"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Nagykorúvá érett halálod évfordulója.  Költészet Napja?  Nekik. Nekünk nem.

Lassan letelnek a döbbenet, a mély gyász napjai, jön helyette más, amivel foglalkozni kell. Egy dokumentumfilm után hosszan olvasgatok, s próbálom kideríteni, hogy a sok ábrázolt háziállat között van-e macska hímezve a Bayeux-i kárpitra? Ez elvezet annak az étteremnek a weboldalára, ahol a kárpitot egykor őrző katedrális mögött azt a finom sajt/felvágott tálat ettük. Hol aludtunk akkor este? Gyötröm az agyam, elveszve a múltban, s nem tudom felidézni, pedig sok apróság megragadt a fejemben. Esett az eső, azt tudom... Arról az útról nem írtam útinaplót, vajon miért nem?  Próbálok olyan dolgokkal foglalkozni, amik örömet okoznak, s minden mást félretolni a látómezőmből. Már ha lehet. Sajnos, nem mindig lehet. (Váratlan dolgok lépnek be az életünkbe, amire először csak pislogunk, riadt nyulakként, főleg én, s amire csak lassan óvatos lépésekkel találjuk meg a lehetséges megoldást.) Hazudnék, ha azt mondanám, hogy híreket nem nézek, csak szalagcímeket. Még mindig nem vagyok elég fegyel...

'Where are you from? - kérdezte a telefonszerelő bácsi az utcán, amikor kiváncsian megálltunk mellette, s néztük, mit is csinál egy halom, zavaros gombolyagként tekeredő zsinórral a kezében. Utoljára a kötős kosaramban láttam ekkor kavart. - 'Not from Ukraine, I hope?' - kérdezte, pár nappal a háború kitörése után. Mondtuk, nem, Magyarországról, bólogat, s máris mondja utána, ez borzalmas, háború, ami ugye, itt nem volt, mert Írország semleges volt, csak megszorítások, a mamája kislányként átélte, a kevesebb étel, a szegényes kínálat, s ki hitte volna, hogy háború, Európában, manapság... 'Do you have relatives in Ukraine?', áll meg mellettem a másik szomszéd, akivel már sokszor beszélgettem, kicsit olyan minden lében kanál, de nem tudja, honnan jöttem, a fura akcentusommal. Alighanem látott beszélgetni itt a telepen a szomszéd moldáv Inával és a másik moldáv nővel, s úgy döntött, én is azokról a végekről származom. Magyarázom neki, hogy nem, én egy határral odébbról...

Mit csináljak háború idején? Vérző szívvel vágyjam vissza a békeidőket? Próbáljam minél több módon elképzelni a magam és szeretteim rettentő halálát? Haljak meg minden háborús képsor minden egyes szereplőjével, vonuljak le a metróba, hordozzanak a mentőig, harapjak a keserű anyaföldbe, rettegjek minden rettegővel, omoljon össze a szívem minden összeroskadó épülettel? Igen, jól teszem, ha átérzem mások szenvedését, ha nem dugom homokba részvétlenül a fejem, ha együtt lélegzem mindenkivel, akit bántottak vagy bántanak. Megijedni nagyon emberi, hogyne félnék attól, ami rettenetes, szájhősök és kőszívűek kivételével mindenki reszket. Abban van szabadságom, hogy mennyire függök rá a félelemre, mennyire táplálom magamban az észszerűn és a szívszerűn túl, az őrületig. Nézzem, olvassam napi huszonnégy órában öt nyelven a különböző hírforrásokat és elemzéseket? Hiszen aki nem követ mindent, nem elég tájékozott, fogalma sincs, mi folyik valójában, minél több szemszögből kell ismerni a valóságot,...