"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Néhai sógornőm gyerekei már nagyok, évek számát illetően. A kisebbik néha ijesztően komoly dolgokkal foglalkozik, s láthatóan tudja, mit akar, a nagyobbik még útkeres és az arca vonásaiban már egyre ritkábban ismerni fel azt a puha arcú kisgyereket, aki lázas arccal nézett ránk az esküvőnk napján.  Lám, így múlik az idő, hogy tavaly nem is írtam az évfordulóról. Elfelejtettem. Belemerültünk apósom elhelyezésébe, a kórházi borzalmakba, ma is emlékszem a csuklóján lévő karszalagra, ami használt volt, átütött rajta a név, valamilyen Miklósnéé volt korábban. Aki talán meghalt, talán él még, ki tudja, talán sikerült áthelyeztetni emberségesebb körülmények közé, például egy jobb  otthonba, mint a János elfekvője. Mit szenvedtünk a zárójelentés megszerzésével, csak nagynehezen, napokat késve bírtuk - mi, és az ott élő családtagok - kiverni a t. doktorokból, pedig kellett az otthonnak. Haragos kirohanásomat az osztályos orvos viselkedéséről többször visszadobta a Google, pedig szerint...

Nagykorúvá érett halálod évfordulója.  Költészet Napja?  Nekik. Nekünk nem.

'Where are you from? - kérdezte a telefonszerelő bácsi az utcán, amikor kiváncsian megálltunk mellette, s néztük, mit is csinál egy halom, zavaros gombolyagként tekeredő zsinórral a kezében. Utoljára a kötős kosaramban láttam ekkor kavart. - 'Not from Ukraine, I hope?' - kérdezte, pár nappal a háború kitörése után. Mondtuk, nem, Magyarországról, bólogat, s máris mondja utána, ez borzalmas, háború, ami ugye, itt nem volt, mert Írország semleges volt, csak megszorítások, a mamája kislányként átélte, a kevesebb étel, a szegényes kínálat, s ki hitte volna, hogy háború, Európában, manapság... 'Do you have relatives in Ukraine?', áll meg mellettem a másik szomszéd, akivel már sokszor beszélgettem, kicsit olyan minden lében kanál, de nem tudja, honnan jöttem, a fura akcentusommal. Alighanem látott beszélgetni itt a telepen a szomszéd moldáv Inával és a másik moldáv nővel, s úgy döntött, én is azokról a végekről származom. Magyarázom neki, hogy nem, én egy határral odébbról...

"A Via Mala! Nahát, az itt van?" - fedeztem fel a megye, bocsánat, kanton látnivalói között a Grand Tour könyvében az ismerős nevet. Elinduláskor az eszemben volt, hogy megnézzem, hol van, de a kódorgások között elfelejtettem. Muszáj megnézni ugyan már erősen késő délután van, de nézzük meg. Anyám javasolta a könyvet még annak idején. Olvasmányos, romantikus, mondta, szép lehet az a táj. Nos, olvasmányos volt, romantikus, állítólag film is készült belőle, kamaszfejjel lehetett merengeni a benne lévő emberi kapcsolatokon, s elképzelni, milyen lehet a svájci táj ott a hegyek között.  Sikerült eljutnom oda, ahová neki nem. A táj minden képzeletet felülmúló. A szurdok mélysége szédítő volt, a sok lépcsőzéstől bedurran az ember combja, lefelé remek, visszafelé meg-meg kellett állni. V. nem merészkedik le teljesen, inkább megvár egy padon, neki ez túl sok, szédül. A szurdok alján ott kavarog a Hinterrhine. A sziklák oldalába vágott, a mélységtől korláttal elválasztott ösvény mint e...

Lányod, lóval.  A kis imp. A temetésed napján még pelenkás, első szavait próbálgató kis imp már ekkora nagylány.

Nagy szél keveredik odakint, egész napos esőt jósolnak, a sok aranysárga és pirosas levél egyre csak gyűlik az ajtó előtt, a járdaszegélyek mentén, azútszéli gyepeken. Tegnap elautóztunk egy kertészetbe, ahol hiába kerestem nagyfejű, szép krizantémot (utóbb kiderült, itt  a szigeten nincs, csak rendelni lehet), s a városkából kifelé vezető út mentén csodásan sárgállottak a fák, s fent, a Powerscourt-birtokról kinézve a völgyre igen szép őszi kép tárult elénk. Kár, hogy jön az eső és itt a szél, hamar eltűnik majd ez a szépség. S közben várjuk a döntést a megszorításokról, elvileg ma már tényleg meglesz, nagyon remélem, nem húzzák tovább, lebegnek a 4-es és az 5-ös megszorítás között, új szint, 4.5 - nyilván be vannak tojva az emberek reakciójától. Legyen már meg, let's move on. *** Évforduló van, ami kapcsán eszembe jutott, hogy nagyon sajnálom, hogy nem tudom megmutatni már anyunak, hol dolgoztam, mit értem el, milyen képek jelennek meg az újságban a sütikről. Hogy nemcsak egy iro...

Elképesztően jó piacunk volt szombaton: az előző hét óvatosságát feladva már nagyon sok vevő jött, maszkban, ahogy kell, s újak is voltak. megint. Fiatal családok. Mindent eladtam, az utolsó szemig (kivéve egy üveg "biscuits-in-a-jar-t), nyitás után 45 perccel már nem volt mézes maszkos emberke, néhány gyerek nagy bánatára. Kicsekkeléskor meg is jegyezte a controller, hogy reméli, még többet csinálok majd a következő piacra. Sóhajtoztam, hogy kétlem, hogy menni fog, Ray mostanában rengeteget rendel a kávézóknak, ráadásul beszervezett egy esküvői, utolsó pillanatban beeső rendelést, kedd reggelre, besűrítve az amúgy is sűrű hetemet. Vár rám egy születésnapi torta, és egy elsőáldozási sütirendelés. Plusz a kenyerek, a piac... Még nincs vége a hónapnak, de kiszámoltam, hogy 83 kenyeret sütöttem, a szomszédoknak, V.-nek és a piacnak, összesen. *** Az idő múlására nemrég két mellbevágó dolog is emlékeztetett. Amikor még V. vitt autóval munkába, vagy a villamoshoz, az M50-es mellett, a ...

"But do we live on in heaven? Or is eternal life really in the memories we have of each other?" Karina Damm

Előnyös testtartásban, anyámmal és öcsémmel a Zwinger szökőkútjánál Mostanában volt a drezdai bombázás évfordulója, amiről leveleztem apámmal, s kijött erről két  új könyv, el kellene olvasni, ha már Az ötös számú vágóhidat még nem mertem. Még romosan láttuk a Frauenkirche-t, 1976-ban, azt hiszem. Nagyon sok romos ház volt Drezdában, fák nőttek az ablakszemekből, apám magyarázta, majd akkor újítják fel őket, ha pénz lesz rá, a lakások kellenek az embereknek, a régi romok majd azután következnek. Aztán olvastam egy vitát arról, hogy a kisebb gyerekeket érdeklik-e múzeumok, vagy unják, udvariasan vagy ellenérzésüknek hangot adva, ki-ki nevelése szerint. Annak idején mi nem untuk a Zwingert, vagy a templomokat, vagy a galériákat, még akkor sem, ha csak kis ideig volt utána csónakázás, vagy fagyizás (NDK-s négyszögletes fagyi, papírba csomagolva!), s várszínpadon rohangálás. Megnéztünk mindent, ahogy azóta is megnézünk mindent, s érdeklődéssel, s ezért nagyon hálás vagyok szülei...

Sógornőm csodálkozott tavasszal, amikor szülővárosomban voltunk, hogy miért megyek le a Fertő-tóra, a tóhoz, ahol anyám hamvait szétszórtuk. Hogy ha ő emlékezni akar a mamájára, akkor emlékezik, nem kell neki lemennie egy helyre, hadarta, a sírhoz, például, s tényleg nem érti, hiszen ha rosszban voltunk anyámmal, és 6 évig nem beszéltünk, s nem mentem "haza", amikor beteg volt, s nem függesztettem fel a haragszomrádot, akkor most miért ez a "le akarok menni a tóra" dolog, amikor Sopronban vagyunk? Nem tudtam mit mondani, valamit hebegtem emlékezésről, de nagyon meglepett, hogy ezt így nekem szegezte, kicsit fájt is, hiszen azért tanúja volt dolgoknak, s meg is volt róla a véleménye.  Csak így, több hónap elteltével, anyám halálának hetedik évfordulóján, a piaci rohanás és a vacsora között jutott eszembe a válasz: lemegyek a tóra, amikor ott vagyok, s ott emlékezem, mert könnyebb lemenni most a tóra, s bámulni a vizet, mint a még élő, beteg anyám elé akkor o...

A Csatlakozás napja, Sligo volt a fogadó város. A fotót G. Feri barátunk készítette. A baloldalon ülő hölgy a felesége, aztán jön V., én, Cs. Anikó, H. Réka-Zita, és E. Erzsébet (Zsóka). Rajtunk kívül mindenki hazaköltözött Magyarországra. Ki kis kerülővel, ki egyenesen, de most már otthon élnek.

"Now you sit bereft Inside a nightmare, Your eyes numbed By the sight of a grave No parent should ever see. You wear this absence Like a secret locket, Always wondering why Such a new soul Was taken home so soon." J. O'Donohue

Anyám ennyi éve halott. Apu a múltkor küldött egy fotót, amit egy erdész ismerősei által látogatott gombahatározó csoportba rakott be. Valami kiszálláson voltak anyámmal, s Anyu az erdei pisilés közben talált egy férfikalap nagyságú gyilkos galócát. Mint egy virágcsokrot, úgy tartja a kezében, hatalmas példány. 1987 volt, Budafa mellett jártak, Zalában. Akkor én már kijártam a gimnáziumot, dolgoztam az egyetemen, mint műszaki rajzoló. Fiatalnak tűnnek, apám már azért ősz, anyámon oversize pulóver, fehér, fekete-piros mintákkal. Biztos tőle örököltem az ilyen mindent eltakaró, túlméretezett pulcsik iránti rajongásomat.

Ezért még mindig nem ül(t) senki... Pedig megvannak, mégsem ülnek. Megemlékezők tömege ma, Omagh-ban, Co. Tyrone-ban, a robbanás egykori helyszínén, az üveg emlékmű körül. Még jól emlékszem az újságok címlapjaira, húsz évvel ezelőtt, az áldozatok fekete-fehér képeire... Katolikusok, protestánsok, mormon, gyerek, bébi, férfi, nő egyaránt volt az áldozatok között.  Még emlékszem a U2 dalra, amely talán a legkeserűbb a dalaik közül: Jesus can you take the time To throw a drowning man a line? Peace on earth Tell the ones who hear no sound Whose sons are living in the ground Peace on earth No whos or whys No-one cries like a mother cries For peace on earth She never got to say goodbye To see the color in his eyes Now he's in the dirt Peace on earth They're reading names out over the radio All the folks the rest of us won't get to know Sean and Julia, Gareth, Ann and Brenda Their lives are bigger than any big idea   Jesus, can you take the time To throw ...

Reggel félig nyitott szemmel matatok a varródobozban (van nekem az is, nem mintha varrnék), mert ugyan V. kedvesen felajánlotta, hogy szállít, tehát aludhatok még, ha akarok, de a kokárdáját tűzzem fel, legyek szíves, s ha már felkelek, megiszom az első teámat. Biztostű keresése, a kandalló párkányán lakó kokárdák egyikének kiválasztása és feltűzése a vastag kabátra, közben fél füllel hallgatózás: esik-e még? Mert tegnap óta zuhog, több vödörnyi vizet öntöttem szét a kert falánál. Két hete hó volt, most víz és áradások és elöntött utak. Miért vagyok meglepve, ez Írország. Attól olyan szép zöld, mert nedves. S várom, várom, hogy valami ünnepi érzés költözzék belém a reggeli joghurt kanalazása közben. Mert visszaaludni már nem tudok, inkább reggelizem, különben is megindult a fejem fölött a rohangálás, esküszöm, hogy a sarkukon ugrálva futkosnak a kicsik, de mit lehet tenni. Verseket olvasok, a híroldalak borzalmasak, az ünnepi érzés kicsikét jelentkezik, erről is írni kellene... De...

Anyám öt éve halott. A minap megint vele álmodtam, illetve magamat néztem egy tükörben, valami szőrmegalléros kabátot próbáltam fel (mostanában kabátkeresőben voltam), s észrevettem, hogy az arcom itt-ott megereszkedett. Ahogy közelebb hajoltam a tükörhöz, hogy na, basszus, öregszem, anyám arca lett a magamé helyett, s azt gondoltam álmomban, hm, tényleg teljesen anyámra ütöttem. S még csak nem is találtam furának, hogy az ő arca van az enyémé helyett, úgy nyúltam hozzá, húzogattam a bőrömet, mintha az enyémé lenne, s nem lenne ebben semmi szokatlan. Zavaróak néha ezek a lelki dolgok.

Ezt a képet Giczy János festette Anyuról. Már egyikük sem él.

Jobban vagyok, fizikailag is, lelkileg is, küzdök a porhalommal, a néha meglepő helyeken felgyűlt pókhálókkal, s az "ezt-hova-tegyem-mert-nincs-helye" dolgokkal, így szabadság előtt, lassan már az útra készülődve. Két, a porszívóval előadott küzdelem között rakosgatok, szelektálok, s közben régi napló kerül elém, s beleolvasok. A lapjain még élsz és beszélsz, s hihetetlen, hogy az akkor karonülő kisfiad félig kész emberként tavaly itt járt, ahol te is egyszer, a hosszúra nyúlt fiú, akinek az arca téged idéz.

Night Drive The closest, Mother, we have been in years was a night drive back from Achill on our own. Our tyres pressed their smooth cheeks to the ice, gripping nothing, squealing, barely holding on.   Something stepped into our beam and stood there, dumbly, ready to confront its death. I remember your right hand in the darkness — a white bird frightened from its fastness   in your lap, bracing yourself for the impact, hearing you whisper, ‘Jesus’ under your breath, preparing your soul for the moment of death. Then, just as suddenly, nothing happened —   the sheep stepped back into the verge for no reason, attracted by a clump of grass. For days I felt the pressure of your hand on mine. You would’ve led me to the next world, Mother, like a child.  © Tom French S persze, az ember szomorú, de azért dühös is vagyok, hogy vezetni sem vezettem előtte, s nem vittem őt soha sehová. Csak bénáztam a kuplunggal, amire ő tett egy m...

itt egy link annak a napnak a történetéről. Nekem akkor fontosabb volt, hogy egy Mike Oldfield-videóklipp-gyűjteményt átvehessek kazettára (első műsorosom!), így késő délután a Piknik tömött helyszínéről az amúgy is borús ég miatt inkább visszamentem Sopronba, s fogalmam sem volt, hogy a közelben mi zajlik... http://www.ndk.hu/zs/6link/dok/ppiknik.htm Örülök, hogy részese volt a családom ennek az eseménynek.