"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Rájöttem, hogy rendes beszámolót sosem fogok már írni a sabbatical-ról, pedig volt érdeklődés iránta. Aztán eszembe jutott, hogy leveszek egy-egy hűtőmágnest a hűtőről, s ami eszembe jut a kapcsán, azt leírom az utazásunkról. Hogy még zavarosabb legyen, nem utazási sorrendben, hanem ahogy elkap az ihlet. A nagy amerikai autós túrát a Washington-Idaho-Montana-Wyoming-Idaho-Oregon-Kalifornia-Oregon-Washington államok útvonalán terveztük. Nemzeti parkokat akartunk megnézni, kedvenc pékem piacát meglátogatni, s autózni a véget nem érő utakon, látványos tájakon. Az út első napján Seattle-ből Idaho-ba igen későn érkeztünk meg, ugyanis V. vendéglátónknál, Petiéknél felejtette az összes fontos papírját tartalmazó, hasitasi névre hallgató táskáját, így kissé vissza kellett autóznunk. Egészen addig, amíg rendkívül önfeláldozóan elénk siető barátunkkal nem találkoztunk egy Cle Elum nevű kisváros parkolójában. Ennek köszönhetően háromszor volt szerencsénk Vintage településnél a Columbia folyóhoz, ...

Nem tudok újdonságról beszámolni: újabb egy hét esőt jósolnak... Rekordmenyiségű eső esett/esik, hozzá időnként szél, lezárt mólók, hulámverés... Nem járunk sehova, nem mozdulunk ki, csak nyögve (főleg én, haha), ha muszáj, ebben a folyton nedves, nyirkos időben. A rossz idő hatása a piacon is érződik, lanyha volt a forgalom az elmúlt két hétben, megint megmaradt pár zacskó krumplis bucim, s ami ritkaság, készétel is megmaradt, olyan, amit a Brian nevű séf kolléga készít, s mindig el szokott fogyni. Van, aki egész hétre bevásárol belőle. Sokan nem jöttek le, féltek az ázott, netán átfolyásokkal teli utaktól, főleg az idősebbje. Nekik azért nem egy élmény leautózni vidékre a főúton, ahol néha mintha zuhanyzóban vezetne az ember, mert az itteni autókon a sárvédő extrának számít.  Az egyetlen szívet melengető dolog a hazafele út, mert a régi, ún. parti úton vezetek végig: ahol már kinyílt nárciszokat látni az árokparton, öngyilkosjelölt rigók húznak át alacsonyan az út felett a kocsi ...

V. hétfő óta várta az emailt, de a várakozás, a "szerintetek-mi-lesz?" már hónapok óta ott lógott a levegőben. Várni lehetett rá októbertől, amikor az első adag embert átszervezés miatt elküldték a Félcsöcsűtől. Hétfőn semmi... Kedden semmi... Aztán szerda reggel korán fogorvos, utána be az irodába, találkozni egy kollégával egy gyors csevegés erejéig, nem volt idő brunchra. Nemrég volt Japánban, jó lett volna bővebben is hallani az élményeiről, de nem volt rá ideje, csak pár benyomást osztott meg velünk. Így csak kettesben mentünk a közeli Bretzel Bakery-be, ahol még sosem jártam, s ami régen zsidó pékségként üzemelt, most pedig a kovászos kenyerek egyik nagy intézményeként ismert, mert itt már akkor azt sütöttek, amikor még nem volt divat. Brunch, aztán haza...  S újabb várakozás... Jött email? Még nem, még nem, hopp, jött egy. De csak egy körlevélszerű, nem személyre szóló, amolyan "emberek, ez fog történni" típusú, de hogy kivel? mikor? Arról nem szólt a levél. ...