2021. szeptember 1.

Rég látott arc

Éppen V. régi főnökével beszélgettem, szokatlan időpontban (mármint nekem), a közeli kávézó előtt, a sorunkra várva, amikor feltűnt egy rovásírásos szöveggel díszített póló, lassan közeledve felénk az árnyékos oldalon. V. korábbi főnöke már sokadik hónapja Spanyolországban él, visszaköltöztek, de ügyintézés miatt visszanéztek még, s ebből kifolyólag találkoztunk. Én még frissen zsibbasztott arccal a fogorvos után, kora délelőtt, máskor ilyenkor a sütőt izzítom a szerdai kenyérrendelések sütéséhez. De mindenképpen össze akartunk futni vele, csúsztattam mindent.

Szóval, V. kávéért áll sorban, mi a járda szélénél, csevegve. Nap süt, fények, rovásírásos póló közeleg. 

Egy férfihason.

Jééé, magyar? - futott át az agyamon, s feljebb néztem, fel, a póló viselőjének arcára. Kifejezéstelen, kissé unott tekintet, amilyet az ember általában az utcának tartogat, a férfi nem nézett a szemembe, ahogy közeledett: miért is tette volna, egy maszkos nő, semmi sem árulja el róla, hogy esetleg "ismerős" lenne.

Jesszusom, Imre - ismertem meg én az embert, s kissé riadtan elfordultam. Utoljára tizensok éve láttam, azok után, hogy eldöntöttem, hogy egy életem, egy halálom, inkább vezetek, de ne kelljen megint kellemetlen élményt átélnem Imre bőbeszédűsége miatt. Amiről itt írtam. 

Most is ugyanúgy nézett ki, csak az arca volt semmilyen. Félrehúztam az útjából a főnököt, s amikor Imre már hallótávolságon kívül volt, pirulva magyarázgattam elfordulásom okát. Utánanéztem: a pólót a hátán is jókora rovásírásos szöveg és ősmagyar motívumok díszítették. 

Imre, akinek - nem kis részben - a jogosítványommal tartozom. Néztem már párszor a kockaseggű buszt, amit régen vezetett, ha összetalálkoztam vele a városon áthajtva, de egy idő után már csak a foncsoros szemüvegű lengyel sofőrt láttam mindig, Imrét soha. 

Vajon hol dolgozik? Remélem, jól van, s arcán az unott kifejezés tényleg csak a világnak szólt, jól van és elégedett. S talán még most is a kicsi házban él a Rocky Valley-ben, s buszt vezet, valahol, máshol.

2021. augusztus 31.

Sikerült!

Két órát vártam rá, holott időre hívtak be: kétoldalas kérdőív kitöltése, és kikérdezés, valamint vérem minőségének dicsérete, és leszívása után most már elmondhatom, hogy a véremet is adtam az újhazáért. Vagy valami ilyesmi. Egészen elérzékenyültem, újabb nagy lépés az életemben.





2021. augusztus 29.

A fa és a fejsze

A szabadság előtti utolsó hét. Még hátravan két fogorvosi látogatás, egy véradás (most már csak sikerül!), egy esküvői rendelés elkészítése, s ha belefér, mézesek a piacra, hogy az azért legyen, no és a lakás rendberakása, csomagolás… Közben már az Alpokban jár az ember esze, kis listát készít, hogy mit látott mások utazásáról, mi az, amit megnézne ő is, s vajon bele fognak-e férni vágyai az egy hét-tíz napba?

Közben folyton vigyorgok, mert annak ellenére, hogy Japán a világ másik végén van, s jóval délebbre, mégis még mindig meglepően érvényesek erre a szigetre a mini évszakok. Az ősz kezdete, a meleg véget érése, a ködöcskék reggelente, az első színesedő juharfalevelek... Ugyan viharok nem voltak, csak egy nagy-nagy eső, de minden más passzol. 

***

Múlt-múlt szombatra virradó éjjel jókora eső volt, s egész délelőtt csöpögött, szemergett, esett az eső. Ennek ellenére sokan jöttek a piacra, s még olyan is volt, aki a kávézást is megpróbálta a nagy fa széles ágai alá kiülve. De az aznapi izgalmat az jelentette, hogy mikor odaértem, észrevettem két jókora kutyát a hatsó parkoló gyepén, a fák alatt ülve. Először azt hittem, hogy valaki hozta magával az ebeit, de bent senki nem ismerte őket, sőt, alapos kavar lett a kutyák feltűntéből.

Talán már mondtam, hogy minden esemény a piacon, mert sosem történik semmi. A kutyák barátságos farkcsóválással jöttek felém, aztán visszaszaladtak a fa alá, ahol egy nagyobbacska, csupa sár, hullott levélből álló gombócot szagolgattak, bökdöstek az orrukkal. Egy sündisznó volt! Már ekkor ment a sikoltozás, ne csalogassam őket, meg fognak harapni! Pedig csak az orrukat nyomták hozzám barátságosan.

Egy kolléga elterelte a kutyák figyelmét, én pedig egy szemeteskosárba tereltem a sünt, s a szederbokorral szegélyezett kerítés alá gurítottam, ahol a kutyák nem érték el. Egy idő után el is tűnt az aljnövényzetben, remélem, hamar sikerült megtisztogatnia magát a kutyatalpak által ráragasztott sártól.

Közben jöttünk-mentünk, de a kutyák játékszerük eltűnte ellenére sem mentek el, élvezték a nyüzsit. Nyitáskor egy söprűvel kellett őket távoltartani az ajtótól, így a vevők között ődöngve keresték a figyelmet.

Talán egy óra múlva jött egy nő, aki a kutyákat látva kijelentette, hogy “ezeket" el kell vitetni, s telefonálásba kezdett, de kiderült, hogy egyetlen kutyás charity-t sem ért el, ezért sikertelenül megpróbálta a csomagtartójába terelni az ebeket, de azok lazán odébb ugráltak, s még akkor sem engedelmeskedtek, amikor elővett egy kisvödörnyi potyadékot, s megetette őket. Akárki érdeklődött, hogy mit csinál, fennen hangoztatta, hogy ő több menhellyel is kapcsolatban van, s ezeknek az állatoknak az lesz a legjobb megoldás. (A menhelyek tele a sok Covid idején vett és megunt kutyával, akiket egy idő után egy injekció terel majd a másvilág felé, de valóban, az a legjobb megoldás nekik :-/.)

Egy túlbuzgó tagunk valamiért kitalálta, hogy ez inkább rendőrségi ügy, s hívta a Gardai-t. Akik, mindenki nagy meglepetésére hamar meg is érkeztek, s megpróbálták a kutyákat berakni a rendőrautóba, de alig értek hozzájuk, a kutyák lekushadtak, s képtelenség volt őket mozgásra bírni. Felemelni persze, nem merték őket. Páran morogtak is, hogy a) bezzeg bűneset idején nem ilyen fürge a gardai, b) nem kóbor kutyák ezek, hiszen az egyiken nyakörv volt, s eddigre már felraktam a képüket a helyi Facebook csoportba, s többen kommenteltek is, hogy ezek a kutyák az egyik közeli traveller telephez tartoznak. Végül a rendőrök elmentek azzal, hogy küldik a gyepmestert.


A kutyák tovább élvezték a népszerűséget, a sok simogatást, aztán lefeküdtek egy bokor alá, az eső elöl. Mi már zártunk volna, a kutyák még mindig aludtak... Egyszerre csak felpattant mindkettő, s mereven néztek kifelé a parkolóból... aminek a falán túl hamarosan feltűnt egy kamaszgyerek, kezében pórázzal. A kutyák rohantak őt üdvözölni, s a srác gyorsan eltűnt velük. Pár percre rá a gyepmesterek is megérkeztek, két idősebb pasi, akik mondták, hogy látták a srácot a telep felé tartani az ebekkel, s célzatos kérdésekkel próbálták a kutyákat veszélyes állatoknak beállítani (“s agresszívan viselkedtek a vevőkkel?”)  de kb. ugyanezzel a lélegzettel mondták is, hogy nem tehetnek semmit: ismerik a srácot, kiskorú, 16 év alatti, nem vehetik el a kutyáit, s jogilag sem léphetnek fel ellene. Esetleg egy-két mondat a felelős kutyatartásról? Nem, azt sem lehet. Azután verbális kedélyes adok-kapokba merültünk, az ő nehéz sorsukról, igazi Irish wit, örültem, hogy tudtam velük tartani a lépést poénkodásilag, s mert látták, hogy piac vagyunk, s hú, miket árulunk, kaptak a megmaradt sütiszeletekből, ha már hiába autóztak fel a faluba.

***

Múlt hétvégén Duckett’s Grove volt a program, George halálának 3. évfordulója. Elég szép számmal összejöttünk, igaz, csak a parkolóban állva beszélgettünk, de aztán a szomjúság beterelt minket az elég egyszerűcske kávézóba, a kastélyrom udvarára, s ott beszélgettünk tovább. Vagyis inkább Dermot-ot hallgattuk, akivel 3 éve nem találkoztunk. Ő aztán képes hosszan beszélni a kocsikról, a kalandjairól (hogyan rendelt sztéket Olaszországban), erős cork-i akcentussal: de szerencsére ezt olyan élvezetesen teszi, hogy nem bánja senki, hogy nem tud beleszólni, vagy csak röviden. Vittem neki citromos szeletet, mert többször mondta, hogy azért eljön a találkozóra, csak legyen.

A fallal körbezárt kert most is gyönyörű volt, az a rengeteg virág...! A budleiákon számtalan lepke, tejesen elámultunk a mennyiségükön, felénk ilyet nem látni már. Tele szilvafa, szép almafák, kár, hogy senki nem szedi róluk a gyümölcsöt. Ha vállakozó lennék, lekvárt főznék belőlük, vagy sütit, és ott árulnám a kastélyrom látképével, nem hagynám őket kárbaveszni. A közösségi kiskertben is összeszedem a hullott almát, azon élek egész héten. Tegnap pedig Mavis kollégámmal leszedtük a szedret a piac kerítése mentén, almás-szedres süti lesz belőle. Szedés közben egy rigó és egy vörösbegy csatlakozott hozzánk, bele-belecsipekedtek az érett szemekbe a bokrokon. A minap a telepen egy szarkát láttam, amint beleevett a macskák edényébe (a szomszédnál folyton kint vannak az edények), s utána felszállt az egyik telepi fára, s annak piros bogyóiból evett. Mondtam is V.-nek, micsoda gourmand a szarka, szépen kiegyensúlyozott étrenddel él.

***

Tegnap pedig volt az utolsó piacom. Volt kis megdöbbenés, hogy 5 piacot fogok kihagyni, de megértették, hogy egy ilyen út hosszan tart és ránk fér a pihenés egy ilyen év után. Várnak minket haza. Egy érdekes sütivel rukkoltam ki, új sütirecept de máskor is fogom használni, mert szépen lehet ízesíteni, s formázni is könnyű. Egy olasz nagyitól láttam a receptet, egy szivet vágott ki a sütiből, majd egy másikat, a tészta kakaóval színezett feléből. Ezt kettévágta, s a fejére állított szívforma két feléhez illesztette. Így alakult ki a kutyafej-forma. Csak össze kell csípni a füleket a fejtetőn, s esetleg hozzányomni a kutyafejhez, mert sütés után némelyik levált.

***

Este pedig szolid tömbparti a szomszéd tömbben. V.-nek virtuális nyári céges partija volt, amit úgy oldott meg a felső vezetés, hogy minden alkalmazottnak kiküldtek egy hamburger-készletet két személyre. Ezt vittük át a partira. Nem voltunk sokan, többen még nyaralnak, de így is sikerült megismerkedni új lakókkal, akiket eddig nem, vagy csak futólag láttunk. 

Alaposabban megismerkedtem az egyik kenyeres vevőmmel, akiről kiderült, hogy ausztrál, Brisbane-i, s sört főz hobbiként. Egy nagyon bőbeszédű nyugdíjas tanár segített kideríteni, hogyan hívják azt a vékony cipőt, amit a tengerben úszók viselnek néha – ő sem szeret fura dolgokra rálépni a vízben. S mesélte, néha milyen tiszta itt a víz, lehet halakat látni, ha éppen nincs felkeverve a homok/törmelék az öböl vizében. Nem tudom, lenne-e időm ilyesmit beszerezni, vagy így nagyobb kedvem lenne bemenni az itteni hideg vízbe, de hasznosnak tűnik. Aztán már csak a hideggel kellene megbarátkozni.

V. közben a vendéglátó férjével, egy szívgyógyásszal beszélgetett, majd csatlakozott hozzájuk az ottlakó Fülöp-szigeti pasi, s V. mesélte, hogy a sötétedés után látta, amint egy egér rohant végig a lakásokhoz vezető lépcsők előtt, kis híján nekiütközött a Fülöp-szigeti lábának, majd elrohant. Szerinte biztosan nem kell aggódnunk Manci diétája miatt távollétünk alatt. Vacsora közben egyébként egész fotósorozatot készítettem Manciról, amint a telep kerítése tetején egyensúlyozva mereven figyelte az azon túli gazosban mozgó apró lényeket, majd egyszer csak hosszan elnyúlva le is vetette magát. De a vadászat nem sikerült, üres szájjal ment el később nagy ívben kikerülve a bbq-ozó csoportunkat, mert két öleb is jelen volt a vendégek között. Az abban a tömbben lakók panaszkodtak, hogy korábban irtani kellett az egereket, még az emeleti lakásba is beférkőztek!

***

Korábban említettem ugye, azt a Baptiste c. filmsorozatot, amit Magyarországon forgattak. Végre véget ért. Borzalmas sztori, úgy értem nagyon nyakatekert, a lényeg a terrorizmus lenne, amit idegengyűlölők követnek el az ott élő menekültek, külföldiek ellen. Már csak a magyar kapcsolat miatt ültem végig, de felesleges, nem volt jó. S nem jönnek ki belőle jól a magyarok: a film végén a jobboldali képviselő mosolyogva és boldogan veszi tudomásul, hogy népszerűsége nőtt néhány ponttal, annak ellenére, hogy terrorra buzdítással vádolták. Meh.

***

Kissé aggaszt, hogy távollétünkben a kertet kár éri. Mostanában sokszor berúgják a labdáikat a srácok a kertbe, csengetnek, bűnbánó arccal kérik vissza a labdát, én pedig keresgélhetem a levágott ágak halmában. A minap egy féltett növényem cserepét zúzták szét, a növény is megroppant, de remélem, túléli a tortúrát. Mondtuk nekik, hogy nem leszünk itthon, nem lesz aki kiadja nekik a labdát, de elképzelhető, hogy be fognak mászni érte. Vagy szereznek egy újabb labdát, eddig mindig más színűt kellett visszadobnom.  

***

Nemrég egy duplum magazint küldtem Hiroko-nak Cork-ba, ami pár nap után visszaérkezett hozzám. Hiroko adta meg az irányítószámot, így értetlenül bámultam a meglepően bőbeszédű üzenetet, amit a postás a csomagra írt:

Nem azzal dobta vissza, hogy címzett ismeretlen, hanem megmagyarázta, részletesen leírva, miért nem tudta kikézbesíteni! Így V. megnézte a postai irányítószámok oldalát, s kiderült, rossz kódot kaptam Hiroko-tól, aki a közeli hotel irányítószámát adta meg, s nem pontosan a lakótömbjükét. Újracsomagoltam a magazint, s egy nap múlva ott is volt nála, gondolom, ugyanannak a postásnak köszönhetően. Egészen feldobott a tudat, hogy ilyen gondos az ottani kihordás. Ilyenkor szoktuk mondani, hogy pedig 'akár közéjük is lövethetett volna'.

***

A minap végre én is megnéztem a Lost in Translation-t. Aztán próbáltuk kideríteni, hogy tíz évvel ezelőtt V. ugyanabban a hotelben volt-e, ahol játszódik, vagy máshol. Végül egy fotója segített, amin - mint kiderült - tisztán látszik a film helyszíne, a Park Hyatt. Addig nyomoztunk, látószögeket, Fujira való kilátást összehasonlítva, míg kiderült, hogy ő kissé északkeletebbre, egy hasonlóan magas épületben volt, gyakorlatilag egy sarokkal odébb. A Japán iránti vágyamat pedig a film alapos kibeszélésével enyhítettem, megbeszélve V.-vel, hogy volt-e jövője a két főszereplő kapcsolatának, s ha igen, milyen. Ahhoz képest, hogy a filmről valaki valóságos egyetemi elemzést írt, könyv formátumban, ami ma vagyonért rendelhető meg, mi elég röviden túlestünk a dolgon. Végül abban egyeztünk meg, hogy a filmet mindenki korának megfelelően fogja pozitív vagy negatív végkicsengésűnek értékelni. A lényeg, hogy tetszett és lekötött, s elgondolkodtatott.

***

Nemrég egy általam követett amerikai sütidekorátor érdekes videót tett fel, s ennek köszönhetően ismerkedtem meg Eddie-vel, a nyomtatóval, amely közvetlenül a sütire tud nyomtatni. Bármilyen sütire, makaronra, akár burgonyasziromra is. Persze, a legjobb felület egy fehér kemény cukormázzal borított süti. Megnéztem pár videót, s sikerült kiderítenem, hogy ez a gép kapható Németországban (ottaninak véltem a gyártót). Beszéltem róla V.-nek, s ő javasolta, hogy vágjak bele, s vegyek egyet. Ez egybeesett azzal, hogy lenne egy többszáz logós sütire szóló rendelésem januárban, az Üzemen keresztül. S közben járt az agyam, s nem kellett nagy ész ahhoz, hogy rájöjjek, a nyomtató birtokában bármilyen bonyolultságú logós rendelést el tudnék vállalni, akármekkora mennyiségben. 

A német telep útba esett volna hazafelé, így írtam nekik, hogy ott vehetnék-e a helyszínen egy nyomtatót, vagy csak online érhető el. Erre válaszul írta a képviselő, hogy van ír képviseletük is, íme az elérhetőség, keressem meg. A lényeg, október elején megrendelem a gépet ami elvileg 4 nap alatt megérkezik. Vagyis terjeszkedni fogok, sütiileg. Nagyobb sütő, hűtő nem fér be a lakásba, kenyérsütéshez, de ez az Eddie elül az asztalon, s nem kell másnál megrendelnem a cukormáz lapra való nyomtatást, s aztán körbevágni egyenként, hanem az alapsütiket kell 'csak' megsütni és lefedni mázzal. 

Már csatlakoztam az Eddie használók Facebook-oldalához, és láttam, hogy van néhány dekorátor, akik rendszeresen megosztják tapasztalataikat, s hogy a közösség segítőkész és azonnal válaszol a felmerülő kérdésekre. Úgyhogy nagy fába vágtam a fejszémet, veszek egy drága gépet (valami agyzsibbasztó ÁFÁ-val), hogy több megrendelést tudjak teljesíteni. Olyan megrendeléseket, ahol nem a kézzel dekoráltság számít, hanem a mennyiség. De úgy gondolom ha egy cég 750 sütit rendel az alkalmazottainak, akkor nem az egyediséget keresi. Kétfélék lesznek a munkáim majd októbertől (remélhetőleg, ha minden összejön): az egyediek, és a szalagmelók.

2021. augusztus 19.

Őszi esők, borongós napok

Tegnapelőtt ellenőriztem a barlangot, hogy mi van a denevérrel, s ezúttal az alján feküdt. Nem mozdult, még akkor sem, amikor megmozgattam a követ felette, így elkönyveltem halottnak, s másnap másfelé mentem sétálni. Aznap reggel csodás volt a kikötő, rengetegen törülköztek a parton a reggeli úszás után, s most közelebbről láttam a parttal párhuzamosan hol jobbra, hol balra úszó halászhajót. Friss és illatos volt a reggel. Ma már újra a régi útvonalon gyalogoltam, megnézve a barlangot, mi a helyzet, s jelenthetem, a denevér eltűnt. Vagy elvitték a tetemét, és újrahasznosítása folyamatban van, vagy maga mászott ki és távozott (nem találtam nyomát a fal egyik oldalán sem, bár amilyen picike, eltűnhetett az aljnövényzetben vagy... vagy nekilendült és elrepült). Reménykedjünk.

A travellerek táborának falán kakasok csipegettek, s riadtan nézelődtek, jellegzetes ide-oda lépegetős mozgással, amikor alájuk értem, egy fotó erejéig. A hegyeket megsütötte a nap, eső utáni felhők húztak el a völgyek fölül, s a szomszédos iskola levágott füve édes szénaillatot árasztott. A telep eldugott részein hosszú, csőszerű, műanyag építményeket vettem észre, mint kiderült, egy sündisznófelmérés eszközeit. Hogy van a telepen sündisznó, azt tanúsíthatom, néha a macskatálat is felfordítják, hogy hozzáférjenek a tartalmához. 

A héten nem jött mézes emberre rendelés az Üzemből, sejtettem, hogy az érdeklődés visszaesik, ha megnyitnak, s beülhetnek egy sütire, szendvicsre az emberek. Így belefér, hogy napközben blogoljak, s búcsút intsek a Határátkelő blognak, amit tíz év több kevesebb sikerrel való működés után bezárjon fenntartója. Vagyis azért, ha lesz poszt, azt felteszi, de nem lesznek mindennap írások. Rá is fér a pihenés, az utóbbi időben talán ha két érdekes írás volt, a többi csak töltelék. Búcsúzásának híre többeket kommentelésre csábított, így sikerrel vettem fel a kapcsolatot egy régi ismerőssel, aki újra felbukkant itt, s akitől éveken át nem kaptam hírt, holott korábban leveleztünk. Oka volt a hallgatásának, de most megint felvettük a kapcsolatot. Mire nem jó egy bezárásra ítélt blog!

***

Most már mindenhol látok érett szedret, ideje kimerészkedni a közösségi kiskert mellé, s leszedni, amit lehet. A gyaloglásról hazafelé mindig betérek, s megpakolom a zsebemet lehullott, de még ép almákkal. V. szerint savanyúak, de szerintem a Beauty of Bath fajtájú igen finom, nem érzem savanyúnak. A leírása szerint fokozatosan édesül a húsa, és szeptemberig érik, már augusztustól szedhető. Neve kellemes emlékeket idéz. 

A hátsó kertbe elültetett hortenzia kezd magához térni, aminek nagyon örültem. Bár nem tudtam mélyre ültetni, mert gyakorlatilag egy kemény, tömörödött agyagréteg van az alatt a komposztréteg alatt, amit még évekkel ezelőtt mi hordtunk rá, éppen csak körbe tudtam pakolni komposzttal és virágfölddel, de úgy tűnik, egyelőre ez elég neki. Új leveleket hajt, s határozottan egészségesebb a színe. Társa még cserépben van, az előkertben, kisebb is, s nem barnulnak a levelei. A környéken sokféle virágzik nagy bokor hortenzia, nem látok logikát az elhelyezésükben: néhol nagyon napos, máshol árnyékos helyen vannak, némelyik igen szép árnyalatú, kék virágokkal. 

A kis, majdnem egyéves és az utóbbi időben több hajtást is hozó tölgyfa csemetémet megtámadta valami porszerű izé, amit riadtan töröltem le a leveleiről aztán erdőmérnök apámhoz fordulva segítségért, aki lisztharmatra gyanakodott. Az, tölgy liszthatrmat. Szerencsére ezt szódabikarbónás lemosással és kis odafigyeléssel is lehet kezelni, főleg mert csak egyetlen kis csemetéről van szó, nem egy egész csemetekertről. Sajnos, a lisztharmatnak kedveznek az itteni langyos esték, nyirkos éjszakák és a hűvös hajnalok, volt már növényem, amit kis híján elpusztított hasonló, porszerű bevonat, tövig kellett vágnom szegényt, de nyár közepére feltámadt és újra virágzik. Remélem, a megbarnult, összetöpörödött levelek levégésa és szódabikarbónás lemosás után a tölgyfácska is rendebejön, s nem egy kopasz csonk fogad majd, ha hazajövök októberben. Majd külön felhívom rá Trish figyelmét. Még jó, hogy alaposabban megnéztem a leveleit, mert a mellette lévő citromnövénykéken (amik már korábban elvesztették fő hajtásukat, s most inkább terebélyesednek, mint nyúlnak felfelé) egy pókhálószerű anyaggal egybefont levélpárt vettem észre, amit megpiszkálva szinte kipattant rám egy összetekeredett hernyó, akit úgy vágtam ki az udvarra a madarak elé, hogy csak úgy nyekkent. 

A tölgyfácska pedig beköltözik a belső ablakpárkányra. S ha különösen lelkes leszek, még át is ültetem, a bonsai edénykéjébe, ahová eredetileg szántam.

Most pedig próbasütés. Egy pék ismerőssel cseréltem sütős könyvet, s bár a szerzője nem túl szimpatikus számomra, mert mintha el lenne magától telve kicsit, de egy pekándiós, módfelett csokoládés lisztmentes sütije felkeltette az érdeklődésemet, s már csak a kisütés van hátra...

2021. augusztus 16.

Az ősz lehellete

Tegnap elvileg Duckett's Grove-ban lettünk volna, megemlékezésen, autós találkozón, ha le nem fújják a rendezvényt, ahogy fogalmaztak, a 11. órában. Rossz időt emlegettek, de a helyzet az, hogy a már 2000 fölé emelkedő napi betegszám miatt alighanem az oda várt tömeg aggasztotta őket. Elhalasztották egy héttel. 

A lemondás híre este jött, amikor már közkívánatra megsütöttem - és teszteltem - a tepsi citromos szeletet, amit Dermot, a cork-i Alfa rajongó rendszeresen emleget, mondván, eljön a találkozóra, ha lesz süti. Ő az aki egyszer a még félig sem kinyitott csomagtartó fölé pattant, s elmart egy szelet citromosat, s azóta is nagy rajongója. Puszta buzgalomból brownie-t is sütöttem, diósat, nagyon jól összepasszol a tömős csokis tészta az apróra vagdalt dióval. Úgy sejtem, a brownie-t megesszük, a citromos szelet pedig megy a mélyhűtőbe, szerencsére jól fagyasztható. Vagy V. megeszi, mert már eddig is hiányzik belőle egy nagy része, kár lenne a fagyasztással erőlködnöm. Ebbe a változatba beleöntöttem a maradék yuzu levet is, most, hogy tudom, van egy cég, amely ázsiai termékeket szállít a szigeten, kevésbé bánom, hogy elhasználtam. Eddig csak Angliából lehetett hozzájutni.
 
Szépen beosztottam a hónap maradék két hetét, minden napra jut valami sütnivaló, dekorálás, vasárnapra is, 20 süti, mert szombaton piac után már nem volt kedvem befejezni a dekort. Pénteken kaptam egy emailt, amiben egy cég 660 sütit rendelt volna 220 benzinkútnak, csomagolva... Csak a határozott "ne szórakozzanak már" üzenet után gondoltam bele, mennyi idő alatt tudnám megcsinálni. Ráadásul a Marvel-hősökből kellett volna 3 darab csomagonként, vagyis a minta már előre bele lett volna nyomva a sütibe, hála a kiszúróimnak, de mégis... S ehhez a melóhoz adtak volna egy hetet, de az érdeklődő email végén a hölgy megjegyezte, hogy sejti, hogy ez egy utolsó pillanatban beeső igény, nem lepi meg ha nemleges választ kap. Vagyis nem fogja a szigetet beteríteni a kiskezemmel dekorált Vasember, Hulk és Captain America.

Csak a lemondó email után jutott eszembe, hogy dekorálatlan sütit tudnék csinálni, a 660 nem lenne gond, de az nem akkora szám, mint a dekorált színes, ellenben a minta szépen látszik a sütik felületén. 

***

Ma reggel borús ég alatt ballagtam le a szokott 5 km-emet, beöltözve, mert már tényleg érezni az ősz lehelletét a levegőben (hú, de költői vagyok...), sok sárgult levelet láttam  telepen, a szél is összehordott egy halmot az ajtó elé, s már érik a szeder. Egy kis doboznyit szedtem a piac bokrairól, ahol az eső ellenére nagyon sokan voltak. Kiderült, a vezetőség félreértette, amikor mondtam a szabadságolásom dátumait, a kezdet- és végdátumot egy-egy dátumnak értették, így lett pánik hogy nem lesz, aki a kávézót vezesse egy hónapig. 5 piacot fogok elmulasztani, de remélem, találnak vállalkozó szelleműt, aki hajlandó kávét csinálni, hozzásütit sütni. Nem tudom, lesz-e időm rá, de megpróbálok lesütni egy jó nagy adag mézes emberkét, legalább az legyen.

A séta/gyaloglás közben messziről megláttam egy sötétbarna kis kupacot a járda közepén, s már előre húztam fel az orrom, hogy na, idekakált egy eb, amikor közelebb érve láttam, hogy a kis sötétbarna halom nem kaka, hanem egy picike denevér. Nem mozdult, amint melléléptem, ezért - ettől V. idegbajt kapott volna - megérintettem az ujjammal, s éreztem, hogy meleg és puha, s kicsit meg is mozdult. Arra gondoltam, talán kocsi üthette meg, vagy leeshetett valamelyik közeli fáról, így a melegítőm ujjával szépen felemeltem a földről. Azonnal megélénkült, s kapaszkodott felfelé a karomon, ezért finoman összefogtam kétoldalt a szárnyait s elrejtettem a melegítőujjal bélelt markomba. Eközben levetette magát s széttárt szárnyakkal landolt a füvön. 



Mivel úgy tűnt, nincs rajta sérülés, ezért újra felemeltem (meg is mutatta apró, milliméternyi fehér hegyes fogait), s megnéztem, hová rakhatnám, nehogy valaki rálépjen, vagy lemásszon az útra. Ott a járdát egy romos kőfal szegélyezi (a golfpálya van a túloldalán), s mindjárt találtam is egy a helyéről kijáró követ, s a mögötte lévő üregbe raktam a denevért. Folytattam a sétát, s közben megnéztem, van-e helyben állatorvos, akihez vihetném, ha esetleg nem tűnne el másnapra. Visszafelé jövet megnéztem a kis havert, aki ekkorra már igazi denevérpózban kapaszkodott az üreg belsejében, felsimulva a falra, védve esőtől, széltől, s  bámuló szemektől. Remélem, holnapra nem lesz ott, erőre kap, s elrepül az út mellől.

Közönséges törpedenevér egyébként.

***

Készült egy bemutatkozásom a Real Bread Ireland felkérésére, apránként mindenkiről feltesznek pár mondatot, -képet az Instagram-jukra, Facebook oldalukra. Így én is megismerhetem azokat, akikkel csevegek a Whatsappon át. Nemrég szakácskönyvet cseréltem egy emberrel, aki hamarosan kis pékséget nyit egy pici faluban, Cork megyében. Más lisztbeszerzésben segédkezett, amikor nem volt liszt a boltokban, vagy nem volt elérhető a köz számára ír tönköly- és rozsliszt. Azóta pl. már az ő online boltja is megnyílt a köz előtt, nem kell külön kérnem a szívességét.

***

Ma a telepiek közül egy érdelődő elkezdte összeíni, hány nemzet fiai élnek a telepen. A következő országok vannak képviselve (eddig):

Írország (naná)
Olaszország
Lengyelország
Franciaország
Moldova
India
Pakisztán
Egyedült Királyság
Románia
Németország
Etiópia
Magyarország
Spanyolország
Barzília
Egyesült Államok
Ausztrália
Horvátország
Fülöp-szigetek
Dél-Afrika
Kína

Jó kis vegyesfelvágott, nem? 

2021. augusztus 8.

Könyvajánló

Tegnap fura érzésem támadt. Hamar rájöttem, mi az. V. elment kajáért - tegnap piac után elaludtam, nem volt kedvem vacsorát csinálni -, s egyedül maradtam a lakásban. Csend volt, csak a magam teremtette zaj hallatszott. Ritka pillanatok voltak a pandémia kezdete óta. 

***

"Megjegyzem, a Kenyértúra volt az utolsó bejegyzés" - mondta V. enyhe szemrehányással, apósomat idézve, aki ezzel a mondattal szokta jelezni, hogy hiányolja az új blogbejegyzést. Miről írjak, egész héten nem történt semmi blogba való. 

Miről írjak - hacsak nem arról, hogy séta közben láttam egy kutyát, aki boldogan harapta derékba a kétliteres zöld műanyag palackot, s élvezte, ahogy a palack ki-kirúgja magát, s valósággal kipattan a szájából. 

Vagy írjak arról, hogy láttam a dombtetőről az öbölben kerengő halászhajót immáron másodszor? Vajon mit fognak? S hol adják el?

Vagy írjak arról, hogy hány percen keresztül figyelhettem kertünk egyik szőrös kis látogatóját, amint felmászott az árnyékliliom merev szárú zöld levelére, s figyeltem, megroppan-e teste súlya alatt a levél, vagy elbírja-e? Közben, mivel messzelátóval figyeltem a szoba mélyéről, hogy el ne ijesszem, megláttam nyújtózása közben a szőrös hasát, amitől macskasimogathatnékom támadt, s eszembe jutott az is, hogy ha távol leszek, Mancika intézkedhet kicsi és nem annyira kicsi szőrös látogatóink eltávolításáról. 

De rájöttem, most kell írnom, mert jövő héten céges és privát megrendelések is maguk alá fognak temetni, közte lesz érdekes feladat (DART-vonat alakú sütik és Google logós sütik), s lesz születésnapos rendelés. A piacnak nem fog süti jutni. Lassan ki kell tennem a megtelt táblát, s nem vállalni extrát a szabadság kezdetéig. nem akarok sebtiben bepakolt csomagokkal beesni a kompra.  

S hogy ezt leírtam, be is futott még egy megrendelés, a még üresen maradt hétre, így lezártam a boltot, október elejéig. Augusztusban minden hétre jut egy nagyobb adag süti, aztán szeptembertől szabadság. Még leírni is félelmetes, egyhavi szabadság! 

Közben Facebook-on bejelölt egy hölgy, aki Dublinban kezdett sütibizniszbe. Ugyanolyan technikával sütiket csinál mint én, ugyanúgy kiszállítja, sőt, országos szállítást is vállal, de a kiszúróválasztéka még nem valami nagy. Már átfutott az agyamon, hogy a duplum kiszúróimat elküldöm neki. Vagy ne haverkodjak a versenytárssal?

***

Mostanában sikerült jól belenyúlnom a könyvválasztásokba, s érdekes módon csak nőírók könyvei fogtak meg mostanában. Azt hiszem, utoljára Helen Garner: The spare room c. könyve tett rám ekkora hatást, vagy kedvenc írónőm Annie Prouxl Barkskin című regénye, ami egy lenyűgöző, hömpölygő regényfolyam, családtörténet Kanada hőskorából, míg ez a könyv, amit nem tudok feledni, egy vékonyka kötet csak, egyetlen nap története. S mennyi minden történik ebben az egy napban! Mivel erősen spoilerezni fogok, mert másképpen nem tudok írni róla, ezért ugorjon, aki még nem ismeri. Magyarul is kapható, Hozzuk rendbe az élőket címmel, Maylis de Kerangal-tól.

Első alkalommal történt, hogy csalódottan felkiáltottam, mert olyan hirtelen ért véget a könyv (Kindle-en olvastam, nem vettem észre, hogy lassan a végére érek). Megdöbbentően, szokatlanul szép regény. Megdöbbentő, mert megadja a módját, taking her time, ráérősen ír, az ember közben már szaladna előre, hogy mi fog történni? A regényt a fordító jegyzetei követték, amiből megtudhattam, milyen fogásokkal élt, hogy az eredeti francia regényt angol nyelven is hasonlóan hatásossá tegye. Eljátszott a főszereplő Simon családnevével, mert az eredeti nyelven Limbres (limbó), de átírta angolul - az írónő engedélyével - Limbeau-nak, hogy az angol olvasónak is egyértemű legyen a fiú élet és halál közti létére való utalás. 

Simon-t ugyanis - s ezzel nem lövöm le a poént -, a regény elején baleset éri, s beáll nála az agyhalál. Már csak gépek tartják életben, addig, amíg még mindig hitetlenkedő, fájdalomtól bénult szülei eldöntik, hogy fiúk szerveit felajánlják-e szervátültetésre. Választaniuk kell, hogy engedélyezik-e, s ha igen, mit engedélyeznek kivételre a fiúból. Miközben az ország másik felében egy nagybeteg ember szívátültetésre vár, mely egyre sürgősebbé válik...

Filmen láttam először, angol címen Heal the Living címmel (franciául Répárer les Vivants). Emlékszem, a film végén nem egyedül ültem könnyes szemmel, többen törölgették a szemüket. Felemelő, igen jó film volt, rengeteg olyan hatásos filmes fogással, képsorral, amit mai napig idézni tudok. A könyvhöz képest voltak benne változtatások, amelyek talán egy kissé giccsessé is tették, nem is értem, miért kellett eltérni a regénytől. Lelkesen meséltem róla V.-nek, de őt minden ilyen kórházi film taszítja, amiben urambocsá elcsöppen egy csöpp vér, vagy megjelenik egy fehérköpenyes. 

A könyvben leginkább az tetszett, hogy minden szereplőről megtudtunk valami háttérinformációt, s ezzel teljes képet kaptunk a nővérről, aki Simon testét ápolja a kórházban, az asszisztensről, aki a szervátültetésre próbálja rávenni Simon szüleit, s magáról a sebészről, aki a szívátültetésre váró betegben tartja a lelket. A mondatok hosszúak, gyakran erős koncentrációt igénylő szócsodákkal teli hömpölyök, mint a hullámok, amiket reggel Simon a Szajna öblében meglovagolt. 

La Havre-ban játszódik a regény, akár a térképén is követhetjük a cselekményt, a szülők riadt autózását a kórház felé, vagy a szivet szállító különautót a város utcáin át a reptér felé. Pontosan tudjuk, hol, melyik dombon biciklizik fel Simon, hogy a fogaskerekűvel utazó barátnőjét már a domb tetején fogadja, s hol borul föléjük a váratlanul eleredő eső miatt magukra terített esőkabát, a Simonnak kedves tenger és hullámok szimbólumaként. 

Erőteljes regény, megmarad az emberben, még akkor is, ha néha nehéz volt olvasni.

A következő könyv egy fiatal fekete írónő, Zakiya Dalila Harris könyve, The Other Black Girl címmel, mely egy elegáns, jónevű könyvkiadónál játszódik, ahová a pár éve felvett fekete szerkesztő asszisztens mellé egy újabb fekete alkalmazott kerül. Kettejük pozícióért, előléptetéséért folytatott küzdelméről olvashatunk. Egy, a feketéket a lehető legközhelyesebben ábrázoló könyv megjelenése körüli bonyodalmaknak vagyunk tanúi - majd lassanként kiderül, hogy tulajdonképpen egy feketék által felállított csoport van a háttérben, s a könyv egyre inkább krimi jelleget ölt. Ugyan az egyes fejezetek dátumozva voltak, de még így is kicsit belezavarodtam néha, hogy a könyv melyik jelentős szereplőjét hallom, s miről is van szó, s dühítő volt a jelenben zajló eseményeket felolvasó hölgy kissé lassú, már-már unott olvasási módja. Többször is megnéztem, elállítottam-e a felolvasás sebességét, olyan vontatott hangon olvasta a bekezdést, hogy aztán szinte kifogyjon a szuszból a mondat végére. 

Mindenesetre izgalmas és szellemes, szórakoztató olvasmány volt, sokat tanultam a fekete szlengről, a code-switch kifejezés jelentéséről és a fekete női haj ápolásáról, amely - s ezt már máshol is hallottam, láttam - meglehetősen fontos számukra. A code-switch különösen meglepett: az a fajta beszédmód, szóhasználat, amit a feketék akkor alkalmaznak (feltételezem, hogy az USA-ban), ha be akarnak illeszkedni a fehér közösségbe, elhagyva a saját közösségükre, nyelvezetükre jellemző sajátosságokat. S az írónő több olyan dolgot is megemlít, ami egy feketétől elfogadott, de egy fehér sosem engedhetné meg magának, pl. - s ezen az ő nevét látva is jót nevettem -, hogy milyen cikornyás és szokatlan neveket adnak gyerekeiknek a fekete szülők, aztán csodálkoznak, hogy lányaik nem kerülnek be az ún. komoly munkahelyekre. 

A harmadik könyvet, Meg Mason Sorrow and Bliss című könyvét még be sem fejeztem, de máris csak ajánlani tudom. Rég nevettem ennyit hangosan, ugyanakkor könnyezve egy meg nem nevezett mentális betegséggel küzdő fiatal nő kalandjain. Micsoda küzdelem ez, a betegséggel, mely az intelligens, szép, és művelt hősnőt időnként kifordítja önmagából, vagy megbénítja, s depresszióba taszítja. Egész életében mintha csak lézengene, s hagyná, hogy mások döntsenek életének legfontosabb lépéseiről, míg végül egyszer maga határoz, s úgy tűnik, ezzel a gyógyulás útjára lép. Legalábbis itt tartok most, kiváncsi vagyok, valóban vár-e megváltás, vagy legalábbis valamiféle nyugalom Martha-ra.

Amiért különösen kedves nekem ez a regény - hangoskönyvként hallgatom - az a benne ábrázolt testvéri kapcsolat a hősnő és húga között. A hősnőt - akit egy igen kellemes orgánumú angol színésznő személyesít meg - egész életében elkíséri ez a betegség, amelyet rendszeresen félrediagnosztizálnak a szülei vagy partnerei által javasolt orvosok, míg végül, ezúttal saját döntése eredményeként talál egy türelmes, szimpatikus, valóban a megoldást kereső orvost, s úgy tűnik, megtalálja a megfelelő kezelést az X-nek titulált (a regényben mindössze kötőjelekkel jelzett) betegségére. Míg Martha hányódik a  világban, s engedi, hogy a feje felett döntsenek sorsáról, addig húga érezhetően boldogan és határozottan halad előre és ő az, akire Martha mindig, minden körülmény között számíthat. 

Marthát apja, a verseskötetét megjelentetni sosem tudó elvetélt költő a maga kedves, kissé bumfordi módján próbálja segíteni, lelkileg legalábbis, míg idegesítően hangos, alkoholista anyja szinte elviselhetelenül kegyetlen vele és családtagjaival, s ennek okát kettejük szívszorító telefonbeszélgetése során tudjuk meg. Martha nagyon ritkán vélik ellenszenvessé, párszor kedvem lett volna seggbe billenteni, hogy szedje már össze magát - míg egyszer elhangzott egy fontos mondat, amitől nagyon elszégyeltem magam. Martha húga kérdezi őt, hogy milyen az, amikor éppen elborítja a betegség, amikor kifordul önmagából, s Martha csak annyit tud mondani, hogy ahhoz ott kellene lenni, az ő bőrében, át kellene élnie, mert elmondhatatlan. S akkor rájöttem, hogy ez nem úgy megy, hogy gyerünk, szedjük össze magunkat, snap out of it, ez a betegség maga alá gyűr, s megsemmisít, hogy aztán rémülten nézzük az eredményt - s éreztem, hogy pirulok, pedig nem látott senki. Ugaynis volt rá példa, hogy nem a legtürelmesebben reagáltam beteg ismerősöm legújabb visszaesésének hírére... pedig csak nekem is türelmesebbnek és empatikusnak kellett volna lennem, mint Martha remek orvosának.

Ezek a nyári könyvajánlataim, a még megmaradt nyári estékre. A japán naptár mini évszakként már az ősz első hetét jelöli, s meglepő, de itt is érezni lehetett ezt. Nemcsak a leszakadó sok eső, és a meghűvösödött idő miatt, de már a madarak is másképpen énekelnek. A vörösbegy hangosabban csattog, a cinkék csipogása, csittegése szinte eltűnt a kertből. Manci is kevésbé vedlik, lassabban gyűlik össsze a szőr a keféje szálai között.

2021. augusztus 2.

Kenyértúra

 Ahogy sejtettem, a Bank Holiday miatt lagymatag volt a piac látogatottsága. Kenyérből ugyan nem, de dekorált sütikből maradt, még bosszankodtam is erősen, mert az egyik tag tengeri állatos sütiket rendelt/kért az unokáinak, amiket vittem is lelkesen, erre el sem jött aznap a piacra. Sebaj, legalább kávézni sokan jöttek, még a ködként szemergő eső sem tudta őket eltántorítani attól, hogy leüljenek és megigyák a kávét. Lassan visszatér a normális rend a piacon, újra lesznek havi gyűlések, igaz, rövid, lényegretörők csak, s mindjárt a piac után, nem valamikor hét közben este. Ezt mindenki jónak találja, függetlenül attól, hogy a piacnap végeztével elég fáradt a nép, s menne ebédelni. De így legalább biztosítható, hogy ne húzódjon el felesleges szájtépéssel minden meeting.

***

Ha már hosszú hétvége, s nem igazán megbízhatóan napos az idő, autózzunk inkább - de hová? Az elmúlt napok nagy, hosszantartó esőinek következtében az erdei utak sárosak, egyikünknek sem volt kedve sétálni valahol egy parkerdőben, csak lustán akartunk kibámulni a szélvédőn keresztül. Eszembe jutott, hogy menjünk el Maynooth-ba, megnézni azt a francia baszkok által vezetett kávézót, ahol azt a bizonyos drága kenyeret lehet kapni, amiről már írtam. Vegyünk kenyeret teszteléshez, s hátha van nekik gateaux basque...

De menjünk a kertek alján, javasolta V., legyen szép az az út, ne az M50-esen menjünk, ipartelepek, s bokrokkal beültetett útszéli rézsük között. Így aztán jókora kerülővel, a felföldön és a Sally Gap-en át autóztunk fel Maynooth felé. Vártam a megszokottnak mondható biciklis, kirándulós tömeget, az út kétoldalán parkoló autókkal az ún. Guinness-tó, vagyis a Lough Tay felé, de ehelyett szorosan egymás mellé parkolt fehér kamionok töltötték meg a fő parkolót, s lent, a birtokon belül is fel volt állítva egy jókora sátor, s körülötte további kamionok. Filmeznek - gondoltam, s jól gondoltam, mert lent, a tó partján ismét fel volt építve a viking falu, ezúttal félköríves mólóval. 


Később megálltunk a Liffey partján ott, ahol még kis patakként folyik csak, hogy tudjak birkákat és a napfényben zöldellő facsoportokat fényképezi, no és beledughassam a vízébe az ujjam, mert szerintem, amióta itt élek, nem 'találkoztam' még így a Liffey-vel. Kövek között sötétbarnás víz csobogott előttem: igazán szép látvány volt, napsütötte élénkzöld fűvel és birkákkal. Mögöttünk pedig két autónyi középkorú ember piknikezett mindjárt ott a parkolóban, a víz mellett, kisasztalnyi kajával, kempingszékekben, szinte láttam magam előtt a vízben hűlő söröket.





Elhagyva a hegyeket, a felföldet, először dombos, majd ellaposodott tájon autóztunk, Straffan-on át. Ami a főutcája alapján igen jól eleresztett településnek tűnt, s valószínűleg az is, mert ott a híres K Club, ahol egykor a Ryder Cup golfversenyt tartották (elsőként a szigeten), s ahol vagyonért lehet lakást/házat venni az ötcsillagos hotel és golf "resort" területén felépített, a kupáról elnevezett "faluban", a jobbára megfizethetetlen telepeken, kóddal nyitható kapuk mögé telepített negyedekben, mindjárt a golfpálya szélén. Mindenféle hírességek bérelnek/vásároltak itt házakat, s jelenlétüket tükrözi a kis falu külseje is. Minden manikűrözött, csinos, mindenből árad a jómód. Némelyik ház egészen jól nézett ki, s rengeteg virág színezte a főutcát, ami az én szememben egy külön plusz. 

Aztán átmentünk a nyugatra tartó főút felett, és a Royal Canal felett (milyen jó lenne egyszer végigbiciklizni a mentén!), s máris ott volt Maynooth, amelynek széles főutcáján is zajlott az élet: az összes kocsma és vendéglő kipakolta asztalait a széles járdára, vasárnapi ebédjüket ették a vendégek. A L'art du Chocolat épületét hamar megtaláltuk. S ahogy bementem, egyből elém ugrott a nagy vekni, a már ismert árával. Hogy milyen kovászos volt, arról nem volt cimke, de nem is érdeklődtem utána. Tulajdonképpen delicatessen-né kibővített kis kávézó volt, ahol főleg francia borokat és finomságokat árulnak, néhány sütemény és kávé kíséretében. A sütiválasztékot egy eléggé szellősen elrendezett pulton lehetett megcsodálni, szigorúan plexilap mögött. 

V.-vel kerengtünk egyet az egyszerű világos fa polcok között, de sajnos, sem baszk bor, sem gateaux basque nem volt, de a vekniből hoztunk egyet, mert ki kellett próbálni, megéri-e a 12 eurót. Ittunk finom kávét, a bolt elé kirakott padon, ettünk egy citromos sütit és egy igencsak dögös brownie-t, ahol a csokoládé tömős rétegként ült a sütemény alapon... Érdekes változat. Benyomás? Finom dolgok, máshonnan hozott holmikkal felhigítva, Biarritz-hoz méltó áron. A szendvicseket nem próbáltuk, volt leves is, és forró csokikból többféle. Muszáj volt a vekniről megkérdeznem, hogy mikor szállították ide? Mire a nő, "ma reggel vettük ki a sütőből", hahaha. Amiről tudom, hogy nem igaz, mert beszállított kenyér. Ha valahol "ki is vették a sütőből", az nem az ő boltjukban volt.


Hazafelé egy torlódás miatt ismét elkerültük az M50-est, s hátsó úton, a szívünknek oly' kedves R113-on jöttünk haza, útbaejtve a Blue Light kocsmát Sandyford felett a hegyoldalban, egy sör erejéig. Innen való a legfurább szilveszteréji emlékem: himnusz helyett U2 New Year's Day című száma szólt éjfélkor. A Blue Light kiülős hellyé alakította az út másik oldalán lévő parkolóját, ahonnan sört iszogatva lehet gyönyörködni a városban, s messze, észak felé még a Mourne-hegység csúcsai is látszanak, amikor éppen nem takarja el őket pár esőfelhő. 

A kocsma kimosakodott, a WC-ket felújították, még az ajtók is nyithatók lábbal, mindenhol kézfertőtlenítők, kártyás fizetés, s teli asztalok. Jól tartja magát. Jó volt újra lenézni a közeli Leopardstown-ra és Sandyfordra, ahol közös életünket kezdtük. Az R113 mentén nagyon sok új lakónegyed/tömb épült, mióta nem jártunk erre, s olyat is láttunk, ahol a kerítés mögött csak gazos, füves vadon volt, erdőcske, a város igazi széle. Biztos vagyok benne, hogy pár éven belül az R113 még jobban épített területen belülre kerül, s már nem lesz az a városszéli út, amelynek mentén romantikus, eldugott villák és birtokok húzódnak a dombok, hegyek között, csodálatos kilátással Dublinra. 

Majd újra a keskeny utakon autóztunk lefelé, Stepaside-ba, s onnan már megszokott útvonalon kerültük el a torlódást. Idehaza természetesen a felhősen induló időjárás ellenére is nagy élet folyt a parton, a telepi gyepen hömbölögtek-tollaslabdáztak a gyerekek, s Manci is várta már az uzsonnáját. Korai vacsorát rendeztünk, felvágtam a kenyeret. A kép alapján elég sápatag, de átsült. A kérge finom, ropogós, ropogósabb, mint az enyém szokott lenni. Belül időnként tönkölyszemekre haraptam, ilyenkor az ember elcsócsálta az átsült magot, kellemes volt az ízük. Kerestem a hibát a kenyérben, de mást nem tudtam rásütni, mint hogy nincsen az a kovászos kenyérre jellemző enyhén savanykás íze, V.-nek is ez tűnt fel először. Az biztos hogy néhány szeletet majd lefagyasztok, hogy megnézzem, azt hogyan bírja. Állítólag sokáig friss marad. Jó lenne tudni, menyi benne a tönköly, van-e benne más liszt is.

Szóval ez egy 1400 g-os tönkölykenyér, nem tudni, teljesen ír-e minden belevaló, bio-e, a website szerint hagyományosan kovásszal készül, de... a 12 euró, az azért húzós. 

***

A telepen még többen lemondták az eheti kenyeret, így ma is lazíthatok, tarthatok igazi Bank Holiday-t. Ma Trish-sel ebédelünk, mert a kedvenc étterme/kávézója új, nagyobb helyre költözött a parton, s muszáj kipróbálni. Már eddig is igen jó híre volt a Maison Moli-nak, egyszer ettem ott, s tetszett a menüjük és a berendezés is, most azonban főleg a kiülés lehetősége csábít minket. Több vendéglő is megmarad kiülősnek, nem fognak Covid passzt ellenőrizni, kivárják, amíg teljesen szabaddá válik a nyitás. Most már csak az időjárásban kell bízni, mert esős hét jön, de talán ma száraz marad az idő. Holnaptól aztán jöhet a rutin. Augusztusra csak két nagyobb megrendelésem van eddig, egy a Google-nak, az Üzemen keresztül, s egy esküvői, egy kuncsafttól. 

De legelőször is a hortenziákat akarom elültetni, hogy ne edényben legyenek, s mire utazunk, megszokják az új helyüket.