Jó napot kívánok,

 ... írnék én, ha egy nagyon hangos vörösbegy nem most követelné a napraforgómagot, hangos csittegéssel, két-három, már röpképes, de még mindig csőrből etetést kikövetelő fióka kíséretében. Egyik reggel még V. hatalmas tenyeréből is elfogadta a magokataz egyik, igen óvatos rebbenéssel, de mégis. A kicsik is sokat járnak ide, s már gyakorolják az elég agresszív, területvédő viseledésüket, egymással szemben is. Ilyenkor nagyon örülök, hogy Manci a hátsó traktust most hanyagolja.

Hazajöttünk a szabadság után, erről majd később, egyből bele a sűrű munka közepébe. (Manci két napig került, ignorált, aztán ideült az ajtó elé kajáért, meg volt bocsátva távollétem. Elaine-éknél jó dolga volt, kaptam fotót, amint kanapén heverészik.) Annyira nem vagyok profi, hogy még most is kellemes meglepetésként ér, ha megérkezik az első Pride rendelés, s aztán kiderül, hogy menne több süti is, ha előre terveznék, s lennének lefagyasztott sütik a mélyhűtőben. Next time, next time, igérem magamnak, meg is kellene fogadni!

Állatka, vagyis a kovász körül volt némi izgalom, nehezen tért magához: egyszerre három edénykében voltak különféle lisztekkel és arányokban kikevert masszák, lestem, meyikben van élet... De végül, egy hét körömrágás, aggódás után egy edényben újjáéledt, s folytatja karrierjét. Első kenyereim elég bénák lettek, de mostanra már újra erőteljes és buzgón buborékozik, s a megrendelők újra ehetik a veknijeimet. 

Míg Ray Pride-sütijeit rajzoltam, s szerveztem a június többi megrendelését, gyakorlatilag annak az első munkahétnek a közepén kaptam egy nevetséges megrendelés-kísérletet, egy nagy cégről, megint egy elképesztő számú sütit kértek, 3 napos határidővel. Az email megvan, bárkinek meg tudom mutatni, nemcsak hogy 1000 sütit kértek 3 napon belül, de azt ki is kellett volna postázni az ország egyes nagyvárosaiba, a 3 napon belül. Nem tudom, mit gondolnak az emberek egy kicsi kávézóról. Elég indignált emailválaszt küldtem a kávézónak, amiért aztán kértem a bocsánatot, de most komolyan... S aztán csodálkoznak a PR-cégek, ha az embernek rángani kezd a szemöldöke egy-egy ilyen érdeklődés láttán. 

Nemcsak nekem nem volt csendes visszailleszkedés a munkába, mert V. másnap már el is repült Seattle felé, ez sem volt betervezve, sőt az sem, hogy a kompról lejőve, még a szabadság kezdetén, már egy új, fontosabb csopotban találta magát: több felelősség, több tennivaló, s ilyen váratlan utazások a világ másik végére. Nem volt fáradtság- és stresszmentes az útja, sőt, a szálloda légkondícionálója is megtette a magáét (nem voltak hajlandók kikapcsolni nála), így egy köhögős-tüsszögős férjet kaptam vissza a tervezett 4 nap helyett 10 nap után. Akinek egy hét múlva megint repülnie kell. Remélem, sosem éri el a felelősségteljes pozíció azt a szintet, amit némelyik barátunké: gyakorlatilag rendszeresnek nevezhető repülések a világ tájaira, munkaügyben. Miért ragaszkodnak a cégek a személyes pofavizithez, ebben a korban ezt nehéz megérteni.

A plusz az volt, hogy eltölthetett egy hétvégét barátainkkal, s volt alkalmuk beszélgetni, élvezni egymás társaságát. Megragadva az alkalmat, kértem abból a sokak által dicsért dekoráló porkeverékből, amely fényes, csillogó aranyírókát ígér. Még nem próbáltam ki, egyelőre kerülgetem, barátkozom a kikeverés gondolatával, de fejben már hófehér-arany hópelyheket dekorálok karácsonyra.

A kertben sűrűbb és sötétebb lett minden zöld: a szomszéd elkerített kert egyik juharjáról lehulló magoncok arasznyi zöld takaróvá nőttek össze, míg nem voltunk itthon. Abban a pár centis talajrétegben is megnőttek, ami az agyagos réteg felett keletkezett az elmúlt évtizedekben a telep építése óta: egyenként lehet őket kitépkedni a földből, kész mindfulness exercise, de menniük kellett. A jó hír, hogy a letört fukszia magához tért, két hosszabb ágacskája nőt, de most nem bízom a véletlenre, és erős bambuszágat fogok melléjük szúrni, hogy legyen, ami hárítsa az esetleg beeső labdák ütését. Terve vettem egy hálót is a kert _fölé_, de sajnos, nem kivitelezhető. Ahhoz ki kellene vágni a fenyőt, s most már a páfrányfa is magasabb, mint a kerítésfal, nem akarom megnyomorítani. Marad a régi rutin: berúgják a labdát, nem kapják vissza, csak napokkal később.

***

Az elmúlt hetek kiemelkedő eseménye Aniz, régi kollégám állampolgársági ceremniája utáni buli volt. Buli... inkább csendes összejövetel egy kocsmában, amelynek falát szép mennyiségű whiskey-választék borítja. Olyan volt, mint egy Cake Cafe-találkozó. Hiszen baráti társaságának legtöbbje az ott dolgozók közül került ki. Megy az idő, házasságok köttettek, gyermekek születtek, régi kapcsolatok mentek tönkre... Volt miről beszélgetnünk! Itt találkoztam a 7.70 eurós Guinness 00-val is, sokkoló volt az ár, amit eddig hírből hallottam csak, az igaz, ennyibe kerül egy-egy pint sör a városban.

Legnagyobb meglepetésemre egy másik volt kollégánk, az amerikai Nina bukkant fel, szinte rohanvást, mert két unokahugát pesztrálta, s nem ért rá sörözni. De hozott nekem egy könyvet, dedikáltatva, egyik kedves írómtól, André Dubus III-tól. Ezt már megtette egyszer, de ez a kötet most szinte még meleg volt, most jelent meg. Nem tagadom, tele lett a szemem könnyel. Hogy emlékezett rá, hogy elment az író-olvasó talákozóra a kedvemért... Vele már nagyon régóta nem találkoztam, s mégis, emlékezett rám, s most, hogy jött(ek), elhozta a kötetet. Tervezem, hogy két Claire Keegan-könyvet fogok neki kiküldeni, vagy esetleg egy harmadikat is, olyat, ami érdekelheti.

A városban való mászkálásnak, bevillamosozásnak volt köszönhető két, még sosem tapasztalt "élmény": az egyik a külváros útja mentén tiltakozó helyiek (egy menekültközpont tervezett épülete előtt tiltakoztak, gyakorlatilag kint sáror

ozva az út mentén), a másik pedig egy, a Grand Canal mentén lévő menekülttábor volt, egy megüresedett irodaépület előtti kis terecskén. A Grand Canal-t elég hosszan rácsbarikád választja el a mellette futó utcáktól, de nem jöttem rá, mi a célja. Vagyis sejtem... Ne a zöldterületen sátorozzanak a menekültek. Hogy ne érjék el a vizet, amit netán mosakodásra, vagy WC-ként használhatnak... Hogy ne "zavarják" a csatornaparti ösvény használóit, kutya-gyerek sétáltatókat, futókat...

Az Anglia felől Észak-Írországon át a Köztársaságba érkező nem dokumentált menekültek és migránsok most már komoly gondot okoznak, s fokozódik a feszültség a lakáshiány miatt a városból mindinkább kiszoruló helyiek, és a menekültek között, akiket a kormány jól-rosszul próbál elhelyezni. A 100 ezernyi ukrán menekült elhelyezése tovább növeli a gondokat. Feltör a szélsőjobb... Az én különbejáratú EU-m sem mentes ezektől a problémáktól. Ráadásul az új Taoiseach sem a remek hozzáértéséről tesz tanúbizonyságot, mindenféle miniszter volt már, nincsenek iránta nagy bizalommal az emberek, hiba aposztrofálja magát új reménységként.

A politikához nem értek, igyekszem háttérben való mormolásként kezelni az egészet, túl sok az aggódnivaló így is, nemzetközi helyzetek miatt. Inkább azon töröm a fejem, hogyan lehetne a lehető legkevesebb kiadással rendbetenni a hátsó traktust, s a piacra kitalálni olyan süteményeket, amiket biztosan megvesznek az emberek. 

Hideg

Hétvégén megbolondult az idő, odakint laza 3 fok lett, eső jött hideg széllel, verte az észak felé néző hátsó ablakokat. Lehet aggódni a gyümölcsfákért és a virágokért. Időnként elvonultak a felhők, s kisütött a nap, de nem volt ereje. Igazi áprilisi időjárás.

Vittem Mancit másodszor orvoshoz, örültem, hogy a kellő időben itthon volt, s be tudtam rakni a vadonatúj hordozójába. Első alkalommal ez csak sokadszorra sikerült, kétemberes volt a meló, macskát berakni, csatokat lezárni... kiugró macskát visszagyömöszkölni... Hét közben felfedeztem, hogy magától is bemegy, ha berakok egy macskamentás zacskót, haha. Utána kiszedni nem lehet onnan, sőt, amit soha nem csinál amúgy, simán megkarmol, ha el akarom tőle kobozni a mentás párnáját.

Kisebb problémája volt, ami megoldódni látszik, lekopogom. Lelkesen dobáltam a szájába reggel-este az antibiotikumot, adagolom a puha kaját, és babusgatom, amit evés közben/után igényel - nagyon bújós lett. Elaine-ékhez most nem tud bejárni, mert Elaine egy kiskutyára felügyel, s ilyenkor Manci távol tartja magát a lakásuktól.

Az állatorvosnál remekül viselkedett, igaz, olyan hangon nyervákolt, amilyet még nem hallottam tőle, most már tudom, milyen a most-félek hangja. Másodszor már némán tűrte az autózást is.

Szombaton nagyon későn fejeztem be a filmnézést és még utoljára kimentem megnézni, megette-e a kajáját, amit a legyeket elkerülendő, sötétedés után raktam ki. Soha többet. Kileskeltem az ajtó rolójának résein, hát egy róka közeledett Manci edényéhez. Sietve felrántottam az ajtót, s mielőtt ki tudtam volna mondani a nemmészinnen-t, Manci már rá is vetette magát a behatolóra, de a sötétben nem láttam, hogy megmancsolta-e egyáltalán... de találtam puha szörnycsomót, így fel merem tételezni, hogy sikeresen kapott oda. A róka mindenesetre elhúzott, felmarkoltam Mancit, s mentem utána, hogy hova megy. Már a másik háztömbnél járt, remélem, nem is jön vissza, legalábbis nem akkor, amikor Manci az ajtó előtt éjszakázik, s nem az eldugott házikójában.

Máskor is járt már róka a telepen, nem újdonság, volt már, hogy az ajtócsengő felvételén láttuk, hogy szaglászódik a közelben.

Ha minden jól megy, Manci két adagban megkap minden elmaradt oltást, kötöttem rá betegbiztosítást, hivatalos lesz őnagysága, de mivel nem barangol el a háztól, csipet nem kap.

***

Bekéretőztem egy itteni pici kávézóba, a gingerbread men-jeimmel. Hosszú szünet után válaszolt a tulaj srác, mint kiderült, szabadságon volt. Addigra már fel is adtam az ötletet, hogy ott fogják árulni a sütijeimet. De kért tizet, megcsináltam, még kis feliratos poharat is raktam a gyömbéres emberek kezébe. Meglátjuk, mennyire lesznek népszerűek. Amikor tegnap az esőben felvittem őket, leültem egy kávé erejéig (remek csokis kávéjuk van), jött egy nő egy kamaszlánnyal, s ők egyből vettek egyet a még a pulton halomban, elpakolásra váró emberekből. 

20.

Néhai sógornőm gyerekei már nagyok, évek számát illetően. A kisebbik néha ijesztően komoly dolgokkal foglalkozik, s láthatóan tudja, mit akar, a nagyobbik még útkeres és az arca vonásaiban már egyre ritkábban ismerni fel azt a puha arcú kisgyereket, aki lázas arccal nézett ránk az esküvőnk napján. 

Lám, így múlik az idő, hogy tavaly nem is írtam az évfordulóról. Elfelejtettem. Belemerültünk apósom elhelyezésébe, a kórházi borzalmakba, ma is emlékszem a csuklóján lévő karszalagra, ami használt volt, átütött rajta a név, valamilyen Miklósnéé volt korábban. Aki talán meghalt, talán él még, ki tudja, talán sikerült áthelyeztetni emberségesebb körülmények közé, például egy jobb otthonba, mint a János elfekvője. Mit szenvedtünk a zárójelentés megszerzésével, csak nagynehezen, napokat késve bírtuk - mi, és az ott élő családtagok - kiverni a t. doktorokból, pedig kellett az otthonnak. Haragos kirohanásomat az osztályos orvos viselkedéséről többször visszadobta a Google, pedig szerintem határozottan finoman fogalmaztam. Apósom ágya mellett a falon valaki tollal felvésett egy nevet, Kiss Ferenc, Érd, s aztán valami kaparás. A szoba ócska volt, a falakról mállott  festék, az ablaktáblákon lapokban pergett a festék, csupasz téglafalra lehetett látni, ahonnan szintén dobta le magát a vakolat. Az örökké forró radiátor, aminek hőjét ablaknyitással (s huzattal) akarták enyhíteni, ami bizonyára nagyon jót tett a gyakran kitakart öreg férfitesteknek.

Az egyetlen vidámság az ablak előtti fák és a kis gyepnégyszög zöldje volt és a virágzó orgonák, amiket egyik alkalommal minden szégyen nélkül törögetett le három öregasszony.

Az osztályt nem írom le, szerintem sokaknak ismerős lehet, csupa öreg, megkínzott test, volt, akire a kutya se nézett, elképzelhető a fertőtlenítőszag, ami széklet- és vizeletszaggal keveredett, a tegnapi vaskos  porcicát másnap is ott láttam, de legalább visszaköszöntek a nővérek, takarítók, s valaki egy csekély, nyomorúságos igyekezettel felragasztott néhány műanyagtojást az ablakokra, ha már Húsvét, s az egyik félreeső, kevésbé nyitogatott ajtó felett karácsonyi műanyag fenyőágacska volt, piros dísszel. Szerintem kivárja a következő ünnepet. 

***

Úgyhogy ezért is van hogy akire leginkább gondolok ma, az nem Kinga, hanem apósom. Csak remélem, hogy lesz valaki, talán a gyógytornász, aki mindig olyan kedves hozzá, talán ő segíti átmenni a testvére szobájába, hogy kézen fogva emlékezhessenek. Hogy ne legyen egyedül az emlékeivel, a gyászával, ha már mi nem tudunk ma ott lenni.

Ráadásul anyósom jövő héten lenne 83 éves. Ez egy ilyen hónap.

Mindenféle szárnyas lények

Kiokosodtam vörösbegyekből. Egyik nap láttam, hogy látogatóm, akit Dotty-nak hívok, a szárnyán lévő barnás foltok miatt, a kezemből kievett magot odavitte a társának, aki a fenyőn ülve várta. Megetette! A társ szárnyrázogatva kérincsélte a kaját, mint a fiókák szokták. Nosza, Google-re fel... Kiderült, hogy Dotty a hím, nem ő a tojó, ahogy hittem, s ez az etetési szokás a társak egymáshoz tartozását van hivatva megerősíteni, fészeképítés, párba állás idején szokásos. Amolyan udvarlási etetés, amit majd folytatnak a fészkelés idején is. Aztán jönnek a fiókák...

Most már akkor tényleg tudom, hogy Dotty a "fiú" és félénk társa a tojó. Ő is ideugrál az ajtó elé, ha látja, hogy jövök-megyek a hálószobában, de nem meri elfogadni az ételt a kezemből, neki ki kell szórni az ajtó elé. Amúgy Dotty néha a kilincsre is ideül, s néz befelé, ilyenkor - hogy a szokása megmaradjon - megyek, s megetetem. Nem mohó, 4-5 napraforgómagot vesz el csak tőlem, egyenként, hideg kis lábaival rendre elrúgja magát a tenyeremről... A magokat befordítja a csőrében, hogy egyenesen álljanak, s viszi a társának, aki vagy a közelben ciceg, mint egy kis egér, vagy a bokrosban rejtőzik. De azért néha maga is eszik, ha leszórom a magokat az ajtó elé. Már elgondolkodtam azon, hogy veszek szárított kukacot, beáztatom, s azt kínálom neki. Kis protein...

S az imént a méhekben gyönyörködtem. Először kettőt láttam meg az előkert már virágzó bokrán, most már négy dolgozik a virágokon. Fura mód nagy örömmel töltöttek el, mert egyre ritkábban láttam méhet, csak poszméhet és egy fura, keskenyebb, gyorsabban mozgó, méhnek tűnő szárnyas lényt. Nem tudom, mi a neve. 

Lehet, hogy a közösségi kert méhei, lehet, hogy nem, mindegy, csak legyen belőlük minél több! 

A Sidmonton Road-on már teljesen kibontották szirmaikat a cseresznyefák, irigyen néztem a két kis előkertet szinte ernyőként beborító fákat. Ki tudja, hány napig virágoznak még... Csak szél ne jöjjön, hadd csodáljam meg még őket séta közben pár napig.

Az úgyenevezett dog violet, sovány ibolya is kezd virágozni, itt az ablak alatt is megjelentek már. Kiváncsi vagyok, Daffodil Day-re, az itteni rákosokat támogató jótékonysági szervezet hivatalos napjára marad-e még virág. Nagyon korán kezdtek virágozni az idén!

Az esős, nyirkos idő nem tesz jót a hangulatomnak, biztos ezt hívják tavaszi fáradtságnak, de sokszor csak aludnék. V. megfázott, tüsszög, köhécsel, de legalább aludni tud éjjel. A kert folyamatosan nedves, még a közösségi kert körül sem mertem sétálni, mert annyira szottyos a talaj. De legalább szegény fenyőmet nem kell öntözni, csak néha adok neki tápot, s drukkolok, hogy az itt-ott ledobott tűi ellenére megmaradjon. 

*** 

Az Anyák Napja előtti piacon 15 dekorált sütit adtam el. Ez is valami, sőt! Igyekeztem úgy rakni a sütis dobozt, hogy az ukrán hölgyét lássák előbb az emberek, az övé legyen szem előtt. Az ő eladását nem rontották a sütijeim, láttam, hogy mindent eladott, ami nyomtatott és festett süti volt. Hurrá. Ezen a héten a Szt. Patrik-napi sütikkel próbálkozom. Ugyan nincs olyan kiszúróm, de próbálok olyan szivárványt csinálni, aminek egyik végében arannyal teli edényke van, az ítteni legenda szerint ugyanis ha az ember szivárványt lát, meg kell keresni a végét, ahol a föddel érintkezik (ez ugye, lehetetlen), de oda van elásva a leprechaun kincse...

Újra tavasz

Ahogy visszanéztem az emlékek között, máskor is volt kora márciusi hóesés, sőt, későbben is. De azért mindenkit meglepett, főleg, mert nehéz, nedves hó volt: amikor elmentünk vásárolni aznap, cuppogtak a cipőink a többcentis csatakban, s nem volt előle menekvés. Itt a domboldalon ömlött le a hólé az út mentén, nyelték amennyire csak bírták, a csatornák, s persze, minden kerti edényem igen hamar tele lett vízzel. Később esőre váltott, feltámadt a szél is, s másnap reggelre nyoma sem volt a hónak. Csak a hegyek fejebúbján ült valami koszos fehér sipka, pedig onnan méteres hófúvásokról közöltek képeket a merész arrajárók.

Most megint tavasz van, bimbódzó fák, s a közösségi kiskert legújabb éke, a méhkas is megmaradt, néhány méh már mozgolódott, ki-be repkedett a tulajdonosaik szerint. Elsétáltam arra, de nem láttam őket, igaz, alkonyodott már, gondolom, ilyenkor elmennek aludni a méhek. Csak remélni tudom, hogy megmaradnak, s az időnként feltűnő vandálok sem bántják őket (a kas erősen oda van kötözve, lelakatolva a nehéz állványához, s figyelmeztető felirat is van, s zárt kiskapu, s a nemrég megnyírt sövény ágaiból új sövényt ültettek köréje. 

A vörösbegyek hamar felfedezték, hogy hazajöttem, újra indul  a kézből etetés, sőt! A dolgozószobában pakolgattam, amikor a bátrabb odarepült az ablakpárkányra, s befelé bámulva érdeklődött, hogy akkor mizújs? Azonnal átmentem a hálóba, s kidugtam a tenyerem, tele maggal. Jött enni! Nem tudom, igazából melyik a bátrabb, a tojó vagy a hím, de az egyik még mindig csak a földre dobott magokat hajandó felenni, míg a másik ideszáll a tenyeremre, sőt, ha olyan kedve van, megül rajta 2-3 másodpercig.

***

Az első piacra a szokásos adaggal készültem, kicsit nyögvenyelősen a tíz nap lazítás után, s nagy meglepetésemre a böjt ellenére a sütikkel együtt mind elfogyott. Utóbbiakból pedig dupla adagot csináltam. Jön az Anyák Napja, Szt. Patrik-nap, Húsvét, sűrű hónap lesz. Még sűrűbbé fogom tenni azzal, hogy csakazértis elkezdek néhány dekorált sütit csinálni a piacra is. Az ukrán hölgy sütijei mézeskalácsra vannak nyomtatva, kevés a dekorált, az is egyszerű. Majd jóval odébb, beljebb teszem le a pultra az én sütis kosaramat, vagy másik pultra, távolabb, hogy az övét vegyék előbb észre. 

A kenyerek remekül fogytak, rozskenyérből és szárított paradicsomosból is csinálhatok többet. Nem kell óriási mennyiségre gondolni, de már az eggyel több is nagy eredmény nekem.

S nemrég belegondoltam, hogy már négy évvel ezelőtt volt, amikor a piac bezárt és az országot a Covid szorongatta, s éppen állampolgárok lettünk (ezt sosem fogom elfelejteni) akkor nekiálltam kenyeret sütni a telepi lakóknak. Páran közülük még mindig rendelnek, sőt, van olyan régi piaci kollégám, aki a havi piaci találkozókra mindig kér két veknit, egy másik pedig gingerbread men-t. Erre igen büszke vagyok. Mert megtehetné, hogy leugrik a Firehouse bakery-be, s ott vesz kovászost, de neki az enyém kell.

Állatka, a kovász, vagy ahogy néha hívom, a kis Rohadék még mindig él és virul, 11 éves már.

***

A budapesti látogatás végül is jól sikerült, csak ne lett volna az a sok hülye kék plakát mindenfelé. Napjaink jobbára az otthonban tett látogatásokkal teltek, amit kényelmesen tehettünk meg, egy barátunktól kölcsönkapott kocsival. (Azok az utak...! Rengeteg a kátyú.) Tömegközlekedtünk, ami remek, szeretek villamosozni, nem aggódni, hogy jön-e az a busz, ami Dublinban bizony néha lutri. Hazafelé egy kvíz-estről meglepett, hogy a Parlament világítását éjjelre lekapcsolták, illetve érthető, de a hatalmas sötét lyuk ott a Duna partján szinte ordított. "Benne hallgat a sötétség", jutott eszembe, amikor kibámultam rá és a hiányára. Ugyanez volt a Várral. Ahol sétálni csuda élvezet, de azért kicsit megkeseredik az ember szájíze ha eszébe jut, hogy mit csinálnak vele.

Turista rengeteg!

Sétáltunk a Várban és a Várkert bazárban, ahol megy az építkezés, egy kiállítóterem hasztalan keresése közben még a Felix étterembe is beinvitált bennünket a maitre d', igaz, nem volt semmi nagyfejű NER-es jelen, akit zavart volna a plebs jelenléte. Csodás húshűtőszekrényt csodáltam meg, s pár képet, mert odabent éppen kiállítás volt, még brosurát is kaptunk. Nem maradtunk ott ebédre...

Könyvet most nem vettünk, kézitáskával utaztunk.

Sopron még élvezetesebb volt, öcsémékkel elmentünk forrásvízért a Szalamandra-tóhoz, ahol a meredek lejtőn visszafelé többször meg akartam halni, de a kora tavaszi erdő levegője, hangjai nagyon feldobták a hangulatom. 

Később meglátogattuk barátnőmet Hegykőn, megismerkedtem a mudi kutyájával, s férje racka juhokkal és vörös szarvasmarhákkal benépesített birtokával. (Amin jót mosolyogtam, mert nemrég derült ki, hogy egyik kedvenc hentesboltom új nevet kapott, Vörös Üszőnek lett elnevezve itt. Scarlet Heifer!)

Rövid autózás a Fertő Nemzeti Parkban, kilátás a Schneeberg felé, naplemente, hazafelé szálló libacsapat... Szégyen- és gyalázat, még sosem jártam ezen a környéken. A házukban többször voltam macska- és kutyafelvigyázóként, ifjabb koromban, de még sosem jártam kint a tónak ezen a vidékén. Közben megtudtam, hogy lehet kapni pénzbüntetést olyanért, hogy "illegális erdősítés", de a fasor, amit barátnőmék ültettek telekhatárként, engedély nélkül, köszöni szépen, megvan, hála új tulajdonosának, aki megtartotta a ma már igen magas fákat.

Anyám születésnapjáról a tó vizétől távol kellett megemlékezni, nem dobhattunk bele rózsát, hála szülőhazám jelenlegi uralkodó családjának és az általuk kitalált építkezési projektnek.

Májusban újra megyünk, ezúttal autóval. A kompjegyek ára megugrott, naná, mi lett olcsóbb az elmúlt években?!

Márcus 1.

Földig hajoló vagy eltört szárú nárciszok, a fenyő tűi között összetapadt, marokban álló nedves fehér tömeg, a krókuszok nedves lila rongyként elheverve a cserepük szélén. Március 1., éjjelre havat mondtak, reggelre érkezett meg. Előző este meglepően hideg volt már, különösen a napközbeni langyossághoz képest, de Manci még mindig a szellősebb dobozában várta a kaját, hiába próbáltam rábeszélni a melegebb, béleltebbre. Bezzeg most, még reggelizni sem jött elő, csak pislog lustán, ha odakopogok neki az ablaküvegen át.

Szállítottunk kora reggel, még sötétben, akkor még nagy nedves pelyhek hullottak, át-átcsapva esőbe, de már lassan sebességre intett a tábla az M50-es felett, óvatosan haladt a forgalom, csúszos volt itt-ott az út. Dublinban eső, de visszafelé a feljebb fekvő városrészeken már kezdett gyűlni a hó a gyepen, Bray-ben pedig - mikroklíma, magasság - csak esegetett. Egészen reggelig, amikor a fáradtszürke világosságot fehérré tette a lendülettel megérkezett hóesés. Ötpercenként mentem/megyek ki a páfrányról lesöpörni a havat, s egy kerek lapot tettem a közepébe, hogy a szára közepén, ahonnan  a friss levelek bújnak elő, ne érje fagyos hó. A fenyő védi a kényesebb növényeket, amit lehetett, fedél alá raktam.

Ez így lesz délig, kora délutánig. Remélem, holnapra eltűnik, mert bár szép, emlékeket idéz és jó kinézni rá, azért inkább ne most essen, ha lehet, amikor piacnap van, az első a rövid szünet után (Bp-en voltunk) és Stuart-ék háza előtt a japáncseresznye már virágzásra kész.

Szél és eső

Végre elvonultak a viharok (egyelőre), most "csak" a szokásos szélerősséggel kell megbirkózni. S hozzá a rengeteg esővel. Egész nap esett, hallgattam a nagy csöppek koppanását a szellőző tetején, s valahányszor kinyújtottam az ajtónyíláson át a tenyerem Dotty-nak, a vörösbegynek, tele maggal, elázott a pulcsiujjam. De meglett a szoktatás eredménye: Dotty néha már 2-3 másodpercig is megül az ujjaimon, s csipeget, miközben párja ijedten ugrál a teraszon, s a Dotty által levert magokat szedegeti össze.

***

Mozgalmas hétvégénk volt. A szárítógép bedöglött a múlt héten, amikor el akartam indítani, enyhe torokhangon hörgött, meg sem rezzent, ellenben olyan büdös szagot produkált, hogy ijedten téptem ki a fali csatlakozóból a dugóját, nehogy lángra kapjon, mint egykor a szomszédunké, aki valósággal kirugdosta a házból a büdös füstöt árasztó lángoló masinát. Tíz éves Candy gép volt, használtan vettük, de nem vártam még a a halálát. Másnap elmentünk megrendelni az újat, ami szombaton meg is érkezett. Ma már szárítottam is vele, s meglepve vettem tudomásul, hogy hatékonyabban és gyorsabban szárít, mint a régi. Miért voltam meglepve, nem tudom, nekem már ez a Candy gép is maga volt a csoda, s a kényelmes magas fokát képviselte.

Szintén tíz éves tévénk ugyanerre a szombat estére időzítette a maga halálát, a LED-es képernyő felső egyharmada elsötétült, s a neten talált összes tanács ellenére sem volt hajlandó magához térni. Vasárnap tehát tévé-vétel volt a soron. Amilyen szerencsém volt, a tévéhez féléves Disney+ előfizetés is járt, így tegnap már el is merülhetem a The Bear első évfolyamában. A szokottnál nagyobb és élesebb képű képernyőn még kapkodóbbnak, pergőbbnek tűntek a sorozat eseményei, s kis híján nosztalgiám lett a kávézóban töltött évek iránt. De hamar elmúlt. Elég kívülállóként nézni a konyhai sürgést-forgást, főzések és sütések okozta stresszt.

***

Szomorúan vettem tudomásul, hogy kedvenc liszt-forrásom, a csomagolásmentes bolt Bray-ben bezár(t). Ha bio rozs- vagy tönkölyliszt kellett, rájuk mindig számíthattam, még kedvezményt is kaptam. Sajnos, nincs elég vásárlójuk, s két év után bezárnak a hónap végén. Kissé nehéz szívvel mentem hozzájuk elbúcsúzni. Rengetegen voltak bent, kicsit úgy éreztem magam, mint egy sírrabló, aki még utoljára alaposan bevásárol, de nyilván örültek, hogy megszabadulnak a készlettől. Elhoztam az összes köménymagot (mostanában a rozskenyérnek keletje van, s sehol nem találok a boltban köménymagot nagyobb kiszerelésben), eljött velem saját edényében a maradék szezámmag, s majdnem az összes szappan és samponszappan. Szerintem az elkövetkező egy-másfél évre el vagyunk látva ilyesmivel. Megkaptam még a maradék tönkötlylisztet is, s megvettem egy szép nagy üvegedényt, amiben most az Isomalt cukrok laknak, várva, hogy Bálint-napi szívekbe kerüljenek (remélhetőleg). 

Kérdeztem a tulajt, nem tudja-e a készletet átadni a szomszéd városka hasonlóan csomagolásmentes boltjának, de kiderült, azok nem függetlenek, hanem egy ausztrál (!) lánc tagjai... Angliából hozatott dolgokkal. Nahát. Legközelebb Dundrumban van független bolt, de sajnos, lisztet nem tartanak, majd körül kell néznem, hova menjek, ha kifogyok a 25 kiló rozslisztből. Emlékszem, régebben volt egy amolyan gazda-bolt Dun Laoghaire-ben, ahol mintha rendeltek volna nekem lisztet, majd megnézem őket megint, így tizensok év után, hátha még ott vannak...

***

Még mindig tart ez a januári semmilyen érzés. Legszívesebben egész nap ágyban lennék, egy jó könyvvel és teával. Amikor végre ráveszem magamat/magunkat egy gyors sétára, akkor jólesik a friss levegő, még ha hideg is, és szeles is az idő, de ez a sötétség, az egész nap felhős ég nem tesz jót a hangulatomnak. Pedig most már aztán nem lehet halasztgatni, kezdődik a szezon. Már van rendelésem márciusra is, esküvői sütik, szerencsére a visszafogott dekorációjú fajtából, akvarell módszerrel dekorált sütiket kért egy, a kávézóban megismert cukrászleány, március végén esküsznek. 

S kinyílt az első nárcisz az egyik cserépben! A vörösbegyeket két napig nem láttam, csak a hangoskodásukat hallottam a kertből s az egyik cinke jellegzetes tavaszi énekét. Úgyhogy vegyük így: tavaszodik!