2022. január 17.

Vissza a ... régmúltba?

Saját laptopról pöntyögök, juhé! Használt, egyelőre még minden idegen rajta, főleg, mert megszoktam a jókora billentyűzetet a nagy számgépen. V. beállított nekem mindent, én pedig néztem, mint szamár a hegyen, s arra gondoltam, mennyire a kőkorszakban lennék, ha V. nem segítene. 

A szombati piac nagyon jól ment, bár az elején hamar elfogyott a nyitásra várakozó sor. Utána vagy egy óráig tétlenül ténferegtünk a teremben, kávéztunk és bámultuk a hegyről felszálló felhőket. Nyirkos, nagyon nyirkos volt a levegő, de ennek köszönhetően olyan szép zöld mohafoltról csináltam fotót az épület oldalában, mindenféle szűrő nélkül, hogy csoda. Japánkertet idéző réteg vonja be azt a pár kőlapot, ami egykor a sütögetések helyszínéül szolgált. Most csak a vörösbegyek ugrálnak rajta. 

Azok a vörösbegyek, amelyek közül egy a múltkori piacon egyszerűen beszaladt mellém, a kávékuckóba. A szemem sarkából láttam a barnás villanást, ijedten ugrottam egyet, egérnek hittem. Ő is ugrott, kifele, aztán már csak azt láttam, hogy a külső teremben arról asztalról rebben fel, ki az ajtón, ahol a kávét szolgálom fel. Kihussant, felült a faágra, s mint aki "hát te mit akarsz itt? kérdésemre visszabeszél, hangosan énekelni kezdett. 

Egy órával később, zárás után, takarítás közben hallottam ütemesen valami döbb-döbb-döbb hangot. Valaki párnát püföl? - néztem ki a mosogató mellől a kinti terembe, s egyből megláttam ezt a kismadarat, amint egyre csak verte magát az ablaknak, s repült volna kifelé. Kinyitottam az összes ajtót, s kitereltem az ekkor már a padlón futkosó kis rabot. Nem tanult az esetből, mert most szombaton megint ott ugrált az ajtó előtt, s hogy eltereljem a figyelmét, erre a zöld mohafoltra szórtam le némi morzsát, az ajtótól távol. Hamarosan már ketten voltak, de most figyeltem, hogy ne repüljenek be. Van is egy rossz fotóm ezekről a bájos kis vendégekről, amint az ajtóhoz közeli fáról nézelődnek befelé. Azt már mondanom sem kell, hogy erős hangú énekük nagyon feldobta a vevőre várakozás unalmas perceit.


Hiába tűnt lagymatagnak a forgalom, szépen fogytak a dolgaink a pultokról. Egy magam nevelte tigrisbegónia szép áron kelt el, meg is fogadtam, hogy nevelek egy újat. Egyetlen, ajándékba kapott virágcsokorban talált levélből gyökereztettem meg, s idővel szépen megnőtt. Ami nem változott, hogy a kenyereim fogytak el először. Aminek az árait a héten megemeltem a telepiek számára, a piaci vevőket pedig jövő héten fogja meglepni az áremelkedés. Felment a vaj ára 30 centtel, a porcukoré szintén, a liszté is, még ősszel, csak nem ellenőriztem, s nem tűnt fel. A 25 kilós zsák ára 5 eurót ugrott, s talán írtam, hogy ahol nem emeltek, ott a szállítás díja nőtt. Mellékes, de a hétvégi újság ára is több lett 40 centtel, holott talán múlt év elején emelték meg 20 centtel.

...

Ma reggel még fürdés előtt voltunk, amikor egy WC-lehúzás után gyanúsan hangos és hörgő zaj hallatszott a hot press-nek nevezett beugróból, ahol a víztároló lakik, és a pumpa, amely a vizet nyomja a különböző csapokba, s a WC-tartályba. Ez a vízpumpa azért szükséges, mert nincsen rendes víznyomás a telepen (sem). Eddig remekül bírta a munkát, bár még korábban kiderült, hogy belsejében műanyag alkatrészek vannak, amik idővel kezdenek - milyen szót használjak? - forgácsolódni, s az apró műanyag darabkák, csupa kis hegyes parányi műanyag darabka belekerült a fürdővízbe. Néha előbukkantak a zuhanyrózsa nyílásain át, vagy a WC-tartály modern víztöltőjét hozták zavarba, amikor is elég volt egy erőteljes mozdulattal meglocsogtatni a vizet, hogy a darabkák újra eltűnjenek a nem éppen vízpumpákhoz tervezett modern szerkezetből.

V., beszart a pumpa! - kiabáltam aggódó háziasszonyi hangon, várva a megoldást a férjtől, aki legalább annyira tanácstalan ilyen ügyekben, mint én. A hörgő eszköz áramforrását hamar lekapcsoltam, s kezdtem róni a szokásos jaj-Istenem-most-mi-lesz köreimet. De meglepően hamar lett megoldás, ugyanis V.-nek van az a mindenhez értő barátja, aki egykor szoftvermérnökként dolgozott, de ma már egy DIY fenomén, irigylésre méltó tudás birtokában. Biztatásomra V. felhívta, s ő azonnal adott nekünk egy tippet, hogy kit kell hívni. Telefon a Domestic Pumps nevű dublini cégnek, ahonnan a régi pumpa körbefotózása és a képek elküldése után kb. 5 perccel kaptunk árajánlatot egy jobb, csendesebb pumpára. Az eredeti pánikomat az okozta, hogy egy vízszerelőt kiimádkozni a lakáshoz komoly fegyvertény, s nem feltétlenül sikerül gyorsan. Ez a cég pedig már délben megírta, hogy csak szerdán tudnak jönni, de legalább tudtam, hogy jönnek. A róluk írt visszajelzések alapján megbízható népek. Persze, tudom, nyugtával dicsérd a napot, meglátjuk, szerdán is jó lesz-e róluk a véleményem.

Addig is, tábori módszerekkel élünk. Melegvíz a vízforralóból, vagy fazékban felforralva, mint ahogy nagyanyám csinálta a régi ház csöpp konyhájában. Ahol egyetlen mosogató volt, s amíg a gázt be nem vezették, a bojlerből jött a víz. Amit csak takarékosan lehetett használni, s szigorúan éjszakai árammal ment. Nagyanyám rettegett tőle, hogy valamit elrontok, ezért nem lehetett a víz hőfokát sem emelni, sem csökkenteni. Ahogy a szerelő beállította, az úgy is maradt! A mosogatás után a hokedlire tett tálcán száradtak az edények, amit előtte külön hideg vízzel teli tálban (vájdling!) merített meg, öblítésként. Egyszer vendégünk mosogatott így, talán félt (feleslegesen), hogy rászólunk a melegvíz használat miatt, vagy nem is tudom, de meglepett, hogy az akkori kényelmes konyhában ehhez a nagyanyámnál látott  mosogatási módszerhez folyamodott, kevés forró víz a mosogatóba, aztán hideg vízben merítés. Nagyanyám VIM-es dobozáról is megvannak az emlékeim... mint ahogy arról is, hogy mosogatás után egy félbevágott és kellemes illatú héjától már megfosztott citrommal kente be a keze fejét. 

Lavórban mosakodtunk ma, ez sem volt ismeretlen, hiszen volt, régen, amikor a kádban állva lavórból mosakodtam, már nem emlékszem, milyen apropóból, de megtörtént. Talán ez még a bojler felszerelése előtt volt nagyanyám házában...? Homályosak már az emlékek, de az biztos, hogy egy időben nagyanyám is a saját szobájában, szintén a hokedlire állított lavórban mosakodott, óvatosan vitte be be magának a forró vizet, s voltak azok a rejtélyes szövetdarabkák, amiket régi lepedőkből, törülközőkből vágott magának, arc- és egyéb testrészek mosásához. Nem volt akkor még olyan flanc, mint arctörlőkendő s társai. Legalábbis nem az ő házában. 

Azt hiszem, ez még erősen abban az időszakban volt, amikor komoly tekintélyre tehetett szert az általános iskolámban a lányok között az, aki gyöngyvirág- vagy mandarin illatú szappant kapott külföldről. Amit aztán nem szabadott használni, hanem be kellett tenni a ruhák közé, hadd vegye át az alsónemű a teljesen szintetikus illatot. Izgatottan és irigyen szagolgattuk a másik kincseit! Most pedig már az illattól mentes, teljesen bio szappan a menő.

Ezeken az emlékeimen mosolyogtam, míg ma ír módra mosogattam. A takarékos módszerrel.  Egy nagyobb edény került a mosogató közepébe az edényben forró víz a mosószerrel, s mellette folyathatjuk a hideg vizet öblítéshez (a főcsapon át, az nincs a pumpára kötve). A mosogatóvíz pedig mehet a wc-be, a zöldek szeme fénylene, ha látnák. Ki tudja, lehet, hogy egyszer majd, talán hamarosan ez lesz a bevett szokás. Csak egy vödör kell a mosogató mellé, s lehet vizet gyűjteni. Állítólag a "szürke víz", a teljesen környezetbarát, lebomló mosogatószer használata mellett, mehet egyből a növényekre locsolóvízként.

Az új pumpa a szerelő elmondása szerint réz alkatrészekkel rendelkezik, halkabb és jobb, mint a korábbi. Vagyis nem kandikálnak ki majd ficaknyi műanyag darabkák a zuhanyrózsából, s nem kell amiatt pirulni, ha az éjszaka közepén esetleg le kell húzni a WC-t, s aggódni, hogy mennyire hallatszik át az új szomszédokhoz. Akik - szerencsére -, azért hozzá vannak szokva a pumpák zajához, mert egy a mienkéhez hasonló lakásból költöznek át ide, gyakorlatilag a telep egyik feléről a másikba. Szegről-végről ismerjük egymást, az olasz Simona az, aki a telepet telerakta a maga készítette színes tündérajtókkal, s az általunk csak macskás kávézónak nevezett olasz helyen dolgozik séfként. Ami különösen szivet melengető volt, hogy megkérdezte, mikor kelünk, mert ő korán szeret kelni, bocs, ha áthallatszana valami, de nyugodjunk meg, 9 előtt nem fog porszívózni... 

2022. január 9.

Lagymatag évkezdet

Nem állítom, hogy a januárt úgy kezdtem, mint egy boldogan ugráló kiskutya, tele energiával és tervvel. Terv volt, lendület nem volt. Nehezen lendültem neki a munkának. Sütis stb. tervek azok voltak, vannak, de - rám jellemző módon - kipróbálásukat, megvalósításukat az utolsó pillanatra halasztottam, péntekre, amikor amúgy is sok a sütnivaló. Vagyis nem fogtam semmi újba. Nem változtam/változtattam semmit, semmin, hiába ugrott az évszám, hiába szimpatikus ez a két kettes egymás mellett. Attól, hogy Szilveszterkor valami sokadszor látott film közben (Harry and Sally, naná), éjfélkor kimerevítve a képernyő képét, mondhatni köptetővel és geneverrel koccintottunk (mert kár lett volna csak a kedvemért kinyitni a jó pezsgőt), szóval attól a halasztgatós, ej-rá-érünk-arra-még természetem nem változott. 

Elég baj ez! 

***
Csendes kémkedés (értsd, Ray másik kávézójának követése Instagram-on) alatt azért kiderült, miért is akart megszabadulni az Üzemtől. Az északi oldalon lévő hely nagyon népszerű az ő közössége számára, arrafelé is lakik, nagyobb figyemet is fordít rá. A bejárati ajtó melletti fal tele van ragasztgatva díjakkal, míg az Üzemnek csak egy van (az is hónapokig hányódott a fiókokban, míg kirakásra került). Nyilván elhanyagolta a PR-dolgokat, a jelöléseket, nyomta az északi oldalt, ahol a Slice inkább az övé, mint délen az Üzem. 

Az a környék feljövőben van, épül-szépül, sokkal inkább, mint az Üzem környéke, s Ray rengeteg ismerőssel, haverral rendelkezik, megvan a hírverés, így az a kávézó jobban felfutott, mint a jó öreg Üzem, ahol változásnak, újításnak alig volt jele (bár a letérkövezett udvar és a rengeteg fény/virág feldobta a helyet). Talán most ez az ember nekilát, az új tulaj, aki nap mint nap bent van, aki a cukrász szerint lelkes. S mint mondta, annyira tele van ötletekkel, hogy még akkor sem figyel a manager csillapítására, amikor az szembesítik egy potenciális buktatóval. Sajnos, az Üzem helyiségei bérelt helyiségek, nagyon figyelemmel kell lenni arra, hogy a felette lévő lakótömb lakói mibe mennek bele, s mire morognak. Ez már Ray-nek is okozott problémát. A nyitvatartási időtől kezdve az Üzemben tartott külön rendezvényekig mindenbe volt beleszólása az ott lakóknak, ami érthető, s nyilván meg is köti a kezét az új tulajnak is.

Mindenesetre kivárok, ha északon is szükség van rám, Ray majd megkeres. Ha nem, így jártam, szép és jó volt, amíg volt, s hálás vagyok neki, hogy ennyi ideig megtartott.

***

Az Omikron-os nyavalya miatt sok helyen tarol az alkalmazottak hiánya, s amire eddig nem volt példa, elég sok általunk is látogatott helyről olvastam vagy láttam, hogy nem nyitottak ki az első egy-két hétben, sőt, végképp bezártak, mert nem bírták fent tartani a boltot (pl. egyik kedvencünk itt Bray-ben, a Creole). Ha betegek lettek az alkalmazottak, marad a rövidebb nyitvatartás, muszáj bezárás... S országos szinten is gond van, egészségügyi dolgozók, rendőrök, vasúti alkalmazottak maradtak otthon a betegséggel, szóval nem indult jól ez az év sem. Még nagyobb késztetést érzek az ajtó csendes behúzására magunk mögött. Medveként végigaludni a telet, s várni, hogy jobb legyen a helyzet. Főleg, mert hajlamos vagyok mindent rosszabbnak képzelni, mint ami, s most már akkor is félek a fertőzéstől, amikor esetleg nem is kellene. 

Apropó, közben megjött az új Covid passz, lehet tölteni a telefonra, s használni, ha úgy adódik. Bár nem hiszem, hogy megyünk bárhova is, mármint beülős helyre.

***

Telünk nem volt az év végén. Tavaszias idő volt az ünnepek alatt, rengeteg esővel, már az én sötét kertemben is arasznyiak a tavaszi virágok szárai. Kis híján letapostam őket, amikor kimentem madáretetőt tölteni. Rengeteg helyen láttam olyat, amelyik meg sem szűnt virágozni az elmúlt hónapokban. Az én muskátlijaim is éldegélnek és folyamatosan virágoznak az ajtó előtt, s ebben az országban már csak emlékeimben él az az idő, amikor nagyanyám kiszedte a töveket, s mentek fellógatva a hűvös pincébe, áttelelni. Havazás nem volt, valami vékonyka fehér réteg vonta be a hegyeket pár napja, mutatóba, ennyivel be is kell érnünk. Volt pár fagyos reggel, például múlt pénteken, amikor szállítottunk, meg is csúszott az autó egy helyen, s lehetett látni, hol fagyott le a járda. Most már csak azon drukkolok, hogy ne később jöjjön meg a hó. Most már inkább jöjjön a tavasz, friss harsány színekkel.

***

Szombat reggel zombiként keltem 5.20-kor, kivenni a hűtőből a lassan kelő krumplis bucikat, aztán visszabújás a meleg ágyba, kómás szundikálás még egy órán át, aztán újra kelés, sütő melegítése... Lassan vissza kell szokni a koraibb kelésre, majd ahogy világosodik, ez is könnyebb lesz. A piacra sötétben és szakadó esőben mentem, nem sok reményt fűztünk egy jó piachoz, de szerencsére nyitásra elállt az eső, s meglepően sokan jöttek el. Sőt, kávét is elég sokat adtam el, pedig nem raktunk ki se széket, se asztalt, várva az esetleges újabb esőt. 

Beültek az emberek a kocsijaikba, mint az az idősebb házaspár, akivel elég sokat szoktam beszélgetni, amikor még bejöttek kávézni. De azóta az öregúr átesett egy sztrókon, nehezen jár, így inkább én megyek ki hozzájuk az épület elé, beszélgetni. Érdeklődő emberek, többfelé éltek a világban, teljesen tisztában vannak a ki-bevándorló léttel, van miről beszélgetnünk. "Ez az ebédünk" - magyarázta a feleség, felemelve a papírtányéros sütiszeletet és az ócska műanyag poharat, amiben én adom a kávét (Brexitnek "hála", nem kapni normális, reciklálható papírpoharat a nagybaniban). "Utána elmegyünk Powerscourt-ba, teszünk egy kört a parkolóban az autóval, mert szükség van a kimozdulásra" - s nevetett. Én pedig visszanevettem, mert mi is csináltunk ilyet V.-vel, tettünk egy kört a kihalt parkolóban, mert szükség volt a kimozdulásra, csak minket a lustaság hajtott az autóban maradásra, őket az öregúr egészségügyi állapota. Az öregúr ölében mindig ott egy kicsi, dülledt szemű, hegyes orrú kutya, kabátkában, a lehető legrondább fajtából. Az a fajta öleb, amelyik éles hangon ugat, s közben dülledt szemével félrenéz, ha közelebb jövök, de nem lehet rá haragudni, mert mint megtudtam, a gazdáját védi. Negyedóra beszélgetés után már benyúlhattam a kocsiba a kidobandó poharakért, akkor már nem akarta letépni a karomat tőből.

Az ilyen, kollégákkal és vevőkkel folytatott beszélgetések dobják fel az amúgy egy helyben való topogással töltött 2 órát. Mivel az összes ajtó s majdnem az összes ablak is nyitva van, hogy legyen szellőzés, jobbára huzatban állok. Dupla zokni/harisnya kombó, alapos felöltözés, kabátban, sapkában álldogálás, előbbi eléggé megnehezíti a mosogatást, amit - már csak az ujjaim felmelegítése miatt is - többször előadok. Néha nekitámaszkodom valamelyik tologatható fűtőtestnek, vagy körbejárom a termet, s elmélázva igazgatom egyenesre a még megmaradt dolgokat. 

Elnökünk, s legtöbbet sütő tagunk, hamarosan hosszú hetekre kiesik a munkából, kórházba kell mennie, így az ő termékeit elosztottuk magunk között, hogy ne legyen hiány. Egyelőre a répatorta sütésével bíztak meg, valamint a híres-hírhedt csokis keksztortát kell majd csinálnom, hiába árulom szeletekben, némelyik család inkább tömböt szeretne venni. 

Apropó, megpróbáltam a csokis/narancsos süteményem bevonásához a mézesházak díszítéséből visszamaradt tejcsokoládé cseppeket felhasználni. Elkövettem azt a hibát, hogy nem kevertem hozzá fekete csokit. Természetesen feltűnően világosabb lett a bevonat, s Deirdre, a sasszemű tagunk azonnal lecsapott rám, hogy ugye, tejcsokoládét használtam? Pedig a narancs és a fekete csoki milyen jól megy egymáshoz, mondta, miért változtattam? Mondjuk, így is elfogytak a szeletek, de majd azt fogom csinálni, hogy 2:1-hez arányban keverek fekete csokit tejcsokival. Deirdre egyébként mindenre figyel, a múltkor "kikaptam" tőle, mert a cseresznyés rikottás szeletben talált egy cseresznyemagot. S ha ez előfordulhat, miért nincs a süti cimkéjére felírva, hogy magot tartalmazhat? Mire azt hinném, hogy a cimkén már rajta van minden infó, akkor kiderül, hogy még ez is kell. Minden eshetőségre készen kell lenni, itt hamar perelnek a népek. 

***

Úgy tűnik, hogy a zajos ikergyerekek családja költözik. Legalábbis erre utaló jeleket láttunk. Ezek szerint beköltözhető lett a házuk, hurrá, képzelem a megkönnyebbülést. Kiváncsian várjuk, ki lesz az új szomszéd. Ugyan rengeteg új podcast van, amit meg szeretnék hallgatni napközben, vagyis a fejhallgatóm használati ideje nem fog csökkenni, de azért jó lesz nem hallani azokat a borzasztó sírásokat, sikoltozásokat, hisztiket a szomszédból. 

Végiggondoltam, amióta itt lakunk (15.5 éve), talán ők voltak az ötödik bérlői a lakásnak. Amennyire vissza tudom idézni, beköltözésünkkor a szomszédunk egy idősebb nő, Siobhan volt, ő volt a tulaj, miután meghalt, a sógora vette át a lakást, kiadta egy fiatal ír párnak, őutánuk jött az orosz Kamila és az ír Colin, s utánuk nyáron ez a lengyel/brazil pár, Anna és Rodrigo az ikrekkel. 

Vajon milyen nemzetiségűek lesznek a következő szomszédaink?

2021. december 31.

December 31.

Évvégi értékelés - írja a felugró címke. Fenét. Nem értékelek, csak belegondolok, mi volt jó. Mert jó a jó dolgokba kapaszkodni, amikor a helyzet csak nem akar javulni. A rosszakat most félreteszem, a Covidot, az aggodalmakat, a megosztott társadalmat, ki rábólint az oltásra, ki nem, a marakodást-vitákat efelett, a régi házunk lassú átalakulását mások keze alatt, mások tervei alapján, félreteszem a politikát, a híreket, az adok-kapokat. Nem gondolok előre, mi lesz, mi jöhet, ráérek majd akkor aggódni, ha ott vagyok.

Tehát jöjjön a sok jó. Az év egyik legjobbja volt az online kvíz rokonokkal, haverokkal, ismeretlenekkel, akik szegről-végről ismerősökké váltak a sok nevetős, egymást cukkolós este alatt, ahogy a télből tavasz lett, majd nyár, hol erkélyről, hol karácsonyra feldíszített szobából jelentkeztek be a résztvevők, háttérben madárfütty és repülőzaj, aztán kutyamorgás... s jó volt élőben is találkozni. Jó volt várni mindig a szerdákat, készülni papírral, ceruzával, pohár borral a kvízre. Jó volt társaságban lenni. Ahogy V. szokta emlegetni, valaki más mondását, jó volt beletartozni a "polgári élet kis köreibe". 

Jó volt utazni, jó volt kimozdulni, kicsit félősen, kicsit távolságtartósan, de jó volt menni megint. Azok a tájak...! S érdekes volt látni, hogyan alakul át a járvány miatt a vendéglátás, hogyan lesz sok minden távolságtartós, maszk mögé bújós, rutin lett a Covid passz feltartása az ajtónál, rutin a zsebben, az autóban, a kéznél tartott maszk. A gyűjtemény. 

Jó volt látni barátokat, ismerősöket, rokonokat. Budapest szép részeit. Sopront. Jó volt megint autózni a Grossglockneren. Kirándulni a családdal. Jó volt látni havat, erdőket, a sok harsogó színt az Alpokban. S utána jó volt hazajönni.

Jó volt kötni megint.

Jó volt felpakolni jó könyvekből. Házipálinkázni nyomdaillattól és könyvkötészettől illatos kicsi boltban. Barátokkal. Az a szőlőlugas a falán! A gyümölccsel teli tál az asztalon. 

Jó volt bezsebelni a köszönömöket a kenyerekért, sütikért. Jó volt rájönni, hogy mennyire fontos a piac néhány vevők, tagunk életében. Mennyire fontos nekem.

Jó volt gondtalanul röhögni valami hülye viccen. Egyedül, vagy másokkal.

Jó volt rájönni, hogy a büdzsébe mennyi minden belefér. Mert megdolgoztunk érte.

Jó volt.


"... what is peace but watching
  while
being loved and cared for by
the very clouds and trees
   and grass
nourishing earth and candid 
   sky
breakneck rivers rising tides?

newspapers at seven o'clock
are laying on the day the grey
word of war and world of
   worry
all I want's a weather forecast
promising there'll be more
   weather."

            Oliver Bernard

2021. december 27.

Két ünnep között

Csendes punny, olvasás, elmaradt olvasmányok befejezése, a felgyűlt hétvégi lapok szelektálása. Közben meggyőzöm magam, hogy sokat nem ér elmúlt hetek idejétmúlt híreit elolvasni, mehetnek a reciklálós kukába. Vagyis mennének, mert a kukatárolóban a reciklálós kukát már régen maga alá temette a rengeteg csomagolóanyag, egy hányadék az egész helyiség. Valami észlény még az üveges kukát is teletömte a papírjaival. Isten bizony elmegyek a legközelebbi lakógyűlésre, s javasolni fogom, legyen még egy ilyen reciklálós kuka, mert az az egy, ami van, minden csütörtöki ürítésre púposra telik. S azt azért nem lehet elvárni a kukásoktól, hogy a kukatárolóba befolyt esővíztől szottyosra ázott aljú, megtömött papírdobozokat kicipeljék a kukásautóig.

***

Az elmúlt hónap legfőbb híre, számomra legalábbis, hogy Ray eladta az Üzemet, de megtartotta a testvérkávézót, a Slice-t, az északi oldalon. Az új főnökkel mindjárt akkor és ott reggel találkoztam, amikor Ray megosztotta velem a hírt, de már a nevét is elfelejtettem. Valami Dave. Minden úgy fog menni, ahogy eddig, biztosítottak róla, csak Ray helyett a manager lesz az, akitől meg kell majd érdeklődnöm a heti rendeléseket, s akivel megbeszélem majd a rendelések részleteit, felveszem-e, vagy sem, ilyenek. Ő lesz a "contact person". Azt ott azonnal megmondtam, hogy fel északra nem fogok tudni szállítani, ha bármire szüksége van Ray-nek, át tudja venni az Üzemben, ott lerakom. Hümmögött rá valamit. El vagyok rá készülve, hogy nem lesz rám szüksége többet.

Így megy ez.

***

Az ünnep előtti két napot (hetet) a sok munka jellemezte, de ez már szokásos. Még egy utolsó pillanatban beeső jócselekedet is belefért. Horvátországból írtak rám (azért rám, mert azt hitték, horvát vagyok...), hogy volna-e süti, amivel meglephetnék a rokonokat? S szállítást vállalok-e, csak ide, Bray-be? Ott álltam az üzenet felett, csütörtök reggel, hogy most udvariasan elküldöm valahová a kedves embert, akinek Karácsonyéj előtt egy nappal jut eszébe a küldözgetés. De ahogy szétnéztem az asztalon, megláttam azt a biztonság kedvéért extraként elkészült, négy darab aranyszínű dekorált süteményt, ami a legnagyobb megrendelésemből maradt meg. S maradt még egy-egy mézes Télapó, Rudolffal és krampusszal. S tudtam, hogy délután még csokis aprósütit is sütök, az egyik szomszédnak, ha azt a mennyiséget megkétszerezem, nemcsak nekik és nekünk jut belőle, hanem a horvát megrendelőnek is. 

Mint később kiderült, egy idősebb nőrokon (egy nagyi?) volt az értelmi szerző, aki egy ifjabb, angolul beszélő ismerősét kérte meg, hogy intézkedjen. Végül lett egy csinos kis csomag, sütikkel, megmaradt mézesekkel, csokis sütivel, s karácsonyi kártyával, amire gondosan rábetűztem a horvát nyelvű üzenetet. S mivel tényleg útbaestek egy másik szállítás útvonalához, el is vittem a házhoz a csomagot. Utána pedig fényesíthettem a glóriámat, hogy bár az ujjam hegyén volt az üzenet, mégsem küldtem el őket a fenébe. 

S aztán még begyűjtöttem az utolsó szállítások közben a nemvárt kedves ajándékokat a megrendelőktől, amivel megleptek, s most itt van az asztalon bor és csokoládé, házilag készült gyümölcsbor, gyerekek által rajzolt üdvkártya, csupa szívet melengető dolog, ami jól esett, de valahogy úgy éreztem magam, mint egy kipukkadt léggömb. A nagy hajtás után az ember keresi a helyét, hirtelen üres, széteső és rendezetlen lett minden nap, késői kelések, késői tévézések, "hát csak úgy vagyogatok" érzés... antiklimax? 

Főleg mert Karácsony napja egész napos vad szelet és nagy esőt hozott a szigetnek erre az oldalára, így aztán a tűzoltóknak sűrű napjuk volt. Nekik aztán baromira nem volt Karácsony. Itt a megyében is több faluközpont víz alá került, elárasztott utak mentén mentettek leragadt autósokat, megtelt és eltömődött csatornákat pucoltak, terelték a forgalmat, ebben a rendkívül borzalmas időben, hajnalig. Hétközben szinte tavaszi meleg volt, fejfájító szél, még egy darázs is betévedt a szobába (decemberben!), jókora meztelencsiga mászott el a virágok előtt, sehol egy fehérre fagyott gyep, sehol egy hófolt, csak eső, eső... A színes égők és az idén a szokásosnál is dúsabban feldíszített házak/ablakok jelzik az ünnepet, nem a fagyos idő. Minden olyan novemberien szürke és nyirkos, s a harsogóan zöld gyepen barna foltokban bomlanak a lehullott falevelek. 

Már Karácsony éjjelén megjött az erős idő, a szél leverte a karácsonyi (évek óta használt kedves) koszorúmat, amin reggelre szétáztak, megdagadtak a mű bogyók. Még az előtető alatt rejtőzködő ablakot is magasan koszosra, és foltosra verte az eső. A koszorút megpróbáltam kiszárítani a fűtőtest felett, ugyan újra keményre, de sajnos recésre, élesen bökősre száradtak a bogyók megrepedt szélei. Sajnos, a holland gyártója nem árul egy-egy darabot, csak boltoknak szállít, nagy mennyiségben. Alighanem rendelnem kell ilyen mű bogyókat, s megjavítanom. Ilyet sem csináltam még, de túlságosan hozzámnőtt a koszorú ahhoz, hogy kidobjam.  A mérete remek, rendesen össze volt rakva, hiszen lám, évekig szolgált, s nem esett széjjel. A tavaly online rendelt eukaliptuszlevél-utánzatból álló koszorú eléggé semmilyen, pedig megpróbáltam fényekkel feljavítani, ezért is raktam ki idén ezt a koszorút, erre eláztatta a vad eső. 

Manci egész nap ki sem dugta az orrát a dobozából a rossz idő alatt (csak enni), napot nem láttunk, komor, nedves, víztörőlgetős volt ez a nap. A fények biztos vigasztaltak volna, de nem sűrűn néztünk  ki az egész nap behúzott függönyök mögül, evés, tévézés, olvasás és barátokkal való telefonos csevegés volt a program. Meggyújtottam a gyertyákat a koszorún, a Betlehem Jézuskáját merev, festett arccal bámulták a rendíthetetlenül közelgő Háromkirályok s a szülei, s én hasonlóan bamba arccal bámultam a gyertyalángokba. 

Aztán tegnap este már volt családi kvíz, nevetésekkel, a háttérben világító fényekkel, prosecco-val, és messze illatozó panettone volt a késő esti finomság, s csokoládé, amire, én kis mohó, óvatlanul ráharaptam... S így s csoki sikerrel meglazította az egyik kicsi fém bimbaszt az egyik fogamon. A fogorvos majd összevonja a szemöldökét, én pedig szánombánom arckifejezéssel nézek, s keserülöm a mohóságomat, hiszen még csak nem is volt olyan finom az a csoki, csak éppen nem volt türelmem hagyni szétolvadni a nyelvemen. S különben is, mikor tömjem mohón az arcomba, ha nem  a szeretet, a nagy közös evések és ünnepi túlzások idején...nem?

2021. december 23.

Vége!

Nincs karácsonyi fotóm, nincs történetem. Ma még nincs, talán holnapra lesz. Fáradtság van, feszültség a nyakamban, a vállamat már megint felhúzva viselem, ha nem figyelek. Sok volt, nehéz volt, hiába tervezgettem előre, nem minden sikerült, a dátumok röhögve húztak el mellettem, nem lett szabadnapom szent karácsonyéj előtt. Vagyis volt, Donegal-ba autóztunk fel, sütiket szállítva egy kedves megrendelőnek, keresztül Észak-Írországon. Az nagyon jó volt, a kissé szottyos téli táj, a mezők, a kisvárosok, a farmok látványa, menyire más, mint az ősszel meglátogatott országok sora! Az északír határon az eladó kislány akcentusa, amit a maszk is súlyosbított, elszoktam tőle... Régről ismerős helységnevek, ahol nem jártunk sok-sok éve, lehetett emlékeket elevenítgetni, kivel és mikor jártunk arra, ki lakott itt, kivel találkoztunk ott... Emléksziget!

Néha üres aggyal, rutinból dekoráltam, nem voltak már ötleteim a végére, vagy teljesen feleslegesen apróságokon agonizáltam, pl. hogy a becsomagolt repülőgép süti orra felfelé vagy lefelé álljon-e, nem fognak-e megsértődni a megajándékozottak, s azt gondolni, hogy zuhanó repülőre utalok a csomagolással?! Kell-e még egy sor ezüs pöttyöcske a hópehelysütikre, vagy elég egy a közepére? Holnap viszik el az utolsó mézes házat, aminek még csak ezután dekorálom a tetejét. Most szárad. A munka végeztével egy hot toddy-val jutalmazom meg magam. 

Szégyen, de egy alkalommal már pokolba kívántam a munkát. Aztán a karácsonyi zene segített. Visszakerestem, ki volt a legmegnyugtatóbb hangú felolvasó a meghallgatott hangoskönyveim közül, s azt hallgattam, inkább az igen kellemes emberi hang hullámzására figyelve, mint a szövegre. Aztán persze, azért volt öröm, és elégedettség, kis melegség odabent, amikor a sütiknek örültek, vagy a gyerekek rohantak az ajtóba a kenyeremért, vagy Stephanie elmesélte, hogy a papnak ízlett a torta, amit én csináltam a 100 születésnapjára. Az jó volt. Csak fárasztó volt ez a hajtás nagyon. Majd mesélek, ha kialudtam magam, s leülepedtek a dolgok, s a pulzusom visszaállt a régi szintre. 

2021. december 6.

Vihar Nr. 2.

A biztonság kedvéért most este beszedtem az éppen csak kirakott karácsonyi koszorút az ajtóból, mert holnap reggeltől a Barra vihar fenyegeti a szigetet. Nyugaton nagy szél, hullámok, eső, vörös riasztás, felénk "csak" narancssárga, főleg a széllökések lesznek veszélyesek, és a parti szakaszokat elöntheti a tenger. Egész hétre esőt ígértek, vagyis szürke ég, komor hangulat, igazi melegvizes palackos idő. Ideális dekoráláshoz, karácsonyi zenéhez.

A nagy hír az volt a múlt héten, hogy sikerült V. sármjának köszönhetően megkapnunk a 3. oltást ÉS az influenza ellenit is, egyszerre. Nekem égett a fülem, amikor V. rákérdezett a flu jab-re, mert már a Covid-ellenit is soron kívül kaptam, azt hittem, Dr. O'Brien bosszús lesz, hogy még ezt is kérjük tőle, de nem, azonnal rábólintott. Így mindkét karunkba kaptunk egyet-egyet a jóból. Előtte való este véradni voltam (már van donor kártyám, bezony!), úgyhogy három helyen voltam betapaszozva.  

Most azért jobban megéreztem az oltást, fájtak a mirigyeim a hónaljamban, párszor oda-vissza sziszegtünk egymásnak egy-egy rosszul pozícionált öleléskor, de más bajunk nem lett. Dr. O'Brien csevegős volt, elmesélte, hogy aznap este csak oltani fog, s míg megkaptuk az oltásokat, a vendéglői élményeiről mesélt. Nagyot nőtt a szememben, mert a falán megjelent egy dedikált Carrie Fisher-fotó. Korábban a Tiananmen-téri híres fotó volt fent a falon, azóta ezt dedikált focista mezekre és rögbi plókra cserélte. 

A parkolóban jutott eszembe, hogy ezt az embert én már több mint 20 éve ismerem, amikor még kezdő orvosként járt hozzánk a boltba szendvicsért, most már pedig teljesen ősz hajú, és a gyerekei is nagyok már. Kit ismerek itt olyan régóta? Trish-t, kedves barátunkat, és Susan-t, egykori kollégámat a boltból... s persze, a piacosokat! Jövőre lesz húsz éve, hogy piaci tag vagyok!

***

Más történés nincs. Munkahegyek. Ó, és végre nyilvánosak a tervek a telep melletti lakótömbök építéséről. Akinek kedve van, mazsolázhat a Visuals szekció alatt: https://putlandroadshd.ie/. A kerti falon túl is lesz egy tömb, majd benézegethetnek a hálónk ajtaján a lakók. Bár... talán hozzánk majd nem annyira látnak be, ha megmaradnak a fák, de a felettünk lévő erkélyekre igen. Kiváncsi vagyok, mennyi ideig tart majd az építkezés. S egyáltalán, engedélyezik-e a 6- és 5 emeletes tömböket, ami mellett eltörpül a konvent régi épülete, amit - mivel védett épület -, meg kell tartaniuk, s lakásokat fognak benne kialakítani.

***

Hétfőn megkaptam a fogszabályzót... Nem egy álom. Nyafogás következik. Jobbára pépes/pépesített kajákon élek. A fogaim érzékenyek, egyelőre az óvatos rágás is nehézkes. A lehúzandó fogamról - alig értem haza - itthon lepattant a kis bigyusz, aminél fogva le akarták húzni a helyére. Szuper. Irány vissza a rendelő. Egyelőre nem húznak semmit, csak helycsinálás folyik, hátha kedvet kap, s megindul húzogatás nélkül. 6 hét reménykedés következik. Aztán meglátjuk.

2021. november 28.

Viharok szezonja

Eljött a harisnyák ideje, a gondosan derékra rétegezett ruhadarabok ideje, előkerült a szekrényből a sapka-sál, Pistike nem megy ki a hidegbe jól lefedett testrészek nélkül. Sőt, a legközelebbi piacra már kesztyűt is viszek, mert a most szombati piacon az álldogálásnak és a vad huzatnak köszönhetően pirosra fagytak az ujjaim. Már csak azért is mosogattam sűrűn, hogy megmelegedjenek. A hideg ellenére még így is akadtak, akik kiültek teázni az épület elé!

A legbájosabb látvány egy kis totyogós gyerek volt, aki először is levert egy jókora hisztit, mert nem ülhetett le bent egy asztalhoz, vagyis inkább az volt a baj, hogy még nem tömhette a szájába az akkor vett pici cupcake-et. Bőgés, üvöltés, így szülei kivitték az épület elé, s elfoglalták az egyik asztalt. Ott félrefordulva a széken elég szemetesen evett a kisgyerek, bőven szórva a morzsát a gyepre, ami felkeltette egy vörösbegy figyelmét, s a közeli bokorág végére kiülve nézte, mikor csaphat le a morzsákra. A kisgyerek pedig félig telt szájjal mutogatott a madárra, gondolom, "nézd anya, madár!" lehetett, ami gügyögés kijött a száján. A vörösbegyet nem érdekelte a nehezen érthető kommunikációkísérlet, leugrott a gyepre, s szedte össze, ami potyogott. Néha pedig felpillantott, fél szemmel, hogy jön-e már a következő morzsa?

*** 

Az első, névvel ellátott vihar, az Arwen, itt nem okozott se károkat, se havazást, éppen csak fújt a szél, s lengette, összekavarta a kávékuckóban fellógatott papír hópelyheket. Amit bizony nehezen hozott meg a posta az USA-ból. Lassan megtanulom, hogy ne rendeljek se az USA-ból, se Angliából, mert bizony, nem figyeltünk, s már nemcsak a 20 euró érték felett kell vámot fizetni a nyár óta, hanem az alatt is. Érdekes azért, mert az egyik képeslap csomagomat (amiben Stephanie 100. születésnapjára jött a vörösbegyes, egyedi lap), nem vámolták meg, amiben az én karácsonyi lapjaim voltak, azt pedig igen. De legalább nem ültek rajta sokat, online kifizettem a vámot, s két napra rá itt voltak a lapok.

Idén nem lesz ismerős által készített szép fotónaptár, csak lapokat küldünk mindenkinek.

Kitartóan 3 fokot jelzett a hőmérő, egész nap, fent a piacon is, és lent a tengerpart mellett is. Ezért is vettem elő a meleg harisnyát, s a sálakat. S a fűtés is mind gyakrabban kapcsol be napközben, most már tényleg hidegedik az idő, kell majd a dupla paplan. Most már este macska helyett melegvizes palack melenget a tévé előtt, miközben a The Leftovers című sorozatot nézzük. Az első nagyon jó volt, a második kezd egyre több gondolkodást, szimbólumfejtést követelni, egymást kérdezgetjük, hogy szerinted akkor most ez...? 

Szombaton felkapcsolták a város fényeit, most várom, kinél áll majd az első karácsonyfa a telepen. Sajnos, a tavalyi, nagy segítséget jelentő karácsonyi vacsora rendelés nem sikerült, mert a vendéglő idén csak 8 személyes vacsorára vesz fel rendelést. Nincs mese, én fogok főzni, de nem viszem túlzásba, lesz pulykaszelet, csirke, mindenféle sült zöldségekkel, lesz valami halas étel a kedvemért, s az idén először csinálok karácsonyi fatörzstortát.

Erről jut eszembe, a Tesco-ban kerengtem, amikor megláttam valami sárga csíkos dolgot, halomba pakolva az egyik polcon, s a SPONGE felirat ütötte meg a szemem. Hm, kellene pár tisztító szivat a konyhába, s közelebb léptem, hogy megnézzem, mit kapok 2 euróért. Döbbenet, nem szivacs volt, hanem PISKÓTA:


A csomagot én állítottam fel az oldalára egy fotó erejéig, akkor derült ki, hogy sütivel (vagy "sütivel"?) van dolgom, s nem műanyag szivacsokkal. Ezt a csodát rétegelni kellene egy mély edényben zselével, lekvárral, meglocsolni szesszel és felvert tejszínhabbal, s kész a trifle, de nézzük meg alaposabban a Hozzávalók és a készítés dátuma listát: ugye, hogy nem valami csábító, két euró ide vagy oda. Arról nem is beszélve, hogy két euró alatt is simán rittyent az ember egy vajmentes piskótát, s nem kell bele az a rengeteg tartósítószer.

***

Tegnap összehúztam az ajtó elé felgyűlt levélmennyiséget, s egy jókora dobozban lecipeltem a közösségi kiskert komposzthalmára. Már nagyon sötét volt, Manci vernyákolva elkísért, s amikor visszafelé jöttünk, sötét foltként robbant kis a bokrosból a gyepre, s meglepő sebességgel futott utánam. Megérdemelt egy kis dömöckölést a lábtörlőn. Ő már megszokta, hogy a cserepe is levelekkel lett teli, s többször rajtakaptam, hogy azon melegedik, forgolódva helyezkedik a napsütötte sárga halmon.   

***

Izgalmas hétnek nézek elébe: hétfőn megkapom a felső fogszabályzót, juhé. A múltkor a doki nem mondott semmit ezzel kapcsolatban, mármint hogy mit lehet majd enni, fogmosás hogyan, azt mondta, majd mindent a felhelyezéskor. Nem egy bőbeszédű alkat. Majd meg kell kérdeznem, lehet-e egyáltalán hasi MRI-re mennem fogszabályzóval a számban, vagy akkor le kell vetetni? Mindegyik weboldal mást mond.

Szerdán este ismét véradás, friss donorként egyből jelentkeztem, amikor jött az sms. Még lelkes vagyok. Csütörtökön pedig megyünk 3. oltásért. V. írt a házidokijának, s addig erősködött, míg nekem is jut a jóból. Többen mesélték, hogy az oltópontoknál elég káosz van, volt, aki csak úgy odament, s kapott oltást. Elvileg még hetek telnének el, míg sorra kerülnek az ötvenesek, s közben nekünk már eltelt a 6 hónap a 2. oltástól számítva. Kiskapu vagy sem, ide vele, kezdek ideges és gyomorszorult lenni a hírektől, amikor megint felbukkan egy új variáns, és a fene tudja, mi jön még vele. 

S idén megkérjük az influenza elleni oltást is. A Boots-ba mentünk be érdeklődni, kiderült, előtte online időpont-foglalás szükséges, kérdőív kitöltése, medical history, PPS szám, minden nyavalya, mi pedig naivan azt hittük, beesünk a helyi Boots ajtaján, s már oltanak is. Hazafelé jövet két másik gyógyszertár ajtaján is ott volt a kíírás, hogy oltanak, valamelyikbe csak beférünk, ha elmúlt ez a sűrű hét.

Apropó, szerettem volna a héten felrúgni apám orvosát, aki valami idősebb főember, és alighanem még nem tartozott a tanulmányai közé a helyes bedside manner. (Van mostanság ilyen egyáltalán?) Apám ment a soron következő infúzióra, s 3 órás várakozás után (időre ment, hahaha) a doki azzal fogadta, hogy rossz híre van. Na, vajon hogyan hatott ez a mondat a beteg apámra, na, vajon hogyan? Mi is volt az első gondolata? De nem a világvége jött el, hanem csak arról tájékoztatta az a gyökér, hogy elvették tőle a nővéreket (Covid-helyzet, ugyebár), s nincs, aki beadja Apunak az infúziót. Apám lesápadt, már eleve ez a felütés, hogy rossz hír, s aztán, hogy akkor futnia kell még egy kört a háziorvosnál, hogy ott megkapja a gyógyszeradagját. S oda elballagni, időpontot kérni, várni újra... s várni...

S aztán, mint a mesében, egy mentőangyal az égből, huss, megérkezett a maradék egyetlen nővérke, aki apám megnyúlt arcát látva beterelte őt egy üres kezelőbe, feloldotta a csodatévő port, s beadta Apunak az infúziót. Bőgtem, amikor olvastam Apu beszámolóját. Hogy azért még vannak emberek, akikbe szorult egy kis lélek, egy kis jóindulat. Gyakorlatilag a főnöke háta mögött, felülbírálva az ő döntését, beadta Apunak a gyógyszert. S időnként nézett rá, míg folyt az infúzió, s közben végezte a többi tennivalóját. Nem tudom, hogy hívják, de a Jóisten áldja meg. Úgyis őrajtuk csapódik le legjobban ez a borzalom, ez a járvány, s a rengeteg tennivaló a kórházakban.