Sűrű hét volt a múlt heti

A levegőnek őszi illata van már, főleg reggel és este, közben pedig langyosak a napok. Ma kiültem délután a kertbe, s szinte égette az arcom a nap. Tegnap például 23 fok volt, immáron másodszor mentünk le a partra sétálni. Ami annyit tesz, hogy lemegyünk kocsival, 5 perc, parkolás, majd átülök a tolószékbe, s V. végigtol a promenádon. A legrosszabb az, hogy nem tudok vele beszélgetni, valamint gyakran az én privát zónámhoz képest túl közel tol el emberekhez, akiket ki kell kerülni, vagy akiket rá akar venni arra, hogy ők kerüljenek. Megnéztük a kikötőt, s tegnap, makacsságból visszafelé jövet végigsétáltam a mólón, az alsó szinten, ahol védve voltunk a széltől. 250 m, de nekem eredmény. Rájöttem, hogy még mindig figyelnem kell, hogy leengedett vállal járjak, s ha odafigyelek, a bot is elég, de azért megszoktam V. kezét, biztonságosabb és sokkal jobb is vele menni. 

Múlt héten voltunk állatorvosnál, Mantzi megkapta az oltásait, s kiderült, hogy a fülei tiszták, úgyhogy bolhacsípés lesz az, amit néha lendületesen vakar. (Egy élmény volt hallgatni a tízperces könyörgést, amikor V. megpróbálta Mantzit beleimádkozni a hordozójába.) Ma időszerű a következő Stronghold mindenfélét irtó cucc rákenése, ezt sem tudom már egyedül megcsinálni. 

Továbbra is sokszor beengedjük délután és este, a pokrócával letakart ágyunkon alszik, s csak remélni tudom, hogy nem hagy maga után semmit. Megnyugtató a közelsége, de a pokróc már rendesen tele van szőrrel. Szeretem, ha bent van, de ugyanakkor néha nem akar leszállni a székemből, fekszik a vízszintesre emelt lábtartón, s én rakhatom odébb a lábam, vagy megsértődik, mert sokat mocorgok, s akkor átballag a tévé előtt heverő ágyába. Már tudja, hogy kaját jobbára V.-től kap, amint meghallja, hogy V. mozdul a nappaliban, leugrik az ágyról, s megy megnézni, véletlenül V. nem a tányérja felé tart-e.

Aztán házidoki, kitöltetni és aláíratni a rokkantnyugdíjhoz való papírokat. Dokiék nyáron voltak pár napot Bp.-en, nagyon tetszett neki, fürdőztek, foodie tour-oztak, finomakat ettek... Örültem, hogy kellemes benyomást kaptak a városról.

Szerdán az ALS-es betegeknek tartott összejövetellel dúsított két előadást hallgattuk meg. Vagyis inkább ismertetők voltak ezek. Mivel éppen most van a Palliative Care Week, erről volt előadás, amit egy hospice-os hölgy ismeretett, egy másik pedig saját reflexológia szolgáltatását ajánlotta fel, s a reflexológiáról beszélt. V.-nek nagyon tetszett, mennyi mindent biztosít a hospice, ahová nemcsak meghalni lehet menni. Kérdés, van-e hely. Így elmondva, roppant ideálisnak tűnt a helyzet a három, dublini és Wicklow megyei hospice helyekkel kapcsolatban, de azért kiváncsi lettem volna, hogy könnyű-e bejutni. Akkor és ott nem mertem ezt megkérdezni.

Utána kis szünet jött és rövid meditáció, de arról mi már eljöttünk. Kissé kényelmetlenül éreztem magamat, mint mindig ismeretlen társaságban. V. csevegett két hölggyel az asztalnál, én jobbára csak mosolyogtam, s szopogattam a kis csésze teát, mert nem bírtam volna hangerővel. Nagyon látványosan beteg nem volt jelen, úgy értem, csövekkel a nyakában senki sem jött, egy férfi volt, akinek gombócos, gyakorlatilag érthetetlen beszédét a felesége fordította, a férfi merészen kérdezett. Páran voltak elektromos székkel, járókerettel.

Bemutattak egy egyedül (de gyerekei közelében) élő bácsinak, aki egymaga jött el, motoros székkel, vonatozva. Számomra ez elképzelhetetlen, hogy valaki egyedül éljen egy ilyen betegséggel. Ő nemrég kezdte szedni ugyanazt az antidepresszánst, mit nekem akarnak adni. Lelkesen mutatta, hogy jobban mozog tőle, s egy "changed man" lett, igaz, első héten - ahogy mondta - úgy remegett belül, mint egy "jelly". Nem nyugodtam meg, de remélem, különösebb mellékhatások nélkül hozzá tudom magam szoktatni s hatni is fog. 4-6 hét, amíg hat, mondták.

Szomszédunk, Orla átjött, s hozott maga készítette főzeléket cukkiniból, mellé kis húspogácsákat. S kaptunk idei mézet is, a közösségi kert kaptárából! 

Mesélt a korfui nyaralásukról, így előjöttek az emlékeim arról a réges-régi nyaralásról, amikor egy hetet voltam barátnőmmel és a férjével, és egy közös barátunkkal Korfun, valamikor a 90-es évek elején. A sok Durrell-könyv miatt vágytam oda... A ciklámen-mező, amit ott láttam... az első esténken, lepukkant kis kocsmában a bicegő öreg tulaj által felszolgált ouzo, az olajfák, s messziről látott Durrell-ház, s igen, az az elképesztő gyomorrontás, amit egy görög joghurtos gyümölcstál jóvoltából kaptam. Vagy az idényzáró estéjét tartó ír kocsma csupazöld dekorációja, "A mi szakácsunk Yorkshire-i!" felirat egy vendéglőn, ami nyilván az angolokat csábította, s a számos kövérkés német nyaraló, filigrán Fülöp-szigeti feleséggel. Vagy az autózás fel egy cikkcakkos hegyi úton, ahol az út szélét alacsony kőcsík jelezte csak, s halálfélelmem volt, ahogy barátnőm férje forgolódott a kanyarokban... A hegy tetején álló monostor... Albánia partja s az onnan jövő esőfelhők sötétje...

Közben megjött az eredmény az éjszaka viselt véroxigén/pulzus méréséről, s most pénteken egy ún. bipap gépet hoznak nekem, ami majd az éjszakai légzésemet fogja segíteni, de nappal is viselhetem, sőt kell is, hogy hozzászokjak. Tele vagyok kérdésekkel, s remélem, nem fogom magam pocsékul érezni egy maszkkal az orromon és a számon. Az ALS-es női Facebook csoportban többen is használnak ilyet, egyedül a megszokás okozott némelyeknek problémát, vagy a nem megfelelő maszk, de a hasznosságát mindenki felemlegette. Én szokás szerint be vagyok tőle tojva.

Reménykedjünk!