2022. augusztus 9.

Ennui 2

Mostanában néha csak úgy szorongat az írhatnék, de mire leülnék a laptop elé, elmegy az ihlet. Pl. sokszor eszembe jut az amerikai autós túra, a Washington / Oregon / Kalifornia államok és vissza... A rengeteg élmény, ugye, a kaliforniai tűzeset kapcsán is, plusz mert egészen futólag eljátszottam a gondolattal, hogy meg kellene tanulni lovagolni. Ez a vágyam tíz egész percig tartott, hiába bizonygatta a weboldal, hogy ötven plusz évesen is el lehet kezdeni a lovaglást, a leesés gondolata eléggé elbátortalanított. 

Jellemző, hogy nem az jutott eszembe, milyen remek is lesz kettesben baktatni a lóval az ír tájban, hanem az, hogy leesek, s hátralévő napjaimat fejtől lefelé bénán töltöm egy betegágyban. Egyik szomszédunk, ha teheti és éppen nincs pandémia, évente egyszer Montanába jár lovagolni egy ranchra, ő sem mai csirke már, majd meg is kérdezem majd, hogyan ment ez. De nem fogok lóra ülni, az biztos. Megmaradnak a csendes emlékeim, pl. amikor bevezethettem egy lovat az istállóba, ezer éve, barátaink által felügyelt rathangan-i stud farmon, eltörpülve a gyönyörű, hosszú lábú hatalmas állat mellett, elvileg erről fotó is készült, de nem találom. A lovasfarmot, ahol ez történt, már eladták, de az ott, barátokkal töltött esték-napok igen kedves emlékek maradtak. 

Mivel mostanában amerikai farmokról, vagyis ranch-okról szóló videóportrékat nézek egy Peter Santinello nevű embernek köszönhetően, s megtudtam, milyen munkákat végez egy ranch hand, plusz remek ajándékokat találtam ott élő barátainknak, nem csoda, hogy az elmúlt éjszaka meglehetősen szétszabdalt volt. Sokszor felébredtem, nem tudtam elaludni, amikor pedig elaludtam, ranchok poros útjain barangoltam, ritkás fasorok között, végtelen égbolt alatt és ameddig a szem ellát-vidékeken, de érdekes módon effektíve nem végeztem semmilyen munkát. Csak ott voltam, majd óránként felébredtem, meredt szemmel bármultam a sötétbe, hogy a következő álomban egy boltban könyvek között válogassak, s a polcon magyar nyelvű könyvet is felfedezzek, mert a bolt, az bizony itteni volt. Utolsó álmomban kismacskák hömbölögtek a karomon, úgyhogy ma meg is szorongattam Mancit, aki ezt böfögéssel és szellentéssel hálálta meg, úgyhogy megmaradunk az álommacskák ölelgetésénél.

Három hét és utazunk, most már nagyon várom. Addig is van még pár megrendelés, az adózás lerendezése, aztán huss, éljen a szeptember. A piac eladásához szükséghes lépések folyamatban, vagyis az estate agent már készíti a weboldalt, a BER besorolás intézését az épülethez, a fotóst a fotókhoz... csendes a szívfájdalom, de majd meglátjuk, mi lesz ebből.

***

Szert tettünk egy Ring videós/hangüzenetes csengőre, amit majd a telefonról akkor is ellenőrizhetünk, amikor úton vagyunk. V. szerette volna Malcom Tucker örökbecsű mondatát felvenni előre rögzített üzenetként, a The Thick of It sorozatból ("Not now love, I am busy, fuck off!"), nem utolsó sorban azoknak a gyerekeknek szánta volna, akik naponta kétszer-háromszor is becsengetnek, visszakérni a kertbe berúgott labdájukat (a kert oldalsó téglafala kapuként, edzőfalként szolgál, szépen döng az odarúgott labdák alatt.) Kértem, ne tegye, de valóban bosszantó, amikor a végeláthatatlan conf call-ok közepén sokadszorra megszólal a csengő, s ki kellene menni, s meghallgatni a gyermek óhaját, miszerint "My ball happened to get into your garden (sosem az van, hogy 'berúgtam' oda) may I get it back?" de haladunk V. már elérte, hogy egy please is kerüljön a mondatuk végére. A labdák színe alapján pedig látatlanban meg tudom mondani, ki áll az ajtó előtt. Nem mindig hallottuk eg eddig a csengőt, amikor mindketten fejhallgatóval a fejünkön dolgoztunk, de most Alexa feje is villog és szól, ha csengetnek. Modernizálódunk.

Kinyílt az első ciklámenem, jelezve az ősz közeledtét. Augusztusra hőhullámot igérnek, lesz időnként akár 30 fok is. Egyelőre tényleg meleg van, de inkább olyan langyos 21-23 fok, remek ruhaszárító idő, tartósan kint lakik a szárítóállvány. Most majdnem minden nap kimozdulunk, elmegyünk ebédért, megvan a napi kevéske 3.5 km, de most valahogy nincs kedvem reggelente sétálni. A madarak sokat fürdenek, Mancit egész nap nem látni, fél 6 felé kezd vernyákolni a szellőztetésre nyitva tartott ablak alatt. Néha egeret is hoz, amit aztán hosszan edz a bokrosban. Elképesztő, mennyire rossz a látása, a minap láttam, amint a nyomorult egér Manci elől felkapaszkodott a bokorra, megült egy levélcsomón, s Manci hosszas szagolgatással sem találta meg, pedig már 5 centire volt csak az orrától... Aztán az orr közelebb nyomódott az egérhez, az egér ugrott, Manci elkapta, s innen kezdve magukra hagytam őket. Kivételesen nyoma sem maradt a gyilkolásnak, nagyon éhes lehetett. 

2022. augusztus 3.

Ennui

Az elmúlt hetekben két olyan dolog is történt, amiben régen volt részünk: a hegyekben kigyulladt egy hegyoldal, és dörgés-villámlás kisérte eső beborította el a várost. Rövid időre ugyan, de mégis. Hazafelé az autóból a pernyét figyeltem, ahogy keringett a szélvédő előtt, s a nyitott ablakon át szagolgattam a füstszagot, elszomorodva a tényen, hogy a városból látható hegyeket eltakarja a füst. A tenger felől a seahaar szállt, a hegyek felől a savanyú füst.

Ezt a tüzet aztán egy egésznapos akció keretében eloltották, erdőtüzekbőll nekünk csak ennyi jutott - kopp-kopp -, de pl. tegnap a hírfolyamban feljött, hogy az Oregon/Kalifornia államhatáron mekkora tűz ég. Borzongva néztem a térképet, s rájöttem, hogy ott mi autóztunk egyszer, évekkel ezelőtt, s már akkor is furcsálltuk a fák alját beborító hamut, megégett faderekak, teljesen hiányzó aljnövényzet mindenfelé, ... mi lehetett itt korábban? Most gyakorlatilag ugyanaz a terület ég, kitelepített emberek özöne, csípős füst borította terület és megrendült arccal jelentő önkéntes a videón.

Rémisztő.

***

Az airshow nem sikerült valami jóra. Pedig a pandémia utáni első nagy rendezvény volt a városban, megtelt a part, megteltek az ideiglenes parkolók, a shuttle buszok egész nap jöttek-mentek. De - amíg vártuk a kezdetét -, jókora eső vonult el a hegyek túloldalán, Baldonnell felé, ahol a húzónévként feltüntetett gépek várták a fellépésük idejét, s a leszakadó eső mennyisége állítólag lehetetlenné tette, hogy a nagyon várt második világháborús gépek és a Red Arrows nevű jet-csapat felszálljon. 

Így hosszúra s kissé unalmasra sikeredett a bemutató, a fellépők között elnyújtott szünetekkel. Három órás rétestészta lett a dolog, üresjáratokkal, volt, amikor egy magában kerengő helikopter volt hivatva szórakoztatni a népet, meglehetősen eredménytelenül.  Egyedül a jordániai légierő gépei és egy, The Flying Dentist nevet viselő pilóta akrobatikus mutatványai voltak izgalmasak, meg is tapsoltuk őket. 

Annál jobb volt a SummerFest-et záró tüzijáték, rövid, de látványos, ezúttal a dombolról néztük. Remekül lehetett látni, tetszett nagyon a rakéták visszfénye a tenger sima vizén. Mellettünk egy bennfentes magyarázta, mennyibe került, mennyit fizettek a két férfinak, aki az egészet felszerelte, irányította. Ennyi volt idén a nyári hejehuja a Promenádon, más rendezvényre nem mentünk el.

***

Nem nagyon van kedvem írni mostanság. Kicsit leültem, sokszor nem találom a helyem, szétszórt a figyelmem is, vagy még ahhoz sincs kedvem, hogy újságot olvassak, legszívesebben csak feküdnék. Lehet, hogy a meleg, bár annyira itt nem vészes. 

Egy hónap múlva utazunk, ismét a tavalyi útvonalon, de ezúttal Arese és az Alfa Romeo múzeum is be van programozva. Szállás lepapírozva, megint lesz biztonságos parkoló, kémyelmes ágy, pár percnyire a szülőktől. Remélem, addigra enyhül a meleg, amiből ide is jutott, nem volt extrém, de tegnap 26 fok volt délután. Még Manci el elomolva feküdt a betonon, az árnyékban, a hasát a hűvösebb járdához szorítva próbált hűsölni, még vizet is ivott a táljából, amit egyébként elkerül. Valamiért a tiszta víz nem az esete, de a madarak fürdővizébe simán beleiszik. Ki érti ezt? Etetése megoldott, Elaine, a macskarajongó szomszédom fog majd gondot viselni rá. Aludni pedig továbbra is aludhat az ajtó előtt, vagy a továbbra is meglévő fedett menedékhelyei valamelyikében.

***

Egy régi ismerősünk gyereke keres albérletet, miatta olvastam csak el az újságban a cikket, amely arról szól, hogy diákok mennyire nem találnak megfizethető szállást maguknak a tanévre. Van olyan külföldi diák, aki visszalépett a kurzustól, mert az általa megfizethető lyukban nem fért el, inkább hazaköltözik az USA-ba. Megdöbbentő. Fiatal házasok gakorlatilag nem tudnak önálló életet kezdeni, mert ha bérelnek, a jelzálogkölcsönhöz szükséges letétet nem tudják összespórolni, annyira magasak a lakbérek. Kiváncsian várom, mikor lesz anyira tarthatatlan a helyzet, hogy valami bedől, vagy kitör a népharag. Something's gotta give. Here is hoping.

2022. július 18.

Hőhullám!

Ma reggel már 9-kor 24 fok volt, amikor kimentem a postáért, a nap égette a bőröm, sietve félreraktam a reggeli séta ötletét. Tegnap este megint sokáig fenmaradtunk, a House of Gucci film után James May legújabb sorozatát élveztük, éppen Sziciliában kóborolt, s amíg néztük, muszáj volt ennem még egy szeletet a megmaradt kissé lapos kenyeremből, annyira éhessé tettek a látottak. 

Tegnap 28 fokot fotóztam egy hőmérőn, a promenád csurig tele, ha lehet így mondani, gondolom, fürdőző is akadt szép számmal, de nem mentünk le a vízig, a felsőbb utcákon jöttünk haza, hogy kerüljük a tömeget. Jövö hétvégére igérték az Airshow-t, ha arra is lejönnek a dubliniak, akkor itt parádés tömeg lesz, arathat a Covid. Lassan minden ismerősöm megkapta már, némelyikük kétszer is, ezért a piacon még mindig maszkozunk, de bevallom, a kedvenc vendéglőnkbe/kávézónkba már anélkül megyünk.

***

"Azért nem rossz, hogy a te különbejáratú EU-d egy sziget az Atlanti-óceánban" - írta egy igen távoli ismerősöm, amin először jót mosolyogtam, aztán nagyon megtetszett, mert valóban az, sziget és különbejáratú, bár ettől a sziget léttől elszoktam, van komp, repülő, 3 óra és hopp, máris Magyarhonban van az ember. Nincs szigetérzetem. Pedig köpésre vagyok a tengerparttól, s pálmafa is van, hahaha.

Az én különbejáratú EU-m, gondoltam, amíg a még nyomdameleg útlevelemben nézegettem a Nationality: Irish szöveget, ami alatt azért elég árulkodóan ott van, hogy Place of Birth: Hungary, s e kettő sortól kicsit facsarodik az ember szíve. Mert mégis, a vak is látja, a süket is hallja, nem vagyok én Irish, kicsit hamisnak érződik, esküszöm, ha valaki legközelebb megkérdezi, mi vagyok, naturalized Irish lesz a válasz, from Bray. Konokul, és valószínőleg ostobán fogom bizonygatni, hogy most már ide tartozom. 

A héten visszakaptam minden, bizonyítékként beküldött papíromat, még a nyomtatott számlákat is, ami röhej, dobják kukába, vagy semmisítsék meg, s erről küldjenek egy emailt, feleslegesen pazarolják a borítékokat. Van útlevél, útlevélkártya, s IGEN, ezzel fogok utazni, s nyújtogatom majd oda mindenkinek, aki kéri. Tegnap ünnepélyes keretek között kukába raktuk a meggyötört, ki tudja miért őrizgetett narancssárga Fideszes ernyőt, kész, vége, most már minden megvan a teljes jogú állampolgársághoz, Huxit esetére (amit kétlek, jobban kell azoknak a pénz, mint hogy kilépjenek).

Az idei szabadság és látogatás ideje lefoglalva, várom is és nem is, jó lesz megint utazni, a barátokkal nemrég töltött négy nap csak megerősítette bennünk a pihenés és mászkálás iránti vágyat: jó volt turistáskodni,  múzeumozni, napközben járni a várost és nem aggódni az otthoni tennivalók miatt. 

"Hazulról" továbbra sem jönnek jó hírek, lassan, szakmai segítséggel elnyomtam a gyomromban ülő lelkifurdalást, mert amikor az ember felkínál A, B és C megoldásokat és hétrét görnyedve segítene, s mindenre konok NEM és hallgatás a válasz, akkor megszűnök erőlködni, jöhet a vállrándítás, és az ember a saját dolgai és kényelme felé fordul, és nem ül gyomorszorongva, hogy jaj, most mi lesz. Ahogy egyszer hallottam valakitől, mindenki úgy teszi magát szerencsétlenné, ahogy akarja. 

Tervezve volt egy utazás Seattle-be augusztusban, ami aztán sajnos, törlődött, így hiába terveztük az ottani barátainkkal való együttlétet, erre még várni kell. Ellenben ők nyaralnak, Olaszországból kaptunk képeket, jó volt nekünk is visszaemlékezni autós utainkra azon az országon át, különös tekintettel a napfelkeltére a Lake Como-nál, vagy a Siena-i vendéglőben elköltött ebédre, San Gimignano hatalmas templomában az érdekes freskóra a sündisznókkal... Hamarosan mi is utazunk, addig maradnak a séták, a langyos meleg szél, a szokatlanul sokáig tartó meleg idő, s a várakozás. Jó lesz!

A hosszan tartó melegnek köszönhetően némelyik növényem a lankadás jeleit mutatja, s a közösségi kert füve is szalmasárga. A kölcsönkapott sövényvágó egyelőre használatlanul pihen a nappali padlóján, ma délutánra tartogatom az előkerttel való leszámolást: nehogymá' én legyek az, aki vasárnap zajong. 

***

Péntek reggel jött a higiénikus néni, egyetlen dolgot kért csak, hogy a cimkéimen tüntessem fel azt is, milyen liszt a liszt. Főleg az allergénekről beszélgettünk, s arról, hogyan éltem túl a pandémiát. Már maszk nélkül jött volna be, én sem erőltettem. A piacról is kérdezett, de kiderült, ő csak Bray-ben ellenőriz.

A piac eladásáról amúgy nincs új hír, az ügyvéd ügyvédkedik, intézi, hogy a piac végében lévő, hibásan másnak tulajdonított terület a hivatalos nyilvántartásban is hozzánk kerüljön.

Péntek éjjel sokáig fent maradtunk, apósom egy ismerősének búcsúztatója volt egy denveri unitárius templomban, azt néztük végig, ki-ki a maga laptopja előtt ücsörögve, könnyek és mosolyok között. A késői fekvést korai kelés követte, vártak a bucik, így, mint egy kifacsart, aprószemű lény dolgoztam a piacon, utána sietve leszállítottuk a tortát, ami csendben olvadozott a dögmelegben, aztán ágy. Nem való már nekem a kialvatlanság, kell a 8 óra a paplan alatt.

***

Ahogy írtam, a barátainkkal töltött négy napunk remek volt, s nemcsak azért, mert napos volt az idő, hanem mert sokat beszélgettünk, alaposan kiélveztük egymás társaságát, s emellett jókat ettünk, jó koncerten vettünk részt az általunk még nem ismert Wexfordban, ahová majd vissza kellene menni, mert csinos kis városkának tűnik, impresszív promenáddal. Koncert utáni bolyongásunk során találtunk olyan kocsmát, ahol nem fogad üvöltő zene, hanem beszélgetni is lehet. Ahol a tulaj és a tulajnő ismerte Magyarországot, na jó, Budapestet, s akikkel lehetett beszélgetni, ötletet adni a szeptemberi hen party-hoz. 

A hetvenen már bőven túl lévő Christy Moore remekül bírta a gyűrődést, micsoda energia áradt belőle, te jó ég! Nagyon feldobta a hangulatot, tényleg klassz koncert volt, bevallom, jobban élveztem, mint amit - akkor is barátaink társaságában - pár éve a Killruddery house parkjában hallgattunk végig, egy fesztivál keretében. Némelyik dalnak ismertem a szövegét, némelyik daltól muszáj volt bőgni, némelyik dalnál felálltam volna, táncolni, de hát azt mégsem lehetett a széksorok között. Utána séta, söröcske, s V.-nek köszönhetően igen kényelmes hazaautózás a most már egészen Wexford-ig nyúló motorway-en, alig másfél óra, s már ott is volt a Bray tábla. Az ég alja még világosan derengett még éjfél felé is, később borvörös csík jelezte a napnyugtát, próbáltuk betájolni, merre is van nyugat, hogyan is helyezkedik el az én különbejáratú EU-s szigetem az óceánban. 

Ahogy említettem korábban, hála érdeklődésüknek, vehettem egy halom könyvet, az elmúlt pár év termését, amit majd csak később viszünk haza Botond feleségének, így elolvashatom őket, de nem foglalják a helyet a polcon. Apránként szemezgetek a polcon lévő könyveim közül, próbálom csökkenteni a mennyiséget. 

Ugye, ott van az a pár bedobozolt adag cucc, amit nem tudok/tudtam hova beosztani a reciklálóstelep kukáinál, pl. ki kellett dobnom egy egész nylonzacskó égősort, mert a jótékonysági bolt nem vehet át elektronikus eszközt, az alig egyszer-kétszer használt divatos műanyag edényeket sem vehetik át, felrakni a Facebook marketplace-re pedig lusta vagyok. A sütőformáimat is sajnáltam a cuccok közé pakolni, de muszáj volt némelyiket elvinnem a telepre, ahol éppen csak kinyitottam a kocsi csomagtartóját, amikor egy travellerforma ember odalépett, s meggusztálta a földön lévő dobozok tartalmát. - Elvihetem? - nyúlt a formák, s a gőzös tisztítógépecske után, én pedig vállat rántva mondta, vigye, nem érdekel, hova kerül, talán ő talál neki vevőt, vagy jobb tulajt, mint én. Ez is egy megoldás. Még car boot sale-n is gondolkodtam, de nincs rá szükség, V. unokaöccse elkérte a CD-ket, DVD-ket. 

S a nem-csinálok-tortát fogadalmam már régen feladva, Trish rendelt két tortát, így úgy döntöttem, ha megkérnek ilyesmire, nem mondok nemet, de reklámozni nem fogom.

2022. július 4.

Újabb nagyszerű hétvége

A fürdőszoba felől egy ingerült, sarokba szorított darázs sokszorosára felhangosított dönögése hangzik, mert egy Ilidio nevű, impresszív méretű szakállal rendelkező szakember éppen most újítja fel a fúgát, s ez jelentős zajjal jár. Facebook-on jött fel a hirdetés, fűgafelújítást és alapos tisztítást hirdettek, s amikor a cégre kerestem, csupa jó feedback jött fel. Az érdeklődő emailre öt percen belül jött a válasz, majd az árajánlat. Tekintve, hogy a fúga több mint húsz éves, és javító szándékom ellenére is pocsékul néz ki, s a rendszeres hipózás alaposan megviselte, ideje volt rászabadítani egy hozzáértőt. Így került ma reggel Ilidio a fürdőbe, ahol most valami hangos eszközzel és egy porszívóval megtámogatva régi fúgát irt. 

Korai kelés, korai zuhanyozás várt ma ránk a tegnapi remekül sikerült vidéki kirándulás után. Érdekes és nagy várakozással várt két hét következik, amit majd a higiénikus néni látogatása és egy szállítással egybekötött tortarendelés zár. Talán az elmúlt hónapok lelki edzését bizonyítja, hogy nem izgulok, nem drámázok, 'que sera, sera' attitűddel várom az eseményeket, főleg a higiénikust és a tortát. 

De a lényeg: lesz baráti látogatás, koncert, online kvíz, érdekes sütirendelés... nem lesz unalmas ez a hónap sem.

***

Szóval a hétvége. Egy általam még nem ismert Facebook-os Alfa Romeo tulajdonosi csoport vezetője szervezett autózást a sziget délnyugati részbe, West Cork-ba, ami ugye, szépségét illetően vetekedik Kerry-vel, a Királysággal, és Connemara tengerpartjaival. - "A keleti rész lapos és unalmas - legyintett a szálláson vasárnap reggel megismert logisztikus ember, aki - micsoda meglepetés! - Cork-ból való volt, s egyetlen mondattal summásan elintézte az Ancient East látványosságait, annak elenére, hogy Ashford-ban él, s ő is csak látogatóba ment le a gyerekeihez, Cobh-ba. Na de erről majd később.

David-et, a szervezőt bizony nagyon régen látta V., még a Julie előtti időkben, tehát több, mint tíz éve. Most ő is egy szépséges, fekete-piros Julie-val jött a találkozóra. Mivel elég messze volt ez tőlünk, ezért lementünk előző este (let's make a weekend of it), s Monkstown-ban találtunk olcsóbban szállást. Nem tudtam, de ezen a hétvégén Elton John-koncert volt Cork-ban, így Cork tele volt, s az árak is ezt tükrözték. De amúgy is megdrágult minden szállás, lassan olcsóbb már külföldön nyaralni mint magán a szigeten.

A The Bosun nevű szálloda/vendéglő/kocsmakomplexum mindjárt a tengeröböl partján van, vagyis az még nem tengeröböl, hanem a Cork-on átfolyó Lee folyó ömlik ott a tengeröbölbe, ugyanabba az öbölbe, ahonnan egykor a Titanic is elindult utolsó útjára. Szép sétaút kíséri a folyómedret, lehet bámészkodni az evezősöket, a sétálókat, a pár perces átkelést kínáló kompot, s a közelben lévő tengeri kikötőt, ahonnan elkompozhatunk Franciaországba. Elvileg innen indul a Bilbao menő kompjárat is, a Britanny Ferries üzemeltetésében, amelynek kipróbálása a wishlist-ünkön szerepel. 

A reggelinél megismert logisztikus bácsi (ezzel foglalkozik) sokat mesélt a környékről, én pedig örömmel ragadtam meg az alkalmat, hogy egy helyivel beszélgessek - miután megszólított bennünket a reggelinél. Megtudtam, hogy a folyó túloldalán látott hatalmas daruk nem itt dolgoznak, hanem elszállításra várnak, itt lettek összeszerelve. Nem állítom, hogy mindent tudok már a tengeri konténeres szállításról, de elég sok új infóval látott el nemcsak a környéket, de az üzletelését illetően is. "Dublinban csupa kényelmes, puhányoknak való munkahely van, multinacionálisok, IT, a kormányzat" - mondta lenézően -, "bezzeg itt Corkban és Cobh-ban volt a nehézipar, a vaskohó, a nagy kikötő, a földgáztároló, az erőmű, csupa egészségre káros kibocsátással, milyen sokan megbetegedtek...!" Kissé elfogult volt, de melyik corki nem az? Kedves volt amúgy, jót beszélgettünk, s a végén együtt szidtuk Putint és reménykedtünk a háború mielőbbi befejezésében.

Vacsora előző este a szálláson (hogy mennyire más vidék, jelezte, hogy a kiszolgáló kislánynak nem mondott semmit Glendalough neve). Majd szunya, reggel ráérős kelés, reggelinél ismerkedés, reggeli után séta a sétaúton, egy fürdőző német hölgyön való szörnyülködés, majd autózás Clonakiltybe, ahonnan a híres black pudding, az angolszászoktól megismert "májashurka" származik. Saját múzeuma van, kérem! Még Corkban, tőle nem messze, a reptér melletti kávézóban egy nem éppen gyorsan felszolgált mézeskalács fűszerezésű kávé után mentünk Clonakiltybe, mert annyira elbeszélgettem a logisztikus emberrel egy térkép előtt, hogy a hátam mögött letakarították a reggelim maradványait és a félig megivott kávémat. 

Egy autókereskedés parkolójában ismerkedős beszélgetés következett, s annak megállapítása, hogy összevissza négyen jöttek el a találkozóra, amire tucatnyi érdeklődő volt. Végül csak hárman maradtunk, s a trió az irányt Skibberren felé vette, végig a Wild Atlantic Way-es táblák által kijelölt úton. Csodás öblök, nyaralókkal teli tengerparti falvacskák, vitorlások, evezősök, fürdőzők... a zöld ezernyi árnyalata a dimbes-dombos, néhol birkákkal és rengeteg virággal, fuksziasövényekkel tarkított vidéken, no és a tenger! Távolban HATALMAS konténerhajóval, micsoda, micsoda vidék! "Végül is, itt is éldegélhet az ember nyugdíjas korában" -, mondtam vágyakozva, néhány meglepően modern és vonzó ház láttán, annak azért biztos tudatában, hogy egy ilyen házhoz kellene egy lottónyeremény. 

Unionhall kikötőjében álltunk meg fotózkodni, s meglepve fedeztem fel a Glenmar halfeldolgozó cég halászhajóflottáját: már vettem párszor a termékeikből, most legalább látom, honnan jön a beléjük való. Míg folyt egymás autóinak gusztálása, addig én sirályokat fényképeztem, s halászhajókat, szívtam magamba a hínárszagot, lestem a környék házait, a szárazra vontatott vitorláson dolgozó férfiak munkáját... Nos, igen, csodaszép hely ez a kis falu. Ez is.

Aztán autózás tovább, Toe Head felé, ahol megint megálltunk nézelődni, s az angol résztvevő megmutatta nekem, hogy az a kis bütyök a látóhatáron nem egyéb, mint a Fastnet világítótornya. Ó, a Fastnet! Még emlékszem rá, hogy amíg fent északon a Húsvéti Egyezmény aláírásán dolgoztak a politikusok, addig mi ott, Schullban éjszakáztunk, s néztem, ahogy szállásunk falán újra és újra végigsimított Fastnet fénye a sötétben.

Tragumna kicsi, de igen szép, tiszta és fürdőzésre csábító, lifeguard-dal őrzött strandja volt az utolsó látnivaló, utána már Skibbereen következett, itt búcsúztunk el egymástól. Az angol férfi ment haza, ő Sheep Head félszigetén lakik, David pedig ment vissza, Cork-ba. Mi pedig kicsit más útvonalon, de Dublin felé vettük az irányt, s megállás nélkül úgy négy óra alatt haza is értünk. Közben elautóztunk Michael Collins halálának helyszíne mellett, amit a jelek szerint éppen felújítanak, mintha parkolót és nagyobb megállóhelyet alakítanának ki a kőkereszt környékén, amely az 1922-es merénylet helyszínét jelzi. Minden évben, augusztus 22-éhez legközelebb eső hétvégén tartanak itt ünnepséget, megemlékezve az évfordulóról. Idén lesz ennek 100 éve, biztosan azért a felújítás.

Néhány kép:




Union Hall vagy Unionhall halászhajói (válogatás)



Fastnet with added Englishman


Rosa Toe Head-nél, ügyesen takarja a másik két autót

2022. június 30.

Nyárközép, esővel

Az otthoni problémák és napi telefonok ellenére mi itt remekül vagyunk. (Lekopogom, mert az ördög nem alszik, sőt, hogy a klasszikusokat idézzem, nem alszik, legalábbis nem akárkivel.) Naponta elsétálunk ebédelni az olaszokhoz, vagy a Nine-ba, ahol voltunk supper club esten, megjöttek, jövögetnek az ír útleveleink, mostmáraztán tényleg igazi állampolgárok leszünk. Körbejártuk a hegytetőt, s felfedeztünk egy aranyos kis kávézót a tetején, ahol a limonádé rendes citromléből van, s ahonnan a kilátás elképesztően gyönyörű a tenger felé. Szerintem tiszta időben még Wales is létható, a Snowdonia ormaival.

A supper club ételei finomak voltak, bár néhol egészen elképesztő ízpárosítás került elénk: grillezett polipkar feküdt gesztenyepüré ágyon, tőkehal ikra keveredett sajtszósszal. Talán csak a desszert volt az, ami nem ért fel a többi étel igencsak magas szintjére, igaz, mire sorrakerült, már csak pihegtem. Megint volt burgenlandi bor, amit elérzékenyülve ittam, mert a borászat a Fertő-tó osztrák oldala mentén fekszik, így mondhatni, hazai kékfrankost kóstoltam. Az egyik bor melegebb volt a kelleténél, s a fogások felszolgálása között elég hosszú volt a szünet, de ez volt az első ilyen estéjük, gondolom, ezeket a hibákat majd javítani fogják. A mellettünk lévő asztalnál hangos nő csapott le a szomszédaira, s hamarosan nyaralási videókat cserélgettek, kicsit zavaró volt a kellemes zene mellett a sikító nevetést hallgatni. 

A Nine két tulaja egy fiatal pár, akik láthatóan sok energiát és egyedi ötletet öltek a helybe, s azt kell mondjam, a hely magasan felülmúlja a Bray-ben megszokott szintet. A sok fiatalok által fenntartott vendéglő, kávézó, mint a Carpe Diem, a Dockyard 8 is, nagyon jót tesz a városnak, színvonalasak, ötletesek, és az ételeik finomak. 

***

Majdnem minden hétre jut valami kis esemény, vagy rendelés, most, hogy lement a Pride, s félreraktam a szivárványszínű cukormázakat. Még tortarendelés is akad, ami a higiénikus néni látogatásának hetére esik. Izgalmas hét lesz, mert van babrás céges rendelés, torta száz vendégre, egyedi dekorral... Mire jön, a lakás még emberibb állapotban lesz, mint most, mert megszabadultunk egy csomó dologtól, amit pedig megtartunk, szépen be vannak dobozolva, több a hely, rendezettebbek a szobák. Hétfőn jön a szakember, s kicseréli a csempék közti fugát, eltűnnek a penészes foltok, az is szép fehér lesz, mire jön a néni. S a kedvéért még az utált pasztörizált tojásfehérjét is megveszem, mert kifogásolta a friss tojásfehérje használatát a múltkor. 

Hamarosan lesz egy menet a reciclálós telep felé, mert van egy csomó ruha, párna, régi cipő, aminek majd ott lesz gazdája. Régi, kifutott, elavult tortadekorálós könyv is akad, amit eddig nem volt szívem kidobni, mert a) könyvet nehezen dobok kukába, b) emlékeimben még él a pár éve elhnuyt piaci kolléga, akitől kaptam őket. V. tanácsolta, hogy rakjam be őket a Little Library-ba, jól fognak jönni valakinek, aki esetleg most kezdi tanulni a tortadekorálást. De a design-ok nagyon elavultak, a technikai is régies... Még meggondolom. 

Mély sóhajok közepette váltam meg több tucatnyi régi VHS kazettától, műsoros volt mindegyik, ifjabb korom nagy kedvencei, csupa magyar nyelvű, nekem klasszikus. A CD-k pedig bedobozolva várják a hazautat, mert V. unokaöccse fog belőlük válogatni, s ha ügyes, talán el tudja adni a javát fillérekért a haveroknak. Azokat nem volt szívünk kidobni, a környező charity shop-pok pedig tele vannak velük. Kezd a világ erősen online költözni, minden a felhőben, csak baja ne essék, mint némelyik dokumentumomnak, ami egy programhibának köszönhetően olvashatatlanná varázsolta magát. 

***

Tegnapelőtt - munkanap ide vagy oda -  társasági életet éltem, mert 11 év jogi huzavonája után a telep elérte, hogy a tulajdonosi jog az (időközben csődbe ment) építtetőtől átkerüljön a lakás/háztulajdonosok kezébe. Úgy tűnik, a közösségi kertet magába foglaló mező tulajdonjoga is a telepé, a szomszéd építkezés nem építhet utat rajtunk keresztül, még ösvényt sem. A friss hírt azon melegében a resident association vezetői közölték a lakókkal, és sebtiben összehívták őket egy partira, amit az elnök, Hannah lakásán ünnepeltünk, régi és új tulajok, és én, egyedüli bérlőként. Volt eszem-iszom, többen megcsodáltuk Hannah ír Oscar-díját, amit a Vikingek két részének rendezéséért kapott, volt fotózkodás, gratuláció, én pedig eldicsekedtem repülőgéptulajdonos öcsémmel. Mondtam Hannáh-nak, ha öcsém egyszer újra elvetődik a szigetre, meglátogatnánk a reptéren, s a segítségét kérném egy gép bérléshez: öcsémnek most már minden vizsgája és papírja megvan ahhoz, hogy bérelhessen egy gépet. Erre ő felajánlotta, hogy kölcsönadja  a sajátját...! Azt is megtudtam, filmekről és forgatásról beszélgetve, hogy a felettünk lakó Zajosapuka már nem spark (vagyis egyszerű villanyszerelő), hanem gaffer. 

Jobbára a nyaralásról volt szó, ki merre megy (így a kenyérrendelésekben is lesz itt-ott szünet), szóbakerült Missouri és Montana, mert van, aki 4 év után végre utazhat a szüleihez, s van, aki 2 év után végre utazhat lovagolni egy ranch-ra. S van, aki dolgozni megy Új-Zélandra, forgatni, úgyhogy lehetett nosztalgiázva emlegetni a régi utazást. Kiderült, hogy a szembeszomszédunk, akinek a kislánya pár éve nekiesett biciklivel imádott Julie-m fenekének, rendőrnyomozó. Éppen ügyeletben volt, kezében a telefonnal. Ő az, aki rendszeresen lejár fürdeni a tengerre a gyerekeivel. Javasolták is, hogy tartsuk tengeri fürdőzéssel egybekötött ünneplést, de ez elől a többség meghátrált.

Kellemes volt találkozni új tulajokkal, régi lakókkal beszélgetni, a "csak átugrom gratulálni"-ból több, mint két órás csevegés lett. Közben V. dolgozott, úgyhogy csak én tudtam képviselni a bérlőket, haha.

Először felcsillanó szemmel hallottam Hannáh-tól, hogy más magyarok is laknak a telepen, mégpedig a velük szembeni lakásban, amiről egyből rájöttem, hogy téved, mert oda a korábban velünk szemben lakó moldáv lakó család költözött... Nem magyarok. Az a pár, akit korábban öreg kutyájuk sétáltatása özben találkoztunk, már elköltözött innen.

***

Egy közeli, nagyon várt baráti látogatásnak köszönhetően bevettem magam a könyvesboltba, hogy az elmúlt évek fiatal szerzőitől beszerezzek pár könyvet. Most ott áll a csábító halom az ebédlőasztalon, köztük egy-kettő, amit olvastam. Ugyan nem ír a szerző, de nagy hatást tett rám Joanna Quinn: The whalebone theatre című könyve, amit hangoskönyvként hallgattam végig, míg a szivárványokat rajzoltam. Micsoda regény! Valamikor valaki egy magyar regényt úgy jellemzett, hogy olyan jó és súlyos regény, hogy meghajlik alatta az asztal. Nos, ez a regény is olyan, s nagyon merem ajánlani. Remélem, mielőbb lefordítják magyarra. 

Évek óta őrizgetek egy megsárgult újságlapot, amin száz ír regényt sorolnak fel, amelyek a világ sokféle táján játszódnak. Majd ha egyszer lesz türelmem, ide másolom a címeket, s akkor végre kidobhatom ezt a sok éve őrizgetett lapot. Eggyel kevesebb cucc a lakásban, százzal több olvasnivaló. Párat ismertem, olvastam közülük, de bőven lenne még mit pótolni.

Van egy zacskónyi vicikvacakom, szobrocskák, díszek, megrokkant karácsonyi függők, halloweeni lámpasor, szellemecskék egy drótra felfűzve, de tekintve, hogy sosem ünnepeljük Halloween-t, nincs értelme tartogatni.. A piacon szoktam kiaggatni, évente egyszer, lehet, ott kellene tartanom, de most, hogy a piac eladása szóba került, nem akarok raktárat csinálni belőle. A charity shop-ok nem fogadnak el elektromos cuccokat, Health and Safety, ezért nem tudok velük mást csinálni, mint kidobom őket a reciklálós telep elektromos cuccokat gyűjtő dobozába.

Az egyetlen terület, ahol nincs szívem szelektálni, a sütős cuccaim. Nem valószínű, hogy valaha még tortasütésbe fogok, bár néha-néha kedvem támad rá, de a formákat nincs szívem elajándékozni, legalábbis nem mindegyiket. A nagy szív alakút, amit egyetlen alkalommal használtam, odaadtam a piac elnökének, aki most is sűrűn süt esküvőkre, ő biztosan tudja hasznáni, s mivel egy farmon él, helye is van hozzá, velem ellentétben. Neki aztán nem gond egy újabb, nagydarab ritkán használatos forma tárolása, mint nekem, akinek ebben a percben három jókora műanyag dobozt és egy kisszekrényt foglalnak el a formái.

2022. június 12.

De mit csinál a gaffer?

Végre melegedik az idő. Pólóban dolgozom a piaci pult mögött, napvilágra kerül a tetoválásom és a véradásnál beszerzett véraláfutás (túl korán nyomtam rá az ujjam a szúrás helyére). Mennyivel kifejezőbb szó a magyar véraláfutás, mint az angol bruise. Néha angolul írok magyar ismerősnek, vagy spanyolul, kurta mondatot, egy felütést, mert valahol ott és akkor poénosabb, s amikor a fejemben lefordítom magyarra, másképp, sutábban, merevebben hangzik. Mert van, ahol az angol vagy a spanyol tömörebb, poénosabb, odavalóbb, s van, ahol a magyar kifejezőbb, lásd fent.

Vér-alá-futás

Olyan ez, legalábbis nekem, mint különféle tollakkal írni. A könnyen futó örök kedvenc Uni-Ball, kék vagy fekete, ami leheletfinoman és éppen a megfelelő mennyiségben engedi a tintát a lapra, s olyan gyorsan ír, ahogy a gondolatok folynak egy napló lapjaira, vagy egy meeting jegyzeteinek leírásakor. Régen ilyen volt a Rotring 3-as tollam. Ha éppen megvan az ihlet, jöjjön a Uni-Ball! Hétköznapi használatra a már kissé megöregedett, de még jól szolgáló golyóstoll, aminek a hegyét minden használat előtt végig kell törölni, futó köröket róni vele a félredobott újság elején, de még így is el-elakad egy-egy gyorsabban firkantott betűnél. 

Aztán vannak a speciális tollak, amiket valamilyen nagy esemény alkalmából kaptam/szereztem/vittem, amikor a nevemet a legkiírtabb és legszebb szignóként írom alá, s aztán elég arra a tollra nézni, s beugrik az emlék, kellemes, meleg, bizsergető érzés. A házasságkötéskor használtat persze nem adta oda Bogyó Katalin, másnak is kellett, nem volt benne az árban de volt véradás, állampolgárság, ajándékba kapott ez-aztán-mindenhol-minden-szögben-ír toll, nagy fontosságú. Főleg a véradáskor kapottak száma nő, beige és piros mintájú papírhüvelyekbe rejtettek szaporodnak, amit eddig vissza kellett (volna) dobni a dobozba a kérdőív végeztével, de ugye, most még tart pandémia, ne tapogassuk azt, amivel más aláírt, s ikszelte a rubrikát, hogy nem szexelt férfival, aki korábban férfival szexelt.

Így használom a nyelvet is, így ugrálok köztük, poénkodom, viccelek, rövidítek, sürítek. Tanulok. Mikor melyik a jobb. 

Véraláfutás.

Bruise

Cardenal

Bluterguss

***

Mostanában filmes podcastot hallgatok, főleg arról, hogy egy operatőrnek hogyan folyik a munkája, mit csinál, mikor miért, hogyan... Hogyan lesz valakiből operatőr? Teljesen belemerülnek egyes filmek részleteibe, elmagyarázva, hogy miért olyanok a fények, milyen trükkel érte azt el, hova tettek lámpát, hova nem, kivel milyen dolgozni... Hosszas, helyenként elég szakmaiak a csevegések (Google a barátod), tele érdekesnél érdekesebb részletekkel, s ami a legjobb, mindenki egyenlő, nincsenek riporteri ájulgatások, starstruck édelgések, csak három ember beszélget.... Megtanultam aztán, mit csinál a gaffer*, hogyan változtak a kamerák, jobb-e filmre forgatni, mint digitálisan, s mik történnek filmek előhívásakor, ki szeret végtelen számú felvételt csinálni ugyanarról a jelenetről, s ki az, aki nem. Lenyűgöző. Kedvem támadt újra végignézni régi filmeket, amin ez az angol operatőr dolgozott, akad bőven, többről kiderül, a kedvenceim, s lám, sosem néztem meg, ki áll a kamera mögött, csak élveztem a hangulatot, a fényeket, s apránként jöttem rá, ha tényleg figyeltem, hogy "mit is akart itt mondani a költő" azzal, hogy X. sötétben ül, Y. pedig félig világosban. 

Rögvest, én kis lüke, aki folyton mások elismerése után kepeszt, eldicsekszem felfedezésemről egyik szomszédunknak és kenyeres kliensemnek, aki operatőr, itt lakik a telepen, s általában ritkán látni fényképezőgép nélkül. Bólogat, hogy igen, nagyon jó a podcast, egyike a legjobbaknak, csak hallgassam végig mind, sokat fogok tanulni, én pedig boldogan merülök bele a részletekbe. Másik kenyeres kliensem set designer, nem csoda, hogy itt lakik, közel van a filmgyárhoz. Mesél egy budapesti forgatásról, milyen jó dolga volt, visszamenne, tetszett neki a város. Majd ha kell valami kenyér, vagy süti forgatáskor, szólok, mondja, nevetve legyintek rá, nem azért kérdezgettem, a munkája érdekelt volna, azok a részletek, amikről nem szól a Wikipédia. S örülök hogy tetszett neki Budapest. 

***

Ami pedig az elismerést illeti, abból volt bőven. Először egy német fickó jött oda két hete - éppen a kenyereimet egyenesítgettem a kosárban a piacon - s megkérdezte, én sütöttem-e őket. Bóintásomra mondatözön következett, mondván, csak ezért jár fel a piacra, a legjobb kenyér, igen hasonlít arra, amit otthon evett, mondja a nevét, valamilyen brot, nem értem, de hálálkodik, én pedig megdicsőülve megyek vissza a kávékuckóba, megérte felkelni, igen büszke vagyok.

Aztán tegnap az amerikai nő jött oda megköszönni a munkámat. Naná, hogy a sok ír közül egyedül csak ő rendelt a királynő platinum jubileumi ünnepségére sütiket, nyomtattam párat a hivatalos logók közül, s rajzoltam királynői arcsziluettet, hercegnős sütit, koronát, volt minden, de egy tucatot kért csak. Mint kiderült, egy öregek otthonába vitte, ahol néhány öreg hölgy teadélután keretében nézte végig az ünnepségeket: egyikük mamája csak azért vett akkor, 70 éve tévét (s mekkora szó volt ez akkor a szegény országban!), hogy a koronázást megnézhesse a családjával. S most, már erősen vén fejjel az öregasszonyok végignézték megint az ünnepséget, a tea mellé az én sütijeim kerültek, s nagyon tetszettek nekik. Jól esett a hálálkodás, egészen meghatottak az amerikai nő lelkes szavai.

Most pedig párszáz Pride-süti vár rám, mert Ray is visszatért a rendeléssel, s az Üzem is, amelyik már teljes lendülettel szivárványos. S vár még rám egy tucat csirke sütemény egy hen party-ra, és - mivel az Instagramon a buszos sütijeimet a hivatalos DublinBus oldal is megosztotta - egy vadidegen nő rendelése: egy tucat busz süti készül majd a kisfia születésnapjára. Ingyenreklámnak nagyszerű volt, dagadtam is.

*gaffer: chief lighting technician, fővilágosító

2022. május 24.

Egy korántsem átlagos hétvége

Látogatónk volt a hétvégére... egy barátunk "ugrott" át Londonból egy hétvégére, valamikor itt kezdte a külföldi létet, esküvői tanúik voltunk, s azóta már Seattle mellett él. Konyhai törlőim száma  megszaporodott, Seattle-i csokit szopogatunk vacsora után és még izmainkban a hétvégi kirndulások fáradtsága. De milyen jóleső is ez! Végre félre lehetett tenni a borús gondolatokat, s az ember szeme-orra-szíve megtelt a májusi erdők és dombok élénkzöldjével, a virágok friss színeivel, illataával, újra és csodálkozva fel lehetett fedezni azokat a helyeket, amikről azt hittük, újat már nem nyújthatnak. Pedig...!

A piac utáni finom olaszos ebéd végeztével Glendalough-ba mentünk, egy jót autózva a környező dombok, hegyek között, s felsétáltunk a felső tóhoz, hogy fotózkodjunk a partján. Megdöbbentően élénkzöld volt a friss fű a fák alján, rengeteg sétáló és turista heverészett ebben a zöldben, kövér vadkacsák ballagtak a piknikezőkhöz kaja reményében, apuka rohant bele mezitláb a tó hideg vizébe, fröcskölve anyut és a kislányát, sikongatott az asszonynép, lengyelül szidta vizes ruhájáért a férjét. 

Sandfly, moszkító most nem volt, ellenben láttunk vörös mókust, ami egyelőre még ritkaság, s főleg a megye lakója, s felfedeztük a Wicklow Nemzeti Park irodáját, aminek padlását éjjelente néha nyolcszáz kis denevér alszik. Még egy - ugyan gyermekeknek szánt, de felnőtteket is szórakoztató - kincsvadászaton is részt vettünk, a nemzeti park természeti kincseire vonatkozó kérdéseket válaszait kellett vagy tudni, vagy a környéken elrejtett laminált lapokra felirva megtalálni. Büszke voltam, mert sokukra tudtam a választ. Mindenfelé hervadóban már a medvehagyma, néhol már alakul a termése, erős, ízes hagymaillatú. Egyszer találtam egy receptet egy Galway-i séftől, aki sóban elrakja ezeket a terméseket, mint a kapribogyót, s ahelyett használja ételeinél. Néhol bodzabokrot is láttunk, még náhány felhőtlen nap, s lehet szüretelni a virágot.

A hegyek tetején menő turistaútvonalra nem mertünk vállalkozni, s nem is fért volna az időbe, visszamentünk a kincskereséssel nyert poszterekért, és megnéztük a szerzetes település romjait, a mellette lévő temetőt, amibe még ma is temetkeznek a környékbeliek. Érdekes volt látni, hogyan alakul a régi sírkövek formája, hogy lesz más az anyaguk, egyre rövidebb szövegekkel, mind ritkábbak a szép kelta keresztek. A hol előbukkanó, hol eltűnő napfény mellett remek fotókat csináltunk, főleg a sok zöldről, nem győzte beinni a szemem ezt az élénkzöld, majdhogynem harsány, mégis barátságos árnyalatot. 

Aztán autózás, de hova menjünk? Nem akartunk Bray-ben enni, s az idő még mindig kellemes volt, így megmutattuk kedvenc útvonalaink egyikét Hajnalkának. Ez az az ominózus útvonal, rendkívül kellemes amúgy, ahol egy útszakasz annyira fel-le, jobbra-balra kanyarog, hogy egyszer egy merészebb sebességnél V. kocsija mind a négy kerekével elemelkedett az úttesttől. Ez az útvonal, amit az első szigorú lockdown kezdete előtt, még éjfél előtt leautóztunk. A végén pedig a teljesen organikus ételeket kínáló Strawberry Tree vendéglőbe mentünk, Macreddin nyaralófalucskába, egy igen kellemes vacsorára. Egyetlen meglepetés az volt, hogy a sokféle gyökérzöldség közül egyik sem volt fűszerezve, a cékla határozottan íztelen volt, ami agyoncsapta egy kicsit az általam választott szikaszarvas sztéket, de maga a hús igen jól volt elkészítve. Valahogy fantáziátlan volt a köret, még egy kis sóval vagy fokhagymával sem volt feljavítva, ami azért is fájó, mert remek alapanyagokból dolgozhatnak. S a bio zöldségnek nem kellene ízesítetlennek lennie. Ez különösen azért volt érdekes, mert másnap egy olyan vendéglőben ettünk, ahol szintén bio alapanyagokból főznek, a saláta és az ízesítés minden várakozást felülmúlt, pedig csak az öntet adta a pluszt, nem volt benne semmi ördöngősség.

***

Hajnalkának vasárnap reggel volt alkalma kialudni magát a hajtós munkahét után, így csak dél felé indultunk el, mégpedig Killruddery-be. Igazából az döntött Killruddery mellett, hogy vannak állatok. S mindjárt a bejártnál megcsodáltuk a dagonyázó disznókat. Kicsit rontotta az idillt a vályútól elrohanó patkány. Bent pedig - magunkat is meglepve -, a kedvező ajánlat láttán bérletet vettünk a birtokhoz egy évre, amit bizony egy komoly külsejű fényképes kártya igazol, amit csak le kell húzni a belépéskor, ennek birtokában átsétálhatunk a szomszédos, szintén remek sétautakat kínáló Belmont Demesne területére is. Ahogy ott intéztünk a papírmunkát, feltűnt, hogy milyen sok család élt ezzel a lehetőséggel, csupa kártyás látogató volt, alig akadt egy-két turista.
 
Továbbá kiderült, hogy meg lehet nézni vezetéssel magát a házat is. Vettünk jegyet oda is, aztán a walled garden-t jártuk be, megnéztük a tyúkokat, a piknikező családokat, a melegházat, s azt a régen gazos, szederrel és csalánnal teli részt, amit a malacok túrtak-ettek tisztára. Most rengeteg friss saláta nő ott, rebarbara, zöldségek, pár bogyósgyümölcs, sok paradicsom a melegházban... ezekből pedig a farmshop-ot és a vendéglőt, kávézójukat látják el, vagy jut a rendezvények ételeire.
 
A vezetés igen jó volt, legszimpatikusabb az volt, amikor észrevettük, hogy Stephanie, a vezetőnk puskára szorul, s kijavította magát egy alkalommal. A házban 1618 óta folyamatosan élnek a Brabazon család egyes nemzedékei, ma is ott él Anthony és Fionnuala négy gyermekükkel és a nagyszülőkkel. Előfordulhat ezért, hogy a szép könyvtárszoba százados bútorai között az ősi szőnyegen Lego-darabot találni, vagy egy játékszer hever Charles és Camilla szignózott fotója alatt. Nem lehet egy percre sem feledni, hogy a birtokot egykor egy angol király, I. Henrik adta a család ősének. Később azonban egyik leszármazottjuk szép és még ma is meglévő épületeket emeltetett Bray lakosainak, sőt, gondoskodott alkalmazottai lakhatásáról is. A nem látogatható felső szintre vezető lépcső két oldalán ott függött ennek az embernek kisfiú kori és öregkori arcképe, amikor már családja négyágú koronás címerében ott szerepelt a lóhere motívum. 

Earl-ség ide, vagy oda, a birtok ma már nem csak turista látványosság, hanem működő farm és sokfelé ágazó üzleti vállakozás, hiszen valamiből fent kell tartani. Az állatok húsát a helyi egyik hentes is árulja, az egyik erdei részen gyerekeknek van kalandpark, mászókák, s évente rendezik a birtok területén az embert próbáló Hell and Back endurance versenyt. Van vendéglő, vacsora klubbal, kávézó, hétvégente piac és karácsonyi vásárok. A birtok területén filmforgatás is folyt már, nem is egyszer, időnként a házat is bérbe adják forgatásoknak. A kivágott fákból vágódeszkák, tálcák készülnek, előbbiek láttán el is csábultam. Árulnak helyi mézet, fűszereket, helyi kistermelők, kézművesek munkáit, s a tyúkjaik tojásait. Kairgálós csirkét is láttam, lehet, hogy valamikor felmegyek egy alapos bevásárlásra.

A télikertben, vagyis az orangery-ben (és a mellette lévő díszes nappaliban, társalgóban, ebédlőben) privát rendezvényeket is tartanak (ha kaja is kell, akkor bizony alaposan bele kell nyúlnunk a pénztárcába, harmincezret emlegetett kezdő díjnak Stephanie, de gondolom, ez attól függ, hány vendég van, milyen kaja kell és hány termet akarnak kibérelni a vendégeknek). Rákérdeztem, nem félnek-e a károkozástól, de ahogy mondta, jobbára amerikai vendégek rendeznek itt esküvőket, akik tiszteletben tartják a bútorokat, az értékeket, s ha akadt is zajosabb vendég, értékeikben még nem esett kár. Szép volt az orangery, de megdöbbentően el vannak benne hanyagolva a növények, fáradtnak, sápadtnak, kiszáradófélben levőnek tűntek a dézsába ültetett narancsok, futók és szágópálmák.

A háznéző séta után kezünkben térképpel kezdtünk barangolni a birtok területén, amiről eddig azt gondoltuk, nem nagy, hamar bejárható. Nos, nem így van. Alaposan el lehet veszni a fák, erdős részek, szépen kiültetett nagy ágyások között, meg lehet mászni a sziklakertet, ami mögött ott a Greystones-ba vezető út, s ahonnan csodás a kilátás a Wicklow Mountains és a ház felé. S ami meglepett, hogy a farm útjait már reggel 7-kor megnyitják a sétálók előtt, ha éppen kedvem van, reggeli sétámkor arra vehetem az utam, s nap mint nap megnézhetem a disznókat, s felkapaszkodhatok a Little Sugarloaf hegy oldalába, ha bírom tüdővel. A birtok tavasztól késő őszig nyitva áll, télen maga a birtok nem látogatható, de a farm útjai akkor is rendelkezésre állnak (egyes napok kivételével) a bérletes tagság számára. 

A napot aztán egy kései, de dús ebéd zárta a birtok Grain Store nevezetű vendéglőjében. Sajnos, késő délután és a nagy forgalom miatt már nem minden fogás volt kapható, de a "maradékkal" így is jól laktunk. Olyan salátát kaptam, hogy legszívesebben kértem volna még egy adagot a sertéshúsos pitém mellé. Találgattuk, mi adja friss, se nem citromos, se nem ecetes ízét. Az erősen ausztrál akcentusú manager azt mondta, Neill, a jelenlegi séf csalánolajat rakott rá, de érdekes módon nem volt olajos az öntet íze, friss volt, inkább kissé ecetes. Lehet vajon ecetben elrakni csalánlevelet? Majd még nyomozok ez ügyben.*

Aztán még elautóztunk egy tengerparti sétára Greystones partjára, megcsodáltunk egy úszó nőt, és a horgászokat, köveket gyűjtöttünk, s búcsúképpen ettünk egy-egy affogato-t Bray-be visszatérve, mielőtt búcsút mondtunk egymásnak. Elvittük Hajnalkát a hotelébe, ahol alig álltunk meg az autóval, máris odapattant a férfi az ajtótól, hogy becsekkelünk-e? Később, amikor kifelé jöttem, már magyarul köszönt el, nagy meglepetésemre. 

Nem tagadom, fáradtan értünk haza. Nagyon, nagyon jó volt ez a hétvége, remek társaságban, sok gondtalan nevetéssel töltött óra után rájöttünk, nem is először, hogy barátunknak köszönhetően ellustult helyiekként újra felfedeztük a helyi látványosságokat, s rádöbbenhettünk, micsoda klassz látnivalók vannak egy-egy rövid autózásra a lakástól, s mennyire elhanyagoltuk ezeket. Mehetnénk denevérnézőbe esti kirándulásként, megtehetnénk a hegytetőn a sétát, mehetnénk kővel kacsázni a végtelen partra, s róhatnánk a farm útjait kora reggel. Csak rajtunk múlik.

* A birtok weboldalán való kutakodás után kiderült, hogy palm sugar vinagrette adta a remek ízét a salátának.