzkidobás, másrészt, mert ír giccs. Hogy azonnal vigyem a lakásból, vigyem el a piacra, úgyis este értekezlet lesz.

Akaratlanul is szerzett nekem egy jókora plusz pontot, mert a piacon a kollégák teljesen elérzékenyültek a "figyelmességemen", hogy Szt. Patrik-nap előestéjén lóherecsokorral díszítettem fel az asztalt, ami körül ülve értekeztünk.

Azért maradt lóhere a lakásban (ma kiköltözik a kertbe, kiültetem), hála a bolt "egyet fizet - kettőt kap" ajánlatának, így a kis filléres műanyag pekedlibe ültetett lóhere ott rejtőzik a növényeim között, azt nem vette észre az uram. Nem szakítottam le, nem tűztem a kabátomra (az lenne az autentikus dísz), amikor kimentünk a városba, de a zöld rögbitrikóm (feszülve a hasamon) azért rajtam volt. Azon van lóherés varrás is. Mert ilyenkor illik mindenkinek egy kis zöldet viselni, elvégre ezen a napon "mindenki ír". Az uram közölte, hogy ő szándékosan nem vett fel zöldet, mire muszáj volt megmutatnom neki a rallys kabátján a háromféle árnyalatból összeállított, stilizált lóherét.

Ellenszenve az írek iránt alighanem annak köszönhető, hogy már túl sok élménye volt birka módra viselkedő hivatalnokkal, rendőrrel, bénázó "szakértővel". S különben sem érzi itt magát itthon, hiányoznak a barátai, s közös témát sem talál ír kollégáival, akiknek leginkább az elfogyasztott italmennyiség számít. Ennek ellenére kijelentette, hogy ha gondolom, jövőre nagyon szívesen felvonul velem magyar zászlót lengetve, ugyanis erre is lehetőséget adott a helyi vezetőség: a külföldiek közösségei felvonulhattak, volt indiai kocsi, filippinó, kínai csoport... Magyar nem volt, sőt, szót sem hallottunk, de míg egy garda-t faggattam az öreg autók hollétéről, addig V.-nek sikerült ráköszönnie egy négytagú magyar családra.

Mindenfelé zöldbe öltözött gyermekek, fenőttek, arcukon festett lóherével, ír zászlót, feliratos, felfújható műanyag rudat áruló bácsikák, leprechaun-nak és tündérnek öltözött kamaszok, fejükön lóherés fityegővel - mindenki a főutca felé áramlott. A felvonulás két utcában állt fel, amely Y-ként futott össze egy utcába a Városháza előtt. Ott voltak az öreg autók, a különböző privát csoportok teherautói, a hastáncosok (!), a Würzburg-ból érkezett nagyzenekar (akiket megint csak nem tudtunk meghallgatni), a különböböző iskolák rézfúvós csoportjai - mindkét utcában a dombtetőig felért a sor. Színes, hangos forgatag, irattartóval a kezükben rohangáló, rendezkedő szervezőkkel, boldogan fotózkodó szülőkkel.

Megnéztük őket, útba estek, ahogy a Városháza elé igyekeztünk, az öreg autókhoz, mert leballagtunk az Y egyik szárán, majd fel a másikon. Elindultunk a promenád felé, de aztán úgy döntöttünk, hogy beugrunk a lakásba egy kávé és egy félórányi szieszta erejéig. Már bőven elmúlt 3 óra, de a felvonulás még mindig nem indult el, gondoltuk, ráérünk. Végül ebből az lett, hogy V. megkávézott, beletemetkezett a soron következő Galaktikába, én elmerültem az Atkins-könyvben, majd kifordult a kezemből, s aludtam hatig.

Így a felvonulást mozgásban nem láttuk, a zene idáig nem hallatszott fel, csak este, a sötét égen lehetett látni a lézerfények játékát. Alighanem a nép visszafogottan mulatott, mert ma munkanap, rám is várnak a kisütendő sütik. Tegnap délelőtt kisütöttem a delfineket, polipokat, holnapra maradtak a fókák és halak. Péntek este visszük őket a fókamenhely jótékonysági estélyére.

***

Szt. Patrik-ról magáról itt írtam már
. Volt korábban egy-két Dublin belvárosában töltött Szt. Patrik-napom, ahol barátnőmmel megnéztük a felvonulást, körhintáztunk (fejjel lefelé, halálfélelmem volt), trafóház tetejéről bámészkodtunk, találkoztunk magyarokkal, visszafogottan kocsmáztunk, tekercsszámra lőttük el a fotókat, táncoltunk az utcán, s rácsodálkoztunk egyik magyar vendégünkre, akit minden egyes gyalogátkelőnél hisztérikus nevetésre kényszerített a lámpa zöld jelzésre beinduló kattogó hangja (a vakokat segítik így az átkelésnél). De akkor még csak egynapos volt az ünnep, újdonság volt nekünk is minden, ma már nem mennék be a belvárosba, lökdösődni.

***

Egész este fájt a fejem, gondolkoztam, eső lesz-e, vagy szokatlanul meleg. Az utóbbi tűnik a valószínűbbnek, délre 13-15 fokot mondanak. Megindult az egresnövény, a japán juhar és a kiszáradtnak hitt klematiszom is levelet hoz. Az Astilbe szintén hajt, a rózsák meglódultak. A primuláim egyre több virágot hoznak, a kankalin is virágzik, sőt! a rózsám tövében ibolyát is találtam. A madáretetőn fura mód igen nagy a forgalom. Egy zöldike is feltűnt a vendégek között, s mind gyakrabban jön egy csillogóan pöttyös seregély.


Végre nemcsak a fürtös gyöngyikék (máshol már virágoznak!), hanem a többi növények is kezdenek kibújni a kiskertemben. Lassan újra itt az ideje kigazolni a kövek közé varázsolódott gazokat. Néhány szobanövényem feldőléssel jelezte, hogy ideje átültetnem őket, kinőtték a cserepüket.

De ezt majd később, most sütizek.

2009. március 16.

Nyüszi Genf-ben autókiállításon vett részt:

Egy gyors sztárfotó erejéig beült egy Ferrari-ba:

Szakmai ellenőrzésnek vetette alá a MiTo-t:


S ellenőrizte, nem csöpög-e a cucc a Ford Focus RS kipufogójából:


Így mulat egy utazó nyúl.

2009. március 15.

A tökéletes vasárnap - válasz olvasómnak

Először is, szívből jövő, tiszteletteljes gratulációm Schmidt Egon ornitológusnak és írónak, abból az alkalomból, hogy Kossuth-díjat kapott. Gyermekkoromban a polcon, apám jóvoltából ott voltak a könyvei, amelyekből sokat tanultam. Egy alkalommal, Kildare-be autóztunk, Feriékhez, a csodás lótelepre, Rathangan-ba, s akkor hallgattuk végig Tollasbál az erdőben c. CD-jét. Még az állatokért nem nagyon rajongó uramnak is tetszett a madárdallal zsúfolt felvétel.

***

Egy kommentelőm írta nekem, privát emailben (remélem, nem haragszik meg, hogy az engedélye nélkül idézem): "Remélem Ti nem érzitek meg annyira ezt a mostani válságot, persze olvasom a blogodat (szoktam morogni magamban amikor már régen nem írsz), de egy más szintről kezdeni a válságot az más végeredményt is jelenthet, talán könnyebb átvészelést."

Mondhatnám, nagy büszkén, hogy személy szerint nem érezzük meg. Annyira. Bár néha olyan "utánam az özönvíz" érzéssel veszem le a jobbik palack bort a polcról, egy kicsit belül remegve, hogy ez most okos döntés volt-e. Mindig ott van bennem, bennünk az "egyszer élünk" érzése. Ez általában segít dönteni, nem mindig okos a döntés, tudom, de így 42 évesen már sokszor az jár a fejemben, ki tudja, meddig és milyen egészségben tudjuk élvezni az életet, s ha ez eszembe jut, a recesszió an block nem érdekel, hanem a saját élvezetemre koncentrálok.

Amiért némileg megérezzük, az azért van, mert most minden összejött, nagy kiadásaink voltak-lesznek, egészség, kocsi, lakás, adó, de dolgozunk a megoldás érdekében. Ismétlem, dolgozunk, s nem bankkölcsönért kunyizunk valamelyik bankban, ahol a bankigazgatóknak és barátaiknak elég sok vaj van a füle mögött. Ami vérlázító. Az elmúlt hónapokban volt egypár olyan bankbotrány, hogy egyszerűen nem hittem a szememnek, fülemnek, mit meg nem engedtek maguknak egyesek. S még büntetést sem kapnak érte, mert arra most nincs idő, bűnösöket keresni, mondja a kormány, mindenki nyakig ül a kakiban, viseljük közösen a terheket. Tényleg??

Bizonnyal más végeredményt jelent egy más szintről kezdeni a válságot. Nem is tudom. Itt minden összeomlani látszik, várom, mikor tör ki az anarchia a birka kormány döntései miatt. Öcsém azt írta erre, talán azért nem érzik (mármint az Öcsémék, személy szerint) a válságot Magyarországon, mert azelőtt is sz*r volt (már bocsánat). A "más szint" - nos, az íreknek nagyon jó volt az elmúlt 15 évben - jobban megérzik, hogy most már nem engedhetnek meg maguknak mindent. Nekünk is jó volt, de nem szaladt el velünk a szekér, nem tartozunk senkinek, nem bankkölcsönnel, hanem munkával próbáljuk pótolni, ami a zsebünkből hiányzik. Az írek valószínűleg azért érzik meg jobban a válságot, mert elkényelmesedett ez az ország - a középrétegre értem most - az elmúlt 15 évben, évenkénti 2-3 nyaralás (lehetőleg külföldön), amikor szünete volt a gyereknek, apunak-anyunak külön kocsi, netán bejárónő, au-pair a kicsik mellé. S fizetendő jelzálogkölcsön a házra, esetleg fizetendő kölcsön az az autók után. (Volt olyan bank, amely 110 %-os kölcsönt hirdetett, hogy a lakásvásárlás után a t. vevő ki tudja pihenni, mondjuk Mallorcán, a vásárlással járó stresszt...)

Amikor egyszer próbáltam elmagyarázni egy rendkívül kötekedős magyarnak, aki később lehazugozott, hogy az írek miből élnek, mit bérelnek, s mennyiért, akkor nem tudtam megértetni vele, hogy sokan a végletekig el vannak adósodva. Nem hitte el nekem, hogy lehetnek ilyen felelőtlenek, hogy lehet megélni, amikor minden olyan drága. Hogy lehet a sokadik hitelkártyáért kinyújtani a kezüket, hiszen azt ki kell fizetni valamikor.

Mostanában mást sem hallani, csak rossz hírt. Nagyon sok bolthálózat zár be, megy tönkre. Autókereskedők, de erről már írtam. Az újonnan épített házak árai meredeken zuhannak, akinek volt türelme, spórolgatni, kivárni az elmúlt években, most igen jó üzletet csinálhat. (Pár éve azt kívántam, bárcsak esne pofára az ír ingatlanpiac, mert nagyon el voltam keseredve, hogy milyenek itt az árak. Íme, eljött az az idő is.) Sok az alkalmi munkát kereső hirdetés a boltok faliújságjain. Meghosszabbodtak a segélyért sorba álló sorok. Ez utóbbit nem személyesen tapasztaltam.

Rengeteg helyen a Sale feliratokkal van teleplakátolva a kirakat. Ugyanakkor a mindennapi megélhetés költségei állítólag esnek -, de nem vettem még észre, hogy olcsóbb lenne a tej, vaj, a tojás. A most benyújtandó pótköltségvetésnél a benzint, az alkoholt és a cigarettát veszik célba. S a középréteg nyilván magasabb adót fog fizetni. A hangulat rossz, az emberek félnek, ezt a félelmet, rossz hangulatot a tévéből, rádióból ömlő hírek csak fokozzák. Engem is fogott már el pánikhangulat, holott még van bevételem, nem kell filléreskednem - bár talán nem ártana. A férjem jól keres, megbecsülik - csakis és kizárólag ennek köszönhető, hogy még nem vagyunk a víz alatt.

Nemrég egy magyar hölgy, aki a Figyelőnek készít újságcikket, ezeket a kérdéseket tette fel az itt élő magyaroknak:

"
Mennyire érzed a hétköznapokban az Írországot is elérő gazdasági válság hatását?Mit tennél, ha esetleg elveszítenéd a munkádat: hazamennél Magyarországra vagy Írországban próbálnál meg munkát keresni? Megváltozott-e a véleményed Írországról és az itteni életről az elmúlt néhány hónapban? Mit gondolsz, hogyan változott meg a közhangulat Írországban tavaly ősz óta?Tanácsolnád-e most otthoni barátaidnak, hogy költözzenek Írországba?"

Egy magát Bunny-nak nevező illető az alábbi válaszokat írta, azt hiszem, az ő válasza tükrözi leginkább az általános életérzését az itteni magyaroknak:

"
Ugy erzem, szinte ramtelepszik ez a melabu es depresszio, amit a media sugall az embereknek. Termeszetesen nincsennek politikai kapcsolataim, de ugy erzem sokszor, hogy jobban fel van fujva a recesszio es hatasa, mint kellene. Nem vagyok biztos benne, hogy mindenhol indokolt a letszamleepites, talan csak olyanok, mint a birkaik, azt teszik a cegek, amit a tobbi ceg is tesz. A media nagy befolyasolo ero, meg itt is.

Aldiban dolgoztam az elmult 3 evben, elotte Dunnesban egy evig. A kereskedelemben orult valtozas ment vegbe. Elotte takaritottam, rengeteg munkank volt, uj hazakat es mar lakottakat is vallalt a ceg. Most alig 3 napot dolgoznak a takarito ismeroseim, ha meg dolgoznak. A kereskedelemben azt latom, hogy 20 szazalekos forgalomnovekedest produkalnak az olcso boltok, mint aldi es lidl. Elfogytak a nagy 300 euros trolik, rengetegen csak az akcios tenyleg olcso zoldseg, gyumolcs miatt jonnek, es rengeteg lett a kisvasarlo, akik par szatyorral megoldjak bevasarlasaikat, a teli troli helyett. Nem vettek fel tobb alkalmazottat, de amit 3 eve 3 ember csinalt, az most egy ember feladata es nem egyeduli feladata. Azt latom, hogy amelyik aruhazban 2-3 ir dolgozott, ott most 2-3 kulfoldi van es a tobbi ir alkalmazott. Az arak 3-4-szeresei a 4 evvel ezelottinek. Az arverseny megjelent ujra, mindenki a vevok megszerzesen es megtartasan munkalkodik. Nalunk mar a mosolygas is kotelezoen elo van irva. Parom ketszer esett letszamleepites ala. Nem mentunk haza. Hazudnek, ha nem irnam le, nyar elejen mar nem leszunk itt. Nem a valsag miatt koltozunk, szemelyes okai vannak.

Nem valtozott a velemenyem az elmult honapokban. Talan elfogytak a honnan jottel kerdesek, de valoszinu mindenki ismeri az arcomat ebben a kisvarosban. Nem a valsagnak tudhato be. Szembeotlo azonban az allami alkalmazottak elzarkozasa a kulfoldiekkel szemben. A helyi tanacsado irodaban elzarkoztak a segitsegnyujtastol, majd konkretumokkal visszatertem es lam, megtalaltak a szamitogepen az erre a celra szolgalo formanyomtatvanyt. A social welfareben is probaltak azt mondani, nem tudnak jobseeker benefitet adni, mire megkerdeztuk, akkor mennyit kell itt dolgozni, ha 4 ev sem eleg, plusz az apraja. Ott is ugy tettek, mintha elneztek volna valamit. Ehhez hasonlo torteneteket hallok masfelol is. Az eddig roppant kedves hivatali alkalmazottak (Citizen Information, Social Welfare, Tax Office) a novekvo munkanelkuliseggel parhuzamosan vesztettek segitokeszsegukbol, akar a felrevezeteshez vezethet, ugyanez megfigyelheto szinten szemelyes tapasztalat alapjan az ir rendorseg kotelekeben is. Elore megjosohato volt a valsag, mestersegesnek tunt ekkora pazarlas mellett, amivel talalkozom. Gondolok az uzletekben a tores-zuzasra. Sosem kellett kifizetniuk a vevoknek, sot originalt kaptak mindenbol, a mai napig. A leltar vicc. A hozzaertes is ebbe a kategoriaba esik az en szakteruletemen. Az epotipar, mint legerosebb huzo agazat megroppant. Nem avatkozott bele a kormany. Magaval sodorta a belfoldi turizmusra epulo hotelipart, a vendeglatast, a kereskedelmet.Tulzonak tartom ekkora szocialis halo fenntartasat. Rengeteget emeszt fel, nem osztonoz senkit munkavallalasra. Nem egy ismerosom nem dolgozik, mert full time allas mellett 100 euroval kevesebbet vinne haza, mint a segelye. Ha el is mennek dolgozni majd, akkor szigoruan 16 orat hetente,akkor annyi a megmaradt segely es a munkaber, mint a segely az elozoekben. Barataimnak most nem tanacsolnam, hogy ez legyen a vegallomas, mert ebben a pillanatban mindenhonnan azt hallani, juttatasokat kapnak a cegek, ha irish munkavallalot alkalmaznak. Igaznak velem, mert mindenhol megnott az ir munkavallalok szama, amerre csak jarok. A szemelyes velemenyem irtam le, kisvarosi Clare megyei tapasztalatom van. Nem tudom mi a helyzet mas varosokban, mert nincs szemelyes ralatasom."

Nagyon-nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy nem vagyok ilyen helyzetben, nem tapasztalok a bőrömön ennyi rosszat a válsággal kapcsolatban, főleg, ami az írek külföldiekkel való viselkedését illeti. (Mondjuk, munka terén merőben más lenne a helyzet, ha boltban pakolnék, vagy a kávézóban lennék, mert ott is megváltozott az emberek időbeosztása, sőt, kevesebben dolgoznak most. A régi munkahelyemen is rossz a helyzet, Susan mesélte, a bolt kevés bevételt csinál, s kurtítottak a beosztottak munkaidején).

***

Ma volt egy hosszú beszélgetésem az urammal, a kokárda viselésével kapcsolatban. A napsütötte utcákon sétálgattunk az újságos felé, édeskettes, béke, nyugalom, s emellé a számomra felfoghatatlan magyarázat, hogy miért nem tűzik ki némelyek a kokárdát odahaza, mivé lett a jelkép, kiknek a kezén. Mi kitűztük, ahogy odahaza is kitűztük mindig. Nem féltünk, nem mérlegeltünk, kitűztünk, mert március 15-e számunkra nemzeti ünnep és kész. S Magyarországon is kitűznénk. S ha valaki ezért minket orbánistának, vagy turbómagyarnak hisz, tegye. Csak sajnálni tudom az ilyen alakokat.

***


A promenádon zajlott az élet, gyerekek, családok, lézengő kamaszok, sétálgató öregek - tömeg minden hullámvasúrnál, körhintánál, némelyik még az uramat is majdnem elcsábította. Ehelyett kávéztunk az olasz boltocskában, elsétáltunk egy közeli, eddig még fel nem fedezett parkig, ahol kisgyerekes szülők és szép házak és nárciszok között olvasgattuk a hétvégi újságot, és nevetgélve idéztük egymásnak a cikkeket. Aztán lementünk megint a promenádra, ahol már kinyitott a Porterhouse kocsma, vártam, hátha tényleg megjelenik a 3 órára ígért német zenekar (nem jelent meg), néztük a szédítően emelkedő, süllyedő körhinta-szerűséget. Hol itt a recesszió - kérdezhette volna a bámészkodó?

Iddogáló, beszélgető emberek, sült krumpliba és szelet húsokba temetkező arcok. Később hazaballagtunk, mikor már nyilvánvalóvá lett, hogy sehol a zenekar, vagy ha lesz is, nem a megadott időben. Az egyik háztömb lépcsőjén Jenny üldögélt, a bőbeszédű ír hölgy, az ékszeres fogával, lehet úgy kora hatvan, már írtam róla. A telep bejáratánál lévő házak egyikében lakik. Odaköszöntünk, majd odamentem hozzá beszélgetni. Kivételesen nemcsak az időjárásról esett szó. Aztán lejött a lépcső tetején lévő lakás tulajdonosa is, a kutyáival, egy lepukkant, gyűrött arcú fickó, túl a negyvenen, s szóba került kiskert, nagykert, szép idő, a promenád, s hirtelen azt mondta: "Recesszió? Legyen. A jó kedvhez nem kell pénzt költeni, elég egy séta a kutyákkal a tengerparton, körbenézek, szép a kilátás... Ez elég." Eszembe jutott a park. A séta. Nem került pénzbe, mint a kávé, vagy a sör, de kávé és sör nélkül is idilli és békés, és tökéletes volt a vasárnapunk, holott ott a megjavítandó boiler, a 3 literes kocsi adója...

Szóba került a fallal körülvett kert, a lakásunk mögött, s kiderült, nemcsak én vágyom bemászni oda, a fickó már megtette. Elvadult a kert, de csodás almák nőnek a falra feszített ágakon, van egy romos üvegház... Jenny mondta, ha van létrám, és bemásznék, ne legyenek skrupulusaim, majd ő segít. S elnevetgéltünk azon, hogy hogyan dobáljuk át egymást a falon túlra, át a két szögesdróton, a gazok és szedrek közé. Isten bizony, be fogok mászni, még ha később trespassing-gal vádolnak is. A fickó nagyon érdeklődőtt a kiskert ajánlat után, amit a piacon hirdettek, így odaadtam neki a kis zöld fecnit a hirdetéssel. Régebben volt kiskertje, nosztalgiázva emlegette a szép termést, az ott töltött órákat.

***

Tudom, csak csapongok itt, egyik téma a másik után, de talán érted, mit akartam mondani. Baj van, gond van, de nem érdekel minket. Egyszer élünk. Amíg tudunk dolgozni, nem tartozunk senkinek és egészségesek vagyunk, addig nem mérlegelem, hogy hol és hogyan fogjuk átvészelni a válságot, élünk napról-napra, megtalálva az apró örömöket, amikért igazán érdekes élni. Legyen az egy újság, egy napsütötte pad, egy csevely a szomszédokkal, egy nyakamra rakott férji kéz. Nem látom értelmét, hogy körömrágva böngésszem az újságokat a pokol bejáratát keresgélve. Amíg lehet, ragaszkodom a tökéletes vasárnapokhoz, napokhoz.