Kedd este hazajött az uram - hurrá! hurrá! -, hozott finom erős-paprikát - hurrá! - amit azonnal beleöntöttem egy csatos üvegbe. A színe álomszép. Az ereje-íze félelmetes. Hamarosan ki is próbálom, gulyáshoz.
Az uram a vártnál kevésbé vaskos megjegyzéssel kísérte a hírt az OEP adatbegyűjtéséről, így anyósommal és vele hármasban csak kiokumláltuk - véleményünk szerint helyesen -, hogy melyik rubrikába mi kerül, aztán hamarosan megkapják a borítékot kis aktatologatók, legyenek vele boldogok.
Ezzel a kellemetlenségek azonban nem értek véget, ugyanis szerda reggel az uram a szokott módon körbejárta az autót, és észrevette, hogy jól meghúzták a bal ajtajait, az autó majdnem teljes hosszában. Azt hittem, ott kapok szívrohamot. El is határoztam, hogy ezután ő parkol a járda felől, az első helyen, és én a második helyen, legalább az egyik fele védett lesz, én pedig biztos nem ütöm meg Böhömöt az ajtóval (kérdés, engem ki csap oldalba). Most már a tömbtársak is beleszoktak abba, hogy ott mindig mi parkolunk, s a "szokásjogunkat" néha tesztelő kínai házaspár két hete el is költözött a fölöttünk lévő lakásból (hurrá, talán kevesebb eldobott csikk lesz az ajtónk környékén, s a gyepfoltokon).
Beköltözött helyettük két kínai srác, egy öreg, fehér Toyotával, s ahogy körülnéztünk, mindjárt láttuk, hogy bizony új tömbtársaink autója volt a vétkes. Később emlékeztem is rá, hogy mikor parkolt V. autója mellett, alighanem kitolatáskor sértette meg Böhöm ajtajait hétfőn vagy kedden délután, amikor dolgozni ment (azóta figyeltem, éjszakás műszakban dolgozik, délután megy, hajnalban jön). Persze, nem értük be felületes gyanúsítgatással, alaposan megnéztük az autót, s lám: a) övé az egyetlen fehér autó a parkolóban, b) fehér színű volt a nyom Böhömön, c) a srác kocsijának elülső bal lökhárítóján Böhöm színével egyező festékcsík van, d) a lökhárítója középen hosszában be van nyomva, s a benyomott rész szélessége, valamint a lökhárítón lévő sérülés magassága egyezik a Böhömön lévő nyomokkal.
Mindegy, lehetne elemezgetni napokig, mert V. elmondta neki mindezeket, de a srác állítja, hogy 90 %, hogy nem ő a tettes, erre mit lehet mondani? El tudom képzelni, hogy jött haza fáradtan a sötétben, nem figyelt oda, nehézkes beállni két autó közé, s máris ott a baj. Az biztos, hogy fizetni nem fog, nem is erősködik az uram, mert a sérülés annyira nem mély, inkább csúnya nyom, mint karcolás, s ha mást nem is, annyit talán elért a beszélgetéssel, hogy a srác - fáradtság ide vagy oda - figyelmesebben fog parkolni.
De ha az én autómra is varázsol egy ilyet, lekapom a fejét. Azt még nem tudom, hogyan, mert vitához nyúlbéla vagyok, de mégis.
***
Mindenképpen valami újjal akartam kirukkolni a héten a kávékuckóban, süti terén. Még Chili weboldaláról jutottam el David Lebovitz-hoz, a Párizsban élő amerikai pastry chef-hez, akinél egyébként már több igen finom süti (krémsajtos brownie, juhú) receptjét olvastam, volt, amit ki is próbáltam. Hála az égnek, nyilván a sok európai rajongója miatt, hajlandó a cup mértékegységeket grammban is megadni.
Nemrég olvastam nála a pain d'amande (mandulás kenyér) receptjét (angolul tudók itt találják), s azonnal el is határoztam, ezt fogom adni a kávé mellé. (Ha valakit később érdekel, szívesen lefordítom.) Mandulás ropogósnak kereszteltem el, lehet tunkolni vele a kávéba, erős mandulaíz, remek lesz, tipikus kávézóba való süti. Valóban remek lett. Kétszeres adagot sütöttem, mert az első tömbből nekem csak 40 szeletet sikerült nyernem, pedig igen-igen éles késsel szeleteltem, mégsem voltam képes másfél mm-esnél vékonyabb szeletekre. El nem tudom képzelni, neki és a recept eredeti szerzőjének hogyan sikerült 80-90 szeletet nyernie egy 23 centi hosszú tömbből? (Ehhez tudni kell, hogy a kávékuckóba szombatonként 70-80 db sütit kell vinni a kávé mellé, ezért kellett többet sütnöm.)
Az enyéim leheletnyit megereszkedtek, de azért megtartották négyszögletes formájukat, arra nem is lehetett panasz. Hanem teszt-tunkolás közben az uram megjegyezte, hogy ez elég ropogós - mire belém hasított, hogy jaj, a sok műfogsoros öregasszony! A vevők legtöbbje is idősebb ember már... nem leszek én népszerű ezzel a sütivel...
Így - mivel a jó időbeosztásnak köszönhetően tegnap volt még szabad időm - nekiálltam egy fél adag aprósütit sütni, s arra gondoltam, majd mindenkitől megkérdezem, hogy ropogós vagy puha sütit kér-e, s utána senki nem panaszkodhat, hiszen ők választottak. A süti még elég halványka volt, amikor lejárt az előírt sütési idő, így lekapcsoltam a sütő óráját, azzal, hogy majd pár perc múlva kiveszem a tepsiket. Yeah, right. Vacsorát is csináltam éppen, így azonnal elfeledkeztem róla. Jó 15 perccel később riadtam fel de addigra már késő volt: az eredetileg puha gyömbéres süti (írtam már róla, Zdenek sütije) szintén ropogóssá vált a sütőben. Nem ehetetlenné, csak ropogóssá. V. kollégái ma boldogan elropogtatták, sőt még a mandulás ropogósból is jutott nekik (beküldtem néhány mintadarabot, hogy vajon ők mit szólnak hozzá), s mind elfogyott, értetlenkedtek, hogy mi a baj a sütikkel, remek mindkettő.
Ja, az ép fogsorúaknak. Mivel nekem is van már egy-két nem saját anyagból készült fogam, azt hinné az ember, jobban odafigyelek az ilyesmire - de nem, elfelejtettem.
***
Most pedig fülelek a csengőre, mert két új kuncsaft várható, jönnek tortát begyűjteni. Az egyik V. kolléganője, Malika, ővele már találkoztam, de most rendelt tőlem először. De a másik teljesen ismeretlen, úgy ajánlottak be neki. S akármennyire is tudom, hogy minőségi tortákat, sütiket csináltam neki olcsón, s látta is már őket félkész weboldalamon - mégis bennem van a félsz, hogy esetleg valami nem lesz a kedvére való...
***
Apropó, a patkány felette az első adag mérget, és ismét otthagyta a nyomait a kisház padlóján. A harc folytatódik.
Az uram a vártnál kevésbé vaskos megjegyzéssel kísérte a hírt az OEP adatbegyűjtéséről, így anyósommal és vele hármasban csak kiokumláltuk - véleményünk szerint helyesen -, hogy melyik rubrikába mi kerül, aztán hamarosan megkapják a borítékot kis aktatologatók, legyenek vele boldogok.
Ezzel a kellemetlenségek azonban nem értek véget, ugyanis szerda reggel az uram a szokott módon körbejárta az autót, és észrevette, hogy jól meghúzták a bal ajtajait, az autó majdnem teljes hosszában. Azt hittem, ott kapok szívrohamot. El is határoztam, hogy ezután ő parkol a járda felől, az első helyen, és én a második helyen, legalább az egyik fele védett lesz, én pedig biztos nem ütöm meg Böhömöt az ajtóval (kérdés, engem ki csap oldalba). Most már a tömbtársak is beleszoktak abba, hogy ott mindig mi parkolunk, s a "szokásjogunkat" néha tesztelő kínai házaspár két hete el is költözött a fölöttünk lévő lakásból (hurrá, talán kevesebb eldobott csikk lesz az ajtónk környékén, s a gyepfoltokon).
Beköltözött helyettük két kínai srác, egy öreg, fehér Toyotával, s ahogy körülnéztünk, mindjárt láttuk, hogy bizony új tömbtársaink autója volt a vétkes. Később emlékeztem is rá, hogy mikor parkolt V. autója mellett, alighanem kitolatáskor sértette meg Böhöm ajtajait hétfőn vagy kedden délután, amikor dolgozni ment (azóta figyeltem, éjszakás műszakban dolgozik, délután megy, hajnalban jön). Persze, nem értük be felületes gyanúsítgatással, alaposan megnéztük az autót, s lám: a) övé az egyetlen fehér autó a parkolóban, b) fehér színű volt a nyom Böhömön, c) a srác kocsijának elülső bal lökhárítóján Böhöm színével egyező festékcsík van, d) a lökhárítója középen hosszában be van nyomva, s a benyomott rész szélessége, valamint a lökhárítón lévő sérülés magassága egyezik a Böhömön lévő nyomokkal.
Mindegy, lehetne elemezgetni napokig, mert V. elmondta neki mindezeket, de a srác állítja, hogy 90 %, hogy nem ő a tettes, erre mit lehet mondani? El tudom képzelni, hogy jött haza fáradtan a sötétben, nem figyelt oda, nehézkes beállni két autó közé, s máris ott a baj. Az biztos, hogy fizetni nem fog, nem is erősködik az uram, mert a sérülés annyira nem mély, inkább csúnya nyom, mint karcolás, s ha mást nem is, annyit talán elért a beszélgetéssel, hogy a srác - fáradtság ide vagy oda - figyelmesebben fog parkolni.
De ha az én autómra is varázsol egy ilyet, lekapom a fejét. Azt még nem tudom, hogyan, mert vitához nyúlbéla vagyok, de mégis.
***
Mindenképpen valami újjal akartam kirukkolni a héten a kávékuckóban, süti terén. Még Chili weboldaláról jutottam el David Lebovitz-hoz, a Párizsban élő amerikai pastry chef-hez, akinél egyébként már több igen finom süti (krémsajtos brownie, juhú) receptjét olvastam, volt, amit ki is próbáltam. Hála az égnek, nyilván a sok európai rajongója miatt, hajlandó a cup mértékegységeket grammban is megadni.
Nemrég olvastam nála a pain d'amande (mandulás kenyér) receptjét (angolul tudók itt találják), s azonnal el is határoztam, ezt fogom adni a kávé mellé. (Ha valakit később érdekel, szívesen lefordítom.) Mandulás ropogósnak kereszteltem el, lehet tunkolni vele a kávéba, erős mandulaíz, remek lesz, tipikus kávézóba való süti. Valóban remek lett. Kétszeres adagot sütöttem, mert az első tömbből nekem csak 40 szeletet sikerült nyernem, pedig igen-igen éles késsel szeleteltem, mégsem voltam képes másfél mm-esnél vékonyabb szeletekre. El nem tudom képzelni, neki és a recept eredeti szerzőjének hogyan sikerült 80-90 szeletet nyernie egy 23 centi hosszú tömbből? (Ehhez tudni kell, hogy a kávékuckóba szombatonként 70-80 db sütit kell vinni a kávé mellé, ezért kellett többet sütnöm.)
Az enyéim leheletnyit megereszkedtek, de azért megtartották négyszögletes formájukat, arra nem is lehetett panasz. Hanem teszt-tunkolás közben az uram megjegyezte, hogy ez elég ropogós - mire belém hasított, hogy jaj, a sok műfogsoros öregasszony! A vevők legtöbbje is idősebb ember már... nem leszek én népszerű ezzel a sütivel...
Így - mivel a jó időbeosztásnak köszönhetően tegnap volt még szabad időm - nekiálltam egy fél adag aprósütit sütni, s arra gondoltam, majd mindenkitől megkérdezem, hogy ropogós vagy puha sütit kér-e, s utána senki nem panaszkodhat, hiszen ők választottak. A süti még elég halványka volt, amikor lejárt az előírt sütési idő, így lekapcsoltam a sütő óráját, azzal, hogy majd pár perc múlva kiveszem a tepsiket. Yeah, right. Vacsorát is csináltam éppen, így azonnal elfeledkeztem róla. Jó 15 perccel később riadtam fel de addigra már késő volt: az eredetileg puha gyömbéres süti (írtam már róla, Zdenek sütije) szintén ropogóssá vált a sütőben. Nem ehetetlenné, csak ropogóssá. V. kollégái ma boldogan elropogtatták, sőt még a mandulás ropogósból is jutott nekik (beküldtem néhány mintadarabot, hogy vajon ők mit szólnak hozzá), s mind elfogyott, értetlenkedtek, hogy mi a baj a sütikkel, remek mindkettő.
Ja, az ép fogsorúaknak. Mivel nekem is van már egy-két nem saját anyagból készült fogam, azt hinné az ember, jobban odafigyelek az ilyesmire - de nem, elfelejtettem.
***
Most pedig fülelek a csengőre, mert két új kuncsaft várható, jönnek tortát begyűjteni. Az egyik V. kolléganője, Malika, ővele már találkoztam, de most rendelt tőlem először. De a másik teljesen ismeretlen, úgy ajánlottak be neki. S akármennyire is tudom, hogy minőségi tortákat, sütiket csináltam neki olcsón, s látta is már őket félkész weboldalamon - mégis bennem van a félsz, hogy esetleg valami nem lesz a kedvére való...
***
Apropó, a patkány felette az első adag mérget, és ismét otthagyta a nyomait a kisház padlóján. A harc folytatódik.
2 megjegyzés:
Szia!
Én kíváncsi lennék a mandulás receptedre. Most készülök a lemon tartodat megsütni, majd beszámolok. Minden héten 80 sütit sütsz, csak a kávézóba. Jól emlékszem, hogy ezt ingyen adod a kávéhoz. Bejött amúgy a számításod, hogy minden héten te csinálod a piaci kávézót? Bocs,hogy ennyit kérdezek, de nagyon érdekel amit csinálsz. És végül is lett puha süti is, vagy maradt a ropogós, és ízlett a vevőknek? Mert írtad, hogy a múltkor volt aki húzta a száját a krémsajtos kockákra. üdv: Zsuzsi
Szia Zsuzsi, remélem, ízleni fog a lemon tart!
A többiekről majd külön bejegyzésben beszámolok. Köszönöm az érdeklődésedet :-)
Megjegyzés küldése