A Butlerek és Cahir

Amíg arról írtam, hogy a zuhanytálca szigetelése nem volt kielégítő a szállóban, teljesen elfeledkeztem a kisvárost felkaroló egyes Butlerek történetéről, pedig az érdekesebb, mint a recepciósfiú nyakkendője, vagy a vízfoltok a fürdőszoba padlóján.

Ha valakit részletesebben érdekel a vár és a család története, itt van egy remek és részletes angol nyelvű összefoglaló a családról, én csak az elmúlt két-három évszázad fejleményeit említeném meg. Főleg azért, mert akkor virágzott fel Cahir.

Az ország egyik legszebb és legjobban karbantartott városkája, ma 2500 lakossal. Tágas főterét Richard Butler, a környék ura terveztette. Négyfelől belé futó főutakkal, templommal, bírósági épülettel és szállóval, valamint fogadóval/kocsmával a tér körül. Módos kvéker kereskedők, kézművesek vették meg és lakták a tér házait. A birtokok tulajdonosa nagy gondot fordított arra, hogy a város szépen nézzen ki, jónevű építészekkel dolgoztatott, s ez ez ma is meglátszik a városka összképén. 

Szinte elsőként, 1912-ben kapott a tér közkutat, amelyhez a vizet hatalmas költséggel megépített vezetéken át a Galtee hegységből kapta. (A városka felé autózva ez a hegyvonulat igen szép látványt nyújt!) Tíz évvel később a lakosok már igényelhettek saját vízvezetéket, bevezetve azt házaikba, amely szintén rendkívül modernek számított. Cahir 1854-ben kapott vasútállomást, de mint akkor, ma is csak napi két járat áll meg az állomáson. Vannak dolgok, amelyek nem változnak...

A vasút megjelenéséig postakocsik szállították az embereket a közeli városokba. Az első járatot 1815-ben egy olasz bevándorló, Charles Bianconi indította, hatszemélyes fogat képében. Az emberek nehezen barátkoztak meg az utazásnak ezzel az "ijesztően gyors" módjával, ezért Bianconi - hogy érdeklődést keltsen - álnév alatt még egy járatot indított, s azok egymással versenyezve teremtettek látványosságot és álversengést a két "üzletember" között. A versengés, a száguldó fogatok izgalmas látványa azért nagy érdeklődést keltett az emberek körében, s a járatok - a szédítő sebességük ellenére - egyre népszerűbbek lettek. A Bianconi névbe azonban már beletörött a nyelvük, ezért csak "a Bian", "Bianok" néven emlegették a fogatokat.

Az elkerülő főútnak hála nyugodalmasabb a forgalom a városban, de a kastélya és egyéb látványosságai miatt így is kb. 75 ezer turista keresi fel évente. Főleg a kastély, a Swiss Cottage és a kiváló horgászati, kajakozási lehetőség vonzza ide az embereket. Nagyon szép sétautak találhatóak a környéken, s a város közepén lévő szigetre épült vár mellett a két lazacugrató is kellemes látvány. Nyugalmas, ránézésre jómódban élő kisváros, zajló közösségi élettel. A buszmegállók és a vár közelében turistákat csalogató boltok, kapható minden, ami zöld és egy kicsit is az írekkel asszociálható.

A már említett Butleréket még VIII. Henrik tette meg Cahir és környéke uraivá, biztosítva, hogy a birtokaik akár fiúi, akár lányágon mindig a családban maradjanak. A család fő ága azonban 1788-ra kihalt, s egy távoli leszármazott, az akkor még szegénységben élő 12 éves Richard Butler lett volna az örökös. Számos irigy rokon azonban megpróbálta megakadályozni, hogy a fiúcskára szálljon a vagyon, s nővérével együtt Franciaországba vitették, hogy "elfelejtődjön", hogy ő az örökös. Egy akkori naplóíró szerint a Cahir Inn-ben megszállt egy bizonyos Mrs. Jeffaries, a Blarney kastély úrnője, aki a szóbeszédből megtudta a kisfiú történetét. Felháborodott az eseten, s saját költségén visszahozatta a gyerekeket Írországba, nagykorúságáig nevelte őket, s gondoskodott róla, hogy a fiú megkapja örökségét. Sőt, idővel saját lányát, Emily-t jegyeztette el Richard-dal (talán hogy neki is csurranjon-cseppenjen a gazdag örökségből, ha már annyit fáradozott, mondhatnák a rosszindulatúak.)

A fiatal pár a vár helyett a kényelmesebb Cahir House-ban, a mai szálló épületében élt, talán éppen ezért is olyan szétágazóan nagy az épület, hogy egyrészt a jólétben élő pár gazdagságának ékes bizonyítéka legyen, s be tudja fogadni a sűrűn látogatóba érkező barátaikat.

A fiatal Richard és felesége napjai jobbára vadászatokból, bálokból, úri semmittevésből álltak - feljegyezték, hogy a feleség, Emily hogyan táncolt egyszer az asztalon -, ennek egyik ékes bizonyítéka a híres Swiss Cottage. A francia királyi udvarból terjedt el, de csak időtöltésként, a "vissza a természethez", az "egyszerű élethez" ötlete, divat lett parasztot "játszani", amihez természetesen "igazi" paraszti "viskókra" is szükség volt. Higiénikus, magukat egyszerű tárgyaknak álcázó, de drága anyagokból készült egyedi luxustárgyakkal lett berendezve a "kunyhó", ahol a parasztnak öltözött urak és hölgyek élhették a nép egyszerű gyermekeinek mindennapi életét. Mármint azt ahogy Móricka elképzelte. A tisztára mosott tehenek között (amelyek lepényeit láthatatlan kezek tüntették el) ődölöghettek a  rövidre nyírt gyepen, mosott tőgyekből fejhették - gyakorlatlan ujjaikkal - a tejet, s legfeljebb a harmat nedvesíthette a hölgyek szoknyáit, s nem a trágyalé. A meseszerű házikót, mely "legyen olyan, mintha a földből nőtt volna ki" adta utasításba Butler, a kor híres építésze, John Nash tervezte. 

Noha számos szobája és hálója is volt, Butlerek egyetlen éjszakát sem töltöttek itt. Csak vidám összejövetelek színhelye volt a kunyhó. S hogy mindig is emlékezzenek rá, kik ők,  Butler az összes fát kivágatta, amely akadályozta a 2 km-re lévő várra a kilátást. Ugyan az egyszerű életet akarták utánozni (haha), de dolgozni a kor hölgyeinek alantas lett volna, ezért pl. a székekre (melyek legtöbbjét egyetlen fatömbből faragták ki!) kis kerekeket szereltek, hogy a hölgyek kis kacsójukkal könnyedén meg tudják emelni-tolni azokat - két kézzel emelni már munkának számított volna. A szolgák pedig a ház alá fúrt alagúton jöttek-mentek, hogy látványuk se rontsa a paraszti élet illúzióját. Hasonló alagutat egyébként Strokestown úri házánál is látni, csak ott az még hosszabb és nagyobb szolgaforgalomra van kiépítve.

Richard nem sokáig élvezhette a rászakadt jómódot, mert 1819-ben fiatalon meghalt, s fia vette át a birtok irányítását. Az ő leszármazottai közül később Lady Margaret Charteris vezette a szállót, őseinek egykori lakhelyét. Fényképe ma is ott állk a recepcióval szemben. Számos híres lakója volt a szállónak, többek között az írek által istenített J. F. Kennedy és felesége, Jacqui. 1964-ben az utolsó Butler utód (szintén Richard) is elhunyt, s ekkor az állam vette kézbe a vár irányítását. A várat sem a korábbi háborúskodások, sem a Cromwell-i idők nem tették tönkre, annak köszönhetően, hogy ellenállás nélkül átadták a várat az angol hódítónak. Elhelyezkedésének köszönhetően az egyik legnehezebben bevehető vár volt az országban, s fegyverrel csak egyszer, 1599-ben sikerült elfoglalni. 

Az évtizedek, századok során a vár belsejéből egyre tűntek el a bútorok, egyre kevesebb szobát laktak lakói, míg végül, amikor az állam kézhez kapta, már csak a nagyterem volt használatban.

A várat kétfelől a folyó öleli, szigeten áll

Manapság is látogatható, szabadon lehet mászkálni a falain. (A többi várban általában csak a szobákat szabad megnézni, nem járkálhatunk a falakon.) Kissé talán üresnek tűnik, alig van berendezés. A legimpozánsabb "bútordarab" egy ősrégi, tőzeglápból kiemelt ősi szarvasagancs, hatamas méretével. A várat jó állapota miatt sokszor használják filmforgatások helyszínéhez, jelenleg a folyóparton két emlékkőre fel is van vésve, milyen filmek helyszínéül szolgált a vár. Kellemesen kiépített sétányok várják a sétálókat, babakocsival is bejárhatóak. Aki pedig horgászni, vagy kajakozni akar, több lehetőség közül is válogathat, a halban dús folyószakaszok közül. A szállodában ehhez is adnak segítséget. 

Ha pedig úgy jár, mint mi, és szakad az eső, s nincs kedve a szálló fedett kerthelyiségében gázmelegítő alatt sörözgetni, vagy Munster tartomány legkisebb whiskey bárjában kocsmázni, akkor kis autózásra ott a Mitchelstown-i barlang. Mióta ott jártunk, sok-sok évvel ezelőtt, jobban kiépült a környéke, könnyebb parkolni is. 

 

A legkisebb whiskey bár Munsterben - a Temperance Bar (haha, az Absztinencia bár). Záráskor megkondítják a plafonról lógó harangot.