17.

Lányod, lóval. 

A kis imp. A temetésed napján még pelenkás, első szavait próbálgató kis imp már ekkora nagylány.

Tortakudarc, sütisiker

Hurrá, vége az első, hosszú, munkás hétnek! A hét első 3 napján még rendes kislányként róttam a köreimet a kora reggeli, harmatos füvön, miközben egy krimit hallgattam a madárcsicser helyett. Mosolyogtam, mert éppen az első napi sétára jutott a krimiből az a rész, amely azt taglalja, hogy a középkorú, kövérkés rendőrtiszt mekkora lendülettel lát neki a testedzésnek, minden hétfőn, hogy aztán szerdára kifusson a szuszból, s hanyagolja a mozgást...

9-10 körből meg is van a kívánt távolság, a napi 3-4 km, vagy a 35 perc. Ennyivel már boldog vagyok, s jegyezhetem a fogyogató kilométereket a Camino-n. Még bő 600 van hátra.

Egyszer még V. is kijött velem sétálni, beszélgetés közben gyorsabban múlt az idő. Közeledve a mezőhöz, szúrós szemű pillantásunkkal sikerült elhajtani egy ismeretlent, aki úgy érezte, a telep mezeje az ideális hely a kutyaszaratásra. Kocsival érkezett... Már nem először láttuk. Ahogy elnézem, ez a kaka probléma marad, ezért érdemes leszegett fejjel, magunk elé nézve sétálni a mára már kitaposott ösvényen. Tervbe van véve egy figyelmeztető tábla, de úgy sejtem, nem lesz hatása. Azért egy próbát megér. 

Aztán csütörtökön már reggel a séta helyett is dekoráltam, festettem a sok húsvéti sütit, az Üzem váratlanul megemelt rendelését, s közben agonizáltam egy torta megrendelés felett. Már nem emlékszem, mikor stresszeltem ennyire torta miatt. A hiányos feljegyzéseim miatt fogalmam sem volt, hogyan reprodukáljam azt a fehér csokis bevonatot, amire a hölgy megrendelőm majdnem 2 év távolából is emlékezett. Először fehér csokis ganache-t próbáltam csinálni, ami katasztrófálisan sikerült. Illetve a fehér csoki, meleg tejszín kombója még csak-csak elkészült, de amikor a kívánt halvány rózsaszín festéket próbáltam lassan belekeverni a ganache-ba, az szépen megfolyósodott, s hiába kevertem, vertem a tanácsok szerint, nem akart összeállni. 

Nem volt türelmem hűtőben dermeszteni, s reménykedni, hogy megjavul, hanem elmentem újabb adag fehér csokiért, ezúttal minőségibbet választva, s most fehér csokis vajkrémet csináltam, mert közben a nő megírta, hogy emlékei szerint fehér csokis vajkrém borította az egyszerű vajas piskótát, amit lekvárral töltöttem, s a kérésének megfelelően rengeteg szórócukrot is kevertem bele. (Ez valami újabb őrület, talán már írtam róla: az egyébként elég kemény, színes picurka cukorgömböket a piskótába keverik. A gömböcskék alig puhulnak meg a sütés közben, csak a rajtuk lévő színes bevonat megszínezi egy picit a piskótát, mintha a kész tészta tele lenne sok színes folttal. Szerintem ehetetlen borzalom, de ha ezt kérik, ezt kapják. Funfetti tortaként lehet megtalálni a Google-n a receptjét.)

A vajkrém a belekevert, kissé olvasztott fehér csokival már jobb lett, lekentem a tortát, s a "tegyen rá valami dekort, nem kell túlspilázni" kérésnek megfelelően megpróbáltam valami kislányos díszítést sikeríteni rózsaszín szórócukorból (puha, a 2 éves ünnepeltnek is megfelelőt), vajkrémből nyomott "csókokkal", aminek a közepére nyomtam pár fényes cukorszivet, mert a küldött képen is az volt. Az egészről lerítt, hogy ihletem nem volt hozzá, de próbáltam szépre csinálni. Az elkövetkező hetekre van még 3 tortám, de aztán kész, vége, nem vállalok többet új klienst. Sütit tudok csinálni, az az én asztalom. Általában a "magára bízom a dekort"-féle tortáknál szoktam brillírozni, de most alighanem tele volt a micsodám a feltorlódott melóval, s ennek áldozata lett a torta. Rózsaszín volt, dekorált volt, kislányos volt, szivárvány árnyalatokkal, de érződött rajta az izzadtságszag.

Mert ostoba voltam, mert igent mondtam rá, amikor tudtam, hogy a piac és a kávézók rendeléseivel leszek elfoglalva. Tavaly ilyenkor az első lockdown miatt kellett elhalasztani ezt a tortát, nem volt szívem másodszor is nemet mondani.

Lecke megjegyezve. V. mindig mondja, hogy nyugodtan mondhatok nemet, nem ezen múlik a megélhetésünk, de még mindig szorul a torkom, s kellemetlen érzés marad bennem, ha valakit máshová irányítok. 

***

A piac remekül sikerült, de nem volt ugyan olyan hosszú sorállás, mint előző hétvégén, s megint elég leraboltak voltak 11 után az asztalok, de ennyit tudtunk "gyártani". Akik későn jöttek, azoknak nem sok minden maradt. Szerencsénk volt, kellemesen napos szombat reggel volt, pedig napok óta fenyegetőznek a levelibékák a hideggel. Ami egyébként ma reggelre meg is érkezett, havas esővel, hideg széllel. Most is csak 4 fok van, míg tegnap délután a derekamra kötött kabátban sétáltam, égette fülünket a napfény, ha a napos oldalon mentünk. Az az igazi, tavaszi, átmeneti időjárás uralkodik: napos oldalon klassz meleg van, árnyékban pedig még a sál sem árt. S öregesen megborzongunk, amikor látunk egy-két kirakott hasú, derekú kamaszcsajt. Elértem azt a kort, amikor nagyanyámhoz hasonlóan mormogom: "Kint van a derekad, lányom! Felfázik a veséd!"

A piacon szokás szerint felraktam a kifújt tojásokat a bokrokra (hány éve is festettem őket??), így volt kis húsvéti dekor is. Sokan jöttek kávéért is, s utána kiültek a parkoló alacsony kőfalára melegedni, beszélgetni. Sajnos, továbbra sem rakhatunk ki asztalokat, s úgy tűnik, ez még egy darabig így lesz. 12-e után lesz enyhítés a megszorításokon, de csak kevés, mert nem bírják a fertőzöttek napi számát lenyomni. S garantálható a megbetegedések továbbra is tartósan magas száma a húsvéti langyos időjárás által a szabadba csábított nép gyülekezése miatt. Persze, minden relatív, a magyarországiakhoz képest ez a 400-500 beteg "kevésnek" mondható. S a legtöbbjük nem kerül kórházba, hálaaz Égnek.

De a jó hír az, hogy 12-e után már autózhatunk bárhová a megyében, hurrá. 

Ezen a szombati piacon megint kiderült, mennyire a szemükkel vásárolnak az emberek. Az örök kedvenceket, a csokis keksztorta-szeleteket most nem átlátszó celofánba raktam, hanem pici nylonzacskókba, fehérekbe. Fele adag megmaradt. Hiába volt egy áttetsző zacskóba rakott mintapéldány, nem fogyott el mind. Bezzeg sütiből, vigyorgó nyulakból, tojásban ülő csibéből, galambokból még az extra mennyiség ellenére sem volt elég. Rekordbevételem lesz.

Kiskrumpli jelentkezik ;-)

Óraátállítás, utálom. Nekem még reggeli időt jelzett a vasárnap későn kelő hasam, de az óra szerint már lassan dél volt.

Odakint néhány didergősen hideg, ronda esős nap után megint langymeleg az idő, erős széllel. Teljes erővel virágoznak a cseresznyefák. A minap a napi séta közben betértem a mellettünk lévő iskola (idővel majd beépítendő, és most nyitott) területére virágzó fát fotózni, s amikor elkészültem a fotókkal, mint valami giccses reklámfilmben, ahogy elfordultam a fától, a hirtelen feltámadó szél maroknyi rózsaszín szirmot sodort utánam. Az Instagramon volt egy kísérletem, amikor egy, az egyik szomszédom fájáról letört kis ágacskát virágoztattam egy kis pohárka vízben, s szegény, előbb halt meg és barnult be, mint hogy a cseresznyevirágok teljesen kinyílhattak volna. 

Bűntudatosan szagolgatom néha a kamrában a tavalyi - rám jellemző óriási lendülettel induló - sóban eltett cseresznyevirág-tervem végeredményét, amit második nekifutásra Hiroko, japán ismerősöm (és a mamája) segítségével valósítottam meg. Éppen egy éve... Cseresznyevirággal díszített, babpéppel töltött bucikhoz kellettek volna a virágok, de azóta sem vágtam bele a sütésükbe. Ellenben van pár új receptem, amihez az ehető, sós bevonatuktól már megfosztott virágok kellenek, de nem írok ide semmilyen igéretet, mert csak halogatás lesz a vége. Mint a japán útinaplómnak, amely elvileg készen, csak a fotókat kell beleilleszteni, aztán mehet kinyomtatásra, hogy örök emlék legyen egy remek nyaralásról.

De a besózott virágok még most is rózsaszínek, s a belőlük kinyomott lé finom illatú.

Cseresznyevirágzást bámuló parti nem volt, nem is lesz. Ahhoz ott kell lenni, Japánban, sakés pohárkával és cseresznyevirágos sütivel a kezünkben kell felfelé bámulni egy parkban, lehetőleg társaságban, fel, a fák ágaira, az élet múlékonyságán elmélkedve. Az én hanamim (virág bámuló partim) kimerült abban, hogy az aznap éppen barlangszerűen sötét "műhelyemben" a szegény, letört ágacska félig nyílt virágaira meredtem, s nyomtam a számba egy "Made in Taiwan" mochi-t, rizslisztből és babpéppel készült édességet, mert Japánból való nem kapható az ázsiai termékeket árusító kisboltban. Még csak nem is cseresznyevirágos mochi volt, hanem földimogyorós, ha jól emlékszem.

Új-zélandi utunk után sokáig voltam harasztfüggő, a koru (immáron a második) most is a nyakamban lóg. Most is megnézek minden műsort, ami új-zélandi témájú, s bele-bele olvasok blogokba. Japán ugyanilyen tartósan nagy hatást tett rám. Mindenhonnan begyűjt az ember valami hasznosat, valami kedveset, valami érdekeset, amit aztán hordoz magával, gazdagabbá téve az életét, a mindennapjait.

***

A közösségi kertben meglepetve fedeztem fel, hogy egészen vastag rebarbara szárak vannak már az ágyásban. S mint tavaly, most sem jár rá senki, így aztán nálunk már mindennapos a kevés cukorral, pár szem szegfűszeggel felfőzött rebarbara. Rákaptam a zabkására, s egyik kertész ajánlatára mindennap rakok rá két nagy kanál pépes rebarbarát, az eddigi feltétek helyett. Kész vitaminbomba, s milyen finom! Most pedig a már jó hosszúra nyúlt medvehagyma felhasználásán gondolkozom. A tavaly készül medvehagymás sóban hamar megbarnultak a levéldarabkák, de a lefagyasztott vajas keverékben sokáig zöld marad, s egy-egy szeletet rakva sülő hús mellé/alá alaposan feldobatja az unalmas kajákat. Sajnos, a mélyhűtő befogadóképessége igencsak véges, így sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen salátában végzik majd a medvehagyma levelek.

***

Amennyire lehet, igyekszünk mindennap sétálni, így a Camino sok-sok km-re lassan, de biztosan fogy. Az a napi 3-4 km nem olyan hosszú, s most már reggel is világos van, mehetnék reggel sétálni, ha nem lennék olyan lusta. De jobban élvezem, ha V. is velem jön, s lehet közben beszélgetni, megmutogatni a virágokat, az érdekes kerteket egymásnak, no és most lehet csodálni a virágzó fákat. Minden csupa szín és friss. 

A mindennapi "kis körnek" nevezett séta során megint elvetődtünk az öregúr háza felé, s nagyon örültünk, amikor láttuk, hogy az eddig elhanyagolt, gazos, ápolatlan kertre valaki végre rászánta az időt: a rózsabokrok megnyírva, a fű levágva, a virágágyások kigazolva, rendezetten élvezték a napsütést. Hurrá! Elismerően néztünk végig a kerten, s az elhúzott függönyű ablak mögött láttuk, hogy bent a család ül a nappaliban, s valószínűleg sokadszor gondolkozhattak el azon, miért áll meg mindig ez a két vadidegen ilyen hosszan, s néz befelé a derékig érő kertfalon belülre. Megnyugtató, hogy most már vigyáznak a növényekre.

***

Nos, túlestünk az első piacon. Kb. 30 vevő jelzett vissza a kör sms-re, hogy örülnek az újranyitásnak, s jönnek. S eljöttek. Majdnem egy órán át sorjáztak befelé lassan, álltak  türelmesen sorban a fizetésnél, s 11-re alaposan lerabolták a pultokat. Pedig igen kitettünk magunkért, még aki nem maradt ott személyesen, az is felhozta vagy felküldte a termékeit. Még egészen idős vevőink is eljöttek, ki kísérővel, ki egyedül, bottal, mindenki maszkosan, tele volt a parkoló, még a hátsó is. S az egyik ott parkoló kocsi tulaja jelentette lelkesen, hogy az imént őzet látott a bokrok között. Nahát! Rókához már volt szerencsénk, de őzhöz még nem.

Még a közeli farm tulajdonosa, az öreg Paddy is feljött, ő, aki már túl van a nyolcvanon, s egy januári, kórházi tartózkodással egybekötött tüdőgyulladás ellenére is maga hozta fel a farmjáról az előző este, vagy reggel szedett zöldséget. Össze is néztek mögötte a tagok, hogy hogy bírja még? Néha kifulladva támaszkodott neki az asztaloknak, lefogyott arccal, botra támaszkodva, folyamatosan mondogatva, hogy nem megy ez már neki, nem fogja csinálni... s mégis feljött.

Jó volt megint ott lenni, beszélgetni, találkozni a vevőkkel, csak a rutinba visszaállni volt nehéz, ami máskor alapból sikerült, most gondolkoznom kellett, hogy hogyan is csináltam? Melyik lépés következik? Hogyan megy a kávéztatás, az óvatos, mindent fetőtlenítő lépésekkel. Elfelejtettem kézkrémet vinni, a sok fertőtlenítő szárazra ette a kezem. Jó volt látni az ismerős arcokat, kibeszélni a lockdown okozta rosszkedvet, bátorítani egymást, látni, hogy a piac még egyáltalán nincs halálra ítélve, ahogy pár tag azt fel-felemlegeti. 

Nem tudom, ez a lelkesedés a vevők meddig tart, készüljek-e még több sütivel. Bírni fogják türelemmel a sorállást? Mert úgy néz ki, a szabályokat nem enyhítik Húsvét után, mert ugyan az elhunytak száma csökken, lélegeztetőn is egyre kevesebben vannak, de a napi esteket nem bírják lenyomni 500-600 alá. Az oltás is lassan megy. Vagyis továbbra sem engedhetünk be, csak x számú embert egyszerre az épületbe. Szerintem most már ez a rendszer meg is marad a piacon addig, amíg be nem fejeződik a teljes lakosság oltása. 

Tavaszi kis színesek

Apám - miután megírta, milyen kavar megy a beoltása körül, mert 75 év feletti krónikus betegként  a nem megfelelő kínai vakcinát akarták neki kiutalni, amire nemet mondott - mellékelt néhány fényképet a házról, Nagyi házáról, amin az új tulajdonosok közben már dolgoznak. Szép idő volt, felsétált oda a város másik feléből.

Elég szívfájdító volt nézni a sterillé gyalult bejáratot, kiszedtek onnan mindent, rózsatövet, virágot, nyilván kellett a hely a gépeknek, hogy be tudjanak járni. Nincs már sehol az öreg orgonabokor, a fügefa  már rég eltűnt a lebontott kiskonyha ablaka elől, a többméteres tiszafa Gizi macskám sírja fölül, s a mandulafát pedig erősen felnyírták. Szintúgy a fűrész áldozata lett az öreg cseresznyefa, bár az valóban nagyon öreg volt. Így aztán jól lehetett látni az utca felől a fotókon, hogy mennyire fel van ázva a ház alapja, levert vakolattal még jobban feltűnő. A tetőt leszedték, gyakorlatilag egy héj az egész, néhány új ablak- és ajtónyílással. A régifa díszítés a tető alatt az enyészeté. Nyeldekeltem, mint egy béka, a képek láttán, s újra csak emlékeztetnem kellett magam, hogy se pénz, se energia nem volt részünkről a felújítására, s egy neház problémát passzoltunk át valakinek az eladásával. Az emlékeim megmaradnak. Azokat a fejemben őrzöm. 

***

A minap kenyeret szállítottam, ami ezt jelenti, hogy egy megpakolt nagy szatyorral bolyongok a telepen, felcimkézett csomagokkal, lakástól háztömbig, háztömbtől házig. Két kliens lakása között ballagtam éppen, Mancival a nyomomban, amikor előttem úgy három méterre, éppen a tömb postaládáit ellenőrző fickó felegyenesedett, s rám nézett. - "Friss kenyér? - kérdezte. A szendvicskenyerek még langyosak voltak, s enyhe illatfelhőben mentem, de a szél nem fújt, nem tudom, hogyan szagolta meg. Büszkén válaszoltam, hogy igen, friss kenyér, s egyből jött a kérdéssel, hogy mikor sütök, mit sütök, s na, majd szól a feleségének, hogy keressen meg. A gond az, hogy fogalmam sincs, ki volt ő, életemben nem láttam, nem tudom, ki a felesége, csak sejtem, abban a tömbben élhet, ahová a postaláda tartozik. Hízelgő volt a levegőbe szimatolása, az érdeklődése, de azóta sem jött megkeresés, így elfelejthetem. Amúgy is indul a piac, a Húsvétra akarok koncentrálni. 

Tegnap felmentünk megnézni, mi kell a piaci konyhába, van-e elég fertőtlenítő, konyharuha, WC-papír s hasonlók, s nosztalgikusan szagoltam bele az épület kissé állott, dohos levegőjébe. A parkoló kavicsrétegét gondosan elsimította valaki, a fű is le van nyírva, s az elnökünk a hírdetőtáblára már kiragasztotta az újranyitásról szóló értesítőt. 

Kiváncsi vagyok, hányan lesznek majd. Nyulas aprósütivel készülök, azt kapnak a kávé mellé a népek.

***

Az egyik szomszédunk már régóta emlegetett egy új, csirkés helyet, rántott csirkés kaják minden mennyiségben, szószokkal, köretekkel, menjünk, nézzük meg. Mint kiderült, az egyik, a promenádon lévő igen jó kis vendéglő, a díjnyertes pizzáiról elhíresült Platform Pizza körül egész kis fast food központ alakult ki. (Alighanem egy tulajuk lehet, mert a weboldalaikon az összes hely logója szerepel, vagy dicséretes módon összefogtak.) Az biztos, hogy a városbeliek válogathatnak, ha gyorskajára van szükségük - a legtöbb hely szállít is, nem kell lemerészkedni a promenádra, a tömegbe.

Van ott pizzás, salátás, van ázsia ételeket kínáló, van ez a csirkés, van vegán hely, mindez egyetlen épülettömbben, sátortető alatt, vagy az épület mögött, egy kupacba lerakott konténerekben nyíltak meg. A rántott csirkés helyet próbáltuk ki, rendkívül hamar elkészült a rendelés, amitől kissé gyanakvó lettem, mert ha a múltkor a friss csirkeszárnyakra kellett várni tíz percet, akkor ez a 3 perces várakozás mit jelenthet? 

A panír csak liszt volt, színtelen, fakó bevonat, amibe valamilyen szárított zöldfűszert kevertek, a felsőcombon jó angolszász szokás szerint rajta volt a gerinc egy része, s bár kifejezetten nem kértem, raktak hozzá egy pekedli szaftot is. A mellé rendelt főtt kukorica amolyan forró vízben frissített változat volt, miután lemostam róla a túlságosan vastag cajun fűszerport, már élvezhető lett. Odahaza salátalevelekkel bélelt gyomromba küldtem a combokat, végül is kellemesen át volt sülve, nem voltak szárazak, de a panírt jónak láttam lefejteni róluk. Ne legyek igazságtalan, gyorskaja, nem várható el a nagyi féle vasárnapi friss csirke. 

***

Nem tudom, írtam-e, hogy a mellettünk lévő, jókora, lassan 2 évtizede elhanyagolt területre (mely részben egy régi apácazárda épületéből, a hozzá tartozó elhanyagolt kertből és egy mellé épített iskolából áll) most 180 lakásos tömböt (tömböket?) és egy óvodát tervez új tulajdonosa. Az apácazárda épülete védett, azt meg kell tartania, de a leromlott teniszpálya, a gazos régi kert és az iskola megkopott épülete alighanem építési területté válik. A közösségi kiskert tagjai azonnal aggódni kezdtek az ott lévő és elvileg védett fák miatt, mert főleg annak köszönhető a rengeteg madár a telepen. Az egyik fán rendszeresen ott alszik egy nagy csapat seregély, máskor galambcsapat körözött felette. Fakóbb és üresebb lenne nélkülük a környék, az biztos. Az elhanyagolt, szederrel gyakorlatilag teljesen befutott kert ráadásul a mi kerítésfalunkkal határos, a fal mögött fasor, ha azt a fasort kivágják, be fognak látni hozzánk a tömb lakói. Legalábbis csak sejtjük, hogy be fognak látni, mert a tervek sajnos nem nyilvánosak. 

Az eddigi telep-építések tapasztalatai alapján a területet építés előtt ledózerolják, s búcsút inthetünk a fáknak. Még tavaly ősszel az egyik lakó találkozót egy idegennel, aki feltűnő alapossággal fotózta körbe ezt az elhanyagolt telepet a mi oldalunkról, ő akkor azt mondta, megtartják a fákat, de ugye, láttunk mi már karón varjút. "Upsz, nem tudtuk, hogy védett, jaj de kár, de most már kivágtuk." A védett fákat (máramelyikhez közeltudtak menni) végignézte pár lakótársunk, mindegyiken van egy fém táblácska, számmal, tehát elvileg nem nyúlhatnak hozzá. Az elhanyagolt kertbe nem lehet bemenni, akkora szederréteg fonja be a területét. (Régen még vicceltünk is vele, hogy pár disznót kellene oda beküldeni, eltűnne hamar a vadon.)

Magával a tömbépítéssel semmi gondom, tisztában vagyok vele, hogy lakáshiány van, kellenek az új épületek. De jó volna, ha valahogy az új telep épületeit a fák megtartásával alakítanák ki. Így jómagam is felajánlottam, hogy aláírom azt a kérvényt, ami az elhanyagolt terület fáinak megtartását kérelmezni. Egyik lakótársunk alaposan listázta azokat az állatokat, madarakat, rovarokat, kisemlősöket, amiket az elmúlt másfél évtizedben látott, ezzel is alátámasztva a fák és a kert fontosságát. Megemlítve az általunk is látott rókát, Jules-t, a fácánt, a sündisznókat... A rengeteg madárról nem is beszélve! A mi etetőnkre például újabban jár egy szajkópár! A madárfürdető továbbra is népszerű, a múltkor egy parányi királykát láttam fürdeni, illetve próbált fürdeni a pár mm-es vízben, távozása után kis lelkifurdalással töltöttem fel újra az edényt, hogy legközelebb ne kelljen roggyantva guggolnia a leheletnyi vízréteg felett, hanem valóban sikerüljön fürdenie.

Amúgy pedig tavasz van, s virágoznak a cseresznyefák!

Szt. Patrik-nap lockdown idején

Olyan gyorsan mennek a napok... Elkészültem a nagy céges megrendeléssel, hurrá, remélem, majd máskor is eszükbe jutok. Nagyon elszoktam az ilyen komoly, cégeknek kiküldendő számláktól, még itteni, botcsinálta fordítói "karrierem" elején kellett Purchase Order számot írni a számlára, s mellé mindenféle adatot megadva magamról. 

Büszkén mellékeltem új bankszámlaszámomat, mert V. javaslatára az N26 német online banknál nyitottunk nekem számlát. Érdekes lesz majd - és jóval könnyebb - egy telefonos app-on figyelni, hogyan alakul a sütésből való bevételem, kiadásom. A kenyeres kuncsaftokat megkértem, oda fizessenek, de páran továbbra is inkább V. Revolut számlájára utalnak. 

Tegnap volt egy éve, hogy felajánlottam a kenyérsütést a telepieknek, s azzal ünnepeltem, hogy mindegyik család kapott néhány vigyorgós lóhere-sütit, ha már éppen Szt. Patrik-nap előestéjére esett a nagy esemény. Ez a második Szt. Patrik-nap, amikor nincs felvonulás, nincs hejehuja. Minden virtuálisan történhet csak. A telepen rengeteg zöldbe öltözött kisgyerek rohangált, minimum egy zöld felső volt rajtuk, de láttam bicikliző kislányt is, nyakában ír zászlóval. Én csak az állampolgári avatáskor kapott kitűzőt tűztem ki magamra - mint ahogy két nappal korábban pedig a kokárdát. Zajosék kiakasztották a hatalmas ír zászlót a korlátjukra, máshol léggömbökből rakták ki a trikolórt, vagy gyerekek szinezte papírból volt a zászló az ablakban. 

A hagyomány szerint ezen a napon kell elültetni a krumplit is. Eddig nagyon hanyagoltam a közösségi kiskertbéli munkát, s amikor ma embert kerestek krumpliültetéshez, mentem boldogan. Olyan "plastic Paddy' leszek már, hogy csuda: krumplit ültettem Szt. Patrik-napon! Hárman voltunk csak, egy óra alatt végeztünk a munkával, de hiszen kicsi a terület. Két-két sor hagymával választottuk el egymástól a különféle krumplik sorait. Remek időnk volt hozzá, mintha csak a borús lockdown-beli hangulatot akarta volna kárpótolni az időjárás, melengette a hátunkat a nap, míg a földigilisztával bőven átszőtt talajt túrtuk. A fóliasátorban szaunameleg köszöntött, de egyelőre az ágyások még ápolatlanok, tele ragadós galajjal, s felmagzott salátafélével. Még várat magukra a kitakarításuk. Csak remélem, hogy nem szombat délelőttönként fognak megint nagy ültetéseket rendezni, amikor a piacon vagyok.

***

A piaci nyitást nagyon várom. Jó lesz megint visszaszokni a szombati rutinba. A minap beszélgettem egy ír ismerőssel a telefonon, s döbbentem vettem észre, hogy az angolságom elég habogós lett. Bár az is lehet, hogy csak vele ilyen, mert megfigyeltem már, hogy ha viszonylag gyors társalgásra van szükség, nem mindig állok a helyzet magaslatán. A szokásos: olvasva, hallva a dolgokat megértem, ha időm van rá, el is mondom szépen, amit szeretnék, de gyorsan reagálni már nem mindig sikerül úgy, ahogy az elvárható lenne egy sok éve idegen nyelvterületen élőtől. Ritkán megy az íresen pergő adok-kapok, lehet, meg kellene csókolnom a Blarney kövét, hogy ékesen és választékosan tudjak csicseregni bárkivel.

***

Megint majdnem le-fejvadásztak. Múlt szombaton délelőtt még javában élveztem az ágyba kapott reggelit, amikor csörgött a telefon. Név is jött fel a szám mellé, így felvettem. (A sok kéretlen telefonáló miatt nem szoktam.) Az illető nem lacafacázott, mondta, hogy baker-t keres, nem keresek-e munkát véletlenül? Kellemesen meglepve hebegtem, hogy sajnos nem, kisvállalkozó vagyok, a magam vállalkozásában dolgozom. Azért kicsit beszélgettünk, kiderült, hogy a Real Bread-es WhatsApp csoportból "ismer", s alighanem utánam nézett, mert tudta, hogy Bray-ben lakom. Mondta, egyszer ugorjak be a kávézójába, itt van a közelben, a Kilruddery birtok mögött. 

A Belmont birtokról van szó, amolyan activity area, lehet mountain bike-ozni, vagy biciklizni, vastag gumijú biciklikkel, s külön sétautak vannak a sétálóknak, nem kell egymást kerülgetni a biciklisekkel. A gördeszkásoknak építettek elkerített gyakorlópályát (olyan, amiért évek óta lobbiznak a városban, hogy kellene egy ide is), a gyerekeknek ott vannak a mászókák, de számunkra a lényeg a birtok különböző hosszúságú sétautjai.  A férfi hívása adta az ötletet, hogy menjünk oda sétálni délután.

Még az 5 km-es határon belül van, s egyszer már jártunk ott, akkor kifejezetten a kávézót akartuk kipróbálni, mert szomszédainknak nagyon tetszett. Csak nem tudtam, hogy egy Real Bread Ireland-es emberé az a kávézó. Az idő akkor nem volt jó sétához, így csak ebédeltünk, s tényleg jó volt a kaja, kultúrált a WC, tágas terek, igényes kialakítás. 

A napos időnek köszönhetően most szombaton is rengetegen voltak, tele volt az összes parkoló, sétálás közben is sokszor kellett kerülgetni az embereket, családokat. De sétára kiváló hely, kavicsos ösvényekkel, kilátóponttal a Dublini-öböl felé, s mivel a terület átnyúlik a Kilruddery birtok farmjára, tehenekkel, birkákkal is találkozhatunk. 

S ha van éves bérletünk a Kilruddery birtok látogatásához, az állatok miatt becsukott kapukon átlépve oda is bemehetünk, ha meg akarjuk hosszabbítani a sétát. S ha bírjuk tüdővel, felkapaszkodhatunk a Kis Cukorsüveg-hegyre, amit egyszer már megmásztunk V.-vel (emlékszem még, mekkora fegyvertény volt, jól megizzasztott bennünket). Vállalkozó kedvűek erről a hegyről a Kilruddery felé ereszkedhetnek le, s ha bírják tüdővel, a birtok határa mentén (ahol már sajnos, főút van), visszagyalogolhatnak a Belmont bejáratához, vagy a parkolóban hagyott kocsihoz. Ahol ilyen szépségeket is látni időnként:

A birtok még mindig a Brabazon-család tulajdonában van, akik 1540-től a megyében élnek, s 1618-től birtokolják Belmont-tot és Kilruddery-t. Szép kis családfájuk lehet, az biztos!

***

Egy héttel korábban pedig a Powerscourt birtokhoz mentünk, lejárni a kilométereimet*, mert kiderült, hogy a lockdown miatt a golfpályán ugyan nem lehet a tagoknak játszani, de a sétálókat beengedik a betonos utakra. Remek időnk volt hozzá, napsütés, sehol egy felhő, alaposan bejártuk a hatalmas golfpálya felét, alig páran voltak csak arrafelé. A térképen is látszik, micsoda nagy terület. Ha marad a szép idő, a másik felére is sor kerül. Természetesen nagyon szépen rendben van tartva, mondhatni, minden fűszál a helyén. Eddig csak a kert felé menet láttuk messziről a klubházat, most pedig ott parkolhattunk a közelében, mi földi halandók. Sosem felejtem el, amikor jó sok éve egyik első, még csak tolmácsként előadott idegenvezetésem során, amikor egy buszra való magyart kísértem a kertbe, a buszról kinézve az ír, középkorú nő vezetőnk mondta, hogy milyen drága ide a tagsági díj, s hozzátette még: Én is itt vagyok tag. Már nem emlékszem, mekkora összeget mondott, de hümmögött is rá a magyar csoport, hogy nahát, jól mehet az idegenvezetés.

Most egy jól kereső egyhavi fizetése az éves díj, mellé szigorú klubszabályokkal, de ha arra vágynánk, akár családi ünnepeinkre is kibérelhetjük a klubhelyiségeket, nem kell tagnak lennünk.

* Talán nem írtam még, de most a Camino de Santiago távját gyaloglom le, apránként, s ha lehet, minden nap lejárok pár kilométert. Ma "beértem" Pamplonába :-)

Kávésztori

Évekkel ezelőtt kaptam ajándékba egy zacskó kávét, amit valahogy sosem ittunk meg, mert szemes kávé volt, s a megörökölt kis darálónk addigra már feldobta a talpát. (Jut eszembe, ha egyszer listáznám, mi mindent örököltünk meg az országból elköltözőktől!) Arra emlékeztem csak, hogy egyszer jól-rosszul megdaráltam belőle egy adagot az Őrnagy úr fején lévő késes darálóval (amitől a hozzáértők állítólag szívrohamot kapnak), teljesen sacc per kb alapon, mert csak halvány fogalmam volt, mennyire kellene finomnak lennie. (Próbáltam összehasonlítani a zacskós darált kávénk finomságával - újabb szívroham a hozzáértőktől -, s aszerint daráltam.) A kávénak igen kellemes, csokoládés, karamelles illata volt. Eltettem a cimkéjét, mert igen tetszett, hogy a kávé neve alá egy kávészem is volt ragasztva. Ott díszlett a cimke az egyik polcom tetején, mint dekoráció. 

Most, hogy már feljebb léptünk a létrán, s van rendes daráló a kávégépen, eszembe jutott a hűtőben éldegélő kávé-maradék (harmadik szívroham...). Nem sok reményt fűztem az élvezhetőségéhez, de sikerült belőle iható kávét főzni, s az illata, az továbbra is csodálatosan kellemes volt.

Nyomozzuk le, így V. A cimke alapján hamar eljutottunk a céghez, egy családi vállakozáshoz, Lucca-tól nem messze, Toszkánában. Két fiatal nő a tulajdonos, apjuktól örökölték meg a vállalkozást, mely 1952 óta működik. A termékeik között nem, de a Facebook oldalukon - hogy, hogy nem - ott szerepelt ugyanaz a Nepálból való kávé, mandulás, csokoládés, kakaós ízzel. Ment is nekik az üzenet egyből, hogy kapható-e ez a kávé, és postáznak-e külföldre.

Viszonylag gyorsan jött a válasz, hogy sajnos, ez a fajta kávé most nem elérhető, de szívesen küldenek egy kóstolót a kávéikból, addig is, amíg ez újra kapható lesz. V. udvariasan felhívta a figyelmüket, hogy köszönjük a felajánlást, de mi csak érdeklődő magánemberek vagyunk, nem egy kávézó, sőt, hozzáértésünk a kávéhoz minimális, mi csak ezután a bizonyos kávé után érdeklődtünk volna, hiszen ittuk korábban. Ettől függetlenül ők továbbra is ígérték a kóstolót.

 

Ami nemrég megérkezett. Hatféle (!) szemes kávé, modern csomagolás, csupa vidám színekkel díszített zacskók, elegáns reciklálható dobozban, rajta papírcsík a cég nevével, s a papírcsík régimódi pecséttel leragasztva. Összenéztünk a doboz felett, te jó ég, nem lőttek túl a célon? Mi tényleg nem vagyunk hozzáértők... A dobozban volt összesen majd' egy kilónyi babkávé, mire mindet kipróbáljuk.... főleg úgy, hogy most gyomorkímélés/böjt miatt feladtam a kávéivást. A postai költség sem volt kevés, így ment nekik az üzenet, hogy hálásak vagyunk a küldeményért, de hadd fizessük ki már ezt a kávéadagot... Enjoy! Jött a válasz. 

Hálának ugyan kevés (az esetleges rendelésig), de eszembe jutottak a sütik és az az Alessi márkájú sütikiszúró szettem, ami csupa kávéfőzéssel kapcsolatos formából áll. Ha egyszer Berlinig épségben eljutottak a sütijeim, akkor Toszkánáig is kibírják, nem? Legalább addig is kimutatjuk a hálánkat, amíg rendelésre kerül a sor.

Egy év a vírussal

Egy éve már... Biztos vagyok, hogy tele lesznek az ír online portálok/újságok is visszaemlékezésekkel, amelyek méltóbban foglalják össze ezt az egy évet. A minap jött fel, hogy Olaszországban megemlékezéseket tartottak a vírus felbukkanásának első évfordulóján. Itt néha felvetik, hogy a járvány áldozatainak emlékművet kellene majd állítani, de aztán ezek a hangok elvesznek az újabb betegszámok és elhalálozások statisztikái között. Szerencsére a kórházban ápoltak száma szépen csökken, s a minap high five-val ünnepeltük, hogy nem volt halott, de az a nap sajnos csak kivétel volt. Folyamatosan kitartásra és türelemre int a kormány, s próbálja kiemelni a lockdown pozitív hatásait, de az össze-vissza intézkedéseivel nem mindig nyeri meg magának a lakosságot. 

Egy éve ilyenkor a bécsi út, a szép kiállítás, a házassági évfordulónk és az állampolgársági avatás izgalmas napjait éltük, tele voltunk boldogsággal. S aztán még a közös kis partit is meg tudtuk ejteni barátainkkal, szomszédainkkal, az avatás örömére, szinte az utolsó pillanatban. S március közepétől eldurvult a helyzet, mintha megtorpant volna minden. Szinte mindenhonnan a COVID szó üvöltött az ember arcába, a Brexit nagyhirtelen eltűnt a hírekből. Most, ahogy visszaolvastam, döbbenek rá, milyen hirtelen lett minden Covid-centrikus, vészhelyzetszagú, ijesztő, aggasztó. Nem szégyellem bevallani, nagyon félek a betegségtől, a fulladás gondolata nagyon ijeszt, s amikor tavaly augusztusban utaztunk családunkhoz látogatóba, folyton ott volt a fejemben, biztonságban vagyunk-e? S ők?

Ma jókora sétára indultunk, s mint az utóbbi hetekben mindig, most is alaposan kikerültünk mindenkit, ahogy minket is kerülgettek. A maszk nálunk, már egész gyűjteményem van belőle, mindig látok egy másmilyen mintájút, kényelmesebbnek tűnőt, mint a legutolsó, s mosni úgyis lehet őket. A ma olvasott cikk (amelyből megtudhattam, milyen félelmetesen korán készen voltak már azok a sokszor mosolyogva emlegetett brit tudósok a vakcinájuk első változatával, s a máskor évekre, netán évtizedre elhúzódó folyamatot hogyan sikerült hónapokra lerövidíteniük, hogy minél előbb megkezdődhessen a tesztelés), nos, az megerősített benne, amit V. már eddig is mondogatott: a Covid most már itt lesz velünk mindig, mint a flu, mindig újabb és újabb variánssal, ami ellen lesznek újabb és újabb vakcinák, úgyhogy a maszkgyűjteményemet sokáig nem fogom a szó szoros értelmében szögre akasztani. A járványokat tanulmányozó tudósokat már meg sem lepte a Covid felbukkanásra, évek óta várták, hol és hogyan fog majd felbukkanni a legújabb pandémia. Itt van, tessék, s ahogy a mondás mondja, ők már hit the road running, félig-meddig készen álltak arra, hogy kell egy vakcina. Most először olvastam, hogy meg vannak győződve róla, akárcsak V., hogy a Covid nem fog eltűnni az életünkből. Szótárunk, életünk része lesz.

Az átlagember pedig csak nézett ki a fejéből, hogy wha'? S az élet az első ijedt hetek után átalakult, naná, az ember mindig képes ügyesen alkalmazkodni a helyzethez, ha már túlvan az ijedtségen: van házhozszállítás, online rendelés, dicséretes összefogás, egymás segítése... S alkalmazkodni nekem is sikerült: amikor bezárt a piac, valamilyen isteni szikrának köszönhetően felajánlottam a kenyérsütési tudásomat a szomszédoknak, s nekik azóta is sütök, s ennek köszönhetően mindig volt bevételem, még akkor is, amikor hosszú hónapokra bezárt a piac, s nem jött rendelés az Üzemtől. Aztán kinyitottak újra, s akkor indult meg csak a munka igazán. Az Üzem is sikeresen talpon maradt, a kiszállítással rendelhető "afternoon tea"-k különböző változatai nagysikerűek, olyannyira, hogy most keresnek embert, aki a szállítást végezné (eddig Ray csinálta, saját kocsival). A legközelebbi az Anyák napi lesz, március közepén, s talán Húsvétra is lesz majd ötlete. S ha a piacra is kell süssek Húsvétra, s a lakóknak is, akik tavaly módfelett élvezték a Simnel tortát és a hot cross bun-jaim, na, akkor fel kell kötnöm a gatyát, az biztos.

Ugyanis nemrég kaptam az sms-t: a piac március 27-én nyit, egy héttel Húsvét előtt, meglehetősen kevés taggal, mármint olyanokkal, akik hajlandóak felmenni és dolgozni. Mindenki fél. De ugyanakkor... kell a társaság, kell a bevétel, kell, hogy fennmaradjunk, a vevők is érdeklődnek... 

Hívogatjuk egymást, Whatsapp üzeneteket küldünk, "hogy vagy", "kell-e valami", "mi van veled"... ennyira szorult vissza a társasági élet, egy távolságtartós sétára a promenádon volt kollégával és a kislányaival, édességcsomag küldésére születésnapokkor, ajándékcsomagra, amikor kiderült, hogy az egyik ismerős gyermeket vár, igazi Covid bébit, haha! Vagy, mint legutóbb, Trish születésnapján, amikor a küszöbére raktuk a csokrot és messziről integettünk neki, mert az éppen akkor érkező, szintén csokrot szállító ember jelenléte megakadályozott bennünket, hogy elénekeljük neki a Happy birthday-t. 

Késői tévézések a vacsoraidőbe belenyúló conf call-ok miatt, ergo késői kelések, amin változtatnék (ha nem lennék különösen barátja az alvásnak), mert valahogy elúszik a reggel a hasznos óráival. 

Az egybefolyó napokat a munka töri meg, ilyen rendelés, olyan rendelés, és a postás várása: mindig van egy csomag, aminek érkezésére örömmel lehet várni, mindig van valami izgalom, mert késik a csomag, mert van vele valami kis intéznivaló: a minap kellett szembenéznünk vele, hogy a Brexit nekünk is hosszadalmassá és drágává teszi egyes dolgok megvásárlását. V. vett új felniket Nino-ra egy magánszemélytől, s a szállítócég csak az ügylet közepén közölte, hogy az angol ÉS az ír vámpapírok kitöltéséért is külön-külön keményen felszámít, csak éppen ez nem szerepel sehol sem az apróbetűben. Plusz ott volt az vámköltség és az adó a felnik behozatalakor. Nem sok, de mégis pénz.

Búcsút intettem néhány beszerzési forrásnak, s kontinensen keresgélek. Ha nincs türelmem hozzá, akkor Amazon, bár nem mindig oldja meg a gondom. A nagy pékségekhez képest könnyű a dolgom, a szigeti lisztforrásom választékában feltűntek a kontinensről való lisztek, s az eddig csak nagy pékségeknek, cégeknek szállító kis privát ír malmok online boltokat nyitottak, mert akkora lett az érdeklődés a házi kenyésütés iránt, s ez is csak az én malmomra hajtja a vizet, hahaha. Nem kell többet szívességet kérnem a Real Bread-es kapcsolatoktól, hogy ugyan, intézzenek nekem egy zsák rozs- vagy tönkölylisztet. Kenyérsütés szempontjából a pandémia megkönnyítette a dolgomat.

A nagy egymásraborulást, segíteni akarást viszonylag hamar felváltotta az enerváltság, s nyilván azoknak, akik elvesztették a munkahelyüket, vagy rossz anyagi helyzetbe kerültek, érthetően hamarabb fogyott el a türelmük, mint nekünk, akik kényelmesen, itthonról dolgozhatunk, s akiknek ez az év - a pandémiát s Apu betegségét leszámítva - nagyon sok jót hozott. A sziget sem mentes az összesküvés-elméletektől, az örök lázadóktól, a járványtagadóktól (ma már a Gardai oszlatta gumibotokkal a megszorítások ellen tiltakozó tömeget Dublinban). Itt is szídják a kormányt, főleg az oltások lassúsága miatt, nem minden hozott szabály logikus, vagy értelmes, s nem mindenkinek van türelme betartani azokat. 

Önző módon engem csak az érdekel, hogy mi magunk, családunk és barátaink biztonságban legyenek, s elkerüljük a fertőzést, amíg megérkezik a vakcina. Amit kell, betartunk, várjuk az oltást, s addig is, tesszük a dolgunk, mossunk a kezünk, hordjuk a maszkot, s lelépünk a járdáról, ha úgy adódik. Lehet ennél többet tenni?