2019. november 12.

Hidegedik

Nagyon fura az időjárás: egyik nap hideg reggel, több napra való eső leesik, s folyamatosan késő délutáni sötétség van, hiába az elhúzott sötétítő, mégis barlangérzet honol a nappaliban, a macskák vizes háttal, morcosan ülnek az ajtó előtt kora reggel, bebocsátásra várva. Aztán másnap ragyogó napsütés, hideg széllel, de mégis még őszies fényekkel, a még mindig virágzó virágokkal. V. szokta mondani, kell az eső a mezőgazdaságnak - meg a fenének. Most már a mezőgazdaságnak sem kell, sok helyen rohad a krumpli a földben, túl magas a talajvíz, állnak a tócsák a földeken, s nem tudnak téli búzát vetni. Itt csak a házat körbeölelő betoncsíkon állt meg a víz eső után, hiába próbáltam a lefolyókat kidugítani, lassan tűntek el a tócsák. Ennek az eddig viszonylag langyos, nedves, hosszú ősznek az eredménye, hogy még rengeteg a virág, a lobélia még mindig indigókéken libeg a virágkosárban, a muskátli is virágzik még, van még darázsból, meztelencsigából is bőven, sőt, az udvarra száműzött húsvéti kaktuszom bimbósodik.

Szombat délután, a jól sikerült piac után arra jöttem haza, hogy a város tele, hosszan araszoló kocsisor a főútról lejövet, mintha mindenki erre az egy délutánra időzítette volna a vásárlást. Megjelentek a karácsonyi dolgok a boltban, jótékonysági alapítványok üdvlapjai, a pár vörös függővel dekorált kétarasznyi fenyőcskék, a csomagolópapírok, Mikulás-csomag kutyának, macskának... Már két hete lehet kapni a sütéshez való szárított gyümölcs-keverékeket. 

A piac délelőttjén szerencsére elállt az eső, a feltámadó szél zsákszám kergette a faleveleket az aszfalton, néha mintha sárga hóesésben autóztam volna. Itthon az ajtó előtt nagy halom levél fogadott, hiába söpörte össze őket V., hamarosan felgyűltek megint, mert ez a beszögellés csapda a leveleknek. Reggel is ez jelezte a kertész megérkezését: a levélfújó zaja a telep másik végéből, aztán a fűrészé, mert megint alaposan megcsonkították az utat szegélyező fákat. Egyetlen haszna ennek a nagy, sárga, virágcserepeket betakaró halomnak az volt, hogy a macskák elvackoltak benne, mint a telelő sünök, alig láttam meg őket, amikor csipásan kinéztem, hogy itt vannak-e már. Manci a maga földszíneivel egészen beleolvadt a levelek közé. A ma reggeli hideget jelezte, hogy nem vártak az ajtó előtt, a betonon ülve, hanem összebújva aludtak a bokrok alatt.

A múlt heti piac a rögbivilágbajnokság döntője miatt katasztrófálisra sikerült, záráskor egymásnak osztogattuk a dolgainkat, ami ezután megmaradt, a sok sütemény, az ment a Félcsöcsűbe, a munkatársaknak. Szerencsére ritka az ilyen elkedvetlenítő alkalom. Ellenben most szombaton volt kapkodás, futkosás, mert jókora tömeg várt nyitásra, s a tagok közül most sokan betegek, vagy hiányoztak valami családi esemény miatt. Én is egyszerre két helyen kellett volna helyt álljak. Már később, a konyhapult mögül többször hallottam a teremből kihallatszó magyarázkodást, amikor valaki nehezményezte, hogy hosszú a sor: "Elnézést, ma kevesebben vagyunk." 

Többen odajöttek, hogy hallottam? Meghalt Larry. Hogyne hallottam volna, alig léptem be az ajtón, ezzel a hírrel fogadtak. Larry, azaz Mr. Mooney rendszeres vevőnk volt, sokszor ült le nálunk reggelizni, várva a később megérkező fiaiat és az unokákat. Párszor összetalálkoztunk vele autós kiállításokon, rendezvényen, főleg a Terenure-ban megrendezett éves kiálllításon. A piacon az én krumplis bucimat ette Fiona kolléga csirkemájkrémével, s mindig vett egy csomag tejkaramellát, s két teáskannát kért a teájához. Egyibe ment a teafilter a vízhez, másikba az extra forróvíz, s ezzel elüldögélt újságot olvasva, vagy a fiaival beszélgetve egy órát is. Az ír motorsport ismert egyénisége volt, régen rallyzott, s mint olvastam egy brosúrában, ő szerelte össze az első Volkswagen Bogarat az országban. Néhány hete jött utoljára, amikor is, ahogy szoktam, raktam elé a két forróvízzel teli edényt, s a kést a kajához. Párszor próbált ír szavakat tanítani nekem, az egyikre, most is emlékszem: spúnóg - kiskanál. Mavis, aki a tejkaramellát gyártja, tegnap komoran rakta vissza a cuccai közé az utolsó, eladatlan csomagot. Hetek óta mindig megmaradt az az egy csomag. Mr. Mooney-é lett volna. 

***

Tegnapelőtt este valamelyik macska megint hagyott nekem szeretetcsomagot az ajtó előtt. Egy élmény volt feltakarítani a cincált tetemet, de már megvan a rutin: vékony latexkesztyű, rengeteg papírtörlő, zacskó, s pár nyomtatást nem tűrő szó, a trappolás az esőben (mert valahogy mindig esik ilyenkor) a kukásházikóig. Kicsit nehéz elképzelni a máskor szelíd, félig lehunyt szemmel szunyókáló cicukáról, hogy izzó szemmel gyilkol, s rágcsál, bár a minap megnézhettem, hogyan fordul ki ráérősen Pocak az ajtón, majd azonnal rásimul a betonra, mint aki zsákmányt lát, aztán lapulva oson pár lépést, majd vad iramban lerohan egy - a szélben kevergő falevelet. 

Semmi kifogásom a patkányölés ellen, unalmas lehet a macskaélet a hideg éjszakában, de lehetnének diszkrétebbek is a tetem ügyében. Próbáltam utána nézni, miért csinálják ezt, nincs egyértelmű magyarázat rá, de legtöbbször - főleg ha jó minőségű kajával vannak etetve - a macsekok be szokták érni a zsákmány prezentálásával. Lassan már a vernyákolásról meg tudom mondani, hogy egyedül kíván-e bebocsátást valamelyik, vagy éppen rajta van az izgalom, mert fogott valamit, s mehetek takarítani, mielőtt valamelyik lakó megjegyzést tesz a járdán heverő maradványra.

Amúgy tiszta Brexit macskák. Halk nyávogás, vagy forgolódás az ablak előtt: "kimennénk", jelzik, de amikor kinyitom az ajtót, hogy szokják az azon át való közlekedést, egy lépésre megállnak előtte, s szemlélődnek. Közben dől be a hideg. Ha biztatásképpen kitolom őket a lábammal, vonakodva mozognak, gyakran leülnek az ajtóval szemben, mintha nem értenék, hogy ez most miért történt velük, hiszen ők igazából nem is akartak kimenni... s nézik az ajtót, hátat fordítva a világnak. De ha engedek, s újra kinyitom az ajtót, akkor rendszerint csak néznek, s lassú pillogással kivárják, amíg eldöntöm, hogy végül is a lakás melege fontosabb, mint az ő hezitálásuk a ki-bemenetelt illetően.

***

Még nincsen elég tortafotóm, ami a fotóboxban készült, csak ez a kettő, úgyhogy ide is felteszem (Fernelnek). Sajnos, minden megrendelőm cukormázzal vastagon bevontat kér, legtöbbször küldik a képen a tervet, ilyet kérnek, nincs mese. 


Szállításhoz a füleket levettem a tortáról, a dobozból is kilógtak volna. Sajnos, a mama rosszul rakta vissza, kicsit csálén álltak a Pokemon fején. De a két ünnepelt így is boldogan vigyorgott mellette.


2019. november 11.

2019. 11. 11.

Ma van Armistice Day, s kíváncsiságból - egy nagyon klassz cikk olvastán - megint rákerestem a Glencree-ben lévő német katonatemetőben nyugvó Rumpf nevére. S lám, mi jött fel:


A cikk idén nyáron íródott. Ideteszem, az évfordulóra. A temetőbe majd akkor megyünk, ha V. visszajön Budapestről, most vasárnap, Remembrance Day-en nem volt kedvünk hozzá. 

A Sky News weboldalon találtam ezt alábbi cikket, az első világháborúban, Franciaországban elesett katonák maradványainak azonosításáról:


2019. november 3.

Őrnagy úr és Őrnagy Őrnagy

Ma délután kalandvágyból elvittem V.-t egy új kajáldába a városba. Pár hete nyílt. Már többször hallottam/láttam emlegetni ezt az új "dumpling bar"-t, s most a hétvégi újságban is megjelent róla egy rövid, dicsérő írás, nosza, nézzük meg, mi igaz a sok dicséretből. Már eleve sejthettem volna, hogy nem lesz jó vége a dolognak, mert a) V. nem rajong a tésztahéjba zárt keleties töltelékekért, az olaszokat szereti, de az ázsiai "gombóc bár" nem igazán az ő esete, b) frissen nyitott, még nem bejáratott kajáldába menni nem tanácsos. De azért gondoltam, adjunk egy esélyt a helynek. Azt reméltem, egy "nem rossz"-t esetleg elér V.-nél a Double 8-nek keresztelt étkezde, amit egy korábban multi cégeknél dolgozott kínai nő nyitott, akinek az édesapja szintén vendéglős volt, Dublin első kínai éttermei között szerepelt az övüké.

Adtunk neki egy esélyt. Nem jött be. Igaz, minden frissen készül, a menü rövid és mindenkinek, húsevőnek és vegánoknak egyaránt ad választási lehetőséget, szezonális töltelékekkel, de a hely igazán icike-picike, az ablakhoz szerelt pultnál összeér az ember könyöke a szomszédéval. Legjobb elvitelre rendelni. Dicséretes, hogy minden evőeszköz és csomagolás komposztálható.  A zöld teámra frissen forralt vízet engedtek, holott nekem hozzáértők úgy magyarázták, hogy kissé hidegebb víz kell a senchához. Mindketten ugyanazt ettük, az én dumplingjaim alján valamilyen kissé odakapott bevonat ült, V. egyik-másik dumplingja alján pedig még ott volt a tésztarétegeket elválasztó papírdarab. Becsületből megettem az övét is, de nem leszünk itt törzsvendégek. Lehet, hogy az újságcikk okozta nagy érdeklődés miatt kapkodhattak az étellel, nem tudom, talán majd ha elül az újdonság okozta érdeklődés, betérek megint. 

***

Az úgy volt, hogy hivatalosak voltunk régi kollégám, Emilie és spanyol jegyese, Fernando esküvőjére, Madridba. Seattle-ben több órát eltöltöttem a megfelelő ruhadarab keresésével. Barátoktól jöttek az ötletek, segítőkészen, kaptam üzletneveket, mert a régen, esküvőkre vett ruháimban a pocakom több mint hangsúlyos lett volna, kellett valami nagyobb. S igen, erről az esküvőről már egy éve tudtam, lett volna időm fogyni, ruhát nézni, de khm, az önfegyelem, ugye, nem erősségem.

Redmond-ban, egy turkálóban találtam egy ruhát (miután szótlanul kifordultam egy ígéretes ruhaboltból, ahol az árak megdöbbentően magasak voltak). Szürke-fekete mintás darab, amihez itthon volt már cipő. Majd kerítek magam köré egyet a szép sálaim közül, gondoltam, s kész az outfit. Aztán jött a szervezkedés, a játék a repülőjegyekkel, meddig maradjunk, hogyan csináljuk, mert éppen erre, illetve, rákövetkező napokra esik V.-nek egy csoporttalálkozó, valamint a rendszeres budapesti útja, apósom születésnapjára. Mind morcosabban tologattuk a csúszkákat a Skyscanner oldalán, ez a jegyopció hosszú tartózkodást jelent, ergo szállás kell, amaz rövid tartózkodást, de akkor a repjegy ára túl sok. 

A végső döfést az adta meg, hogy mondtam V.-nek, ugye tudod, hogy ez egy kiöltözős esküvő, öltönyben kell jönnöd, nem elég a nadrág+szép pulcsi kombó? A döbbent, majd tiltakozó arckifejezését látva - s a gyomromban ülő idegességet mind' jobban érezve - kijött a számon, hogy inkább ne menjünk. Amikor az örömteli szervezkedés kezd átcsapni stresszesbe, akkor az rossz. Amúgy is idegenkedem az ilyen kiöltözős alkalmaktól, még élénken él bennem az utolsó esküvő, a nem-jól-érzem-magam-a-ruhámban érzés, a feszengés... Ugyan ilyenkor az itteni szokások szerint nem kellene adni, de majd adunk bőkezű ajándékot a megjelenés helyett, javasoltam (pénzt kért az ifjú pár), s slussz.

Történet rövidítve: megkönnyebbülés, a beborítékolt nászajándékot V. eljuttatta a menyasszonynak, személyesen adva át jókívánságainkat. S a most pénteken lefolyt esküvő képeit látva örülök, hogy nem mentünk, fekete-szürke ruhácskámban valószínűleg varjúként lógtam volna ki a színes tömegből, ahol páran hosszú estélyiben jelentek meg a partin. Beértem a képekkel, megcsodálva a templombelsőt, Emilie szép, vintage ruháját, a parti színhelyét, s szépen kiöltözött kollégáim fotóit. Remek parti lehetett, igazi spanyol esküvő, majd biztos mesélnek, ha egyszer összefutunk, s  már úgyis megbeszéltem egy kávézós találkozót Emilie-vel, ha visszajönnek a Japánban tett nászútról.

***

A fentiek miatt esett tehát úgy, hogy nem költöttünk madridi útra, esküvői mulatságra, költöttünk ellenben - a közelgő Brexitre és a várható áremelkedésekre hivatkozva - egy új keverőgépre. Fene tudja, mi lesz, ha (ha) az angolok kilépnek az EU-ból, senki nem tud semmi biztosat, csak a huhogás megy és a bizonytalanság. 

Régi, hűséges, sokszor szeretettel megsimogatott - és számtalanszor megizzasztott, két motorcserén átesett - Kenwood Major-om (alias Őrnagy úr) helyett/mellé érkezett egy újabb Kenwood, aminek V. egyből "A 22-es csapdája" nyomán az Őrnagy Őrnagy nevet adta. A legerősebb modell. Erősebb, továbbfejlesztett változata Major-nek, amit már nem gyártanak. Vannak benne érdekes dolgok, pl. fénycsík övezi a bekapcsológombját, nem elég csak bedugni, bekapcsolni, hanem meg kell nyomni külön a kerek gombot, hogy felkapcsolódjon a fénycsík, s azután működik csak a gép. A keverőfejben is van egy körkörös világítás, amit a tálat világítja meg, ez nekem külön hasznos, mert a pultra, a szekrények alá berakott gép feje kitakarja a szekrény aljába felszerelt fénycső fényét. Amúgy is magasabb, mint Őrnagy úr, ezért kicsit ki kell húznom a pult szélére, ha teljesen fel akarom emelni a fejét, hogy betehessem helyére a keverőtálat. S ott már nem sokat látok, a konyhai lámpa gyengécske fényénél.



Őrnagy Őrnaggyal jött egy dagasztóspirál, amit már munkába is állítottam, s ugyan a kenyértészta erre is felmászik, de nem annyira, mint a régi, nem spirál alakúra. 2.5 kg tészta fér bele, úgyhogy ezt sem pakolhatom tele 3 adag kovászos kenyérrel, de a 2 kilós teljes kiőrlésű kenyértésztát kacarászva kidolgozza. Halkabb, mint Őrnagy úr. A tál fogantyúja szélesebb, nem akad bele az ujjam, s nem facsarodik ki emeléskor, mint az ahogy Őrnagy úrnál meg szokott történni. A tálnak van egy kissé kifelé hajló széle, így a tésztát is könnyebb belőle kifordítani, s utána könnyebb is lepucolni a szélét. A tálon belül rovátkák jelzik a mértékegységeket, cup, fl oz és literben megadva.

Ami különösen tetszik, hogy végre gondoskodtak arról, hogy munka közben az esetleg felcsapódó liszt vagy folyadék ne kerüljön a gép belsejébe, a tál mögé, már ahol a motor van. Őrnagy úrnak is volt ilyen egyszerűbb védőfedele, de valahogy soha nem tudtam rá feltenni, már azt sem tudom, hol van. Így aztán a tál mögötti rések a gép motorházán elég hamar megteltek liszttel, amit alaposan ki kellett vakargatni, késsel. Ugyanígy felcsapódott néha a keverék a keverőfej tövére. Őrnagy Őrnagyra ez a védőfedél könnyen felrakható, s két darabból áll. Az egyiket a gép nyakára könnyedén fel lehet húzni, teljesen betakarja a tálat, így az kelesztőtálként is használható, nem kell külön konyharuhával letakarni. Egy kis fel-lehajtható nyílás is van rajta, amolyan ablak, amin át keverés közben is betölthető a cukor, vagy tojás vagy bármi. A másik, levehetetlenül rászerelt műanyag darab védi a motorházat/gép belsejét az odaverődő liszttől. Azt hiszem, ez a legjobb újítás rajta. Ez, és a motorház hátuljára szerelt szellőzőnyílás, ami Őrnagy úrról teljesen hiányzik.

Ami nem tetszik nekem, az az, hogy a fogantyút, amivel a gép fejét tudom felemelni, hogy a tálhoz hozzáférjek, Őrnagy Őrnagy hátuljára rakták rá, nem oldalra, a bekapcsológomb mellé, mint Őrnagy úrnál. Nem áll kézre, sajnos, hiszen a gépek nekem jobb oldalra esnek, a gombok tőlem elfele vannak, a nekem már amúgy is kissé magas konyhapulton. Sajnos, nem tudom őket átrakni a konyhapult bal végébe, hogy jobban kéze essenek, mert ott nincs konnektor, és nincs elég hely a mosogató mellett. S talán meséltem már, hogy a márvány konyhapult nincs jól felrakva, mert a mosogató mellett balra kialakított edényszárító részről az edényekről lecsepegő víz nem a mosogatóba, illetve afelé folyik, hanem a attól elfele.... s ha odarakom az egyik gépet, állandóan rajta kellene tartanom a szemem a vizen, ne folyjon a gép alá, bár a helyszűke nagyobb probléma.

Őrnagy Őrnagyhoz adták a szokásos szettet: a keverőt, a dagasztóspirált és a habverőt, ami ugyanabból a leheletvékony drótból készült, mint Őrnagy úré: az volt az első, amit rajta elnyűttem. Ettől is meg fogok szabadulni, a később vett, vastagabb habverő szerencsére Őrnagy Őrnagyba is is passzol.

Nyúlbéla vagyok, mert ugyan a két Őrnagy remekül mutat egymás mellett a most már kissé túlpakolt konyhapult jobb oldali szárnyán, nem mertem őket egyszerre dolgoztatni, félve, hogy kivágják a biztosítékot (egy ilyen kalandom már volt a kávézóban). De péntekenként most már békésen kel bennük a krumplis buci és a hot cross bun tésztája, egyszerre, nem kell elmosni a tálakat folyton, cserélgetni a megdolgozandó tésztákat, remek. Eredetileg Őrnagy úr dobozba került volna, de inkább használom mindkettőt együtt.

Őrnagy Őrnaggyal együtt érkezett V. ajándéka, egy kis fotóstúdió. Többféle színű háttérrel, változtatható állású LED-csíkokkal... Akkora, hogy még a torták is beleférnek. Így megint profi fotókat rakhatok fel a Facebook-oldalamra a sütikről, tortákról.

S ma megrendeltem a karácsonyi hajtáshoz szükséges dobozokat, csomagolóanyagokat, tortakartonokat, ételfestékeket. Most már csak sütni kell.

2019. november 1.

"Aranyos" november

Szépen megszínesedtek a fák a telepen is, és a mellettünk lévő iskola bevezető útján, s ha kisüt a nap - mert napközben néha azért kegyeskedik -, csupa aranybarna és pirosas szín veszi körül az embert. A múlt szombat reggeli hideg, ami jeget varázsolt a tetőkre és az autók szélvédőjére, kicsit meglepett minket, de hát itt az ideje. Ma délelőtt az uszoda felé autózva olyan szép látvány tárult elém, ahogy lefordultam a körforgalomból: a nyugat felé vezető utat kétoldalt szegélyező fák sárgája-aranya, az alattuk lévő gyepcsíkra lehullott szintén sárga levelekkel, háttérben pedig a hegyre felfutó mezők élénkzöld négyszögei, az azokat szegélyező sötétzöld sövénycsíkokkal... S mögöttük a domborodó hegyek háta, kékesen, a felettük ülő felhővel. Csoda volt, főleg a napsütésben.

Igen, még mindig járok az edzőterembe, de csak edzeni (=szenvedni), az uszoda most szünetel, ugyanis a klassz kis úszódresszem, a fiúsan hosszú szárával, mindent takaróka designjával szétment a fenekemen. Pocsék anyagból készült, így e kényes helyen áttetszővé vált, tehát nem mehetek vele úszni. A többi dressz pedig nem takarja el a hájaimat, így most kissé nehezen veszem rá magam, hogy ússzak. Marad a gépeken/gépekkel való izzadás, ami olyan meglepő eredményeket hoz, mint hogy húzódik a fenekem, mert ott is megdolgoztattam az eddig renyhe izmokat. A pocakom továbbra is köszöni, megvan, egyelőre hiába várom, kezd-e eltűnni.

A vadszőlő csodásan piros a kerítéseken, a borostyánnal vegyesen befont falakon, a várost lezáró déli út mentén... Látni, hol ütötte meg a hideg a fák koronáját, mert ott színesebbek, s persze, látni, hol tépték meg őket az utóbbi napok nagy szelei-esői, mert ott ritkásan, vagy  már egyáltalán nincsenek fent levelek. Halloween estéjén is esett - ez mondjuk, nem tartotta vissza a gyerekeket a trick or treat-ezéstől -, így reggelre megint sok levél ült a gyepen. Reggelente ugyan csípősebb a levegő, de mire kimegyek begyűjteni a postát, már újra tűrhetős. Esténként már kétszer is bekapcsoltuk a fűtést, sőt, éjjel is bekapcsolt, eddig csak hajnalban szokott, a reggeli fürdővízhez. A melegvizes palack is bekerült az ágyba, s mind sűrűbben kacérkodom a reciklálós telepről hozott dán "hygge" témáját taglaló könyvvel. Főleg a receptek érdekelnek.

A múltkor felautóztunk a Powerscourt birtok behajtójához, levideózni a kilátást barátnőmnek, akire emlékezve a Big Sugarloaf hegy még mindig a Zita-hegye nevet viseli. Az alacsonyan ülő nap fénye ("surlófény", így V.) még a lehullott leveleknek is árnyékot varázsolt, klassz látvány volt, élmény volt végignézni a behajtó gyepén, a mellette lévő golfpálya óvott füvén. A nagy bükkfák még nem teljesen sárgák, de a környező dombokon a hegyek felé már igen szép volt a látvány. Főleg, hogy ez két legelésző lóval volt megspékelve, így nem csoda, hogy nem én voltam, az egyetlen, aki kis fotózás erejéig kiszállt a kocsiból.

Apropó, megnyílt a Slazenger-család whiskey-lepárlója, kívülről pofás az épület, belül már állnak a palackok a polcokon, lehet menni látogatni, s megnézni, mit gyártanak. Egy újabb programpont, ha az ember ellátogat a kertbe.

***

Halloween fájdalommentesen telt, bár idén több volt a tűzijátékozás, petárdázás, mint tavaly. Felraktuk az elsötétítő, vastagabb téli függönyöket, mert egyrészt itt az ideje, és másrészt így legalább biztosak lehettünk benne (haha), hogy nem csenget be senki, hiszen teljesen sötét a lakás. Egyvalaki próbálkozott, de legalább nem dörömböltek az eredménytelen csengetés után, mint egyszer, korábban. Zajosék kiraktak egy világító fénykardot a lépcsőjük mellé, a dúsan dekorált bokraik és feljárójuk mentén, így feltaláltak oda a gyerekek, s nem nálunk zörgettek, Zajosék ajtaját keresve. 

Délelőtt letudtam az utolsó adag süti átadását, s koncentrálhattam a piaci dolgokra. Kiugróan jó hónap volt az október, igaz, sokkal több sütit gyártottam, el is fogyott mind. Jöhet a karácsonyi ötletek megvalósítása. Az Üzem felől jönnek az érdeklődő emailek, csupa karácsonyi, vagy előkarácsonyi rendezvényre kellenének sütik, de egyelőre nem érkezik véglegesítés, csak a formák és az árak után érdeklődnek a cégek. Például összefont ujjal reménykedtem az itteni TV részéről befutó megrendelés megvalósulásában, de sajnos, drágának találták az árat, mert nem lett belőle semmi. Pedig készen álltam rá, hogy megcsináljam a 150 sütit, feláldozva a hétvégét. 

Az idén nem lesz nagy megrendelés a fodrászom részéről, hiszen - talán írtam - már alkalmazott, a megemelt bérleti díj miatt áprilisban megszüntette a szalonját, így nem fog a klienseinek sütiket adni. Ugyancsak lehetőségem lesz néggyel több mézesházikó elkészítésére, ugyanis nem fogok többet dolgozni annak a hölgynek, aki emlékeim szerint 9 éve rendel(t) tőlem minden évben házat. Olyan lekezelő hangsúllyal üzent, mert elirtam az egyik gyerek nevét, a másikat pedig lefelejtettem a házról, hogy elhatároztam, többet nem dolgozom neki - már ha rendelne az idén, mert eddig nem jelentkezett. A kissrác nevét Jamie-nek írtam James helyett, amit kifogásolt, okkal, ezt elismerem. A hiányzó név azonban nem az én saram volt, hanem az övé, ugyanis nem szerepelt az emailben, amit az instrukciókkal küldött. Bocsánatkérő sms-emben erre céloztam is, de nem jött rá válasz. Sikerült úgy felhúznom magam a dolgon és a hangon, amit megütött, hogy sebtiben elköltöttem a négy ház árát egy kabátra. Így van végre egy fantasztikusan klassz gyapjúkabátom, s a hölgy pénze nem melegítette a kezemet két óránál tovább. 

Nagy reményeket fűzök a kisméretű diótörő kiszúrómhoz (a naggyal készült mézeskalács diótörő valamiért nem tetszett a népeknek, pedig szerintem igen klasszul sikerült őket kiderorálnom), s szintén nagy sikert remélek a SemiSweet Design-tól vett, ajándékot tartó Mikulás-kiszúróhoz. Nem masnival átkötött dobozokat fogok rajzolni a kezébe, hanem neveket szeretnék rájuk írni, amolyan ültetőkártya módjára. Ha majd elkészül a minta, felrakom ide. A karácsonyi trióból is szeretnék sokat csinálni, a miniatűr Mikulás-, krampusz- és rénszarvas (piros orral, ahogy kell) szerintem nagyon bájos. Celofánba csomagolva, szalaggal átkötve szerintem klasszak, most már csak az kell, hogy a vevők is rákapjanak.


Nagy diótörők mézeskalácsból
Karácsonyi trió

S mivel a legtöbb dolog hónapokig elálló mézeskalácsból készül, már lehet előre sütni! S majd tudok téglakerítést csinálni egy-két házikóhoz, a Seattle-ben vett zselékből és a Hollandiából ajándékba kapott ablak mintázatú cukrokból.... Kérdés, mennyi  megrendelés lesz.

***

A korábban "vertikálisoknak" titulált macskák, vagyis Pocak és Manci szép lassan, de biztosan bevették magunkat az életünkbe. Jobbára az én lelkes etetésemnek köszönhető, hogy ideszoktak. Igen, én vagyok a bűnös, de most már V. is elviseli a jelenlétüket, több-kevesebb toleranciával, ami éppen attól függ, mennyire böfögnek-szellentenek büdöset a macskák. Amikor ilyen módon emlékeztetnek rá, hogy ők is emésztenek, V. lelkesedése érezhetően megcsappan, ha nem, akkor hajlandó velük foglalkozni. 

Felbukkanásuk menetrendszerű: reggel, keléskor Manci és/vagy Pocak várakozik az ajtónál, bebocsátásra. Pocak általában csak gyorsan megreggelizik, s aztán megy tovább, mert ha bejön, nyughatatlan, sokat mászkál, s mivel nincs időm rá figyelni, s félek, hogy valami rosszat tesz, inkább kirakom.  Ő az, aki néha napközben is megjelenik az ajtónál, nyervákolva követelve az ajtónyitást követő etetést. 

Manci, ha bejön, szintén reggelizik, aztán elvackol az egyik széken, amit letakartam a korábban csomagtartóbélésként vett kutyaszőnyeggel. Ideális: tépkedheti a karmaival, s összeszőrözheti. Mióta megfésültem egy cipőkefével, azóta ezt igényli is: nyávogva felhívja magára a figyelmet, odamegy a fotelemhez, ahol ülni szoktam, s addig  teszi-veszi magát ott, amíg kézbe nem veszem a kefét, leülök, s akkor már hanyatt dőlve várja a kényeztetést. Ezt már V. is hajlandó elvégezni, míg Manci dorombolva ("dörömbölve") fetreng a lábainál. Amúgy hosszú órákig alszik a széken, néha a fél napot átalussza: ha ki akar menni a dolgára, nyávog. Kis kultúrlény.

Sajnos, az egyik tömbszomszéd nincs meggyőződve a vertikálisok kultúrlénységéről, okkal, ugyanis rajtakapta valamelyiküket, hogy a kavicsos előkertjében kapar. Érthető felháborodással mesélte nekem, hogy panaszt tesz, mert ez nem állapot. Hallgattam, nem akartam mesélni, hogy az egyik szembeszomszéd macskája évekig járt az előkertünkbe, s nem igazán tudtam mit csinálni azon kívül, hogy elkergettem. Bűnösnek éreztem magam, de mivel a kertek nyitottak, s egy laza farácson túl nem választja el őket egymástól semmi, nem tudom, mit lehetne tenni, azon kívül, hogy "megszabaduljunk tőlük", ahogy a férfi javasolta. "Nem tudom, kikhez tartoznak, de ennek véget kell vetni" - mondta. 

A közvetlen szomszédunk, az orosz Camilla megsajnálta és ápolta Adolfot, a szintén idecsapódott beteg, fekete-fehér, Hitler-bajuszos macskát, amelyik már egy éve itt jár-kel a házak között: taknyos, folyton folyik az orra, hangosan tüsszent, miközben száll szét az orrából a cucc... Szegényem, igen gusztustalan. Még egy kis macskamenedéket is építettek neki az ajtajuk elé, a felettük lévő lakásba vezető lépcső alá: egy kiöregedett ALDI-s hűtőtáskát raktak az egyik kerti székre, egy ládával letakarva, benne takaróval, s a jelek szerint Adolf használja is:



Később láttam a felháborodott lakót beszélgetni a közvetlen szomszédunkkal és a "barátommal", Jonathan-nal, aki - igen, még mindig - feljár a telepre macskákat etetni. Mit végeztek, miben egyeztek meg, nem tudom, de az biztos, hogy Adolf innen elkerül. Sajnos, állapota nem javul, a többi macska láthatóan kerüli, s hiába eteti a szomszédom, hiába próbálta kikezelni a taknyosságát, Adolf állapota változatlan. Így ők felajánlották, hogy elviszik a dublini Macskamentőkhöz, gyógyítsák meg, hátha örökbe is fogadja onnan valaki, s ha nem... S ha nem, akkor Adolf alighanem el lesz altatva. A dolog Camillékat megosztja, mert a férje, Colin nem bánja ezt, Camilla ellenben igen. Ma tőlem kérdezte Colin, van-e macskahordozóm, kölcsönbe. Csak a nemrég vett új keverőgép (erről majd máskor) dobozát tudtam felajánlani, amit lerakott az ajtajuk elé, s Adolf gyanútlanul azon üldögélve mosakodott az előbb... Kiváncsi vagyok, mi lesz a története vége, de nem fűzök nagy reményt a boldog befejezéshez: a Bray-hez legközelebbi állatmenhely legutóbb azt posztolta, hogy csak októberben 28 macskával lettek többen...

2019. október 19.

7.

Sógornőm csodálkozott tavasszal, amikor szülővárosomban voltunk, hogy miért megyek le a Fertő-tóra, a tóhoz, ahol anyám hamvait szétszórtuk. Hogy ha ő emlékezni akar a mamájára, akkor emlékezik, nem kell neki lemennie egy helyre, hadarta, a sírhoz, például, s tényleg nem érti, hiszen ha rosszban voltunk anyámmal, és 6 évig nem beszéltünk, s nem mentem "haza", amikor beteg volt, s nem függesztettem fel a haragszomrádot, akkor most miért ez a "le akarok menni a tóra" dolog, amikor Sopronban vagyunk?

Nem tudtam mit mondani, valamit hebegtem emlékezésről, de nagyon meglepett, hogy ezt így nekem szegezte, kicsit fájt is, hiszen azért tanúja volt dolgoknak, s meg is volt róla a véleménye. 

Csak így, több hónap elteltével, anyám halálának hetedik évfordulóján, a piaci rohanás és a vacsora között jutott eszembe a válasz: lemegyek a tóra, amikor ott vagyok, s ott emlékezem, mert könnyebb lemenni most a tóra, s bámulni a vizet, mint a még élő, beteg anyám elé akkor odaállni, s felvállalni, hogy esetleg elutasít, s megbánom az olajágat. Tessék, kimondtam. A könnyebbik végét fogtam meg a dolgoknak, s keserülöm is. 

2019. október 4.

Jetlag után

A hazatérés után meglepett minket, hogy a kora reggeli keléskor már sötét van. Valahogy másképpen mászik ki az ember az ágyból, amikor odakint sötétség várja. Rengeteg pók bukkant fel az enyhe szeptembernek köszönhetően, hatalmas hálókat szőttek/szőnek még a bejárati ajtó elé is, amibe gyanútlanul belesétál az ember, ha nem úgy esik a fény. Trish állította, hogy szép idő volt, míg távol voltunk, de amióta hazaértünk, néhány napos órán túl nagyon sokat esik. Tegnap a fenyegetően közeledő Lorenzo nevű vihar tartotta izgalomban az országot, de csak a délnyugati, nyugati részeket tépte meg jobban a szél, itt a letépett ágakon, leveleken, néhány felborított cserépen kívül nem okozott kárt. S persze, esik... A szél elálltával ma reggelre langyosabb lett a levegő, de volt már +4 is. Esik éjjel, hallani a lefolyó gurgulázását, esik nappal, s mindehhez kora esti sötétség van, ami nyomasztó és elkedvetlenítő. S még csak most kezdődik az ősz! Örülünk minden egyes napos félórának.

A szabadság utáni első uszodalátogatásomkor ügyetlenül, a ritmust nehezen találva csapkodtam a vízben. Most nem mentem olyan korán, mert nehéz volt a kelés, s így volt egy fél óra, 8 után, amikor csak ketten voltunk a medence nem sávokra osztott részében. A folyton bepárásodó szemüveg sem segített az erőlködésemen, végül inkább levettem. Kenegettem nyállal, még itthon kis samponnal, legközelebb valami olajjal próbálkozom. Valahogy működnie kellene.

A barátaink sportos életet élnek Seattle-ben, most legtöbbjüket egy Peloton nevű új szobabicikli tartja lázban és edzésben. Így nem volt meglepő, hogy a hétvégi nagy eszem-iszomok ellenére vékonyak. Egyikük megosztotta velem az előfizetését, így a különböző videós edzéseket én is kipróbálhatom. Mert a Peloton szobabiciklihez tartozó tableten nem csak biciklis edzéseket lehet nézni (az olyan, mintha egy edzőteremben vennénk részt többedmagunkkal, az edző folyamatos bíztatása mellett), hanem van jóga, torna, futás, és gyaloglós edzés is. Amit nézhetek telefonon is, vagy a  tévére kivetítve. Így mintha saját személyi edzője lenne az embernek, s nyugalomban fújtathat a saját nappalijában, s senki nem néz rá furán, ha átizzadta a melegítőgatyáját.

Talán az ő példájuk nyomán találtam ki, hogy az úszás mellett - ha már érvényes a bérletem -, kipróbálom az edzőtermet is. Na jó, inkább az hajt, hogy eltüntessem a hasamról, a felkaromról a hájat, s beleférjek egy-két régi kedves holmimba. Amikor óvatosan érdeklődtem a recepciósnál, azonnal lecsapott az alkalomra, s mire eljöttem, már be voltam jegyezve egy felmérésre, hétfő reggelre. 

Hátizé. Voltam én már egy ehhez hasonlón, réges-régen, egy azóta már megszűnt edzőteremben, talán néhány hónapig jártunk V.-vel? Unalmas feladatsort írtak elő, csinálgattuk egy darabig, aztán elmaradtunk. A mostani felmérést végző kedves fiatalember ránézésre feleannyi idős volt mint én. Mindenféle kérdésre kellett válaszolni, aztán mért ezt-azt, vérnyomást, tüdőkapacitást, majd kérdezte, mi a cél, s ekkor már badarság lett volna azt mondani, hogy én csak néha jönnék ide fel, használni mondjuk az evezőpadot, hogy az úszás monotóniáját valamivel megtörjem. Szerdán mentem vissza, várt a feladatsor. Jajistenem. Vitt körbe az edzőtermen, mutatta  a gépeket, itt állítok, ott állítok, ezt csavarom el, ezt csavarom le... Minden súly koppanásakor úgy képzeltem, mindenki minket néz. "Ó - mondta az egyik gépnél, - maga nagyon kicsi, rakjunk ide két emelvényt, hogy felérje a fogantyút, így már jó?" Közben körülöttem távolba meredő tekintetű nők-férfiak vegyesen már javában edzettek. Valahogy senki nem úgy nézett ki, mint akinek szüksége volna edzésre. Egyetlen vigaszom az volt, hogy volt köztük egy nagyon kövér nő, aki szuszogva végezte a gyakorlatokat egy jógamatracon, volt rajtam kívűl más is, aki még nem volt kigyúrva. 



Majdnem minden gyakorlatom gépet igényel, amin állítgatni kell, persze, hiszen nekem a legkisebb/legalacsonyabb fokozat a szükséges, mert alacsony vagyok. Súlyban 15 kilókat kellene kinyomnom, emelgetnem, nem az alap 5 kg-t. No, ez nem mindenhol sikerült. Toljam a lábammal, erősödjön a combizmom, aztán van ott biciklizés, elliptikus tréner vagy micsoda, hasizomerősítés, plank, levezetésnek gyaloglás a futópadon. Ez most egy öthetes fogyasztókúra, s utána egy hathetes másik jön, ami elvileg segít feszesebbé tenni az én punnyadt testemet.

Mondanom sem kell, hogy izomláz köszöntött másnap reggel... Valahogy egyfolytában a "mit keresek én itt?" érzés fojtogatott, míg megpróbáltam az utasításai szerint használni a gépeket, miután magamra hagyott és elment hasizom edzést tartani pár magamkorú nőnek. Vagy a lélegzést vagy a gyakorlatok számolását szúrtam el, valahogy nem megy együtt (most még...) a kettő. Idő kell, míg megszokom ezt az egészet, a mások előtti szuszogást, s talán majd egyszer én is lazán tudom a törülközőmet áthajítani a bicikli kormányán, s nem rúgom fel sokadszor a vizespalackomat. Amiről eddig azt gondoltam, hogy jajnemá, minek ez a palackozás, majd iszom vizet a végén, aztán az első tíz perc után kifulladva úgy szívtam magamba fél liter vizet, hogy roppanva horpadt a palack oldala. 

Úgyhogy edzés, hétfőn-szerdán, plusz kedden-csütörtökön úszás, hacsak nem kell különlegesen sokat sütnöm. Be kellene dobnom azt a trükköt, amit egy barátnőnk alkalmazott: a hűtőre kirakott magáról egy olyan fényképet, amelyen elképesztően kövér volt, aztán mellé rakott egy másikat, amit egy évnyi kemény edzés után látható, szinte újjászületetten, karcsúan, harmadakkora testtel.

A dolog csak rajtam múlik. S ettől a legnehezebb az egész.

***

A rögbi világbajnokságon az írek alaposan kikaptak a japánoktól. A szombati piacon folyamatosan frissítettük a netes oldalt (mert éppen akkor ment a meccs), egymásnak adtuk a híreket, hogy aztán mindenki lehervadjon a vereség hallatán. Az írek elég nagy mellénnyel készültek erre a meccsre, erre tessék. Az oroszokat tegnap megverték, de ahogy hallom, nem játszottak valami jól. Közben a telefononomon egyre jönnek fel a tavalyi fotók, emlékeztetők a japán útról. Úgyhogy a sütis FB oldalamra újra felraktam azokat az ajándéksütiket, amiket tavaly kivittem, a kis kimonókat, lampionokat...

A piacon amúgy volt örömködés, hogy újra vagyok, hiányoltak - naná, a kávéosztás elég hajtós -, s a kenyereimet is keresték. Sok dekorált sütivel ünnepeltem a visszatérést. Aztán izgatottan mentem munka végeztével a piaci kerítés bokraihoz, már előre tervezve, hogy nagy szederszedést csapok: erre kiderült, alig van termés idén a bokrokon. Igaz, hogy a szederszörp iránti érdeklődés eléggé megcsappant a piacon, de itt vannak a palackjaim, a bodzaszörpözés után szándékosan megtartottam a szebbeket, erre tessék.

***

Kellene írnom Ámerikáról... Majd fogok. Most csak annyit, hogy Seattle belvárosában laktunk egy hétig, s míg sűrűn mászkáltam ott, nagyon szembetűnő volt a hajléktalan probléma, amit sokat emlegetnek a nyugati part nagyvárosairól, s aminek nem látni nyomát a (módos) külvárosokban. Szatyrokba pakolt kis cuccaikkal ballagó öregasszonyok, fa tövében üldögélő férfiak, vagy ott vannak azok, akik a hotelhez közeli katolikus segélyegylet előtt álltak sorban. Akadnak köztük, akik kéregetnek is, de nem erőszakosak. Csak elkeserítő látni ezeket az embereket, a hatalmas felhőkarcolók, a modern épületek között, abban a városban, amit a Gyár, a Félcsöcsű és más nagy cégek épületei uralnak. 

Ugyanaz a helyzet, mint Dublinban, drága város, drága lakást bérelni, amiből kevés van, de ott látványosan több építkezés folyik, mint nálunk, mármint lakótömbök építése. Dublinnal ellentétben tiszta, s a közlekedés nyugalmas, jól szervezett, nem hallani dudálást, s senki nem rohangál át az úttesten a pirosnál.

Megint nagy élmény volt a Pike Street market, ahová megint mentem lédús, hatalmas őszibarackért, ami itt nincs. (Később a redmondi szombati piacon még csodásabb választékot láttunk, csupa családi farmról érkező gyümölcsöket.) Megint alaposan bevásároltam a piachoz közeli konyhaboltban (is). Én voltam az, aki két polc között álldogálva hosszasan rágta a körmét, a telefonján tepsiméreteket guglizva, mert nem voltam benne biztos, hogy a rendkívül jó áron mért sütis tepsi beleférne-e az én európai méretű sütőmbe. (Naná, hogy nem  fér bele, mert ott minden nagyobb, így a sütők és az egyentepsik is, ellenben fele olyan drágák, mint itt. Grrrr.)



Arányok. Martina, utazó német birkánk egy méretes barackkal

Pike Street market





Redmond, hétvégi piac a bevásárlóközpont oldalában. Elképesztően gazdag volt a választék

Annyi érdekes látnivaló volt, amiről írnom kellene, s érdekes különbségek, nyelvben, felfogásban, attitűdben... De most várnak a kisütendő kenyerek, aztán az aprósütik. A Halloween-ra szánt mintasütiket is be kellene fejeznem... Ketten is hiányoznak a piacról, így extra dolgokat kell sütnöm. Sűrű hónap lesz ez! Tortamegrendelés, keresztelő, adóbevallás...

Apropó, ha bárki kiváncsi, Zajosanyuka múltkori hajnali távozása nem utazás miatt volt. A középső gyerek szedett össze valami fertőzést, ami magas lázzal járt, nem érezte a lábát, fura fájdalmai voltak, úgyhogy kórházba mentek, nem utazni. De már jobban van a kiskölyök, s ugyanúgy hangoskodik és rohangál, mint korábban. 

2019. szeptember 24.

Jetlag

Hűséges PC-nk augusztus elején meghalt, s mivel a tableten nehézkes volt a gépelés (szárnyaló gondolataimat nem érte utól keresgélő ujjam, haha), nem blogoltam. Ráadásul igen sűrű hónap volt, sok tortával és stresszes megrendelésekkel, amitől nemcsak én, hanem a kávézó is fogta a fejét. A szokásos. Többszöri változtatás a design-on, kieső napok az emailekre való válaszvárás miatt, a végén pedig kapkodás... De volt olyan is, hogy péntek délután itt ültem várva a rábólintást a cég részéről, aztán mivel estig nem jött válasz, jeleztük, hogy akkor nem fog menni a dolog. S mintha mi sem történt volna, hétfőn délben érdeklődtek, hogy akkor várhatják kedd reggelre a sütiket, ugye? A több tucatnyit, logóval?

Semmit nem érek el a "3 napod van rá" jellegű fenyegető emailekkel, ha még ahhoz sem veszik a fáradtságot, hogy reagálnak rá. 

Lényeg, hogy sűrű volt, sok pénzt összejött, és sok tapasztalat is. S hó végén már izgatottan készültem az utazásra. Seattle-be mentünk, V. egyhetes konferenciára, amit kitoltunk egy héttel, hogy barátokkal legyünk, s a környéken utazzunk.

***

Ma reggel 4-kor keltünk, hála a jetlagnek. Felettünk már korábban Zajosgyermek rohangált a lakásban, később hallottuk elmenni őket, remélem, nem kórház az úticél, hanem valami fura időben induló repülőgép. Tegnap egykor érkeztünk meg Seattle-ből, s hősiesen délután ötig bírtuk a fennmaradást, utána már aludtunk hajnalig, kivéve azt a pár órát, amit V. ébren töltött egy kis munkával. Most nem vettük be a barátok által javasolt melatonint, mert már ahhoz is nyúzott voltam, hogy a csomagolás megkönnyítésére egybeöntött tabletták közül kiválogassam a megfelelőt. 

Megint rendeltem SemiSweet Design-tól három remek kiszúrót, az ünnepekre, csudásak. Nosztalgikus okokból megint elmentem Ballardba, mint 3 éve, s ott véletlenül betévedtem abba a konyhaboltba, ahol évekkel ezelőtt, utolsó előtti látogatásunkkor Janet-tel, régi piaci társammal voltam. Három állvány, csupa jó kiszúró... Sajnos, Janettel most nem sikerült találkoznom, üzenetemre nem reagált, csak remélni tudom, hogy egyéb elfoglaltság tartja távol, s nem betegség. 

Elmentem abba a Nordic Museum-ba, amit akkor Janet javasolt. Sok érdekességet tudtam meg a nyugati partra kivándorolt skandinávokról. Igazán szép múzeum, s hatalmas. Mondták is, ha közben elfáradnék, nyugodtan menjek ki ebédelni, s visszajöhetek újabb jegy vétele nélkül, egy kis színes cimke birtokában. Micsoda remek ötlet. Szerencsére már a múzeum előtt ebédeltem, egy kis kocsmában, ahol, mint kiderült, a helyi ivóklub jókora üvegpoharai sorakoztak a falon. Az amerikai porciók megérdemelnének egy külön bekezdést... Eredménynek könyvelem el, hogy nem híztam!

Most szállodában voltunk az első héten, nem volt egy álom, mert egy zajos légkondira nézett a szoba, aztán pár éjszakára barátnőmék közelében béreltünk szállást, utána pedig náluk aludtunk. Most nem volt kocsi a fenekünk alatt, csak az utazásunk idejére, így tömegközelekedtem, egy Orca kártya büszke tulajdonosaként. Ez olyan, mint az itteni Leap Card, használható számos tömegközeledési eszközön, így villamosoztam, buszoztam... A szállodához közel voltak a Félcsöcsű épületei, így V.-nek nem kellett kártya. 

Öt napig pedig a Pacific Coast Scenic Byway-en, más nevén Highway 101-en autóztunk végig, Oregon északi csücskétól Kalifornia északi csücskéig, s onnan egy jókora kunkorral fel Portland-be, majd vissza Seattle-be. Hatalmas partokat láttunk, a végtelen óceánt , helyi mércével mérve réginek vagy kevésbé réginek számító kisvárosokat érintve. Motelekben aludtunk, kivéve az utolsó napon, ingazodó minőségűek kerültek elénk. A Redwood Highway-t megkönnyeztetően hatalmas és gyönyörű fák szegélyezik, amelyeknek tövében az ember saját kicsiségén és jelentéktelenségén gondolkodhat, míg megpróbálja a magas fát valahogy beilleszteni a fényképezőgép látószögébe. A borravaló kultúra nyomasztó, az állandó számolgatás, hogy kinek mennyit, miért is, ez tőlünk nagyon idegen. Jobbára mosolygós, készséges emberekkel találkoztunk, de ültünk olyan helyi "inn"-ben is, regelizés céljából, ahol a vaskos bárpultos leányka hatalmas keble felett mosolytalan arccal szolgált ki, s láthatóan nem volt kedve a hülye turistának elmagyarázni a számtalan tojás/kenyér/szalonna kombinációt. (A reggeli menüt nyilvánvalóan nem ránk szabták, sűrűn teleírt egy oldal volt, s ebéd gyanánt is elment egy-egy adag kaja.)

Most rengeteg dolog kavarog a fejemben, egyelőre még gyászolom barátaink távollétét, hatalmas távolság ez a 9.5 óra repülőn, s tényleg nem túlzás azt mondani, hogy egy világ választ el minket. Odakint elállt az eső, lassan világosodni is kezd majd, a fejem felett lejárt egy mosógép, s lassan kellene kezdeni összerakni a bevásárlólistát. V. biztatott, menjek el úszni, de ahhoz óriási önfegyelem kellene, s borotvált lábak.

Az ember (legalábbis én) úgy jön haza a nyaralásból, hogy na, most akkor megváltozik, valami más lett benne, valami új, alkalmazni fogja az ott látott pozitiv dolgokat... de este az ágyba bemászva rájöttem, hogy nem lesz változás. Örömmel használom majd az új kiszúrókat, a helyi nevezetességek képével díszített konyhai törlőket, veszek be az ott javasolt gyógyszerből, s hétvégente majd nosztalgikus mosollyal fogok inni az ajándékba kapott egyedi színű ginből. De amúgy minden marad a régiben. Az ember leszáll a gépről, hálás, hogy megjött érintetlenül minden cucca, kókad a taxiban, kocsiban, hazafelé...  Feltűnik néhány apró változás, de minden ugyanaz. Minden furán kicsi, és leharcolt odaáthoz képest. S abban a pillanatban, hogy a megszokott dolgai közé ér, véget ért a nyaralás. Az éjszaka közepén a wc-n automatikusan nyúl a papír felé, s az ott van, nem idegen helyen kell tapogatózni,  közben félve, hogy a csurgatással felveri a házat (hülye amerikai vécék, a vízzel telt öbleikkel!), s visszamászva az ágyba a saját mosópora, a saját testének illatát érzi, s tudja, hogy szép volt, jó volt, izgalmas volt, de most már otthon van.