2022. március 17.

Szt. Patrik nap

'Where are you from? - kérdezte a telefonszerelő bácsi az utcán, amikor kiváncsian megálltunk mellette, s néztük, mit is csinál egy halom, zavaros gombolyagként tekeredő zsinórral a kezében. Utoljára a kötős kosaramban láttam ekkor kavart. - 'Not from Ukraine, I hope?' - kérdezte, pár nappal a háború kitörése után. Mondtuk, nem, Magyarországról, bólogat, s máris mondja utána, ez borzalmas, háború, ami ugye, itt nem volt, mert Írország semleges volt, csak megszorítások, a mamája kislányként átélte, a kevesebb étel, a szegényes kínálat, s ki hitte volna, hogy háború, Európában, manapság...

'Do you have relatives in Ukraine?', áll meg mellettem a másik szomszéd, akivel már sokszor beszélgettem, kicsit olyan minden lében kanál, de nem tudja, honnan jöttem, a fura akcentusommal. Alighanem látott beszélgetni itt a telepen a szomszéd moldáv Inával és a másik moldáv nővel, s úgy döntött, én is azokról a végekről származom. Magyarázom neki, hogy nem, én egy határral odébbról, ahelyett, hogy mondanám, magyar vagyok, vagy mittudomén, elég lett volna egy sima 'nem' is. Zavarba hozott, ahogy váratlanul rámszólt elmenőben, a kocsijából. 

A múlt heti piacon is ez volt a fő téma, mi más, meséljek, mi a helyzet az 'országomban', mert azt hallották... Így elmesélem a magyar szeretetszolgálatok, önkéntesek, állampolgárok munkáját, az elszállásolt családokat, a megnyitott nyaralókat, azonnali szervezkedést, hogy minden menekültnek legyen étel, szállás, transzport... hogy ne Orbán és a kormánya alapján ítéljenek. 

A városban, mint annyi helyen, sokan, sokat gyűjtöttek, adományt is, pénzt, mentek körbe a listák, mi kell, hova lehet vinni, gyűjtött és gyűjt moldáv, lengyel közösség, mentek, továbbra is mennek a kamionok. Tegnap kicsit suta beszélgetést folytattam a két ajtóval lejjebb lakó moldáv apukával, Ina férjével, aki úgy mesélte nekem a dolgokat, mintha semmi sem tudnék, hogy igen, sok a menekült náluk, nehéz őket segíteni, mert Moldva szegény, de gyűjtenek, segítenek, amit lehet, s a végén hozzátette még, hogy ezt a háborút csak az oroszok tudnák befejezni, azzal, hogy felkelnek Putyin ellen. Nem tudhatta, mennyit olvastam, hallottam a háborúról, kicsit úgy magyarázott nekem, mintha egy teljesen tudatlan ember lennék, aki tán még azt sem tudja elhelyezni a térképen, hogy merre van Moldva. Az igazi kérdést, amire kiváncsi voltam, a 'Nem féltek, hogy hozzátok tör be legközelebb?' nem mertem feltenni, mert úgyis rángatta már a kezét a kislánya, hogy menjenek sétálni. Igaza is van, menjenek, francba a félelemmel, a kérdésekkel, nem lehet hónapokon át összeszorult torokkal élni.

S megjelentek a cikkek az Írországból Ukrajnába hazatérő apákról, akik önként mennek vissza, háborúba. Hátrahagyva állást, nyugalmat, családot, jólétet. Mennek harcolni. Van, akinek golyóálló mellényt adományoz a hadsereg, a munkahely megértően bólint, de mi mást is tehetne. Nem nyaralni megy. A tévé kamerája forog a búcsúzkodók körül a reptéren, az utolsó családi összeborulást örökítik meg, mielőtt Apu elmegy háborúba - hogy az esti hírműsorban megmutassák ezt az intim pillanatot, hadd facsarodják az ember szíve. Nem, ezt nem én láttam, nem bírtam volna, egy újságíró írta le, akkor olvastam a cikkében, minek volt tanúja, amint nyaralásból jött haza éppen. Később rájött, hogy míg ő kipihenve jött vissza a szigetre, valakik éppen elindulnak a bizonytalanba, s csak reménykedni lehet, hogy egyszer majd ugyanolyan boldog mosollyal jönnek vissza az Arrivals ajtón át, mint ő most. Adja az Isten.

***

A piacon öt százalékot emeltünk az egyes termékek árain. Sokat cikkeznek a várható áremelkedésekről a rádióban, újságban, emlegetik, hogy tészta, kenyér, étolaj drágább lesz, már a pék csoportban is írta valaki, hogy akinek beszerzési nehézsége van, az szóljon, megpróbálnak segíteni, tartsunk össze. S pedzegették, hogy ideje volna felfedeztetni a vevőkkel a nem csak fehér kenyérlisztből készült kovászost, hanem a különféle rozs- és  tönkölylisztekkel dúsított kenyereket is, s afelé tolni a vásárlókat. A piacon aligha tudnék versenyezni a kedvelt szódakenyerekkel, amiből magos változatot is csinál az egyik tagunk, s amúgy sem tudnám bővíteni a választékomat, örülök, hogy a meglévők elférnek éjszakai kelesztésre a hűtőben. Amíg kell, maradok a fehér, kevés rozzsal, tönköllyel kevert lisztű kenyérnél. De többen tervezik a kézműves pékek közül, hogy a szigeti lisztekből próbálnak majd többet sütni, hogy a fehér liszt, amiből erősen behozatalra szorul a sziget, ne legyen domináns.

Múlt héten V. eljött velem hórukkemberként, s elhoztuk az összes olasz lisztet a nagybaniból, vettem 25 kiló kristálycukrot is, barnacukorból is elhoztam a boltból, amit lehetett, de valószínűleg fogok még spájzolni. Mint nagyanyám, éppen csak a kávé és a só hiányzik... hopp, jut eszembe, meg kell rendelnem a bio tengeri sót az Orieltől. Fene tudja, mire készüljek. A piacon általában elfogy minden, vagy ha marad, pár szelet traybake marad csak. A telepiek továbbra is kérik a kenyereket, itt-ott kis változtatással. Egy családról tudom, hogy nyárra elköltöznek Spanyolországba, de a többieknek továbbra is kell majd sütnöm. Volt már poénkodás egyikük részéről, hogy na, van még lisztem a kenyérhez?, de valahogy nem találtam mulatságosnak.

***

Ma Szt. Patrik napja van, hejehuja, vursti lent a parton, már hét elejétől építették a körhintákat, dodzsemsátrat, céllövöldét, a vendéglők szép időért fohászkodnak, felvonulás délután kettőkor, két év után megint. A nap még süt, de hideg a szél. Noha elég sok a Covid fertőzött, de biztos vagyok benne, hogy sokan kimennek majd megnézni a felvonulást. Két éve ilyenkor búsan posztoltam a piac bezárásáról, két éve ilyenkor az olasz énekes a Nessum dormá-val vigasztalta a lezárt Firenzét a balkonról, s lestem riadtan, mi lesz. Ma már természetes a zsebben/kesztyűtartóban tárolt maszk, a fertőtlenítő a táskában, a kocsiban, automatikusan dugom a gép alá a kezem, mielőtt bemegyek a boltba, ahol ismét lehet a nekünk kézreesőbb ajtón bemenni, megszűnt az egyirányúsítás. Megtartjuk a maszkokat még jó darabig, s nem tehetek róla, de továbbra is odébb fogok húzódni a kávézó pultjánál, ha túl közel áll hozzám valaki, s továbbra is maszkozom a piacon a pult mögött.

Holnap pedig emléknap, a Covidban elhunytak emlékére, misével, megemlékezésekkel, még le sem csendesedik a Szt. Patrik-napi mulatság, esetleges másnaposság, mint egy libikóka, a hangos jókedvből majd szomorúságba lendül az ország és emlékezik. Már aki... Az pedig csak mellékesen jutott eszembe, amikor reggel megfordítottam a naptárat, hogy V. 25 éve érkezett meg a szigetre. Már csak egy 'hm' nyugtázta a tényt, negyed évszázad, amit a minap készült útlevélfotón látható ránc- és őszhaj-mennyiséggel is mérhetünk. Szaporodnak.

Nincs más ötletem, befelé fordulás, megpróbálni, sajnos néha sikertelenül, kizárni a világot, úgyis el vagyok foglalva a vélt vagy valós gyomorbajaimmal, így csak rendezgetem a sütirendeléseket, új recepteket keresgélek a piacra, bámulok ki a kertbe, a madarakra, pedig a lakásban is van/lenne mit csinálni... Még az első adományozó lendület idején, amikor meleg ruhákat, kabátokat kaptam össze, felfedezem a szekrény mélyén ijesztően és meglepően nagy mennyiségben felgyűlt ruhákat, olyanokat, amiket évek, évtizedek óta őrizgettem, vak hittel, hogy majd egyszer beleférek. Nyilván nem fogok beleférni sem farmerba, sem szövetnadrágba, a kortól és a jóléttől (haha) szétment csípővel, hassal, így összeszorított szájjal - a tényekkel szembenézve - összeszedtem azokat is: régi esküvői meghívás miatt vett ruhát, fellángolásból vett tavaszi, nyári cuccokat - mikor volt itt utoljára 25 fok felett? s mennek valamelyik charity shop-ba. Aztán boldogan toltam a megürült helyre egy nagy dobozt, a sálgyűjteményemnek, mert azt megritkítani nincs szívem. Most végre elférnek a téli sapekok, sálak, kesztyűk, rendezetten, zárt dobozban.

Szóval csak így, csendesen tovább...

Nincsenek megjegyzések: