"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Milyen remek piac volt szombaton! A szép időnek hála, nagyon sokan kiültek az épület elé kávézni, csevegni, nem győztük kirakni a pót asztalokat a gyepre. Annyit mozogtam pult, konyhapult és a mosogató között, hogy az okosórám edzésnek vette, és számolni kezdte a fogyasztott kalóriákat. S majdnem annyi bevétel volt a kávékuckóban, mint régen, a Covid előtti időkben. Még a korláttól errefelé is volt két asztal, ahol családok kávéztak, forró csokit ittak.  Persze, mindenkivel alaposan kitárgyaltuk a tüneteinket, jöttek a részletek, ki min ment keresztül Covid idején, kinek az ismerősét viselte meg roppant módon vagy kevésbé. Már csak önigazolásul is sokszor kimentem a terembe, megszagolgatni az eladásra kirakott orgonacsokrokat, s örömmel vettem tudomásul, hogy a szaglásom a vártnál előbb visszatért. Engedélyt kaptam új termékekre, ha bírom idővel és energiával (amiből múlt héten nem nagyon volt), akkor biscotti-t, citromtartokat és rozskrékert szeretnék csinálni (utóbbit a maradék k...

Más alkalmakkor ilyenkor már úton szoktunk lenni, vagy legalábbis már pakoltunk, s aztán autóztunk át Európán. Idén csúszik a szabadság, de egy hónapig távol leszünk. Állatka egy hónapig fog vacogni a hűtőben, s aggódhatok, hogy a virágok a kertben túlélik-e a nem-öntözés időszakát, mert Trish szigorúan csak a nappaliban és az ajtó előtt locsol. Úgy sejtem, mire elérünk Németországba, már lekerülnek a tojások a fákról, nem fogom őket látni az idén. Vannak emlékeim: letérve a főutakról a stau-k miatt, a sok tüchtig ház és ápolt kert, előttük a húsvéti fa, tojásokkal díszítve, színes szalagok lebegtek a szélben... Itt az utcában is van egy ház, ahol rendre feltűnnek a tojások Húsvétkor, nem tudom, németek lakják-e, de az biztos, hogy itt nem szokás ez. A Főutcán az Anvil nevű bolt kirakatából már eltűntek a kiscsibék (s mint minden évben, idén is a helyi Facebook csoportban ölre mentek az emberek a csibék jóléte felett vitatkozva). Franciaországban sem fogunk odafelé sokat időzn...

Nos, Emma és a hó tarolt. Volt három napunk, és két szélsüvítős, hóeséses, jajmileszanövényekkel-aggódós éjszakánk, némi köhögéssel, lemondott vagy elhalasztott megrendelésekkel tarkítva. Itt a telepen még istenes volt a helyzet, megmértem, 17 centi hó esett végül, de sajnos, tapadós, vizes hó volt, megnyomta a növényeket. Most néztem, mindenhol megtört, vagy letört levelek lógnak, majd vagdoshatom őket a növényekről. A páfrányfa - úgy tűnik - megmarad, nem tört le levele. Járogattam ki seprűvel, lerázni róla a havat, mint legértékesebb és szívünknek legkedvesebb növényről, de egy idő után fel kellett adnom, mert nem bírtam. Alig ráztam le, ráesett a következő adag, görnyedten hajoltak meg a levelei. Ezt március 2-án készítettem. A havat hordta a szél, s hiába olvad vasárnap reggeltől megdöbbentő gyorsasággal itt a városban (vasárnap estére már alig volt), van, ahol a magasra felnőtt, megroggyant és tömörödött hófalakkal még birkóznak a gépek. Két piaci kollégám is be van ...

Thibault megetetett kovászából finom, de elég zömök kenyérke sikerült, igaz, nem volt időm, hogy hagyjam a teljes 18 órát végigülni a hűtőben, dolog volt tegnap délelőtt, előbb ki kellett sütnöm. Nem volt annyira savanykás, mint az én kenyereim, igaz, azokhoz érett "illatú" kovászt használok. Ajándékba kapott sapnyol sonkával ettük, közben arról beszélgettünk, hogy vissza kellene menni majd egyszer megint Bilbaóba, San Sebastián-ba. Bogi ugyan tíz év után elköltözik, így az ő társasága és támogatása nélkül, de vissza kellene menni. A baszk vidék (kaja...) iránti vágyat nagyban növelte egy új szakácskönyv, amit V.-től kaptam, s amely a baszk konyhát (és a baszk hozzávalók ihlette ételeket) mutatja be, szép, honvágykeltő képek kíséretében. Már be is jelöltem egy-két receptet, amit ki kellene próbálni. San Sebastián pontosan egy olyan hely, hogy az ember kifekszik a partra, néha felkel, hogy egyen valamit, s visszafekszik, vagy úszik egyet (s néha elveri a délutánját a gyak...

Lenyúltam egy darabot Thibault kovászából... Amikor a keverőgépeket mutatta, föléhajoltunk némeyiknek, hogy megnézzük, milyen mélyek, milyen karja van a gépnek, s az egyik alján, egy kis víztócsában ott ült egy jó harmincdekás kovász. Thibault magyarázta, hogy pár óra múlva enni kap, aztán majd munkába állítják. Az északír nő addig-addig nézegette feltűnően a kovászt, míg Thibault kivette, letépett belőle egy darabot, odaadta neki. Az északír nő tapogatta, próbálgatta a kovászt, szagolgatta (nem volt olyan érett, mint az én Állatkám), s  továbbpasszolta nekem. Senki más nem nyúlt érte, így ott maradt a kis göb az ujjaim helyén, úgy sodorgattam, nyomkodtam, mint régen, gyerekkoromban a megunt, ízevesztett rágógumit. Nyilván nem dobhattam vissza a keverőgépbe, de hirtelen az jutott eszembe, hogy odahaza, megetetve nevelhetek belőle egy húszdekás kovászcsemetét, s esetleg süthetnék belőle egy kenyeret... Így is lett. Nem dobtam ki, hazáig pihent egy kiürített papírzsebkendős zacs...

A hétvégén olyan szeles, hideg, esős idő volt, majdnem minuszokkal, a piac nyitvatartása idején még hó is esett, igaz, délre már el is tűnt a fehérség a dombokról. Az embernek nem volt kedve menni sehová. Pedig menni kellett, hónapokkal ezelőtt jelentkeztem a Real Bread Ireland negyedévi összejövetelére. Ahogy közeledett a találkozó ideje, úgy fogott el a bizonytalanság: illek én oda? A heti 6-7 kenyeremmel? A legtöbbjüknek már péksége van, többéves gyakorlattal a hátuk mögött, netán alkamazottakkal, boltokban, több piacon való árusítással... De mivel a találkozó egy pékségben volt, elmentem. Mire kidolgoztam, hogy a számomra teljesen ismeretlen északi városrész labirintusszerű ipartelepén merre fogok menni, V. felajánlotta, hogy elvisz.  A telepen a házszámok csak itt-ott voltak felírva, a pékséget csak az oldalbejárat előtt parkoló kisteherautójuk segítségével találtuk meg. V. elment egy kávézóba (gondoltam én, mert kiderült, egy sarokkal feljebb megvárt a kocsiban olvasva)...

Szombaton reggel, úgy hét előtt, amikor a scone-készítésre mértem ki a dolgokat, és Őrnagy úr éppen a fánktésztán dolgozott, hallom ám egyszer, hogy kezd nyögni. Korábban is előfordult pár hete, hogy kissé rekedtes kerregő hahg kísérte a munkáját, de ez most gyanús volt. A megszokottnál lassabbra állítottam, mondván, még csak most keveri a tojásos-tejes kulimászt, majd ha simább lesz a tészta, kap egy kis sebességet, de ezt sajnos, már nem érte meg. Gyanakvó tekintetem kíséretében - mielőtt még bármit tehettem volna -, nyögött kettőt, majd leállt. A szívverésem is kihagyott, leizzadtam. Kikapcsoltam, kihúztam. Tapogattam a fejét, jesszusom, meleg! Szagolgattam a levegőt, nem volt égett szag. Kivettem alóla az edényt, megsimogattam, ne most halj meg, jó? - kértem önzőn, mert még össze kellett kevernem a scone-tésztát, ráadásul új recepttel dolgoztam, mert nem volt itthon megfelelő liszt, elfelejtettem megtölteni hétvégére a lisztes edényt. Mielőtt erőt vett volna rajtam a pánik, ve...

Igazán remek hétvégénk volt, ezzel a szünetelős hétfővel, amiből majd legközelebb augusztusban lesz megint egy, amikor is szállóvendégeink lesznek, akik félmaratonozni jönnek... S addig még mennyi izgalmas dolog vár ránk... Megyünk Párizsba, két napra csak, Amanda és Louis esküvőjére, ott lesz a fél Üzem, remek lesz. Két izgalmas torta vár rám jövő héten. Csináltam egy Superheroes tortát egy háromévesnek (lásd Facebook-képek), egészen jól sikerült az is. Jövő hétre cukormentes tortát és mintasütiket kell ( KELL ) sütnöm V. főnöke főnökének. Vagyis az olasz feleségének inkább, aki a divatból diétázókra jellemző arroganciával, és félbeszakíthatatlan mondatokban, tört angolsággal előadott hegyi beszédben szinte kényszerített arra, hogy ilyesmibe belevágjak... Nem örömmel teszem, de ugye, mégsem mondhattam neki, hogy nem, azok után, hogy a férjem bemutatkozó kör-emailjébe belevette a weboldalamat is, és ez a mail az asszony kezébe került, s még aznap felhívott... Nagyon meg ...

Szóval, eladtuk Böhömöt. Mit tagadjam, megsirattam. A fene sem gondolta volna, hogy ennyire hozzánő az emberhez egy autó, ráadásul úgy, hogy sosem vezettem. Illetve egyszer kifaroltam vele egy balatonfelvidéki fészerből, de az nem számít. Múlt hét szombaton délután eljött megnézni Frank és a barátnője, Inez. Mindkettejüket ismertem látásból, az Alfa Owner Club tagjai. Míg Frank és V. az autót vették szemügyre, és vitték el egy körre, én megpróbáltam vendégül látni és szóval tartani Inezt, ami meglepetésemre, sikerült. Megtömtem sütivel, jóltartottam teával és szóval. Cserébe - mivel ez a foglalkozása -, meggyőzött arról, hogy melyik befektetés lenne a megfelelő a kis "nest egg"-ünknek, hogy öreg napjainkra legyen miből és hol élni. Frank-et Böhöm mind jobban szaporodó hibái, és egy keskeny erdei ösvényen szerzett - szerencsére csak felületi - sérülései sem tántorították el a vételtől, így másnap, vasárnap délelőtt leszállítottuk neki Droghedába. Utoljára még megpasko...