Elkészültem az első kisördöggel. Lusta voltam friss cukormázat kikeverni, így némelyik vonal szétfolyt kicsit, de majd a következő szebb lesz. Daphne-nak már elküldtem, most várom, tetszik-e neki.
Az alul látható mézeskalács "nyalókákat" a kávézónak készítettem. Volt főnököm találta az ötletet egy újságban. A biztonság kedvéért beáztattam vízbe a fapálcikákat, amiket a Tescoban vettem, de nem volt jó ötlet. Némelyik meggörbült a sütőben, mialatt megszáradtak/sültek, úgyhogy többet nem áztatok. A sütik így is rájuk sültek szépen, s kihűlve kiegyenesedtek a pálcikák. Megint tanultam valamit.
Így, csomagolva akarja őket árusítani. Elég törésbiztosnak bizonyultak, de azért nem ajánlanám senkinek, hogy vadul lengesse őket ide-oda :-)
***
Ma mosolyogva hallgattam egy Brian Byrne nevű embert a rádióban. Frankfurtból, az autókiállításról jelentett - ahol az uram is van. A tudósító ámulva mesélt a kiállítás méretéről, a várt 700 000 látogatóról. Holnap lesz a megnyitó, azután a népek beszabadulhatnak a kocsik közé, ma még az újságíróké/szakújságíróké, fotósoké a terep.
Kevésbé mosolyogva hallgattam azt a műsort, amelyben szervátültetésre várók és azon már átesett emberek mesélték el történeteiket, vagy említették meg a kéréseiket. Ugyanis már hétfő óta kampányol a rádió a donorkártya ügyében. Telefonon, sms-ben is lehet igényelni, s a műsornak köszönhetően sosem látott tömegben hívták az emberek az illetékes hivatalt, kérve a donorkártyát. Nekem is van, bár még V. nem írta alá, mint hozzátartozó.
Egyre jöttek a hívások: 50 éves férfi, 15 éve új vesével. Késő ötvenes férfi, szívátültetésre vár 2 éve, a másik új vesére vár, 1 éve... Egy apa mesélte, hogy elhunyt fia 3 nő életét tette jobbá a felajánlott szerveivel. Majd betelefonált egy lány, hogy az öccse múlt csütörtökön öngyilkos lett, s alig tértek magukhoz a hír után, amikor még este hívták a családot, hogy a veseátültetésre váró édesapjuk menjen, mert a fiú veséjét be tudják neki ültetni... Egyszerre zúdult rájuk a gyász és az öröm. A műsorvezető nem tudott mit mondani a történet hallatán.
Aztán betelefonált egy apa, hogy az ő fiát nem operálták meg Írországban, mert itt gyermekeken nem végeznek májátültetést, a fiút katonai különgép vitte Londonba, amikor óriási szerencsének köszönhetően 5 nap után került neki megfelelő máj... Hány éves a gyerek? 5 éves. Azt vettem észre, hogy lecsöpögöm könnyel az éppen dekorált sütit... 5 éves! Hogy a fenébe lehet májrákos egy 5 éves kisgyerek?!
Ilyenkor azért átértékelődnek a dolgok az ember szemében... s már nem tűnnek olyan fontosnak a kis napi bosszúságok. Amíg aztán önző módon igen hamar el nem felejtkezik ezekről a tragédiákról, s a maga kényelmére koncentrál.
De lehet-e egyáltalán aggódni mindenki másért, vagy jobb inkább nem tudni ezekről?
1 megjegyzés:
Ennivaló az ördög. :)
Megjegyzés küldése