Panasznap - avagy mindenki úgy teszi magát szerencsétlenné, ahogy akarja

Oké, akkor most egy panasznap. Az egyik legfrusztrálóbb, ami dühös nyögésekre, és fújtatásra kényszerít, az az, amikor valamit nem tudok megcsinálni. (Mindent nyögdösve csinálok, szó szerint, nem tudom, miért, csak úgy kitörnek belőlem ezek a hangok.) Amikor nem tudok leguggolni, hogy az ágy alól kihajtsam a macskát, mert a vádlijaim merevek. Amikor rá kellett jönnöm, hogy még lábfejtartóval sem tudom lenyomni a kuplungot, pedig V. elvitt autóstul a közeli ipartelep nagy parkolójába, hogy még utoljára vezethessem a kocsimat, mielőtt éjfélkor lejár a biztosítása. Mintha először ültem volna az autóban, nem voltam képes vezetni. Bizonytalankodva nyomtam meg a másik lábammal a pedálokat, gurultam előre pár métert, hiszti, neeem meeegy, aztán ennyi volt. 

Amikor nem tudok egy asztalon levő irathalmot szétválogatni, a székből előrehajolva, mert nem bírom tartani a fejem és a nyaktartót utálom, vagy csak lusta vagyok magamra aplikálni. Utálom az álltartóról lecsúszó államat benne.) Mindent az ölembe kell rakni, ahogy felhúzott lábakkal ülök, akkor sikerül a szétválogatás Minden erőfeszítést igényel, az öltözködés (melltartópánt egyenesre igazgatása), a nadrágszárból való be-kibújás... A viráglocsolás, mert nehéz a kiskannát megemelni, s elmenni vele a virágokig. Vagy a macskatakaró egyenesre igazgatása, mert nem tudok behajolni kellően az ágy fölé anélkül, hogy a fejem előre ne esne. Megcsinálom, sűrű nyögések közepette, de aztán kell a pihi.

 
Az esti arcmosás egy kész kabaré, mert nem tudom tartani az arcom a mosdó fölé, hacsak nem tartom a másik kezemmel a homlokom, miközben a könyökömig folyik a habos víz, s kacska ujjakkal próbálom szappanozni a képem. Úgyhogy mostanában egy beszappanozott nyirkos mosdókesztyű a felelős a mitesszerek eltüntetéséért. Az ágyban forgolódás nehezebben megy, a vállam már nem elég erős ahhoz, hogy csak úgy feltámaszkodjak rá egy-egy párnaigazításhoz, s a felkelésnél az ágy melletti szekrény szélébe kapaszkodom. (Újabb nyögések.) Szerencsére V. igen jó alvó, s ha fel is ébred rá, amint helyezkedem, mindjárt vissza is alszik. Én ellenben hosszan gyürkészek párnát, takarót, mire úgy érzem, hogy kellően magasan van a fejem, légzésemnek semmi nem áll útjába, s a jó fülemen fekszem, s pont jó. Így valahogy kevésbé élmény elvackolni a meleg ágyikóban. Mi lesz itt később, te jó ég, amikor már nem tudom magam pakolgatni. 

S ott a folyamatos lelkifurdalás, ha V.-t kérem meg dolgokra, ezt már írtam, amik az én marhaságaim, amit eddig én szoktam csinálni, de most rá marad, mert nekem nem megy, vagy csak nehezen. S közben tudomásul venni, hogy mostantól az ő módszere számít, el kell fogadnom, ha valamit úgy csinál, ahogy ő tartja helyesnek. Biting my tongue, mert ugye, én mindent jobban tudok, csak én vagyok helikopter. Ha nem hajtogatja a pólókat úgy, ahogy én szoktam, vagy égve hagyja a lámpát a szobában, vagy nem tekeri fel a törülközőket olyan fáintosan, ahogy szerintem legjobban elférnek a polcon. 

Ha nem a megfelelő kést használja a hús vágásához, akkor minek aggódom, lehet, neki másik kés illik jobban a kezébe. Ez már az ő rendszere. S neki nem a madáritató feltöltése, vagy a büdösdög etetése fontos, hanem az én kajám az első. Az átrendezett konyhában már ő az úr, s különben is, örüljek, hogy főz, hogy hajlandó kiszolgálni engem, s mindent a kezem ügybe helyez.

A frusztráció mellett ugyanakkor büszke vagyok minden egyedül végzett zuhanyozásra és törölközésre, öklendezés nélküli fogmosásra, valamennyire tisztán kiejtett mondatra (kacsahangom a legváratlanabb pillanatokban hagy cserben). Amikor bőgés nélkül tudom fogadni valamelyik piaci kollégától, vagy vevőtől a "thoughts and prayers"-t. Tényleg kedvesek ám, pl. elküldenek V.-vel egy éjszakára egy szállóba, vacsorával, köszönetképpen. Mit köszönnek, nem tudom, nem dolgoztam annyi extrát a piacon, hogy ez járna nekem, de értékelem. Azt már kevésbé, hogy az ajándékot nyilvánosan akarják átadni, mert a nyilvános bőgés nekem továbbra is roppant kellemetlen.

Itt volt Elizabeth nővér, s a szépen összeszedett mondataim mentek a kukába abban a pillanatban, hogy megkérdezte, hogy vagyok. Bőgés. Ez tűrhetetlen. A végén úgy éreztem magam, mint egy hisztérikus p***a, minden csak kavarosan jött ki belőlem, kacsahangú nyüszögés formájában. S az igazat megvallva, tudom, hogy gondjaim nagy részét a folyamatos félelem okozza, a 'miért-van-ez-így' dolgok listája, amihez jó volna, ha leülne velem valaki és elmagyarázná. No és a hipochondriám, a folytonos befelé figyelésem. A rettegés a fulladástól, fuldoklástól, félrenyelésektől, a várható nehézségektől, mert természetesen most is az a rohadék jövő foglalkoztat. Hibásan, tudom. Kapok rá egy antidepresszánst, ezúttal az ütősebb fajtából, hátha segít jobbá tenni a hangulatom. Meglátjuk. Ha csak egy kicsikét feldob s másra is tudok koncentrálni, már megéri. 

Amikor valaki azt írja nekem, hogy bátor vagyok, szeretném ha látná valamelyik nyüszögős összeomlásom, s ha a bátorságot úgy érti, hogy ide bátran kiteszek mindent, s megbeszélem a barátaimmal a félelmeimet, akkor legyen, bár nem bátorság ez, hanem megpróbálom kiüldözni magamból az ártó gondolatokat, ami a nővér szerint sokkal jobb, mintha elhallgatnám. Úgyhogy reszkessetek, jövök, még ha nem a legsármosabb oldalamat mutatom, akkor is.

***

Hol tartok fizikailag? Lassú vagyok, merev, folyton fáradt. Az izmaim most már folyamatosan rezegnek, ránganak, néha a legmeglepőbb helyen zizzen meg egy, pl. a mellem alatt, de szerencsére lekopogom, görcs nem nagyon van. Semmi nem fáj. Ha szokatlan szögbe hajtom a kezem, ujjaim, beállnak, de könnyű őket kiegyenesíteni, s egyelőre nem fájnak. A jobb hüvelykujjam kezd meggörbedni, mintha csúzos lenne. Csippenteni már nem tudok, általában a mutató- és középső ujjammal csípek fel sót a kajához. Bizonytalanul járok, a lakásban bot nélkül, utcán bottal, V.-be kapaszkodva, de csak a biztonságérzet miatt. Hosszabb távokra már kerekesszéket kérek, mert különben izzadtan, kifulladva, ingerülten érnék oda a célhoz. 

Lépcsőzés nem megy, egyet-kettőt segítséggel le-fel megmászok, de érzem a lábaim gyengeségét. Állni max. néhány percet tudok. Rágás lassabb, a nyelvemmel nem mindenhova tudom végigkergetni a falatot a számban, s ha joghurtot vagy ahhoz hasonlót eszem, néha kibuggyan egy-egy adag a bal oldalon. Néha beszorul egy-egy falat az ínyem és az arcom közé, ezt onnan nyelvvel nem tudom eltávolítani, hanem valahogy ujjal kidolgozom, ezért nem is szeretek nyilvánosan enni. Max. levest. Most az a rendszer, hogy vendéglőben kiegyenesedve eszem, magamat letakarva konyharuhával, s nem hajolok a tányér fölé, hanem a kanalat/villát emelem a számhoz. Éppen ezért vendéglőben ezért is nyerők a levesek vagy az apró darabos saláták. 

Nyelés odafigyelve, inni kortyonkénti szünetekkel, legszívesebben szívószállal szeretek. A kaját V. apró darabokra vágja, ezzel is nekem segít. Markolni még tudok, de kést kezelni már nem szeretek, nem mindig tudom elég erősen az ételre nyomni. Pl. nem tudom elég erősen összenyomni a csipeszt sem, hogy az állam alatt alattomosan nőtt centis szőrszálat eltávolítsam.

Étvágy továbbra sincs, de igyekszem enni. A proteindús italok segítenek. Néha nagyon megkívánok valamit, de előfordult, hogy mire megkaptam, elment tőle a kedvem. Örület. 

Ha nagyot ásítok, a szám bal sarka görcsbe ugrik, s lehúzódik, mintha sztrókom lenne. Aztán lassan visszatér eredeti helyzetébe. A wc-n mint a Gondolkodó ülök, s ez a legkellemesebb testtartás erre a célra. Agyam penge, kirohanásaim a régiek. Különösen mások vezetési stílusa szokott belőlem hangos megjegyzéseket kiváltani. S ha kereskesszékben ülök, kerülöm mások tekintetét. Nem tudom, mit félek észrevenni mások tekintetében, de egyelőre így van. S észrevettem, mennyire másként ítélem meg az utcákat most, hogy székben tolnak rajta. Kinek volt az a hülye ötlete, hogy Bray-ben a Civic Office előtti terecske felszínét ÉS a kereskesszék lejáró sima kövezetét macskakövekkel borítsa be itt-ott? Hogy ne legyen monoton, egyszínű? A lelkemet kirázta.

S ma másodszor hittek V. anyjának. Egy velem egykorú nő. Pedig Isten bizony, nyílt és barátságos arckifejezést öltöttem magamra, amikor a hivatalban a pulthoz toltak. Nem esett jól. Mint ahogy az sem, hogy amikor lemondtam az autómra a biztosítást, a nő hangom hallatán hangosabban és tagoltabban kezdett beszélni. 

S e sok nyafi közben mivel töltöm a napjaim, amikor nem éppen a sötét jövő foglalkoztat? Hát ez az. Semmi hasznossal. Kései reggeli közben hírlevél olvasása, háborgás a világ állapota miatt, Spelling Bee és Wordle játékok megoldása, már ha sikerül, pörgetés, néha netezés, szundikálás, WhatsApp csevegések,  délután ugyanez, macskával tarkítva, este vacsora, Netflix, pörgetés, háborgás a világ állapota miatt, pörgetés, Duolingo, kevéske meditálás, pár oldal olvasás, pörgetés, valami bugyuta telefonos játék elalvás előtt, vagyis életem napjainak magas szinten való elszúrása. Bár ez a hét sűrű, tegnap voltunk Mantzival éves oltásért, ma házidokinál nyugdíjat intézni, holnap pedig - jaj - két előadás és találkozó ALS-es betegeknek Dun Laoghaire-ben. Ilyenen sem voltunk még. Csütörtökön kávé Susan barátnőmnél.

Tényleg nem normális állapot, amikor itt áll a tucatnyi könyv, s művelődhetnék, írhatnám az utazásokról a beszámolókat, ahelyett, hogy csak így vagyok. Még sehol a rendszer, aminek felállítására fogadalmat tettem. Procrastination rulez.