"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Tegnap jött a hír, hogy meghalt. Ma temetik. 93 éves volt, az utóbbi években folyton lábfájással küzdött, s megvakult. A csodaszép, rendkívül nett kertjét, amiben jókora farkaskutyája is futkoshatott, már régóta nem tudta ápolni. Egyszer voltam a kertjében, elámultam, milyen gondosan rendezett magaságyások és milyen nagy rend volt ott. Az egyik legrégebbi tagja volt a piacnak. A piac utolsó hónapjaiban, vagy talán években már nem tudott jönni, de vittünk neki maradék sütit, s telefonon mindig elmesélte neki az elnök a fontosabb eseményeket. Az egyik meeting előtt, amire túl korán értünk oda, átinvitáltam egy italra a szemközti kocsmába (akkor még V. hozott-vitt, nem volt jogsim). Akkor mutatta meg, hogy a whiskey-t piros limonádéval, ezzel a színezett borzalommal kell inni :-) Neki már automatikusan azzal adták. Azóta csak egyszer ittam, vidéken, poénból, megemlékezve róla.  A napokban vettem észre, hogy a tőle kapott wallflower virágzik. Az ajtónk előtt az ő muskátlijai piroslanak...

Rájöttem, hogy rendes beszámolót sosem fogok már írni a sabbatical-ról, pedig volt érdeklődés iránta. Aztán eszembe jutott, hogy leveszek egy-egy hűtőmágnest a hűtőről, s ami eszembe jut a kapcsán, azt leírom az utazásunkról. Hogy még zavarosabb legyen, nem utazási sorrendben, hanem ahogy elkap az ihlet. A nagy amerikai autós túrát a Washington-Idaho-Montana-Wyoming-Idaho-Oregon-Kalifornia-Oregon-Washington államok útvonalán terveztük. Nemzeti parkokat akartunk megnézni, kedvenc pékem piacát meglátogatni, s autózni a véget nem érő utakon, látványos tájakon. Az út első napján Seattle-ből Idaho-ba igen későn érkeztünk meg, ugyanis V. vendéglátónknál, Petiéknél felejtette az összes fontos papírját tartalmazó, hasitasi névre hallgató táskáját, így kissé vissza kellett autóznunk. Egészen addig, amíg rendkívül önfeláldozóan elénk siető barátunkkal nem találkoztunk egy Cle Elum nevű kisváros parkolójában. Ennek köszönhetően háromszor volt szerencsénk Vintage településnél a Columbia folyóhoz, ...

Nem tudok újdonságról beszámolni: újabb egy hét esőt jósolnak... Rekordmenyiségű eső esett/esik, hozzá időnként szél, lezárt mólók, hulámverés... Nem járunk sehova, nem mozdulunk ki, csak nyögve (főleg én, haha), ha muszáj, ebben a folyton nedves, nyirkos időben. A rossz idő hatása a piacon is érződik, lanyha volt a forgalom az elmúlt két hétben, megint megmaradt pár zacskó krumplis bucim, s ami ritkaság, készétel is megmaradt, olyan, amit a Brian nevű séf kolléga készít, s mindig el szokott fogyni. Van, aki egész hétre bevásárol belőle. Sokan nem jöttek le, féltek az ázott, netán átfolyásokkal teli utaktól, főleg az idősebbje. Nekik azért nem egy élmény leautózni vidékre a főúton, ahol néha mintha zuhanyzóban vezetne az ember, mert az itteni autókon a sárvédő extrának számít.  Az egyetlen szívet melengető dolog a hazafele út, mert a régi, ún. parti úton vezetek végig: ahol már kinyílt nárciszokat látni az árokparton, öngyilkosjelölt rigók húznak át alacsonyan az út felett a kocsi ...