"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Igazából nem találom a helyem. Mit csináljak? Csak mennek a napok. Nem változom, egyelőre, ezt most gyorsan lekopogom. Kétszer. Elég átbaktatnom a szobán olyan bizonytalan léptekkel, mint egy egyéves baba, s máris meglódul a szívem. Lehajolok, fejem lóg lefelé, míg belemarkolok a macskakajába, s megtöltöm Mantzi edényét, s vigyáznom kell, nehogy emiatt nekiszédüljek az ajtónak, vagy rálépjek Mantzira. Vagy kióvatoskodom az udvarra, igyekezve nem elbotlani a gazokban, s amíg megtöltöm a madáritatót/fürdőt, kezemben inog az öntözőkanna. Utálatos ez a gyengeség, de leginkább a lógó fejemet utálom legjobban, hogy ami egy kicsi előrehajolást igényel, ahhoz már nyaktartó kell(ene), s az sajnos, nem valami kényelmes.  Kiülhetek természetesen a dönthető székembe a nappaliba, ami azt jelenti, hogy majdnem ugyanolyan testhelyzetben vagyok ott is, mint az ágyban, de legalább egy légtérben V.-vel. Aki mindent megcsinál, igyekszik a kezem ügyébe rakni mindent,  főzni tanul, sofőrködik, elt...

Saját magamnak köszönhetem persze, hogy az algoritmus jobbára tolószékekkel, ALS-sel, macskákkal és politikával kapcsolatos dolgokat dob fel a Facebook-on, s van, amiből tanulok. Pl. hogy hogyan állnak hozzá némely hozzátartozók vagy barátok az ALS-es ember betegségéhez. Van, aki elnéz a beteg feje felett, s úgy kezeli, mint egy süket babát, mert azt hiszi, a bénaság egyben némaságot és elbutulást is jelent. Ilyenben nem volt részem, hála az égnek.  Nekem roppant jól esett, hogy volt, akinek mélyből jövő őszinteséggel kifakadt egy fuck a száján, mint Lynn-nek, az egyébként talpig úrinő piaci kollégának, aki, amikor megtudta, hogy mi bajom, odajött, megölelt, s csak ennyit mondott. "This is shit.... Just...oh, fuck." S volt, akivel egészen komolyan lehetett a halál utolsó fázisairól beszélni, s az hogyan folyik le, mert már eltemetett egy feleséget. Ez némileg megnyugtató is volt egyben, de azért a seggemben a zabszem. De nem csak szomorú dolgokról hallok, olvasok. Vannak hasz...

Szonorú vagyok, mert nagyon úgy néz ki, hogy a klinikai kísérletből, amire jelentkeztem, itt nem lesz semmi. Még Sopronban voltam, amikor elkérték az emailcimemet, de azóta egy email sem jött. A kísérlet hivatalos weboldalán a felsorolt résztvevő városok közt nincs ott Dublin, hüpp-hüpp. Ott már toborozzák a résztvevőket... Itt volt Elizabeth nővér, s azon túl, hogy megszervezi a következő kórházi felmérésemet, majd rákérdez erre is. Ez van.  Szerinte erőt vett rajtam a szabadság utáni levertség, ő úgy gondolta, hogy nekem nehéz volt visszajönni ide, ahol úgymond _a_ beteg vagyok, és szembe kell nézni a mindennapokkal. Én nem éreztem így, de az biztos, hogy kérni fogok valami kedélyjavítót, mert egyre sűrűbben bőgök, s néha még V.-t is meglepem egy-egy indokolatlan kitörésemmel. Ma azért kezdtem elé teljes kétségbeeséssel bőgni, mert nem találtuk a nadrágomat. Az antidepresszáns, amit kaptam, inkább csak arra jó, hogy - mellékhatásként - csökkentse a nyálamat, mint Elizabeth mondta...