2011. február 27.

Hazaértünk...

... de még minden kicsit zavaros. Mármint az érzések. (A testünket lassacskán szoktatjuk vissza az ír órához, lassan és puhány módra: hiába próbáltunk erősek lenni, délután úgy elaludtunk pár órára, hogy na. S most aludni kellene már, de még korántsem vagyok álmos. Nehéz lesz a kelés kedden!)

Le voltunk nyűgözve barátaink szeretetteljes fogadtatásától, életstílusaik, irigylésre méltó házaik láttán - igen, bevallom, irigykedtem. Jó volt látni, hogy révbe értek, megállapodtak. Egyikük kamrája akkora, mint a konyhám. (Félreértés ne essék, dolgoznak is érte keményen, nem adják ott sem ingyért a jót, de az ár-érték arány az írekéhez képest valahogy elfogadhatóbban alakul.) Amerikában tényleg minden nagyobb, főleg a kajaadagok, a választék néha pánikba ejtett, s egyszerűen nem éreztem jól magam a boltban. S lehet hasonlítgatni, hogy
itt minden mennyivel drágább, szervezettlenebb, szemetesebb, stb., mint ott, de azért megörültem nagyon, amikor megláttam az ír partokat a gépről - s az örömre nemcsak a zsibbadtra ült fenekem késztetett.

Odakint hidegrekordok dőltek meg, míg ott voltunk, sokat esett a hó, egyik reggelre látványosan behavazott hegyek fogadtak minket. Ha rájövök, hogyan lehet letölteni a fotókat az új fényképezőgépemről (JUHÉ!), majd rakok fel. Úgy 15-20 év kihagyás után megint szánkóztam, hintáztam. Sütidekorálást tanítottam apróságoknak, megpróbáltam visszafogni magam kiszúróilag, s tényleg csak olyasmiket venni, amiket fel tudok használni. Gond nélkül átestünk vizsgálatokon, bár az ingerküszöböt magasabbra kellett emelnem, amikor átvilágítottak azzal a bizonyos "majdnemmindentmutat" röntgenttel Chicago-ban, és tetejébe még alaposan végig is tapogattak. A végén már rutinosan ment a cipőlevétel, nadrágszíjkihúzás, és a mosolytalan hivatalnokokra való mosolygás. Szerintem az emberbaráti arcom miatt szúrtak ki, míg V. szakállasan, sötét szemüveggel senkinek nem volt gyanús :-) Még a nadrágzsebbe csúsztatott C-vitaminport is megcsipogta a gép, a fóliaborítás miatt...


Ami kissé megállította bennem az ütőt - a látványosan nagy autók és a néhol ijesztően lepukkant vidéki házak láttán -, az az volt, amikor mellettünk egy igen fiatalnak tűnő katona csekkelt be, két apró gyereke kísérte ki a feleségével együtt. Vagy amikor a bevetésre utazó katonáknak külön sáv volt a csomagellenőrzéshez... Kicsit ijesztő, amikor a hírek lelépnek a tévéképenyőről. Szokatlan volt nekem a hősökre emlékeztető zászlós emlékmű a reptéren, a külföldön szolgálóknak adományokat gyűjtő veteránok a kis boltban.... s zászlók, zászlók mindenütt.


De félre a búval, nagyon jó volt ott lenni a régi írországi branccsal, beszélgetni, sörözni, pletyizni... újra hot port-ozni Zitával, látni, mennyire megtelepedtek ott, mennyire bejáratott módon, zökkenőmentes síneken halad az életük. A gyermekek nőnek, van, akivel most találkoztam először. Volt gyerekzsivalytól hangos vacsora, vásárlás a meglepően olcsó árakat nyújtó outlet-ben, ahol megint gond nélkül kaptunk V. méretére melegítőt, felsőket. Az egyik konyhás boltban Zita elém rakott egy sütis csomagot: az enyémekéhez hasonló, kétszer olyan vastag, ám feleakkora, elég slendriánul kidekorált sütik, úgy 15-18 darab - 22 dollár! Na, akkor nyeltem egyet.

Ó, és láttam sast! A Washington Lake hídja felett repült el, a kocsival egy irányban, Zita először lesirályozta, de aztán megláttuk a jellegzetesen fehér fejét... bizony, fehérfejű halászsas! Tíz éve is minden egyes sas láttán denevérhangokat hallattam, ez most sem maradhatott el.

S találkoztam volt piaci kollégával, akivel elég vonakodva szerveztem a találkát, gondolván, lesz egyáltalán miről beszélnünk? A piaci tagságon felül nem fűz össze minket semmi. Végül négy órán keresztül ültünk egy kávé felett, nem voltak kínos üresjáratok... aztán sétáltunk, s még mindig beszélgettünk... Ismerettségünk felületes volt eddig, s most lám!


Most még minden kicsit ülepszik, emésztjük a látottakat... majd próbáljuk a hasznos dolgokat itthon is bevezetni. Még minden kicsit szétszórva, alig elrendezve a lakásban. S holnap újra vissza a hétköznapokba: autót garázsból elhozni, mosni-vasalni, dolgozni...


S holnap leszünk 13 éve házasok.

4 megjegyzés:

Medve írta...

Üdv újra itthon! Én is sóhajtottam már fel így, mikor lenéztem a gépről: végre zöld :) !

Erika Antal írta...

Hali! Akkor ma, gratulálok! Nem kis idő!

Fernel írta...

Na végre!

Örülök, hogy hazaértetek, hogy jól éreztétek magatokat, hogy jó volt ott lenni, és jó volt hazaérkezni.

Manka írta...

Sok boldogságot az évfordulón (is)! :)