2012. november 30.

Részletesebben

Jó hosszú nap volt, 11 órás műszak, bosszúságokkal, amire kellő gyomorrángással reagáltam, de szerencsére a finom vacsora és a még finomabb ajándéksüti a vendéglősnő részéről segített feledtetni a főnököm marhaságait. Megígértem, hogy nem nyafogok, mármint nem nyafogok itt, az már megtörtént az uramnak hazafelé a kocsiban.

A lényege azonban az, hogy kreativitásomat megpróbálom máshol kiélni, s nem a kávézó lesz a prioritás. Ahogy az uram fogalmazott, "a széklábfaragásból fizetjük a mortgage-t". Kreatívkodni máshol kell.

A hét fénypontja Hugh Fearnley-Whittingstall közelről való megszemlélése volt. Időben odaértem, így sikerült negyedik legyek a sorban. Nem volt akkora tömeg, mint Nigella Lawson látogatása idején, de azért a boltot körbeérte a sorban álló lelkes rajongók sora. A Meat című könyvét vittem, mert abból vettem eddig a legtöbb receptet, s mivel van benne egy magyaros recept is (paprikash :-)), ezért ezt akartam vele aláíratni. 

Különösebb csinnadratta nélkül érkezett meg a Grafton Street-ei könyvesboltba, nem láttam, csak hallottam, hogy köszönti a népet. Aztán egyből meglódult a sor. Az eladók által kiosztott kis post-it-re kellett felírni a nevünket, hogy ne legyen gond a helyes írásmóddal. Mindenkihez volt egy mondata, olyanok, mint hogy van, kösz, hogy eljött, remélem, tetszik az új könyv, ilyesmik. Amint a soron következő delikvens odalépett az asztalhoz, a bolt alkalmazottja elvette a dedikálandó könyvet, s odarakta Hugh elé. Köszöntem, köszönt, s mielőtt írhatott volna, eléraktam az előző este elkészített csupa állatos, csak fehérrel kihúzott mézesekből álló csomagocskát azzal, hogy engedje meg, hogy adjak valamit. S hogy köszönöm a kampányokat, amiket a csirkék, s egyéb állatok etikusabb tartása érdekében folytat. Nagyon akartam valamit vinni, a mára már magát "iparággá" kinövő kedvenc kisgazdámnak. Ó, milyen kedves, mondta ő, mire én, hogy várjon két napot, addigra megpuhul. "Már ha marad belőle valami hazafelé a gépen" - így ő, én pedig vöröslő fejjel köszöntem meg, s már fel is markoltam a dedikált könyvemet, s húztam a pénztár felé. Juhé.

Most már csak Stephan Raynaud-ot kell, hogy erre vesse egy dedikálási körút, s akkor minden kedvencem szakácsomtól, lesz aláírásom.

***

A másik érdekesség egy Irish Times-beli cikk volt. Néha reggel, ha nem kell kapkodni, van időm átfutni a fő híreket a kávézónak járó újságban. A szemem hamar megtalálta a Hungarian szót a szerdai számban, lóbetűkkel szerepelt a harmadik oldalon. "Hungarian Deputy"... kezdi a cím, nézem a mellékelt fotót, a férfi arca nagyon ismerős. Biztos, hogy én ezzel az emberrel Dublinban találkoztam... Pár sor és a név elolvasása után azonnal beugrik, igen, ez a férfi (akkor nekem inkább fiú), aki egy alkalommal az Elephant and Castle vendéglőben a felszolgálónk volt. Talpig úriembernek ismertem meg, megjelenésében, viselkedésében, megnyilvánulásaiban. Igen szimpatikusnak tűnt, de a barátkozást egyik részről sem erőltettük. Azt hiszem, egy - talán más magyarokkal való közös - találkozás után többet nem láttuk. Illetve egyszer, a sligo-i csatlakozási ünnepségen, 2004-ben, ahogy a tömegből a néptáncosokat fényképezte. S most tessék, a Jobbik tagja, parlamenti képviselőjük, nahát. S az itteni újságban szerepel, nem éppen....

Kicsi ez a város!

***

Most éppen tönkölykenyeret próbálok sütni, egyelőre úgy sejtem, katasztrófális eredménnyel. A piacon kérdezte az egyik vevő, hogy sütök-e tönkölykenyeret (a kolléga, aki süt ilyesmit, nemrég szívműtéten esett át, így most nem árul senki ilyen kenyeret a piacon, s ez a férfi csak azt enne). Gondoltam, itt az alkalom, hogy kipróbáljak egy receptet, új kolléganőm, Molly bíztatására, aki a lenti  módszerrel süti a kenyereit. Eddigi tönkölykenyereim mint a téglák, olyanok voltak, ha előbb nem, másnapra ehetetlenül kemények lettek. Ez a recept azzal kecsegtet, hogy nem lehet elrontani. Hm. Nem újdonság, ez is körbejárta már a világot párszor, én ezt az oldalt használtam forrásként. S hogy ne legyen a dolog egyszerű, nem kenyérliszttel, hanem tönköllyel indítottam.

A recept szerint 18 órát kell hagyni az éppen csak összekevert kenyértésztát kelni a konyhapulton. Nos, nekem 22 órát ült a szerencsétlen a folpack alatt, mert a fene sem gondoltam, hogy ma ilyen sokáig bent kell maradnom dolgozni. A tészta vagy emiatt, vagy a nem helyes arányok miatt eléggé puha lett, korántsem tartotta meg a formáját, ahogy a képeken, hiába adtam hozzá lisztet bőven, csak folyt egyre széjjel. Talán a tönkölyhöz kevesebb víz kellene...? A recept szerint bele kell pottyantani a felforrósított edénybe, nos, az enyém inkább lefolyt a konyharuháról, mint plottyant, úgyhogy el vagyok rá készülve, hogy valami formátlan alakzattá sül majd.

Legközelebb már arányokkal próbálkozom.

***

S ha már magyarok, az uram éppen most kiáltotta nekem a nappaliból, hogy Tóth Bori-cikk van az Indexen. Tóth Bori, a "celeb"... Akivel szintén itt Dublinban találkoztunk, vagyis én szerencsére nem, csak V., s ő is csak futólag. De az már egy egészen más, s politkától teljesen mentes történet. Talán majd egyszer... ;-)

***

S igen, igazam lett, a formátlan plottyból formátlan kis gomba lett a tönkölykenyér. Szépen ropogósra sült ugyan, a kérge imádnivaló, de nem néz ki jól: a közepe felduzzadt, a széle laposabb, mint egy gombafej.

Az ízéről majd holnap, most még túl forró, hogy felvágjam. De szerintem ráfér még egy kis igazítás.

2012. november 26.

Szöszök - majd később bővebben

Kellene írnom itt arról, hogy milyen volt ma kicsit lébecolni a városban, mielőtt kezdődött a kóstolós teszt soron lévő összejövetele, ahol fagyasztott babokat teszteltünk, s ízekre szedtük a csomagolását... 

Vagy milyen dobogó szívvel mentem ma megtudakolni, hogy mennyivel előbb menjek oda a dedikálásra, hogy ne kelljen majd órákat sorba állnom - ugyanis  jön Hugh Fearnley-Whittingstall Dublinba, bizony! 

Vagy hogy mennyire bánt egyfelől a sok karácsonyiba öltöztetett kirakat, hiszen még csak november van, ugyanakkor én is ebből (is) élek, hogy már mézesházakkal és karácsonyi sütikkel telt a hétvége, mert holnap fotózás lesz, jönnek egy újságtól... 

Hogy jobbról munka, balról a hobbiból űzött kötés cibálna maga felé, mindkettő tetemes időt követelve magának... 

Hogy a vörösbegy most már határozottan megróvóan néz, ha nincs szárított kukac az edénykéjében... 

Hogy megeredt mindkét passiógyümölcs ágacskám (vagy mi), amit ismerős kertjében szakítottam... 

Hogy valami rettenetesen depressziós izlandi krimit néztünk tegnap este, mind kiderült, másodjára, és ugyanilyen depressziós krimit olvasok mellé, ugyanattól a szerzőtől... 

Hogy milyen jó volt az új Ian Rankin-könyv, a fanyalgó kritika ellenére.... 

S hogy az Év Sorozata szerintem a Getting On volt, egy kórház elfekvőjén játszódik, és az ember nem bírja borzongás nélkül nézni... S nehéz eldönteni, hogy a poénok hallatán sírva röhögjek-e, vagy röhögve sírjak? S mindjárt utána ott a Twenty Twelve c. sorozat, amely az Olimpia szervezéséről szólt, s hogy azóta családunkban nem tudjuk komolyan kiejteni azt a titulust, hogy Head of Sustainability, s semmilyen szervezőbizottságot nem tudunk komolyan venni, csakis és kizárólag a sorozat miatt.

S hogy most már hideg van, s megint kapargattuk a jeget a kocsi szélvédőjéről, és tegnap olyan szél-eső-vihartépte levéltömeg keringett a ház körül, hogy néha füleltem, az izlandi krimiben van ennyire vacak idő, vagy ez tényleg a mi tömbünk falait döngeti?

S hogy Focisom most már tényleg az én autóm, papírom van róla, immár a nevemre van írva, s ma kapott új fékfolyadékot, fékpofákat, s továbbra is megy, mint a golyó. 

S leadóztunk is, hurrá, s várjuk a költségvetést, és várjuk a Változást, ami egyelőre még sehol, vagyis továbbra sem tudjuk, V.-nek meddig van munkája.