"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Múlt kedd este ugyanaz történt, mint öt éve, csak rosszabb volt. Nem volt fejfájás, amire kenhettem volna a tüneteket, más is volt, így jól megijedtem/tünk. Most már, így a pánik elültével tudok vigyorogni az egészen, de akkor nem. V. felhívta az egyik kórházat, mit tegyen, mondták, vigyen be. A sarkon túl egy mentőbe botlottunk, jöttek valakihez, az uram gyakorlatilag leintette őket, hogy segítsenek. A mentős - a másik beteggel végezve -, kijött a kocsihoz, s megvizsgált (állítólag beszélni nem nagyon tudtam, de a fuck többször kiszaladt a számon. Érdekes.) Ők hívtak egy másik mentőt, s a szirénázással a frászt hozva az uramra, bevittek a legközelebbi kórházba. A mentős folyamatosan kérdezgetett, amire inkább csak habogással és tátogással tudtam reagálni, s markoltam a kezét riadtan. Nem tagadom, be voltam szarva. Hamar kiderült ott, hogy nem szélütés, lazítsak (könnyű azt mondani), megint láttam rendesen, s az émelygés is elmúlt idővel. Beindult a gépezet, vérvétel, kérdések, ami...

Megint egy kora reggel, amikor a világ körülöttem lévő fele édesdeden alszik, a madarak odakint csivognak, én egyedül fent, párnákkal feltámasztva, mint egy haldokló grófnő, bár haldokló grófnőknek nem szokta laptop melengetni a térdét, úgyhogy ez nem volt egy jó hasonlat. A derekam eltűnt, egyelőre kis pöfeteg vagyok, nem férek egy nadrágomba sem bele, a pizsamakorc csak szorítaná érzékeny részeimet, így hálóingben bolyongok, óvó mozdulattal tartva a hasamat, akárhová megyek. Kiegyenesedni ki tudok, ha muszáj, de nem teszem, mert még még minden kissé merev, ha nem is fáj. Úgy tele vagyok ragasztgatva tapaszokkal és géznégyszögekkel, mint egy háborús hős, aki sikertelenül átvetette magát a golyózáporon. Tapaszcsere két nap múlva, addig csendben érek az első zuhanyozásra. Remélem, nem lesz bukém. Nem várom a zuhanyt, mert utálok tapadós ragtapaszokat vékonyka bőrömről lefejteni, de nem szabad nyafogni, így is szépen alakulok. A kórházban kapott kezelés nagyon profi volt, ha nem...

Epekövem van. Egy. Egycentis darab, ami némi hezitálás után a Pojáca nevet kapta, mert mindig játssza az agyát. Mint most is. Szombat, fél öt, fél kettő óta fent vagyok. Fájdalom ellen tortadekorálást végeztem, amit igazából reggel akartam befejezni, de ha már fent vagyok, töltsük az időt valami hasznossal. Nem lett tökéletes, de fogcsikorgatva, meggörnyedve, befelé figyelve talán nem is nagyon lehet odafigyelni arra, amit az ember csinálna. Az epekő okozta fájdalmat kellően ecsetelik más oldalak, nem fűzök hozzá semmit, nagyon szar. Emiatt voltam én rosszul Rammstein-koncert előestéjén... Legalább mindig emlékezni fogok rá, hogy mikor kezdődött ez a nyavalya. Kérdezhetitek, miért nem nem vettem be semmit... nem valamiféle rosszul értelmezett hősiességből, vagy azért, mert meg akarom lovagolni a fájdalom hullámait, s önuralmat tanulok, hanem mert a) ami itthon van, egy szem, az nem elég, b) ami itthon van és a doki írta fel, az az első használat után csütörtökön úgy kiütött a m...

Elnézést, amiért mindenki sikerrel ráhoztam a frászt... Elég vad képek cikáztak a fejemben a hétvégén, de szerencsére - lelövöm a poént -, semmi bajom. Ez az elmúlt 6 óra alatt derült ki. Azalatt megjártam a háziorvosomat, illetve egy újat, mert a megszokott nem ért rá, csak a munkatársa. Ő (Dr. Kelly, fiatal szőke nő), kellően ümmögött és ámmogott, amikor előadtam a drámámat. Megnézett mindent, szemembe bele világított, szemfenékvizsgálat, egyensúlyvizsgálat, hol itt ütögetett meg a kis kalapácsával, hol ott. Mindenem működött. A zsibbadás és főleg a beszédösszekavarás zavarta, de végül annyiban maradtunk, hogy nem talál bennem semmi hibát, ellenben továbbküld egy a közeli kórházba, ahol - ha fizetek, mint a katonatiszt -, remek ellátásban lesz részem. Az általa írt levélkével mentem az ottani ER-hoz, vagyis itt az A+E-hez (Accident and Emergency-hez), ahol megint csak alaposan kikérdezett egy nővér, először főleg a biztosításom részleteiről, s csak azután a problémámról. Hogy hú, mi...