"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Holnap délután utazom Budapestre - ezúttal egyedül. Ti vártok, nagy-nagy szeretettel és - ebben biztos vagyok -, terített asztallal, vetett ággyal. De egyedül utazom oda. S ettől valahogy minden más.

Az éjszakai nagy hideg eléggé megviselte a növényeket. A még virágzó muskátlik összefonnyadtak, a ciklámenek levelei összepöndörödtek, valahogy mindegyik olyan hökkenten áll és néz. A műholdas tányérról arasznyi jégcsap lógott ma reggel: a bojlerünk éppen a tányérra fújja ki a forró levegőt, nem csoda, hogy jégcsap nőtt oda. A levegő nem mozdul, s bár süt a nap, hideg van, itteni mércével „freezing cold”. A magyar mínuszokhoz képest ez kismiska (s gáz is van, fűteni), de a dupla réteg pulcsi még a szobában is kell. Éjjel, mikor jöttünk haza Carlow-ból, -3 volt, s reggelre szépen befagyott minden madáritató. Deres a gyep, a földfelület, amit tegnap szétteregettem a kiskertemben. Egy cseréppel tudtam csak feltörni a centi vastag réteget a vizes edényekben. S amilyen gondatlan vagyok, eszembe sem jutott, hogy befagytak, és ez gond, amíg meg nem láttam, hogy egy cinke kopogtatja a víz felületét, de nem megy vele semmire. Növényeim hökkentségéhez hozzájárul még, hogy eső sem esett régen, se...

Tőlünk igencsak szokatlan önfegyelemmel ma reggel szállítás után nem bújtunk vissza az ágyba (pedig be csábító volt! az a sok paplan-takaróréteg), hanem sétálni mentünk. Magunkra húztunk még egy réteg meleget, sapkát-kesztyűt, s irány a tengerpart. Kocsival. Tudom, tudom, miért nem gyalog tettük meg azt a párszáz métert... Ott aztán rájöttem, hogy a több réteg a lábaimon is elkelt volna, ezért sietős léptekkel indultunk neki a promenádnak. Nem voltunk egyedül, volt pár gyorsan baktató néni, és kutyasétáltató - egyikük kislapátot lóbált a kezében, kutyakaki felszedése céljából - igen dicséretes - bárcsak a járdákon is összeszednék, mert néhol életveszélyes nem földre szegezett tekintettel sétálni. A promenádon bámészkodva is lehet baktatni, nincs kaka. Amikor megálltam volna bámészkodni (szép fénysorok a távolban, aranyló fénycsík a horizonton) az uram közölte, ilyet ne tegyek, mert a lendületbe jött nagy testet nehéz ám megállítani... De azért csak érdekelni kezdte őt is az az aranyló ...

Mivel meglehetősen hideg van - annak ellenére, hogy naponta több órát át megy a fűtés -, csak az ágyban, a radiátor közvetlen közelében, és a paplannal kibővített kanapén lehet megmaradni (vagy esetleg a konyhában, ahol még érződik a sütő melege). Így már alig várom, hogy bebújhassak az ágyikóba, és olvashassak. De alighanem előtte V.-vel a paplan alatt fogunk osztozni a kanapén (rossz az, aki rosszat gondol ;-)), mert megnézünk (megnézek) egy érdekesnek ígérkező dokumentumfilmet arról, hogy kik is telepítették be valójában ezt a szigetet. Rebesgetik, hogy nem a kelták. Olvasás csak azután jön. Jó könyvem van, Corvus: A life with birds, amire már régóta fentem a fogam. De mégsem ezzel kezdtem a karácsonyi könyvek olvasását, hanem Ian Walthew : A place in my country c. könyvével. Nagyon szomorkás könyv, nem fest valami bíztató képet az angol falvak farmereinek jövőjéről, széthulló közösségeket, megváltozott hierarchiát, pusztuló környezetet mutat be. Néha előbukkan egy-egy ijesztő száma...