2004. május 1.

A Csatlakozás napja, Sligo volt a fogadó város. A fotót G. Feri barátunk készítette. A baloldalon ülő hölgy a felesége, aztán jön V., én, Cs. Anikó, H. Réka-Zita, és E. Erzsébet (Zsóka).

Rajtunk kívül mindenki hazaköltözött Magyarországra. Ki kis kerülővel, ki egyenesen, de most már otthon élnek.

Utazás előtt

Már csak néhány nap, s úton leszünk. Kislista a falon, az asztalon gyűlnek a magunkkal viendő holmik, s az ajándékok. Már csak néhány megrendelés van hátra, a nagyja kész. A piacon tegnap melegen búcsúztatott mindenki, némi aggodalommal a hangjukban, hogy hogyan fogják tudni majd megcsinálni a kávérutint nélkülem. Pedig csak rendszer kell, mindenből vettem extrát, sőt, rengeteg süti is maradt. A kötényem most hömbölög a szárítógépben, aminek zörgő-morgó hangja bizonyos hotelfolyosókra emlékeztet, s gyengéd nosztalgiával tölt el. Sosem hittem volna, hogy ilyen gyengéd érzelmekkel fogok viseltetni egy masina hangja iránt. Sütidekorálás közben még mindig az Abroad in Japan podcastjait hallgatom, igen szórakoztatóak, de a videókra nincs időm.

Péntek délután hazafelé ballagtam egy bevásárlós körből, amikor egy szomszéd megállított, hogy nna, hiába ígérték a nagy vihart, Storm Hannah-t, ide nem ér fel, most mondta a rádió, hogy csak a délnyugati megyékben lesz probléma a szél. Ebben maradtunk. Aztán este már viszintesen szállt az aprószemű eső, s szépen gyűlt a víz az ajtó előtti vödörben. Éjjeli zajra nem emlékszem különösebben, csak néha üvöltött fel a szél, s az ablak előtti bokrok erősen el-elhajoltak. 

Reggelre aztán tele volt minden letépett ágakkal, levelekkel, zilált szirmokkal, s a gyepen ázott gyerekruhák hömbölögtek. Valaki figyelmetlenül teregetett, s nem csíptette le a ruhákat. Összeszedtük őket, körlevél is ment a lakóknak, de még nem gyűjtötte be őket senki. A piac felé autózva rengeteg letört nagy ág hevert mindenfelé, tarkítva a választási poszterekkel, amikből szerencsére idén kevesebb van. A Tidy Town bizottság kérte a jelölteket, ne akasszanak ki sok posztert, max. 50-et, azt is csak a főbb utakra. Van, aki egyet sem rakott ki, mindenki örömére, de volt, aki még ebbe is belekötött: "Biztosan annyira biztos a pozíciója, hogy nincsen rá szüksége".

A szép cseresznyefa virágok, amikről klassz fotókat csináltam egy hete, már sehol sem voltak a piacon. A meleg napok megfonnyasztották őket, aztán a nagy szél és a sok eső leverte a szirmokat. Már alig látni szépen virágzó fát, a cseresznyevirágzás időszakának vége. Az idő elég hűvös, szeles, az egy hét meleg és napsütés ugyan gyors virágzásra késztette a virágaimat, pl. a klemátiszt, amelyik most szerteágazó hajtásaival már talpig rózsaszínbe öltözött.

Némi kertészkedésnek hála a kert bal fele egészen tűrhetősen néz ki. A jobb felén még dolgozni kell. Sikerült letörnöm a falról egy hatalmas gazt, amelyiknek a másik fele a fal túloldalán nő... hogyan került oda, hpgyan sikerült megmaradnia, nem tudom, de kétujjnyi vastag volt a szára! Átnőtt a falon, a téglák között. Elültettem pár új növényt, elárvult cserepekbe, ennyivel is kevesebb a műanyag vacak a kertben.

A helyi reciklálós telep remekül szervezett, sok felgyűlt reciklálható anyagot vittünk oda. Nézegettem olyan tárolóedényeket, amibe bele lehet gyűjteni a papírt, műanyagot, fémet, de elég nagydarab "szemetesek" ezek, ne férne el a konyhában.

Amúgy telepi lakótársaink némelyike sajátosan értelmezi a reciklálást, s néha egészen hatalmas bútordarabokat látok a szeméttárolóban. A minap egy jókora műanyag edény ült a szemetes tetején, benne egy megviselt japánjuhar fácska. Sajnos, már meg volt törve, így kifordítottam földestől a szemétbe, s az edényt teleültettem Willie ajándékba adott repcsényeivel. Maradék sütiért adta cserébe, hiába tiltakoztam. Nagyon meg voltam hatva, mert én örültem, hogy a maradék süti nem szárad ránk, ő pedig örült a finomságnak, de úgy érezte, muszáj adnia valamit cserébe, s amikor legközelebb mentem piacra, várt a konyhában a doboznyi repcsény. Saját nevelése, magról. Nagyon jól mutat az edény, nem is értem, miért dobták ki, teljesen ép. Most már sajnálom a kisjuhart, talán megpróbálhattam volna megmenteni. 

A virágokat majd úgy rendezem, hogy a kényesebbje kikerüljön az előkertbe, ahol Trish-nek és Erikának (aki a lakást használja, míg távol leszünk) nem kerül kényelmetlenségbe megöntözni őket. A macskákat etetik majd a többiek... Ha szerencsénk van, az ajtó előtt éppen kinyílnak Margaret szép, illatos fehér virágai, mire elindulunk. Négy bimbó van rajta, egyelőre.

Első esténk a kompon lesz, majd a következő Macon-ban, Belgiumban, a francia határ mellett, oda foglaltak szobát Stephan-ek. Nagyon várom már az utazást, kiváncsi vagyok, mennyire van tavasz a jó öreg kontinensen. Úgy hallottam, nyári ruhával is lehet már készülni...

Langymeleg Húsvét, 2019

Más alkalmakkor ilyenkor már úton szoktunk lenni, vagy legalábbis már pakoltunk, s aztán autóztunk át Európán. Idén csúszik a szabadság, de egy hónapig távol leszünk. Állatka egy hónapig fog vacogni a hűtőben, s aggódhatok, hogy a virágok a kertben túlélik-e a nem-öntözés időszakát, mert Trish szigorúan csak a nappaliban és az ajtó előtt locsol.

Úgy sejtem, mire elérünk Németországba, már lekerülnek a tojások a fákról, nem fogom őket látni az idén. Vannak emlékeim: letérve a főutakról a stau-k miatt, a sok tüchtig ház és ápolt kert, előttük a húsvéti fa, tojásokkal díszítve, színes szalagok lebegtek a szélben... Itt az utcában is van egy ház, ahol rendre feltűnnek a tojások Húsvétkor, nem tudom, németek lakják-e, de az biztos, hogy itt nem szokás ez. A Főutcán az Anvil nevű bolt kirakatából már eltűntek a kiscsibék (s mint minden évben, idén is a helyi Facebook csoportban ölre mentek az emberek a csibék jóléte felett vitatkozva).

Franciaországban sem fogunk odafelé sokat időzni, mert időre megyünk: Első megállóhelyünk egy belga erődszálló lesz, Macon-hoz közel, oda foglaltak szobát barátaink, hogy a fiúk kipróbálhassák Spa ritkán nyitvatartó pályáját, s addig a nőneműek a környéken barangolhatnak. Van kastély, sörfőzde, közelben sűrű erdő és természetvédelmi terület, bicikliutak bérelhető elektromos biciklikkel - ők igazán szeretik az aktív kimozdulásokat. Remélem, az idő olyan lesz, mint itt az elmúlt néhány napban, amikor 18-22 fokokkal ajándékozott meg bennünket az ég, s minden ír nő vízpartra szánt ruhácskába öltözött, a férfiak rövid sortban hófehér lábaikat villogatják, s az M50-esen dél felé lassan araszoltak a kocsisorok, hogy naplementekor ugyanezt eladják visszafelé jövet.

A hétvége sonka/tojás/kalács nélkül telt, mert piac után vendégekkel autóztunk a környéken, akik szűk pár napot voltak csak Dublinban. A piacon kiaggattam az évek alatt felgyűlt festett tojásokat, s az ajtónk előtt is van egy pár tojás a rózsabokron. A piaciak közül eddig öten jöttek oda, kissé aggodalmaskodva, hogy hogyan is kell csinálni ezt a kávéztatást, s tényleg nem leszek egy hónapig? A forróvizes bojler, amiből a tea-kávéhoz vettem a vizet, hetekig szerelés alatt állt, három vízforralóval bűvészkedtem addig, amig szerelték, de sikerült mindig a kiszolgálás, még akkor is, ha nagy volt a tömeg. Még dicséretet is kaptam, hogy minden héten más süti van. Naná, jólesik újakat kipróbálni.

Mielőtt megindultunk az autózásra a fiatalokkal, gondolkoztam, hogy magyar ismerősünk új-zélandi párjának mit tudnánk mutatni, hiszen itt minden kisebb, ámbár látványos... Főleg úgy, hogy sokfelé jártak már a világban. Végül a szokásos pár órára beleférő kört tettük meg: Powerscourt birtok behajtója a csodás fasorral és kilátással a Sugarloaf felé, az új lepárló épülete, Johnny Fox's, hogy legyen giccs is, aztán Guinness-birtok, Sally Gap, Glenfarclas vízesés pár őzzel, a szép, de még barna hangapaplanos felvidék a párára borult hegyvonulattal. Aztán vacsora, s whiskeytesztelés, majd búcsúsör a rendkívül tömött Harbour Bar-ban, ahol az egyik zugban helyiek zenéltek, az őket hallgató tömegtől körülvéve, míg a másik oldalon fiatal férfi adta a laza rocksztárt keményen a húrokba csapva, kevésbé nagyszámú hallgatóság előtt.

 

Talán majd visszajönnek egy hétre, egy alaposabb körülnézésre. A kellemes napos délután egy félórára sajnos átcsapott kellemetlenbe, ugyanis egy fel-le úton Julie bemondta az unalmast. Lesápadva ültünk a kocsiban, egy félreeső kis utacskán. Két hét múlva szolgálatban kell lennie, jön a barátnőm, kölcsön ígértem neki a kocsit. Három hete volt szervízben, mi a fenéért világít makacsul az a "ellenőrizze a motort" lámpácska?? Úgyhogy majd kedden telefon, s izgalom, hogy meg tudják csinálni, ne kelljen hosszan időpontra várni az örökké elfoglalt szerelőnél. Még soha egyetlen kocsival sem történt ilyesmi, csak Julie temperamentusmos olasz lelkületére tudom fogni a dolgot, de most, ha belefér, megcsináltatok rajta mindent, amit nyár végére időzített Gerry, az Alfák orvosa.

S még iszogatás közben jött az sms, hogy Andrew, a fodrászom, ha lehet így mondani, aki végre őszinte, és remekül vágja a hajamat, bezárta a szalont. Nem hittem volna, hogy ekkora aggodalom fog el a hír olvastán. De mondta, hogy majd szól, hol folytatja tovább, s szerintem a teljes klientúra utána fog menni, mert igen jó. Őszintén megmondta minden hajas tervemről, ha hülyeség vagy hozzám nem passzoló lett volna, s elsőként mondta azt, hogy igen, vékonyszálú a hajam, ne akarjak derékig érő sörényt. Így nem lett szivárványszínű tincsem, sem teljesen ezüst fejem, mert ahhoz ki kell fakítani a hajamat, hanem lett némi kékes-lilás árnyalat, amit aztán kimostam belőle idővel... Pedig jó volt bartelerelni vele, a karácsonyi sütikért cserébe négyszer is levágta a hajam, jut eszembe, még egy alkalom lenne... talán majd az új szalonban, vagy másvalakinél, mert remélem, hogy folytatni fogja valahol! De vajon miért adta fel? Bray-ben sok üzlet bezárt az utóbbi időben, legtöbben középszerű helyek, régóta húzódó problémákkal, de hogy ez a sikeres, rengeteg díjat kapott szalon is köztük van, az meglepetés.

***

S tegnap ismét csodálatos melegben, pólóban autóztunk Clane felé, ahol egy magyar szakember szerelte be az új középkonzolt. A családja elutazott, ráért szerelni. Alaposan megkínlódott vele, nem ment könnyen, de állítása szerint örült, hogy ilyet is csinálhatott végre, a legközelebbi már jobban fog menni mert látta a buktatókat. Egy fa alatt üldögéltem vagy 5-6 órát, még életemben nem Duolingóztam ennyit, s negyedrészt kiolvastam egy könnyű könyvecskét. Míg a fiúk szereltek, a telep macskáival barátkoztam, udvarló gerléket nézegettem, míg az estébe hajló délutánon a lassan kihűlő gyep felett ijesztő számban repkedett sok apró muslica. Clane nem egy világváros, így újságot is nehezen kaptam. Alaposan megnéztem a szerelő lakásának kertre nyíló ajtaját, ami tökéletes lenne a mi hálónkhoz is: duplaszárnyú ajtó, de egyik fele úgy van kétfelé osztva, hogy a felső része ablak. Később mutatta, hogy elég érdekes ablak ám ez, mert ki lehet pattintatni az ablaküveget tartó műanyag keretet, s ha nagyon akar valaki, így be is juthat a lakásba. Mint ahogy ők csinálták egyszer, mikor kizárták magukat. Elvileg azóta ez az ablakkeretféle nem kapható, új változatát nem lehet így szétszedni. Azért csináltam róla egy képet.

Jó későn értünk haza, ment le a nap, nem volt kedvem sehová menni vacsorázni, így otthon, a saját kenyerünket ettük vajjal, és rászeltem hagymát, remek volt. Nem kifejezetten húsvéti, de talán majd ma lesz időm, ha másra nem is, venni sonkát és kalácsot...

Ez pedig itt alul egy bizonytalan eredetű életre szóló tanács sok századdal ezelőttről. Azért érdekes, mert először egy Cahir-ben lévő, kastélyszerű B and B-ben láttam a falon, ahol sógornőmékkel voltunk, s mivel akkor még nem volt fényképezőgépem vagy telefonom, lemásoltam a naplómba.  Kicsit new age-szagú, csodálom is, hogy nem bukkan fel sűrűn Facebook-falakon, s ha tényleg olyan régi*, mint mondják, akkor azt jelzi, hogy a világ - s benne az emberek - nem változott egy csöppet sem.

*Nem régi. Az 1920-as években íródott.

A Butlerek és Cahir

Amíg arról írtam, hogy a zuhanytálca szigetelése nem volt kielégítő a szállóban, teljesen elfeledkeztem a kisvárost felkaroló egyes Butlerek történetéről, pedig az érdekesebb, mint a recepciósfiú nyakkendője, vagy a vízfoltok a fürdőszoba padlóján.

Ha valakit részletesebben érdekel a vár és a család története, itt van egy remek és részletes angol nyelvű összefoglaló a családról, én csak az elmúlt két-három évszázad fejleményeit említeném meg. Főleg azért, mert akkor virágzott fel Cahir.

Az ország egyik legszebb és legjobban karbantartott városkája, ma 2500 lakossal. Tágas főterét Richard Butler, a környék ura terveztette. Négyfelől belé futó főutakkal, templommal, bírósági épülettel és szállóval, valamint fogadóval/kocsmával a tér körül. Módos kvéker kereskedők, kézművesek vették meg és lakták a tér házait. A birtokok tulajdonosa nagy gondot fordított arra, hogy a város szépen nézzen ki, jónevű építészekkel dolgoztatott, s ez ez ma is meglátszik a városka összképén. 

Szinte elsőként, 1912-ben kapott a tér közkutat, amelyhez a vizet hatalmas költséggel megépített vezetéken át a Galtee hegységből kapta. (A városka felé autózva ez a hegyvonulat igen szép látványt nyújt!) Tíz évvel később a lakosok már igényelhettek saját vízvezetéket, bevezetve azt házaikba, amely szintén rendkívül modernek számított. Cahir 1854-ben kapott vasútállomást, de mint akkor, ma is csak napi két járat áll meg az állomáson. Vannak dolgok, amelyek nem változnak...

A vasút megjelenéséig postakocsik szállították az embereket a közeli városokba. Az első járatot 1815-ben egy olasz bevándorló, Charles Bianconi indította, hatszemélyes fogat képében. Az emberek nehezen barátkoztak meg az utazásnak ezzel az "ijesztően gyors" módjával, ezért Bianconi - hogy érdeklődést keltsen - álnév alatt még egy járatot indított, s azok egymással versenyezve teremtettek látványosságot és álversengést a két "üzletember" között. A versengés, a száguldó fogatok izgalmas látványa azért nagy érdeklődést keltett az emberek körében, s a járatok - a szédítő sebességük ellenére - egyre népszerűbbek lettek. A Bianconi névbe azonban már beletörött a nyelvük, ezért csak "a Bian", "Bianok" néven emlegették a fogatokat.

Az elkerülő főútnak hála nyugodalmasabb a forgalom a városban, de a kastélya és egyéb látványosságai miatt így is kb. 75 ezer turista keresi fel évente. Főleg a kastély, a Swiss Cottage és a kiváló horgászati, kajakozási lehetőség vonzza ide az embereket. Nagyon szép sétautak találhatóak a környéken, s a város közepén lévő szigetre épült vár mellett a két lazacugrató is kellemes látvány. Nyugalmas, ránézésre jómódban élő kisváros, zajló közösségi élettel. A buszmegállók és a vár közelében turistákat csalogató boltok, kapható minden, ami zöld és egy kicsit is az írekkel asszociálható.

A már említett Butleréket még VIII. Henrik tette meg Cahir és környéke uraivá, biztosítva, hogy a birtokaik akár fiúi, akár lányágon mindig a családban maradjanak. A család fő ága azonban 1788-ra kihalt, s egy távoli leszármazott, az akkor még szegénységben élő 12 éves Richard Butler lett volna az örökös. Számos irigy rokon azonban megpróbálta megakadályozni, hogy a fiúcskára szálljon a vagyon, s nővérével együtt Franciaországba vitették, hogy "elfelejtődjön", hogy ő az örökös. Egy akkori naplóíró szerint a Cahir Inn-ben megszállt egy bizonyos Mrs. Jeffaries, a Blarney kastély úrnője, aki a szóbeszédből megtudta a kisfiú történetét. Felháborodott az eseten, s saját költségén visszahozatta a gyerekeket Írországba, nagykorúságáig nevelte őket, s gondoskodott róla, hogy a fiú megkapja örökségét. Sőt, idővel saját lányát, Emily-t jegyeztette el Richard-dal (talán hogy neki is csurranjon-cseppenjen a gazdag örökségből, ha már annyit fáradozott, mondhatnák a rosszindulatúak.)

A fiatal pár a vár helyett a kényelmesebb Cahir House-ban, a mai szálló épületében élt, talán éppen ezért is olyan szétágazóan nagy az épület, hogy egyrészt a jólétben élő pár gazdagságának ékes bizonyítéka legyen, s be tudja fogadni a sűrűn látogatóba érkező barátaikat.

A fiatal Richard és felesége napjai jobbára vadászatokból, bálokból, úri semmittevésből álltak - feljegyezték, hogy a feleség, Emily hogyan táncolt egyszer az asztalon -, ennek egyik ékes bizonyítéka a híres Swiss Cottage. A francia királyi udvarból terjedt el, de csak időtöltésként, a "vissza a természethez", az "egyszerű élethez" ötlete, divat lett parasztot "játszani", amihez természetesen "igazi" paraszti "viskókra" is szükség volt. Higiénikus, magukat egyszerű tárgyaknak álcázó, de drága anyagokból készült egyedi luxustárgyakkal lett berendezve a "kunyhó", ahol a parasztnak öltözött urak és hölgyek élhették a nép egyszerű gyermekeinek mindennapi életét. Mármint azt ahogy Móricka elképzelte. A tisztára mosott tehenek között (amelyek lepényeit láthatatlan kezek tüntették el) ődölöghettek a  rövidre nyírt gyepen, mosott tőgyekből fejhették - gyakorlatlan ujjaikkal - a tejet, s legfeljebb a harmat nedvesíthette a hölgyek szoknyáit, s nem a trágyalé. A meseszerű házikót, mely "legyen olyan, mintha a földből nőtt volna ki" adta utasításba Butler, a kor híres építésze, John Nash tervezte. 

Noha számos szobája és hálója is volt, Butlerek egyetlen éjszakát sem töltöttek itt. Csak vidám összejövetelek színhelye volt a kunyhó. S hogy mindig is emlékezzenek rá, kik ők,  Butler az összes fát kivágatta, amely akadályozta a 2 km-re lévő várra a kilátást. Ugyan az egyszerű életet akarták utánozni (haha), de dolgozni a kor hölgyeinek alantas lett volna, ezért pl. a székekre (melyek legtöbbjét egyetlen fatömbből faragták ki!) kis kerekeket szereltek, hogy a hölgyek kis kacsójukkal könnyedén meg tudják emelni-tolni azokat - két kézzel emelni már munkának számított volna. A szolgák pedig a ház alá fúrt alagúton jöttek-mentek, hogy látványuk se rontsa a paraszti élet illúzióját. Hasonló alagutat egyébként Strokestown úri házánál is látni, csak ott az még hosszabb és nagyobb szolgaforgalomra van kiépítve.

Richard nem sokáig élvezhette a rászakadt jómódot, mert 1819-ben fiatalon meghalt, s fia vette át a birtok irányítását. Az ő leszármazottai közül később Lady Margaret Charteris vezette a szállót, őseinek egykori lakhelyét. Fényképe ma is ott állk a recepcióval szemben. Számos híres lakója volt a szállónak, többek között az írek által istenített J. F. Kennedy és felesége, Jacqui. 1964-ben az utolsó Butler utód (szintén Richard) is elhunyt, s ekkor az állam vette kézbe a vár irányítását. A várat sem a korábbi háborúskodások, sem a Cromwell-i idők nem tették tönkre, annak köszönhetően, hogy ellenállás nélkül átadták a várat az angol hódítónak. Elhelyezkedésének köszönhetően az egyik legnehezebben bevehető vár volt az országban, s fegyverrel csak egyszer, 1599-ben sikerült elfoglalni. 

Az évtizedek, századok során a vár belsejéből egyre tűntek el a bútorok, egyre kevesebb szobát laktak lakói, míg végül, amikor az állam kézhez kapta, már csak a nagyterem volt használatban.

A várat kétfelől a folyó öleli, szigeten áll

Manapság is látogatható, szabadon lehet mászkálni a falain. (A többi várban általában csak a szobákat szabad megnézni, nem járkálhatunk a falakon.) Kissé talán üresnek tűnik, alig van berendezés. A legimpozánsabb "bútordarab" egy ősrégi, tőzeglápból kiemelt ősi szarvasagancs, hatamas méretével. A várat jó állapota miatt sokszor használják filmforgatások helyszínéhez, jelenleg a folyóparton két emlékkőre fel is van vésve, milyen filmek helyszínéül szolgált a vár. Kellemesen kiépített sétányok várják a sétálókat, babakocsival is bejárhatóak. Aki pedig horgászni, vagy kajakozni akar, több lehetőség közül is válogathat, a halban dús folyószakaszok közül. A szállodában ehhez is adnak segítséget. 

Ha pedig úgy jár, mint mi, és szakad az eső, s nincs kedve a szálló fedett kerthelyiségében gázmelegítő alatt sörözgetni, vagy Munster tartomány legkisebb whiskey bárjában kocsmázni, akkor kis autózásra ott a Mitchelstown-i barlang. Mióta ott jártunk, sok-sok évvel ezelőtt, jobban kiépült a környéke, könnyebb parkolni is. 

 

A legkisebb whiskey bár Munsterben - a Temperance Bar (haha, az Absztinencia bár). Záráskor megkondítják a plafonról lógó harangot.

"All work and no play

... makes Jack a dull boy." - tanultam még anno Londonban, bébiszittyó koromban. V. tavaly kapott a kollégáitól egy bónt a születésnapjára, amit szállodai tartózkodásra lehetett beváltani, így, hogy le ne járjon, lefoglaltunk egy egyestés tartózkodást egy szállóban. Nem nagyon lehetett válogatni, a legtöbb kinézett helyen nem volt hétvégén hely, így V. addig keresgélt, míg megállapodtunk Cahir egyetlen hotelénél. 

Miért éppen ott? Cahir-től (ejtsd: Kehr) nem messze van a Swiss Cottage nevű aranyos kis ál-paraszti házikó, s oda egy folyóparti sétaút vezet, 2 km-es, tehát nem egy kimerítő távolság. Amióta egyszer ott voltunk, s egy vörösbegy némi gyanakodó szemlélődés után megcsípte a kisujjamat, amit kukacként mozgattam előtte, azóta visszavágyom: vagyis egészen pontosan az volt az álmom, hogy végigsétálunk a sétányon a folyó mentén. Vagy a másik, hogy V. horgászik, én pedig kötögetek mellette. Nyugdíjas korunkban. Ez  utóbbira még várni kell, de most meglesz a séta!

A közepesen jól sikerült piac és rövid punnyadás után táskába szórva az egy éjszakás tartózkodáshoz a nélkülözhetetlen dolgokat, elindultunk Cahir felé. Végre, hétvége, utazás! Két órás út, éppen vacsoraidőre érkeztünk oda. A szálloda recepcióján fiatal legényke fogadott minket, legszívesebben áthajoltam volna a pulton, hogy megigazítsam a nyakkendőjét: a rövid szára éppen csak elérte inge második gombját, a nyakkendő másik vége a nadrágszíját verte... Hosszas keresgélés után lett meg csak a foglalás, addig az asztalkára kirakott időjárás baljóslatú előrejelzését olvasgattam: eső, nagy eső, sok eső, 6-7 fok. Mellette az egykori tulajdonos hölgy, az 1915-ben elhunyt lady portréja. Asztalnál ül a képen, ujjai között kecsesen tartott toll, ruházatát még véletlenül sem rontja egy ügyetlenül megkötött kendő. 

A tér közepén lévő parkolóból a kocsit átvisszük a hotel mögötti (nyilvános) parkolóba, a hátsó bejáraton át újra vissza a recepcióig... A szobát az első emeletről kanyargós folyosón, lépcsőkön aláereszkedve értük el: igen, az épület hosszan hátranyúlik a városka Teréről (másik nincs, úgy is hívják csak The Square) nyíló út mentén. 

A szoba meglepően tágas volt, simán lehetett volna valcerozni az ágyak és a fürdőajtó között. A fűtés is engedelmesen megindult, amint bekapcsoltam a temosztátot. Az ablakot pár éve már csak az eső moshatta, a függönyt fel kellett hajtani, mert nem akartuk, hogy takarja az egyetlen fűtőtestet, s az ablaknyílásba terelje a meleget. A fürdőszoba is nagyobb volt a szokottnál, úgy értem, volt elég hely kettőnknek, s nem vitte le a térdemet az ajtó, amint a wc-n ültem. Plusz pont!

Azonnal megindultunk (szintén a hátsó kijáraton át) a V. által kinézett Lava stone nevű étterem felé. Aztán nevetés: ugyanis az étterem gyakorlatilag a szálló melletti épületben van, egyszerűbb lett volna a főbejárat felé kimenni, s onnan belépni az étterem ajtaján. Bent hangos csevegés: tele voltak. Hely nem volt. S nem is lesz, az elkövetkező 2 órában. Hová menjünk? A pincér a Galtee Inn-t javasolta, a szállodával szemben: beültünk oda. Kellemes hely volt,  nézhettük a téren elsuhanó autókat, az ilyen vidéki kisváros jellegzetes üzlethelyiségeinek feliratait: ügyvéd, kissé avitt ajándékbolt, női divat, gyermek divat, ékszerbolt (benne bronz Massey-Ferguson-nal, mert itt azért mezőgazdálkodásból élnek az emberek.) Úgy tűnt, mindenki mindenkinek az ismerőse, csak mi lógtunk ki a tömegből.

Vacsora után éppen csak pár fotó erejéig sétáltunk egyet a Téren, majd el a várhoz. Ami igazán impresszív. Számos nemzetközi filmforgatás jött ide, ha egy jó karban tartott várra volt szükségük. Tövében, a folyó túloldalán rengeteg liba fészkelt. A hidacskán átmenve új szoborparkot fedeztünk fel, a rétecskén további libák legeltek. Mergpróbáltam egy közeli fotót csinálni róluk, de egyikük egyszerűen elkergetett, magasra emelt nyakkal és csőrrel, sziszegve támadott. V. nem védett meg. A parton szunyókáló kacsák csalódottan vették tudomásul, hogy nincs nálam kaja. 

Aztán irány a  szálló bárja. Csupa középkorú, inges-szövetnadrágos helyi iszogatott a pultnál, a nők kissé kiöltözve. Tudnánk ilyen kis helyen élni? Mi kellene, hogy befogadjanak? V. felbátorodva javasolta, végezzünk kutatást, s kérdezzük meg őket, ki mivel foglalkozik. De végül nem mertük. Úgy tűnt, a kocsmák mellett a szálloda az, ahol "látni és láttatni" illik magukat a helyieknek.

Irány az ágy. Jobb időben reménykedve mentünk aludni. Mondanom sem kell, éjjel még erősebb esőre ébredtünk. S reggel sem volt jobb a helyzet. A zuhanynál gyanakodva néztem a tálca körül láthatóan kézzel felkent szilikontömés nyomait, de a slendrián munkáért kárpótolt a jó forró víz és az állítható vízerősség, lehetett "esőerdei permetben" élvezkedni, vagy végigveretni magunkat Niagara-erősségű sugárral.

A reggeli a szokásos: V. hideg hústálja a tegnapi vacsora maradéka, s szerinte amit most meghagyott, az majd a Gyerekmenün fog feltűnni hamburger képében. De legalább forró volt a kávé. Csupa fiatal felszolgáló mozgott a teremben, fekete ingbe és nadrágba szorítva. A falon az ételek eredetét mutató bizonyítványok, keretben. Ajánlott volt a bárányhús, és a marhahúsért a Bord Bía (az Irish Food Board) felelt. De ne legyek igazságtalan: a reggeli menü igazán hosszú volt, változatos, de visszafogtuk magunkat, nem ettünk full Irish-t, mert egy ebédre foglaltunk helyet a Lávakő-ben.

Ahová végül nem jutottunk el. Pakolás után odakint még mindig szakadó eső fogadott bennünket. Ebből nem lesz hosszas itt-tartózkodás. Menjünk haza. V. lemondta az ebédfoglalást, majd megnyúlt arcomat látva javasolta, próbáljuk meg a folyóparti sétát. Legfeljebb visszafordulunk, ha nagyon áznánk.

Kicsit csendesebb esőben indultunk el, az ösvény gyakorlatilag a szálló mögül indul. Az első párszáz méteren gyerekek által készített ún. "tündérajtók" vannak a fák tövére, alacsonyabb ágaira felszerelve, némelyik még készítője nevét is viseli. Itt-ott a fák neve is fel volt tüntetve. Igazán színes ösvény volt ez. Sehol egy lélek, csak mi ballagtunk a kavicsos ösvényen egyre közelebb a folyóhoz. Nemsokára golfpálya tűnt fel, néhány elszánt pasi golfozott jókora ernyők védelmében. 

Egyre közelebb kerültünk a folyóhoz, a szitjéhez, s hamarosan feltűnt a fehér fémhíd, jelezve a Swiss Cottage közelségét, s aztán már ott is álltunk a bejárat előtt. A fák mögül kicsit látni lehetett a cottage nádburkolatos tetejét. Megemlékeztünk a vörösbegyes afféromról, megnéztük a folyó két oldalán horgászáshoz készülődőket: ez az egyik olyan folyószakasz, amely nagyon gazdag pisztrángban és lazacban. Május közepéig vissza kell dobni a kifogott halakat, de úgy tűnik, ez nem tántorít el senkit a horgászástól. 

Visszaballagtunk a kastélyig, megejtettük a "hosszú" sétával kiérdemelt kávét, aztán el akartunk indulni a kocsihoz, de elém került egy pár, pórázon hatalmas ír farkaskutyákat vezettek. Én nem mertem volna utánuk menni, de V. megállította őket, így barátkozhattam a csodás ebekkel. Stella kétéves volt, a másik, ötéves nővére nevére nem emlékszem, csak hogy tartózkodóan tűrte lelkes simogatásomat. Hiba volt, de leguggoltam, így Stellától megkaptam a nyalakodást, belenyalt a fülembe, s rám lépett... Karcsú, még csak visszafogottan rojtos szőrű volt mindkettő, de nagyon klasszak. Az ír farkaskutya a világ legmagasabb kutyája! Itt egy videó, csak hogy legyen a méretéről elképzelés: egy ír farkaskutya egy dán doggal játszik: https://www.youtube.com/watch?v=fNSWTD5lZjY

S hogy ez a hétvége ne múljon el hamar, kerülő úton indultunk haza, a nem éppen útba eső Inistioge falucskán keresztül. Még mindig egyre erősebb eső mosta a tájat, sokáig a Barrow folyó mellett autóztunk, mely a Tipperary és Waterford megyék határát jelzi. Aztán lekanyarodva a főútról, farmok és fényesre mosott legelők, virágzó kökénybokrok és primulák díszítette útszegélyek mentén jutottunk el a Nore folyó partjára, soklyukú hídon át, Inistioge-ba. Itt álltunk meg ebédelni, s a kellemes kocsmakaját egy gyors biliárdozás tette még élvezetesebbé. Igazi, lazulós hétvége lett ez. A még mindig szakadó eső miatt csendes volt a falu, idővel csak mi voltunk a kocsmában. Az egyik vendég éppen telefonált, s hangosan jelentette a többieknek, hogy Dublinban nem esik az eső. S valóban, mire kiértünk az N11-esre, már teljesen száraz volt az út, ott nem esett egy csepp sem...

A fotókat felraktam a Facebook-ra, Instagram-ra. Talán ad egy kis képet erről a hétvégéről. Igaz, hogy inkább a kulináris örömök domináltak, de azért jó volt nagyon. Kicsit másféle élet folyik ezekben a kisvárosokban, csendes falvakban, mint itt, közel Dublinhoz.

S a 12 éves Redbreast whisky finom módfelett!

S ha már kulinária: holnap kutyasütiket kell csinálnom, szalonnapörcös, barnalisztes kutyabarát sütiket, csont alakúakat - és vegán, glutén-mentes sütiket. Utóbbit pár hete csináltam egy cégnek, ízlett nekik, mert megint rendeltek. Kis felüdülés a sok húsvéti design közben, de azért ilyen még nem volt: kutyasüti, és vegán süti... Ez is megtörténik!

***

Ez a kép egy "ev_hmlbrg" nevű holland fotós képe, a tokyoi cseresznyevirágzásról. Annak a folyóparti sétánynak a fái láthatók rajta, amelyen én is sétáltam tavaly szeptemberben, egyedül, merészen belevetve magam a környék felfedezésébe. A sötétben, a fák ágai áthajoltak felettem és a folyó felett... Még virágzás idején túl is igen szép a folyóparti sétány, hiába van betonteknőbe terelve a folyó. Talán egyszer majd így is láthatom őket. A Meguro folyót kísérik végig.

15.

"Now you sit bereft
Inside a nightmare,
Your eyes numbed
By the sight of a grave
No parent should ever see.

You wear this absence
Like a secret locket,
Always wondering why
Such a new soul
Was taken home so soon."

J. O'Donohue

Bolond "tavasz"

Bolond ez az áprilisi időjárás. Az elmúlt héten volt langymeleg, majd a régen várt eső, aztán havas eső, hózápor (éppen elkapta V.-t, amikor tankolt). Egy éppen úton lévő ismerősöm csodás képet készített a repülőről, s a fotón jól látszanak a hajnali derengésben a behavazott Wicklow-i hegyek, mezők. Szerencsére ez a hó hamar eltűnt, de azért még mindig igen hideg van reggel és este, rá-ráadunk egy-két fokot a fűtésre, s drukkolunk, hogy ne kelljen már többször jeget kapargatnia  szélvédőről. Ugyanakkor a város északi oldalán virágzó vadgesztenyefát láttam, virágoznak a rhododendronok, fészket raknak a madarak, énekük lelkes és igen-igen tavaszias. Jó volna, ha már eldőlne, hogy most akkor melegebb lesz az idő, vagy számíthatunk még meglepetésre?

Most is hideg van, sötét, csendesen esik az eső, a reggeli köd novemberi érzést keltő hidege-sötéte még mindig itt lebeg.

***

Közben a macskák lassan rászoktak a sütésmentes napokon a nappaliban való tartózkodásra, bár elég gyakran inkább kimennek, s a bokrok alján alszanak. Lassan kiismerem a természetüket: Pocak játékos, foglalkoztatni kell, vernyákolva követeli a szórakoztatást, míg Manci nyugodtabb, felmászik az egyik székre, ami be van tolva az ebédlőasztal alá, s ott, rejtekhelyén alszik nyugodtan. Ő félősebb, nehezebb elkapni egy kis babusgatásra, de már nagy kegyesen dorombolt egyszer-kétszer.

Talán említettem, de ha nem, most megteszem, az eltűnt dinoszauruszom esetét. Még a kávézóból mentettem meg a gumiszörnyet, egy ideig a kádunk szélén élt, de aztán kiraktam a tree-fern alá. Ott rúgta fel néha Oisín/Arthur (aki köszöni, jól van új lakhelyén), s így a dinó le-lehömbölödött a terasz köveire. Egyszer pedig láttam, amint cinkék csipkedik a fejét, nem tudom, mit kereshettek rajta. Csendesen éldegélt a tree-fern őrzőjeként, ha a földön feküdt, akkor tudtam, hogy éjjel megint útjában volt valakinek.

Szóval egy szép napon eltűnt a dinó. Kerestem égre-földre, alaposan átnéztem a kertet, majd körbejártam a kertfal külső szakasza mellett, hátha oda pottyantották le a macskák. Mert ki más vihette el. Egyszer tanúja voltam ugyanis, amint Manci szájába vette és kivitte a szövetmadárkát az előkertbe, s ott cincálta tovább, így most is rájuk gyanakodtam. A kertbe nem lehet bemenni, csak a lakáson át (hülye rendszer, de ez van). Nem ritkaság a macskák cipekedős viselkedése, van rá számos bájos videó az Youtube-on, ez a kedvencem:

https://www.youtube.com/watch?v=ug8Dcz3kyOA

De dinó sehol. Lemondtam róla. Erre szombat reggel, amikor pakoltam volna a kocsit a piacra menet, megláttam valamit az ajtó előtt heverni:

 Zsákmányállat!

Dinó! Visszakerült! Azonnal bementettem a lakásba. Az orra ugyan hiányzik (leharapták?), s kissé koszos, de még a régi. Később szembesítettem őt a macskákkal, volt némi dinórugdosás, unott farokharapdálás, úgyhogy szerintem biztosan ők voltak a dínó elrablói. Biztos élvezték gumiszerá állagát. Most majd bent fog lakni, itt nyúzhatják, ha akarják.

V. tanúja volt, hogy bevásárlás után pakoltam ki a doboz alutasakos macskakaját, s nem állta meg szó nélkül, mondván, a végén még plusz munkát kell vállalnia, hogy a "büdös dögöknek" legyen változatos kajája. Pedig visszafogott vagyok, ketten kapnak egy kis tasak puha kaját, naponta egyszer, a másodikat pedig visszajáró "barátom" adja a macskáknak. Szerintem V. csak irigy, mert tőle még mindig félnek.

***

Hogy ne csak folyton macskákról essék szó, elmesélem, hogy tegnap este megnéztem (félig bírtam első nekifutásra), egy izlandi filmet, egy halászember csodálatos megmeneküléséről. A címe Djúpið, Deep, Dermesztő mélység. A fiatal halász hajója 35 évvel ezelőtt süllyedt el Izland partjaitól délre, közel a lakóhelyéhez, egy kis dél-izlandi vulkánikus szigetcsoporthoz, Vestmannaeyjar-hoz. Az esti sötétségben egy ideig a felfordult hajó fenekébe kapaszkodva próbált társaival a felszínen maradni, majd minden józan ellenérv ellenére elhatározták, hogy megpróbálnak a pár km-nyire lévő szigetre visszaúszni. Ez egy őrült ötlet volt, hiszen az 4-5 fokos vízbe esve garantált a hamar bekövetkező fagyhalál, de ők mégis úszni kezdtek. Egymás után, perceken belül feladták a közdelmet, kivéve Guðlaugur-t.

Hősünk így perceken belül egyedül maradt, az őt végig kísérő madarakhoz beszélve, vicceket mesélve, imádkozva próbált józan maradni, s a feladatra koncentrálni. Nem omlott össze akkor sem, amikor meglehetősen közel hozzá elúszott egy másik halászhajó, s nem hallották meg kiáltásait. Nagy nehezen, hat óra úszás után valóban csodával határos módon sikerült elérnie a szigetre, de ezzel még nem volt vége a kínjainak. A meredek sziklás parton nem tudott felmászni, vissza kellett ereszkednie a zavaros tengervízbe, hogy máshol végre ki tudjon kapaszkodni a szárazföldre. Az üvegszilánk élességű kopár vulkáni sziklákon át, mezitelen lábát össze-vissza vagdosva, néhol meggörnyedve, néhol négykézláb sikerült elbotorkálnia egy mezőn át a sziget egyetlen településére. Két órán át tartott az útja. Közben egy birkáknak kitett öreg kádban talált ivóvízre, így kapott egy kicsit erőre. 

Guðlaugur felgyógyulása után megmutatta a fotósoknak, melyik volt a kád, amelyben a vizet találta (forrás: Frakfurter Allgemeine)

Amikor végre elért egy házig, s mentőt hívtak hozzá, testhőmérséklete annyira alacsony volt, hogy a hőmérő nem bírta lemérni az alacsony hőfokot, s pulzusát sem tudták kitapogatni. A csodaként kezelt megmenekülése természetesen a tudósok érdeklődését is felkeltette, s mindenféle terhelési kísérletnek vetették alá először Rejkjavikban, majd Londonban. Így derült ki, hogy a majd' 2 m magas, 125 kilós, nem különösebben sportos fiatalember bőre alatt az átlagnál jóval vastagabb és tömörebb zsírréteg található, ennek köszönheti megmenekülését. A sztoikus szigeti gondolkodás, még a legnehezebb pillanatokban is megőrzött humora, kitartása és hidegvére szintén hozzá segítette az életben maradáshoz. 

A kutatók félig tréfásan, félig komolyan fókaembernek becézték a fiatalembert, hiszen azoknak is a bőrük alatt lévő tömör zsírréteg teszi lehetővé, hogy a fagyos északi vizekben gond nélkül ússzanak. Ennyire hideg vízből, ilyen dokumentált, igazolt megmenekülésre, mint az övé, azóta sem volt példa.

Ma - a sziget kisvárosát majdnem elpusztító egykori vulkánkitörésnek állított - múzeumban, üvegtárlóban látható a kockás ing és a megkopott farmer, amiben egykor Guðlaugur a szigetre kiúszott. Későbbi felesége ajándékozta a ruhadarabokat a múzeumnak. A kádat, melyből azon a hajnalon ivott, megőrizték, ez, s az elhunyt halásztársainak emelt emlékmű őrzi a csodálatos megmenekülésének emlékét. Valamint a film, amelynek készítéséről ez a videó számol be, ad egy kis ízelítőt abból, hogy a valódi halászember min ment keresztül. Guðlaugur maga nem keresi a nyilvánosságot, nem ad interjút, s ellenezte a film elkészítését, mondván, elvesztette a barátait, s az ő vesztük többet számít, mint az ő megmenekülése. Felgyógyulása után újra visszatért a tengerre, de ma már egy halfeldolgozóban a gépekért felel.

V. ugyan forgatta a szemét, hogy már megint egy "szenvedős" filmet nézek, de nekem nagyon tetszett. Mint a legtöbb olyan film, ami nekem, puhánynak, példát mutat a kitartásból, hidegvérből és önfegyelemből.