2021. október 9.

Rövidke beszámoló

Borongós, esős volt az első piaci nap, amihez zombiként keltem. Mindenkinek hiányoztam, mindenki jól van, egy tag került közben öregek otthonába egy váratlan súlyos betegség után, átvehetem a habkarika-gyártást tőle, mert az pedig kellene a pultokra. Munka, munka, munka. S egy bejelentkezés egy egyéves születésnapi tortájára, amire nagyot nyelve mondtam igent. Hét közben már meglett az első mézes házra a rendelés, Karácsonyra, ki is raktam a hirdetést a FB-ra, jó lenne alaposan előre tervezni. Jövögetnek a rendelések, kisebbek-nagyobbak, így semmi extrát nem vállaltam az elkövetkező hónapokra.

S megrendeltem, Eddie-t, eddigi legnagyobb befektetésemet. Kicsit gyomorszorulva, izgatottan...

Kipróbálhattam végre a pizzavasaimat, kenyérre. Az első próbálkozáshoz a kovász még nem volt elég fickós. Ehető, de elég amatőr kenyér lett belőle. A másodiknál rendkívül bőkezűen bántam a gőzzel, s besuvasztottam gyors egymásutánban 4 veknit a lapokra, kettőt-kettőt. Előtte mértem a vaslap hőjét, 40 perc alatt melegedtek fel a kívánt hőmérsékletre. 

Siker! Nagyon szépen nyíló, nyuszifüles kenyereim születtek, s rövidebb idő alatt sülnek meg, mint a vasedényes módszerrel. Jóval hamarabb készen voltam a sütéssel, utána még extra tepsis sütit is tudtam sütni a piacra (az új Csipet-könyvből, amiben kevert süteményeket találtam, nagyon sok jó és érdekes recepttel). Körbeugráltam a szobát, megosztva V.-vel az örömömet, igazán remek pillanat volt, amikor láttam, hogyan nyílnak meg és dagadnak a veknik, úgy, mint a "nagyoknál".

***

Utunk hosszú volt, sok autózással, sok hágóval, régi, 10 évvel korábbi utunk emlékei keverednek újakkal. Svájcra több idő kell, főleg, mert a városokból alig láttunk valamit, kivéve St. Gallent, amit kalandozó magyarokként újra bevettünk, s a város bronzmodelljébe beültettük V. nemezbaglyát, városfoglalóként. 

Érdekes volt, hogy gyakorlatilag két hely (egy WC és egy parkoló) kivételével mindenhol kártyával fizettünk, ezt is várták el, a legkisebb bolttól a nagy boltokig. A telefonos roaming kicsit óvatosabb adatfelhasználásra késztetett engem, miután pillanatok alatt elhasználtam egyhavi adagot pár kép letöltésére, a határ átlépése után. De a turistahivatalban bérelhettünk zsebwifit, amit alaposan kihasználtunk, s amit a mellé kapott borítékban töltőstül-mindenestül utunk végeztével csak be kellett dobni bármelyik svájci vagy liechtensteini postaládába. Remek. 

A legnagyobb élményt (a látnivalókon kívül) a Snack Box jelentette. Néhol nemcsak a listázott dolgok kerültek bele, mert ha deliben töltötték fel, mindig vettünk még hozzá ezt-azt. Büszkén baktattunk a kis piros dobozzal a boltok felé, próbálgatva rozsdás németemet, amit hallva mindenhol átváltottak angolra. A belekerült sajtos krékereket nemrég ettük meg, útközben pl. nagyon jól jöttek a helyi gyümölcslevek, vagy ásványvizek, csokik. Volt, ahol a lista alapján kis üveg bort is lehetett volna rendelni, tekintettel a környék szőlészeteire, de éppen nem jártunk arra. A legjobb feltöltőhely Asconában volt és Willisau-ban, ahol egy deli-ben remek kenyeret is kaptunk, illetve Willisau-ban egy cukrászda volt a feltöltőhely, s oda tulajdonképpen véletlenül kerültünk, reggelizni akartunk, s csak a kirakathoz közeledve derült ki, hogy a kinézett cukrászda feltöltőhely is egyben.

A Grand Tour útvonalát követtük, az első 3 nap alatt szigorúan, később már rövidítettünk, amikor rájöttünk, hogy a 6 napba nem fér bele minden. (Csak szólok, hogy a belinkelt interaktív térképen nagyon jól el lehet veszni, mindent részletesen felsorolnak, bárhová kattintunk, feljönnek a látnivalók, az útvonalak, a hegyi túrák, fel lehet őket rakni egy wishlistre... csodásan elkészített weboldal!)

Ahová nagyon el akartam jutni, az a Via Mala folyóvájta szurdoka volt (fiatalkori olvasmány miatt), Gruyére, a Giger Múzeum, Ascona a Lago Maggiore partján, a hágók... Idén nem találkoztunk bájos feketearcú bárányokkal, Valais megyében, a Szt. Gotthárd-hágónál sem (ami most tömve volt autókkal), de ettem a koleráról elnevezett sajtos-zöldséges pitét egy hegyoldali étteremben, s rágicsáltam kemény süteményt, amit remek kísérőként hirdetnek, hegyi túrákhoz, sokáig elálló, kalóriában gazdag sütiként. Megismerkedtünk a Cailler csokimárkával, amiről eddig még sosem hallottunk, s végre, végre sikerült lefényképezni az egyik Alfánkat (Rosát) Liechtenstein múzeuma előtt. 

Kimaradt Matterhorn, mert az odavezető út éppen le volt zárva, s a kerülő túl hosszú lett volna, valamint a Jungfraujocht-nál az Eiger Express és a vonatozás sem jött össze, mert félnapos programként nem fért bele. Lugano-ra, szintén ifjúkori könyvkedvencem egyik 'szereplőjére' sem volt idő, így eldöntöttük, jövőre megint autóval megyünk. Remek így a nyaralás, könnyebben mozgunk, és le tudunk menni vidékre ismerőst/barátot látogatni, ha nekik nem sikerült feljutniuk Budapestre a "bázisunkra". Nagyon jó szállást találtunk V. szüleitől 5 percnyire, ahol az autó kertben, sötétben, az utcáról észrevehetetlenül parkol, különbejáratú lakrészben van a szállás, kis asztallal a kertben... 

A határokon (Ausztriát kivéve, ott is csak kifelé) megállás nélkül jöttünk át, ott kérdezték, meddig megyünk, s München-t hallva csak intettek, hogy hess tovább. Németországban, Hollandiában és Franciaországban mindenhol kérték a telefonon hordott digitális Covid-igazolványunkat, le is szkennelték őket. Maszk és igazolvány nélkül nem volt belépés sehová. Svájcban maszk kellett, igazolványt nem kértek.

1 megjegyzés:

Névtelen írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.