Naoshima - avagy egy nap, amikor "bátor" voltam
Vagyis mondhatni, magamra maradtam. Miután alaposan kiveséztük, hogy ide vagy oda miért nem éri meg, vagy miért nem akarunk elmenni, Okoyamába már miattam mentünk. Kisrumpfnak az a fantasztikus ötlete támadt az útikönyv alapján, hogy elmegy Naoshimára, arra a szigetre, amely kortárs művészeti installációról nevezetes. S ehhez Himejiben történt látogatásunk után Okoyamában találtam elfogadható szállást, viszonylag messze a szigettől.
Naoshima szigetéről: A sziget polgármestere és a Benesse Corporation (az egyik leghíresebb kultúrális intézmény) feje kitalálták a 80-as években, hogy a Seto Belső Tenger elnéptelenedéssel fenyegető szigetein kortárs galériákat létesítenek, vagy csak elhelyezik szabadtéri műtárgyaikat, s ettől a műértő, kiváncsi, urambocsá' sznob népek majd oda látogatnak, ott alszanak, s fellendítik a szigetek forgalmát, s megállítják a lakosság elvándorlását. Így is lett. Volt már értelme vendéglőt nyitni, boltot fenntartani, kisbuszokat indítani, iskolát nyitni.
Bürokratikus okokból először nem építhettek galériát, így egy szállodát emeltek, s annak szobáiban helyezték el a műtárgyakat. Ennek sikerét látva felgyorsult a fejlődés, s idővel fantasztikus, már modern galériák épültek, a szigetek településein. A szabadban is elszórva műtárgyakat, szobrokat láthatunk. Néhol, mint Naoshima szigetén, elhagyott lakóházakat alakítottak át művészeti kiállító termekké.
S valamelyik videóban, vagy az útikönyvben, amit korábban nézegettem, következő úticélt keresve, megpillantottam egy installációt, amit évekkel korábban láttam a tv-ben, s már akkor nagyon megtetszett. Egy régi szentélyt alakított át a művész. S kiderült, itt van! Elérhető közelségben... Meg kellene nézni ezt a szigetet, már csak ezért is.
S így esett, hogy napokkal korábban nézegettem a szállásárakat a szigeten lévő szállóban, majd sietve le is mondtam az ötletről, mert egyrészt, nekünk rohadt drága volt, másrészt a megtekintésre kinézett galériákba való bejutást foglalni kellett volna órára pontosan, s olyan módon, ami meghaladta a tudásomat. Pedig az egyikben Monet tavirózsás képeiből is van pár kiállítva. Időre kell jegyet váltani, mert egyszerre csak pár embert engednek be, vagyis időre kell odajutni, tehát mindent aszerint kell kiszámolni, foglalni és leutazni, hogy odaérjünk, mert ha késnénk, nem lehet bejutni. Panaszolták is ezt az emberek a visszajelzéseikben, s ez elég volt nekem, hogy elbátortalanodjak (amihez nekem kevés is elég, ugye). Amúgy pedig ügyes fogás, mert a szinte elérhetetlen helyekre még jobban dől a nép. Ugyanakkor nem tudtam megszabadulni attól az érzéstől, hogy itt inkább kirekesztik az embert a műélvezetből az ilyen rideg, és mereven betartatott szabályokkal, mintsem keblükre ölelik a messziről jövőt.
Ráadásul 2025-ben triennálé volt, új szobrokkal, műtárgyakkal, installációkkal, naná, hogy tele volt minden, lefoglalva több napra előre. Nagyon rágtam a körmöm, menjek, ne menjek, mit tudnék megnézni.
"Menjél." - bíztatott V. Okoyamában találtam szállást, ez a város volt számunkra a legjobb szállásmegoldást nyújtó, a sziget eléréséhez. Menjek, ő addig egyedül szenved az ágyban, szörcsög és izzad. Egyik percben fejben kitaláltam minden lépést, Google Sensei segített a menetrendekkel, a következőben elbizonytalanodtam. Kisrumpf = kisnyúl. Végül az összes lépést betanultam, mikor melyik busz, hogyan kell jegyet venni, honnan indul a komp, merre, meddig, hogyan... Elképesztő ez a bizonytalankodásom, a muszáj-biztosra-mennem érzés, s ezek után elképzelhető, hogy aznap, szemerkélő esőben ökölnyinél is kisebb gyomorral indultam el a buszmegállóba a szállásról. V.-nek vettem reggelit, magamnak bátorító kávét egy szimpatikus közeli kávézóban, a hotel mellett, aztán gyí.
Ott azonnal tanácstalanság. Öt buszmegálló, a menetrend a másodikat mondja, onnan megy a busz Uno-ba, a kompkikötőhöz. Vagy mégsem? Mást mondott a Google Sensei, mást a Google Fordítóval lefordított kiragasztott menetrend. Egy nénitől próbáltam tanácsot kérni, de olyan sebes beszéddel válaszolt, hogy csak na, s közben próbált felterelni az éppen befutó buszra, aminek az elején azonban nem a betanult járat neve volt. Majdnem bőgve álltam vissza a buszmegállóba, szájszélet rágva, s mire - kilég, belég, ne légy hülye - lehiggadtam, jött egy busz, amire a vágyott célpont: Uno kikötő volt felírva. Meg voltam mentve!
Fent a buszon már tudtam, hogy a jegyvétel hogyan zajlik. A gépből egy kis ficaknyi papírkát kellett letépni, ez volt a jegyem. Szigorúan megőrzendő. A szélvédő felett nagy képenyőn az első rubrikában villogott egy összeg, ami a következő rubrikába ugorva szépen növekedett, ahogy jöttek egymás után a megállók. Mire az ember nekikészült, hogy hol száll le, már össze is tudta szedegetni a maroknyi aprójából a megfelelő számú yent. A kis papírkát leszálláskor és fizetéskor egy kis dobozba kellett bedobni.
Egy fiatal pár utazott csak rajtam kívül, s a poén az volt, hogy a szállodánktól pár percnyire lévő nagyobb, központibb buszmegállón szálltak fel, ami mellett eljöttem, az általam kinézett buszmegállóhoz menet. A srác többször is felállt, s ide-oda mászkált a buszon, az ablakok felett kirakott hirdetéseket nézegetve, hangosan kommentálva azokat barátnőjének, így a buszsofőr hamarosan bekapcsolta az előre rögzített kétnyelvű figyemeztetést: nem szabad mászkálni, felállni, amíg a busz mozgásban van...
A város átbuszozott része nem volt látványos, sőt, határozottan csúnya volt: lakónegyedek, sokemeletes, szürke és kopott házakkal, ipartelep ipartelep után, kisebb üzletközpontok, csak még szürkébbek voltak az esőben, mint máskor. Aztán kicsit vidékies lett a táj, s zöldebb is, vasútvonal mentén buszoztunk, eső mosta fák és bokrok között, majd jött Uno, ahol leszálltak a fiatalok. Én maradtam a vasútállomásig a buszon, s gyakorlatilag a kompkikötővel szemben szálltam le. So far, so good.
A kompkikötő kicsike épülete tele volt emberekkel, néhányan nagy bőröndökkel, a szerencsések magabiztos testtartásával támaszkodtak csomagjaikra ("Több napra megyek a szigetre!"), s álltak sorba kompjegyért. "Naoshima Port?" - rebegtem a hölgynek, aki ujjával mutatta a kiragasztott menetrenden, hogy mikor megy oda a komp. Így, ujjbökdöséssel megmutattam, mikor mennék, s megkaptam a vágyott retúrjegyet. Csak éppen az volt a fura, hogy a jegyemre Naoshima volt írva, de az jegyárus kalitkájának ablakára kiragasztott papír és mások angol nyelvű beszélgetésének kihallgatása után kiderült, hogy aznap nem megy komp a sziget keleti oldalára, ahol a megtekinteni vágyott szentély van, hanem a nyugatira, egy másik kikötőbe. Sebaj, elvileg voltak kis helyi buszok, gondoltam, majd azzal eljutok a sziget másik végébe.
Kompjegy
Egyre csak esett, nem volt szép idő, de legalább láttam szigetecskéket, s messze egy óriási hidat Shikoku szigetére, és tengerjáró hajókat a bóják között úszni. A Belső Tenger igen forgalmas, itt mennek el a Korea felé vivő komp- és hajójáratok, a sok kis sziget elszórva pöttyözi Naoshima környékét is. A komp tele volt, nemcsak turistákkal, hanem jómunkásemberekkel is, vízálló overálokban, gumicsizmásan igyekeztek a szigetre, talán halászok voltak, nem tudom. Megérkezés után körbenéztem az épület körül, s mindjárt megláttam az első kültéri szobrot...
Ugyanis a kikötő mellett az esőben tompán csillogva ott volt Yayoi Kusama Vörös Tök szobra, amit azonnal ellepett egy maréknyi kínai turista. Kivártam, amíg mindenkiről készül selfie, aztán nekem is sikerült lefényképeznem.
Az eső elállt, mire bevégeztem a fotózást a kikötői szobrokról, hurrá, de fogalmam sem volt, jön-e busz. Közben Google Sensei közölte, a szentély ebédidőt tart, du. 2 előtt nem jutok be. Jó, akkor megyek gyalog, azzal is telik az idő, félórás sétával átvághatok a szigeten a szentélyig. Akkor ballagjunk.
Néptelen utcán mentem végig, lakóházak között, mindenhol a triennálét hirdető zászlók lengtek. Érdekességeket fényképeztem, azzal, hogy majd később megfejtem, micsodák. Egy kisboltban senbei-t, vagyis rizsből készül rágcsálnivalót és vizet vettem, előbbit nagyon szeretem, még V-t is rákapattam. Igaz, hogy menet közben nem szabad enni, faragatlanságnak számít Japánban, de a zsebemből mindig kivettem egyet-egyet, mert kezdtem éhes lenni.
Így értem el az első Art House-ig, ahova nem engedtek be, mert előre kellett volna jegyet venni, mindenféle kombinációk léteztek, kombinált és egyes házakhoz jegyek, mint megtudtam, na de miért nem lehet ott helyben?! Mondta a jegyszedő ember, hogy az út végén van a jegyiroda, ott mindent elmagyaráznak. Oké, akkor gyerünk tovább. Nyilván a dolgom egyszerűbb lett volna, ha a komp Naoshima kikötőbe fut be, közel a jegyirodához, s nem a sziget ellentétes oldalán...
A következő utamba eső házba (Art Project Kinza) már szabad volt a belépés, mert ingyen volt. Ott a szél- és napjárás és a víz kapcsolatáról volt egyfajta művésziesre szabott "kiállítás". A belső terembe cipő nélkül lehetett belépni, az onnan nyíló fából készült kiugró mini teraszt egy mű tavacska ölelte körbe, színtiszta víz fehér kavicsokon, középen kis szigetecskével. A házakat úgy építették meg a helyiek, hogy azokat a dombokról fújó szél hűtse a nyári hőségben. Áhitatos csendben üldögéltünk, néztük a háztetőről lecsöppenő cseppek hogyan törik meg a vízfelszínt. Nem állítom, hogy értettem, "mire gondolt a költő", egyszerűen csak élveztem a szépségét, a csendet és a nyugalmat. Sokáig el lehetett volna üldögélni ott, de nem szabadott. Pedig még a felirat is arra bíztatott bennünket, hogy lógassuk pucér lábunkat a vízbe, s képzeljük magunkat Naoshima mólójára, ahogy a vizet mozgatja az áramlás. De a hűvös időben ehhez nem volt kedve senkinek.
Amúgy majdnem minden házon volt valami, ami jelezte, hogy ez itt kérem a művészet szigete. Keresztszemes kis hímzés hirdette az ajtó mellett, hogy idén triennálé van. Fémszalagból hajtogatott mosolygó emberalak feszült egy ház hagyományosan égetett cédrusdeszkából készült oldalára. De nekem jobban tetszettek a hagyományos szobrok, a részeges kalapos borz alak egy lámpavas tövében, vagy a száradó hagymasor az egyik eresz alatt. A mikan fa tekintélyes méretű, mandarinszerű gyümölcsei, amelyekből az egyik szentély elé is került egy, felajánlásul.
Felértem kis nyiladékhoz, a dombtetőre. S ott volt. Ahogy emlékeztem rá. Ó, az a hitetlenkedés... hogy itt vagyok, s élőben láthatom... Egy felújított szentély, két faépület, az egyik aprócska megemelt, kő alapzattal, fehér kövekkel borított négyszögletes terepen áll, s az épületből pedig ragyogóra csiszolt üvegtömbökből készült lépcső vezet a föld alá.
A látogatók alaposan letaposták a környékét, homokos a terep, s oldalt egy bácsika álldogált, mellette kisasztal, hosszúkás elemlámpákkal. Ő felelt az installáció föld alatt részéért. Ez volt a fizetős rész, amely ebédszünetet tartott (vagyis a bácsika, aki felügyelt ránk). Az épület alá egy igen keskeny folyosó vezet be, vaskosabb emberek be sem férnek, így átfutott az agyamon, hogy meg fog viselni, de az elemlámpa segített. Mindenki kapott egyet. Két Fülöp-szigeti hölggyel sikerült egy csapatba kerülnöm, ugyanis 3 ember mehet be egyszerre, s van 3 percünk műélvezni. Oké... Szerencsém volt, a hölgyek bementek előttem, odabent megnézték az üveglépcsőfokok föld alatti részét, s sietősen távoztak. Egyedül maradtam, hurrá. Rövid műélvezet, sóhaj, majd sikerült fényképeznem, még a kijáratot is, ami szerintem nagyon jól ki van találva: a tenger felé néző nyílás simára csiszolt fémfalain visszatükröződik (de csak homályosan) a kijárat homokos talaja (sárga) és a tenger (kék) s az valami csodás.
Vigyorogva jöttem ki, s arigato-ztam a bácsinak, s mentem le a faluba, megnézni a kikötőt. Sajnos, nem lehetett hozzáférni a vízhez, csak egy kósza medúzát nézhettem meg a vízben lebegni. Visszamentem a jegyirodába, addigra már tudtam, hogy Yayoi sárga tökjéhez nem fogok elmenni, mert nem volt kedvem már gyalogolni, s a buszban nem bíztam, ezért inkább apróságok vásárlásával töltöttem az időt (hűtőmágnes formájában lett meg a sárga tök, lásd fent) aztán beálltam a buszmegállóba a többi turistával. Alig fértünk fel a buszra, mint a heringek szorultunk össze, s nagyon hamar a kikötőben voltunk.
Mászkáltam ide-oda, egy italautomatából (mert mellényomtam) sikerült angolosnak titulált dobozos tejes teát innom kávé helyett (brrr), majd jött a sorállás a komphoz. Tömve volt, így, munkaidő végezte felé. Innen már tudtam a rutint: Uno kikötője, onnan gyalog a buszmegállóhoz, rövid álldogálás az eső elől egy ház előterébe behúzódva, s lám, hamar jött is a busz Okoyama Station felirattal. Hamar rájöttem, hogy ez bizony másik útvonalon megy be a városba, de sebaj: nézhettem a már újra esőben ázó mezőket, az esti csúcs forgalmát, a sok, ezúttal csak japán útitársat, akik munkából mentek hazafelé.
Még aznap kora este sikerült a Japánban vett cuccaimnak venni egy kis gurulós bőröndöt, s alaposan átázva hazaérnem a nagyon éhes V.-hez. Gyorsan lezuhanyoztam, átmelegedésül, s mentünk vacsorázni. (Ez nem mentett meg, mire Kyotoba értünk, már én is beteg voltam.) Fel voltam dobva, hogy sikerrel jártam, s hogy túléltem a buszos-kompos kalandot. Nem vesztem el, nem maradtam le semmilyen járműről, s nem utolsósorban láttam a szentélyt, amiről semmit sem tudtam, az alkotója nevét sem, csak annyit, hogy ott van, és szép, hogy valamiért megfogott az az égbe és mélybe vezető lépcső.
Itt van róla egy angol nyelvű írás, ami jóval hozzáértőbb leírást ad, mint az én suta leírásom:
https://www.setouchiexplorer.com/art-setouchi-triennale-guide/naoshima-art-guide/art-house-project/ a Go'o Shrine-ról van szó.
Alkotója Hiroshi Sugimoto, a címe pedig Appropriate Proportion.
S ami egy véletlen egybeesés: amikor pár hete nekiláttam ennek a posztnak, aznap halt meg Yayoi 97 éves korában.
Megjegyzések