Aniz végül is nem jutott el Japánba. Egy héttel az indulás előtt, amikor már a cuccai javát szétosztogatta, s folyamatosan ápoltuk a lelkét, hogy majd milyen jó lesz, és mennyire fogja élvezni, hírt kapott, hogy az apja kórházban van agyvérzéssel. Minden terv borult, rohant haza Mexikóba.
Most ott van, ki tudja meddig. Menne Japánba, de nem teheti, az apja lassú felépülését próbálja elősegíteni. Ugyan a szülei még gyerekkorában elváltak, a papája régóta új kapcsolatban él, s van körülötte számos rokon, Aniz úgy érzi, ott a helye.
Meddig?
Fotó, nem közkívánatra ugyan, de felrakom, Emesének és Lacinak, szeretettel. Aniz tükrét, illetve a rajta lévő írást fényképezem, mert a tükröt otthagyta nekünk a kávézóban, hogy majd dobjuk ki mi, vagy tegyük fel a falra.
" I go down to the docks when I want to be reminded of you, just to watch things leaving."
Nagyon (viszonzatlanul) szerelmes és elhagyatott volt, amikor ezt a sort írta. Azóta már vidámabb, már amennyire az adott helyzetben lehet. S párja is akadt, aki vár rá. Libikóka az élet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése