Beépített borzalom

Semmi előjel, csak egy hangos 'ping', valami élesen pattant, s aztán már valahogy furcsán nyílt a hűtő ajtaja. "Eltört valahol" - mondta V. A hűségesen dörmögő 17 éves Bosch hűtőé,  amely még - az egyesek szerinti - tartósság jegyében készült, vagyis nem köhhentett és halt meg pár év után, hanem bírja a gyűrődést, mint a vele egyidős mosógép. Még háziurunk szerelhette be az olcsó helyett, ami a lakással járt.

Nem láttam, hol a hiba, s továbbra is - óvatosan, odafigyeléssel - nyitogattam napközben az ajtót, s a gyanús pattanás után hol könnyebben, hol nehezebben ment a nyitogatás, s csak este jött el a pillanat, amikor - ó a francba! - nem tudtam teljesen becsukni az ajtót: befeszített, s folyton visszarúgta magát. Péntek este... mikor máskor.

"Help!" - suttogtam a nappali felé, - "bedöglött az ajtó", s szemem előtt már felrémlett a megmelegedett dolgok sokasága, s önző módon egyből arra gondoltam, mit fogok most csinálni a krumplis bucikkal, amelyeknek egy éjszakai hűtőzés jár a reggeli kisütés előtt. V. jött segíteni, vizsgálódott, aztán megmutatta a felső zsanérból kitüremkedő kis műanyag bigyuszt, mondván, az a ludas. Megpróbálta visszanyomni a helyére, de nem sikerült, sőt, idővel kifordult a zsanérból s eltűnt, a hűtőszekrény ajtaja és az ajtót fedő ajtó között.

Hogy hol? Ajtót fedő ajtó? Az mi? Amolyan angolszász borzalom. Mint a hotelszobákban látni, beépített hűtő/fagyasztónk van, kérem szépen, az egész egy szekrénybe van beledolgozva, csak ebben nem túlárazott mini palack piák rejlenek, hanem a kajánk. A hűtő ajtaja a szekrény ajtaján függ, a zsanér magára a hűtő testére van csavarozva... A szekrénybe szorult hűtőszekrény a plafon felé szellőzik, háta mögött és a tetejénél is van rés, s magasan, fent a falon lévő konnektorba van bedugva. De így legalább a hűtőt befogadó szekrény színe passzol a többi szekrény színéhez. Hurrá.

Az első pánik után hamar abban maradtunk, hogy ideje egy új hűtőnek, nosza, nézzük a választékot. Hamar rájöttünk, hogy a beépítettség azt jelenti, hogy ha meg akarunk szabadulni a régi hűtőtől, akkor egy olyan méretűt kell néznünk, ami ebbe a szekrénynek nevezett dobozba pontosan belefér, s az ajtaját rá lehet illeszteni a külső ajtóra. Vagyis a választék máris nem annyira széles, mint gondolnánk. Jó, akkor tűnjön el a szekrény, legyen szabadon álló hűtőnk. Hahaha. Akkor el kell bontani ezt a szekrényt. Ami alatt nincs csempepadló, hiszen annak idején körbecsempézték a lábazatát. Ha elbontjuk, csupasz cementaljzat marad a helyén. Olyan lecsempézetlen, mint pl. a kamrában van, ahová már nem rakott le se csempét, se padlót a háziurunk, aki ezeket a melókat jobbára maga végezte. S egyáltalán, maradt ebből a bizonyos csempelapból pár extra darab, s ha igen, hová is rakta/raktuk őket?

A nem sűrűn használt, de hűtést igénylő dolgainkat gyorsan átvittük Trish-hez, ha véletlenül bedobná a törülközőt a hűtő, ne legyen bajuk. Ekkor még nem tudtuk, be tudjuk-e csukni egyáltalán.

Egy új hűtő nem két fillér, s egy időre félretettük a vásárlás csábító gondolatát, főleg a bontás miatt, s ment a telefonüzenet ismerősünknek, aki a szoftvermérnökséget félretéve, ezermesterként konyhákat, fürdőszobákat stb. épít vagy újít fel, igen szép sikerrel, ugyanis gyakorlatilag folyton elfoglalt. A kamránk polcait is ő csinálta. Néztem is annak idején, micsoda impresszív szerszámtárral érkezett hozzánk, s mekkora tudással. Mentek a fotók a zsanérról, ő hümmögött, hogy ha ez egy 17 éves hűtő, akkor a zsanér is régi... Azt javasolta, nézzük meg a hűtő típusát, s próbáljuk meg, hátha van még valahol ilyen zsanér, netán egy szétszedhető régi hűtő egy 'Ingyen elvihető' netes oldalon, s közben ő is utánanéz a dolognak. 

A hűtő a típusjelzését szerencsére nem a hátán viselte, hanem belül, így nem volt nehéz a cikkszám alapján lenyomozni a zsanért. S csoda! A zsanér azonnal felbukkant, sőt, jelezve volt, hogy mely hűtőtípusokhoz megfelelő. Legjobbnak a német Amazon oldala bizonyult, onnan rendelte meg V. Az egyik vásárló szerint negyedórás meló kicserélni a zsanért, vagyis nekünk legalább egy óra, főleg, mert a zsanér - aminek leszerelését V. már megpróbálta, hogy időlegesen be tudjuk csukni az ajtót - olyan durván be van csavarozva az egyik végén, hogy nem tudott vele megbirkózni.  

Egy darabig a kis létránkkal próbáltam betámasztani az ajtaját, a konyhaajtó és a hűtőajtó közé befeszítve a létrát, de ez nem volt elég, fél centire visszanyomódott az ajtó. Addig agyaltam rajta, míg végső kétségbeesésemben megpróbáltam széles, postai csomaghoz való ragasztószalaggal beragasztani az ajtót. S működött! Még úgy is, hogy időnként feltépjük a ragasztó szalagot, mert kell ez vagy az. Talán így kibírja, amíg megjön a zsanér, s ha sikerül kicserélnünk, a hűtő tovább szolgálhat. Ha nem sikerül akkor kezdődik megint a vacillálás: mi legyen. De hajlok a szekrény elbontása felé, cementpadló ide vagy oda. 

***

Eseménytelen életünk apró drámái közül nem ez volt a hét legfontosabbja, hanem az, hogy 5.5 év után ismét az Üzemben sütöttem. Szerda este kaptam az üzenetet Ray-től, hogy szépen kér, be tudnék-e menni pár órára csütörtök reggel, négy dekorálandó torta erejéig? Különleges helyzet, nem fog megismétlődni. A cukrász bement szerda reggel dolgozni, de szinte azonnal nagyon rossz hírt kapott, s bár tartotta magát egy ideig, a manager hazaküldte, mert látta, hogy teljesen magába omlott. Még becsülettel lesütötte a tortákat, aztán hazament, s várható volt, hogy nem jön be dolgozni pár napig. 

Igent mondtam, miután leszögeztem, hogy csak tortadekor, más nem, s csak délelőtt tudok maradni, várnak a kenyereim. Ó, persze, csak négy egyszerű dekor, minden elő van készítve, vajkrémet kell csak rájuk kenni, pár gyümölcsöt költőien elrendezni, s kész. Mire megegyeztünk a részletekben, Ray már megjegyezte, hogy ha marad még időm, esetleg süthetek másnapra... A szemtelen. Tudtam, hogy nem marad időm. 

Bementem. Fura volt másvalakinek a rendszerében dolgozni, de minden nagyon szépen rendszerezett volt, külön dobozok mindennek, s a manager segített, ha nem tudtam, valami hol lehet, hiszen azért változtak a dolgok 5.5 év alatt. Nem minden azért, mert pl. a törött konnektor még mindig törött a pult (pultom!) mellett, s a sütő is a régi, akárcsak a tortaformák. 

Azonnal jött a meglepetés, mini scone-ok is kellettek. OK, sejtettem, hogy ez lesz, elővettem a receptfüzetet, s sok év kihagyás után scone-t sütöttem. A dekorálást megcsináltam, extra vajkrémet kevertem, gyümölcsöket rendezgettem, közben csicserg a managerrel, aki egy bőbeszédű, vidám ír lány, az USA-ban nőtt fel, ehhez illő akcentussal. Ami a lecsodásabb hogy az egész rendelés gépesített, minden online megy, minden egy tableten van, s ő szépen kinyomtatja a rendeléseket, s kirakja a cukrász pultjára, s a kinyomtatott lapokon minden fontos infó megtalálható. Nem ám ilyen-olyan kézírással kerül egy határidő naplóba a rendelés, amit aztán bogarászhatott az ember, s ha nem tudta elolvasni, mehetett a telefon a kollégának, hogy 'te figyuzz mit írtál ide?' Azonnal gépbe kerül a rendelés, még akkor is, ha telefonon veszik fel. 

Szóval ebből a szempontból modernebbül folynak a dolgok. S most már öltözőszekrénye is van az alkalmazottaknak, zárható ajtókkal, s nem a személyzeti mosdóba gyűrik be kabátjaikat, cuccaikat a dolgozók. Most mondjam azt, hogy végre micsoda élmény lehet ott wc-re menni, anélkül, hogy valakinek a hátizsákja a fejünkre esne?!

Nosztalgikusan olvasgattam a mosdó fekete falán a krétafeliratokat, a rengeteg üzenetet, amit a vendégek hagytak. Valahol az ajtó mellett, kissé elmosódva még ott az én üzenetem is, egy gyenge pillanatomban írtam oda, az egyik reggeli szállításkor. Amikor rájöttem, hogy már nem tartozom oda. Amikor egy pillanatra elfeledtem a stresszt, a kapkodást, a bosszúságokat, s csak a reggeli beszélgetéseink, kávék, madáretetések, és az Üzembeli jól végzett munka öröme villant fel az agyamban, megszépítve, s úgy, de úgy hiányzott a hely. Egy pillanatra... Aztán rájöttem, hogy nem a hely után nosztalgiázom, mert persze, igen klassz az a belső udvar, a csendes kis oázis - hogy a közhelyet használjam - a zajos város közepén, de nem az hiányzik, hanem a társaság. A pletyik. A sztorizgatások. A közösen megoldott problematikus rendelések. Nem mindegyikükkel tudnék újra hosszan elbeszélgetni, de jó visszaemlékezni rájuk. 

Jobbára szétspriccelt már a régi csoport, kevesen maradtak Dublinban: Westport-tól Galway-ig, Londontól Berlinig, Wexfordtól Madridig, Malmőig szóródott (vagy utazott vissza) Paco, Anna-Klara, Catherine, Bridie, Jennie, Úna, Lydia, s a többiek. Instagramon követhetem az életüket, ha akarom, s haverságunk már csak rövid kommentekre korlátozódik. S lassan kikopunk egymás életéből, s marad a nosztalgikus emlékezés, s ha összefutnánk, egy jó kávézás, s ennyi. Annyi, hogy egyszer mindannyian ugyanahhoz a helyhez tartoztunk.